Fővárosi Lapok 1873. május (100-125. szám)

1873-05-28 / 122. szám

Szent-Markéjjele. (Észt vege.) Irta: Laboulaye. (Vége.) Midőn a táncnak vége lett, a tündérek különváló csoportokra oszoltak. Némelyek a füvön ülve ibolyát, gyöngyvirágot s a földieper fehér csillagos virágait tépték, mások párosával táncoltak, mig társaik énekeltek nekik. Mi az erdei szél Fuvalatai vagyunk, És lágy lehelet, Mely a virágos mezők Illatát a messze távolba Viszi. Mi vagyunk a villám, Ki a jégben cikázva Kékes barázdát von, És a bolygó tüzek, Kik megfélemlítik a Nyúlszivű pásztort. Csillag, sugár nevünk, Vitorlát vezetünk A fellázadt habokon, Fényünk szikrázik Hasonlón a tűzhöz mely a Tengerek homályában világlik. A csengő harang Panaszos hangjai, A tengerparti hullám nyögései, Alom, mely az éjét édessé teszi, Ezek vagyunk mi. Örökös moraj, Természet titkos hangja, Egek mosolya lévén , Szünet nélkül kell elűznünk Egy már nagyon öreg világ komor busongását. E bűvös ének és tánc által megrészegítve, Adolf feledett minden elő vigyázatot, elhagyta rejtekét s a tündérek felé ment. Egy közülök, a legbájosabb, oly közel suhant el mellette, hogy ruhája szélével érintette. Adolf magám kívül ragadta meg kezét. A tündér élénken visszafordult, de látván reszkető hősünket, szomorúan mosolygott. — Szegény gyermek, — suttogá, te akartad! S kezét az Adolféban hagyva, sírva nézett rá s csókot nyomott homlokára. Az ifjú ereit hidegség futátt s elájult. VI. Midőn magához tért, a nap már régen fen volt. Egészen elcsodálkozva tekintett körül. Balján Césár állt, ki leheletével melengeté fel; jobbján Bajusz, ki a maga szakáját cirógatta talpacskáival. — Vigyázatlan, — mondá Césár, — mert maradtál ily sokáig e posvány mellett ? Az éj hűvös volt s majd megdermesztett. Ha tudnád, mily nyugtalan atyád. — Cézár, jó Cézárom, — kiálta fel, — hol vannak a tündérek ? Látni akarom őket. — Láz, mondá a komoly Bajusz, — mindjárt tudtam. Ez a természet megerőtetése, mely a meleget az életerő megkettőztetésével hozza vissza. — Bajusz, — kérdé Adolf, — hol vannak a tündérek? Én láttam őket s látni akarom őket újra. — Micsoda tündéreket? — kérdé Bajusz. — Az éj tündéreit, a láthatatlan tündéreket. — Hogy lehetne azt látni, mi láthatatlan, — felelé a macska. — Ez már csakugyan semmi esetre sem philosophi gondolat. — César barátom, — mondá Adolf; — térjünk vissza atyámhoz, csak ő fogja az én fájdalmamat megérthetni. — Szaladok a gazdát értesíteni, — mondá Bajusz ; — ő majd módot talál téged haza vinni, mert szegény fiam, orcád halaványságáról ítélve, nem vagy te képes egyik lábadat a másik elé tenni. Ha okosabb lennél, bölcsészeti óráimból hasznot húztál volna, s nem futkosnál az erdőben egy ábránd, egy agyrém után. — Adolf, — mondá Césár, — akaszdd magadat nyakam körül és kapaszkodjál fel hátamra, mint gyermekkorodban; hátha lesz elég erőm hazáig vinni. Ily állapotban ment vissza hősünk a kastélyba, hol a bűvész nagy karosszékébe tették le Atyja szerette volna megdorgálni, de látva fia reszkető testét s kikelt vonásait, mély nyugtalanság szállta meg. — Mi bajod van, fiam ? — kérdé tőle gyöngéden s homlokon csókolva. Atyám, hol vannak a tündérek ? Láttam s látni akarom őket. — Oh jajátok reátok ! — kiálta fel a bűvész.— Elrabolták gyermekemet. Adolf,édes Adolf, kérj tőlem mindent, mit mesterségem képes előállítani. Akarsz aranyat, oly gazdaggá teszlek, hogy az emberek lábadhoz fogják magukat vetni,annak nyomát csókolva. Nagyravágyó vagy ? Egy királyságot, húsz királyságot adok neked,ha kivánod.Körülötted csak mosolygó arcokat fogsz látni; az emberek minden szeszélyedet megtapsolandják, az asszonyok seregestől fognak eléd sietni, hogy egy kegy pillantásodat megnyerjék. Az egész világ az enyém, a tied fog lenni, lábaidhoz sütok rám, majd elmesélem az 1873-as világkiállítási év börzeroppanásának történetét.“ És minthogy a „hétmértföldes csizmákkal“ haladó, mivelődési korban föltehetjük, hogy az utánunk jövő másodikharmadik nemzedék apjainak feje is olyan lesz, mint a káptalan, s hátulgomboló ruhás kis fickók oly okosak és tudósok lesznek, mint ma egy akadémiai tag, bizonyára megértik majd, ha a dajka így szól: „Bécs fényes utcáiban az ezernyolcszázhetvenes évek kezdetén egy sajátságos barom járt körül, csodálatos az anokalypsis állatjánál: az arany borjú. A város összes lakói imádással közeledtek feléje s porban csúsztak előtte, mint réges-régen az egyiptomiak az Apis-ökör előtt. Vagy háromezer hivatalos szolgája volt, — börzelátogatóknak nevezték őket — kik szakadatlanul körötte forogtak, reggeltől estig ordítva kiabálva mondták hozzá imájukat, minden mozdulatára kidudorált szemmel figyeltek, s eszeveszetten táncoltak körötte, mint a keringő dervisek. De nemcsak e berziánusok, az egész város lakói a csoda barom hívei valának. A kereskedő sutba dobta a mérleget és ollót, a tudós ellökte a könyvet, az iró eltörte a tollat, a bába veszni hagyta a gyereket, a pap félretette a keresztet, a muzsikus elszakította a hurt, s valamennyi az arany borjú zászlójához esküdött És csodák csodája! a mesés állat nem evett egyebet — papirosnál, de jól is tartották vele; éveken át nem múlt el nap, hogy abból a nagy gyárból, melyet börzének neveznek, száz meg százezerre menő, új papir-is ne került volna ki. A borjú csak úgy falta e sajátságos eledelt, és a hívei kövéredtek meg tőle. Bécsúszott a pénzben, csaknem elmerült a gazdagság árjában. Aki tegnap még rongyos csizmában járt, az ma fényes fogatban hajtatott az operaszínház elé, hogy saját páholyából hallgassa a dívák énekét; akinek hétfőn alig volt egy hatása egy pohár sörre, az kedden Breying és Mebusnál fácánt és ludmáj-pástétomot evett és pezsgőt ivott testem; de hatalmam a földön túl megtörik; ne kérd, ne kívánd tőlem azt, mi az éghez tartozik. — Atyám, csak egyet akarok, s ez, hogy viszontláthassam a tündéreket. — Fájdalom! — kiált fel a bűvész; —mit használ nekem egész bölcseségem, összes tudományom? Oly kívánsága van a gyermek szivének, mit az egész világ nem képes betölteni. — Atyám, — kiálta fel a fiatal ember, — látom, hallom őket. Hallgasd, hallgasd ez égi hangokat. — És elhaló hangon énekelni kezdé : Földiek, szegény testvérek, Feledjétek insegtek, Mindnyájan aludjatok, mindnyájan aludjatok, Fölöttetek virasztunk. — Adolf, egyetlen gyermekem, térj magadhoz, — csenge az agg, fiát keblére szorítva. — Nézd atyám, ő itt van! Látod őt? Mosolyog rám, hi engem. Most ő nyújtja nekem kezét. Szegény gyermek! — suttogja, — te akartad. Igen, oh igen, akarom, oh tündérek, testvéreim, csak veletek élhetek én. Várjatok meg engem, hisz követlek titeket követitek. Halvány arcát mosoly futá át, karjait kiterjesztő, megkisérlé fölemelkedni, de feje a karszék támlájára visszahanyatlott. Mindennek vége volt....... VII. A vén kastély már régóta romban hever. A repkény befutott mindent, egészen a bevert tetőig. Egy nagy cserfa a kastély lépcsőit födi el. Már egy századánál több, hogy e kastélyt csak varjak vagy magános sasok lakják, s mégis a paraszt este nem megy el szívesen elhagyott fala mellett. Mondják, hogy szürkületkor a tornyocskákból sóhajok, nyögések hallatszanak, s nem egy utazó bizonyítja, hogy ott rémes szemeket látott villogni a sötét éjben. A bűvész nincs elfeledve, 3 este, midőn a nép összegyűlve fent viraszt munkája mellett, suttogva emlegetik Adolfot s a tündéreket, kiknek látása halált okoz. Története ez vagy rege? Nagy vak mentég lenne meghatározni. A jelenkor tudósai csak abban hisznek, mit látnak, mit megtapinthatnak; én, ki nem vagyok bölcs, azt mondom, minden, mire egy hosszú élet megtanított, abból áll, hogy e világon csak az az igaz, mit nem lehet látni. Adja isten, hogy mint Adolf, én is láthassam egykor a lábatlant, ha csak azért is, hogy feledjem pár percig mindazt, mi szemünket itt e földön megkápráztatja. A bécsi életből. ("Május 25.) Ki hitte volna, hogy bécsi tárcaíró a bárhó 25-ik napján, vagyis hiuszonöt nappal a világtárlat ünnepélyes megnyitása után oly levelet fog írni, melynek alaphangja bús és méla, mint akár egy világfájdalmas elégiáé ! Mi, bécsi tárcászok, úgy lestük a levelek zöldelését s a füvek zománcba öltözését, mint a gazdaember szokta lesni a reményeit elperzselő hőség idején az áldást hozó esőt. Kiöntöttük a kalamáris fekete tartalmát, azt rózsaszínű téntával pótolván; selyempapírt tettük íróasztalunkra; aranyporzót tartottunk készen, s ruganyos, röpke, mintegy magától ivó tollakat szereztünk. Mert hisz fényt és pompát, győzelmet és diadalt, kápráztató dicsőséget és világra szóló hűhót szándékoztunk rajzolni! El akartuk mondani, hogy mily kihívó büszkén hordja a szép Vindobona asszony amúgy is szép, imponáló homlokát, hogy mint ragyognak örömében kifejezésteli, nagy szemei, mint mosolyognak örök csókra termett ajkai, mint fürdik kéjben, mámorban, gyönyörben, mint öleli át gömbölyű karjaival az összes világrészek jövevényeit, akik zsongva dongva, rajkint sietnek ölébe! De a „bajhó“-ból „bajhó“ lett s a mily édes volt a remény , oly keserű lett a csalódás — egyelőre. Ez időben nem a nászát ülő boldog menyasszony képét mutatja Bécs, hanem a szomorú gazdáét, ki csüggedt fővel áll a jégtől elvert vetés mellett. Haj, „megnehezült az idők viharos járása fölöttünk,a zivatartól terhes fellegek húzódtak végig városunk fölött, s ahol az isten tüzes nyila lecsapott, ott oly sebet hagyott maga után, melyre csak egy nagyon, de nagyon nehezen hozzáférhető patikában kaphatni gyógyirt a nemzeti bankban. Két álló hétig tartott e vihar, és ha a mai bécsi nemzedék késő unokáinak a dajkák regét mondanak róla, majd így szólanak a picikéhez: „Hallgashozzá. Az új tündöklő existenciák csak úgy nőttek a posványos, csillámló földbül, mint eső után a gomba, és akinek azelőtt csak valamije volt, annak lett sokja, többje, alig győzte a bankót halomra rakni. A dús napokkal karöltve járt a tékozló, dobzodó, erkölcstelen, minden áron föltűnni akaró élet. Harmincezer forintot fizettek egy képért, de nem a művészet iránt való szeretetből, hanem mert mutatni akarták, hogy van; az ugorkafára kapottak tél idején estélyt adtak, melynél a csemege többe került, mint amennyit egy szorgalmas ember keze munkája után egész éven át szerezhet; mesés összegekbe kerülő Aspasiákat tartott magának, akinek kedves neje és szép gyermekei voltak; mikor Patti trillázott, száz forintot adtak egy zártszékért, négy-öt kutya háromezer forintot fizettek egy nyaraló használatáért, s a nők bálokban oly gyémántokkal jelentek meg, melyeknek nagysága előtt elszégyelhette magát a legderekabb olasz mogyoró, így folyt ez három-négy évig egyhuzamban. Jól tudta mindenki, hogy ez örökké nem fog tarthatni, hanem azért csak egyre táncoltak a vulkánon. Végül csakugyan elpattant a túlfeszített húr; a borjú képtelen volt azt a rettenetes sok rongy papírt megemészteni, melyet torkába vetettek a gründerek és beérkezett a válság ideje, műnyelven „Kiach.“ S hogy dőltek ekkor halomra az aranyhomokra, de mégis csak homokra épült várak! hogy potyogtak jobbra-balra a kártyaházak cégtáblái! a rendesen fülhasító lármától viszhangzó tőzsdeteremben a sápadt, néma halál járt körül, s előbb düh, majd elcsüggedés, aztán kétségbeesés, végül pedig valami „exalgen-humor“-féle vett erőt a börze hívein. A papírok értéke mesésen zuhant lefelé, valamint azelőtt mesésen rúgott fölfelé. Például a „Baubank“ A legkedveltebb játékpapír néhány nap alatt 283 forintról 110-re esett; a nagy hűhót csinált, annak idejében mérvadó „Maklerbank“ egy-egy részvénye, mely közel állott volt a 300-hoz, 530