Fővárosi Lapok 1873. augusztus (176-200. szám)
1873-08-02 / 177. szám
imádkozást, meg-meg elkezdte azt, majd oly könyörgéseket rebegve el, melyeket könyv nélkül tudott, majd saját szavaival sohajta föl s aztán végre lankadtan dőlt le ágyára. Ott újra igyekezett szivét megszilárditani, de hasztalan, hiányzott ereje s csak ennyit tudott még elsusogni : »Segélj, édes jó istenem!« És ezt többször ismételte, majd halkan, majd hangosan, mert hevesen harcolt önmagával , hogy szakitson-e vagy ne az ifjúval. Egyszerre oly ijedtség lepte meg, hogy fölsikoltott, mert Beret villámgyorsan emelkedett föl térdeire s nénje fölé hajolt. — Ki az a férfi ? — susogó a leányka, miközben nagy szeme szikrázott. Lángoló arca s szakadozó lélekzetvétele legott elárulta , hogy ő is izgatott állapotban van. Mildrid, ki gyötrő önvádjának terhe alatt testben-lélekben ki volt fáradva, mitsem tudott felelni. Annyira megijedt , különben is hogy csaknem sírásra fakadt. — Nos, ki az a férfi? — kérdé a kis leány fenyegető hangon, még közelebb hajolva hozzá. — Hiába palástolgatod előttem tovább a dolgot, mert én ma mind a kettőtöket folyvást szemmel tartottalak. Mildrid maga elé emelte karjait föl, mintegy védelemre, de Beret lehajta azokat és ismétlő kérdését : — Ki az a férfi ? Tudni akarom ! — Oh, Beret, Beret! — sohajta föl a szorongatott leány,— hát nem mindenkor jó voltam-e én hozzád, kiskorodtól fogva? Miért vagy te most mégis oly rész irántam, midőn anélkül is oly igen meggyűlt a bajom? Beret elbocsátá nővére karjait, látva, hogy szeme könyökkel telt meg. De lélekzete forró volt, keble hullámzott, annyira, hogy csaknem szétpattanni látszott. — Nemde Haugen János volt az ? — susogá Beret. Mély csönd állt be. — O, — susogá Mildrid végre, és sírni kezdett. Beret újra levonta Mildrid karját, mert látni akarta szemeit. — Hát mért nem mondtad te ezt nekem, Mildrid ? — kérdé a leányka meleg részvéttel. — Hiszen én magam sem tudtam, mikép történt az egész. Én is csak tegnap óta láttam őt először életemben, s attól a perctől fogva, midőn megpillantam, meghódoltam neki. De ép ez az ami engem elannyira gyötör, hogy szeretnék meghalni! — Csak tegnap láttad őt először ? — kiáltott Beret föl a legnagyobb csudálkozás hangján s kétkedő kifejezéssel. — Soha sem láttam azelőtt, — válaszolt Mildrid nyomatékkal. — Elképzelheted-e mily gyalázat ez ? Beret azonban átölelte nővére nyakát s megcsókolta. — Kedves, édes Mildrid, ah mily gyönyörűség az, — susogá Beret örömtül sugárzó tekintettel, — ah mily égi boldogság! —Ezzel újra megcsókolta nénjét. — Meglásd, Mildrid, mennyire tudok én hallgatni ! — Meg-meg átölelte őt s újra kérdést intézett hozzá : — Es te azt hitted, hogy én nem leszek képes hallgatni? — Most egyszerre mély szomorúság bobta el a leányka arcát. —Oh, hogyne hallgatnék én akkor, ha egyszer boldogságod függ attól, Mildrid ! De miért is hanyagoltál te el engem az utóbbi időkben annyira ? Miért választod Ingát helyettem ? Oh, mennyi bút okoztál nekem! Ha tudnád, kedves Mildrid, mennyire szeretlek én! Beret ekkor nővére keblére hajtó égő arcát. Mildrid gyöngéden megsimogatta a leánykát s biztosító arról, hogy e felől előbb soha nem is gondolkozott, hogy soha őt többé el nem hanyagolja és hogy csakis ő rá bízza ezentúl minden titkát, mivel ő oly jó, oly becsületes leányka. Aztán megcirógatta arcát. Beret hasonlókép cselekedett s újra felemelkedett az ágyban, mert nővére szemeit a nyári éj világánál — melyet a korány már-már bíborával kezde elárasztani — óhajta látni. — Oh, mily szép ő, Mildrid! — volt Beretnek első szava. — De hogy is vetődött ő ide ? Minőnek láttad őt először? Mit beszélt? Hogy történt az egész? És Mildrid, ki még néhány órával előbb azt hitte, hogy nincs oly lény, a kinek elbeszélhesse azt, mit most nővérével közöl , csak akkor szakaszta meg beszédét, mikor öt Beret olykor-olykor megölelte s magához szorító. Ezáltal azonban Mildrid beszélőkedve valóságos gyönyörré fokozódott, ép, mintha csak egy az erdőben kelt idegen dalt hallott volna. Majd elkezdtek nevetni és sírni, az álomról teljesen megfeledkezve, így találta őket az ébredő nap, az egyiket fekve vagy könyökére támaszkodva, elragadtatva saját kalandja által, a másikat mellette térdepelve, félig nyitott ajkkal, könytül csillogó szemmel , koronkint nyakába borulva testvérének. Aztán fölkeltek s közösen végezték dolgaikat, melyekkel elkészülvén, ettek egy keveset. Majd fölöltözködtek az újabb találkozásra. Hiszen neki már nemsokára itt kell lennie! Együtt ültek ki a szirtfal alá vasárnapi ruháikban. Beret megmutatta ama helyet a hol ő tegnap heverészett s ahonnan őket megleste. A kutya sokszor volt ő nála is. Egymást váltogatták a kérdések és feleletek a két nővér között. Az idő ma is szép volt, csak néhány felleg mutatkozott az égen. Vidám csevegés közt telt az idő, várva János látogatását. Beret pár ízben föl-fölfutott a szirtfokra, kissé széttekinteni. De az ifjúnak sehol hite-hamva sem volt. Mindketten türelmetlenkedni kezdtek; különösen Mildriden oly nyugtalanság vett erőt, hogy Beret egészen megijedt miatta. János kimaradása okául azt hozta föl, hogy ő nem rendelkezhetik mindig szabadon idejével. Most is két napon át saját magának kelle a nála szállásoló németnek halászni, vadászni, sőt az ebédet is elkészíteni s ily hanyagság a vendég iránt harmadik nap már nem volna rendén. E tekintetben igazat kelle adni Beretnek. — Mit gondolsz, mit szólanak mindehhez szüleink? — kérdé Beret csak azért, hogy nővére gondolatait másfelé terelhesse. De csakhamar megbánta e kérdést. Mildrid elsápadt s merően tekintett Beretre, ki szintén bámulva tekintett nővérére. Vájjon nem gondolt volna-e erre soha azelőtt Mildrid? Gondolt lesz ő, hanem csak úgy, mint ahogy a messze jövőre szokott az ember. Egyébiránt az az aggodalom, hogy Haugen János roszvéleményt táplálhat irányában, továbbá saját gyöngesége és balgasága folytán keletkezett szégyenérzete annyira elfoglalták őt, hogy minden más gondolata háttérbe szorult. Most egészen ellenkezőleg állt a dolog. Minden gondolatát szülei kezdék egyszerre elfoglalni. Beret újra megkísérelte a vigasztalást, nagyon erősítve, hogy ha a szülők azt a fiatal embert ismernék, igazat adnának leányuknak s nem tennék, boldogtalanná azt, ki eddig főörömük, szemük fénye volt. Majd csak segítségre jőne a nagymama is, hiszen a Haugen János házáról senki nem mondhat semmi roszat, aztán őt sem könnyen lehetne ám visszariasztani. Mindez gyorsan egymásután volt elhadaászva, hanem Mildridnek most egészen más jutott eszébe s hogy azt jól átgondolhassa, Beretet az ebéd elkészítésére kérte föl. Beret lassan lépdelve hagyta őt oda, miközben vissza-visszafordult. (Folyt, köv.) posztógyárat megnézni és a posztó készítése fölött generális enquete-t rögtönözni. A magyar Simering megmutatta, meg elkapta szép tájképeit, hogy más oldalról még előnyösebben állítsa elénk, vagy hogy gyönyörűbbel lepjen meg. A közönség is majd oly gyorsan változott, mint a tájképek. Jöttek eltávozó fürdővendégek, kik elbeszélték az idény elegáns népét, el egy pár előkelő és nem előkelő skandalumát. Elbeszélték, bár ők mind ismerték eleitől végig, hanem az emberi kebelnek oly jól esik roszat mondani másokról, s oly kellemes a titkot minél több ember diskréciójára bízni, és nem is csalódtak, én semmiről sem tudtam. Következett az ország határa. A szürke messziségben mind jobban elmerülő hegyekre visszanéztem sokáig. Oly elhagyatottnak éreztem magamat. A fák lombjai sem táncoltak a szél karján oly vígan, a vidék oly üres lett, a föld egy pillanat alatt kihűltnek tűnt föl, a levegő más, érthetlen nyelven suttogott, a fecskék is sokkal távolabb röpkedtek, pedig tőlük részvétet vártam, hisz annyit utaznak. A hazából távozni annyi, mint isten szeme fényéből palástja szegélyére esni. Osztrák Silézián át Oderbergnél átléptem a »Heil dir im Siegeskranz« honába. Sok egészen új útitársam jött. Vitéz porosz tisztek, kik az egész világ meghódítására készek, még pedig helyből és rögtön, mert nem parancsolják. Berlini uracsok, kiknek semmi sincs jól, ami nem az övék; kiállhatlan, ha jobbra nyílik az ajtó, s rész, ha balra, szemtelen a vasúti társaság, mert por van; kikap a vastag gorombaságokból még Ferdinánd császár is, kinek nevére van keresztelve amaz osztrák pálya, melynek kocsijában utazunk; kikap szegény, tekintet nélkül, hogy ő minden császár között legkönnyebb a népnek, — nyugalmazva van. A többi közt egy asszonyság is, egy elvirágzott rózsaszál, igen sokat fecsegett az ő derék férjéről, s annak féltékenységéről, jóságáról és más szép tulajdonságairól, addig beszélt, míg elmondta azt is, hogy bizony Csevegés útközben. (Berlin, július 27-én.) Utazni nem valami nehéz, csak egyszer az ember kocsiban legyen. A sok »isten önnel« és »isten adjon« nagyobb málha, mint amennyit magunkkal viszünk. Az út nem oly tanulságos most, midőn Amerika is csak kirándulás, mint régen volt, hanem a röpülésnek is megvan a maga érdeme: hamar vége van. Röpültünk a losonci pályán, azaz hogy bizony döcögtünk az esti vonattal. Ej, mi baj ez, ha jó a társaság ! A társaság pedig mindig jó, ha elég mulatságos vagy nevetséges. Várjon így érti-e a »jó társaság« is, az nem tartozik rám. Társaságom jó volt. Egy öreg nagyságos úr, mert az időjárás nyitánya után szőtt társalgásban, azonnal megmondta, hogy ő kb. tanácsos. Én persze nem gratuláltam hozzá, s nem mondhattam meg, hogy ha már tanácsos, legalább is titkos tanácsosnak véltem, mivel úgy nézem, hogy tanácsát a koronának elfogadni csak titokban tanácsos. Én az ilyen embereket mindig tisztelem, s ennek köszönhettem, hogy a jászolt ezerfélét a világ ellen, kivált, hogy az ifjúság (még a kúriánál is!) nem tisztel semmit, és senkit eléggé, még őt sem, a nem tudom, melyik rend harmadrangú lovagját. Az öreg olyan konzervatív, fontolva haladó konzervatív (maga mondta nekem), miszerint azt sem hiszi el az embernek, hogy az idő bizony elmúlik, ha nem hallja a lejárt órák halotti zenéjét, a füle megszokta kakukolást. Ment Szliács csudatevő vizében füröszteni fontolva haladásának podagráit. A második egy német nő, ki deklarált nekünk, azt deklarálta ünnepélyesen és minden apropós nélkül, hogy ő Bécsben született, egy pár évre Pestre ment férjhez, de a magyarokat gyűlöli, ki nem állhatja. Mi udvariasabbak voltunk, mint ő szeretetreméltó. S nem hiába. Már hajnali mosolygása tanúsította, hogy a keresztyénség nem ok nélkül élt tizennyolc századot, nem volt kegyetlen. Legalább X. fiatal barátommal, kivel — amint kisült — egy fürdőre indultak, már előre megkötötték a fürdői ismeretséget, és reményem nemzetközi viszonyaink nem kis előnyére. Vannak emberek, kik többet képesek egy lélekzettel kérdezni, mint amennyire az egész kormány meg tud egy év alatt felelni. Ezzel nem mondtam még sokat, de elég nekem, hogy ilyen ember volt az én egyik útitársam, egy alföldi földesúr. Kérdései hoszszabb lében így hangzottak : honnan jön? hová megy ? hová való ? kicsoda ? micsoda ? miért jön innen ? miért megy oda ? sat. Ez úgy látszik — magyar szokás; ha német volna, jobban a rubrikához tartaná magát és még azt sem feledné el: volt-e már büntetve ? Legyen azonban bármiféle szokás, meg kell vallani, hogy alkalmatlan. Engem zavarba hozott végtelenül, midőn azt kérdezte tőlem, mi a foglalkozásom ? Nem tudtam okosabbat felelni, mint ezt. — Nagyon lekötelezne, ha megmondaná, mert magam sem tudom. — Tehát öcsém uram (új megtiszteltetés) úr, igen örvendek, — volt a válasz. Nagyon boszankodtam, nem mintha hazudtam volna, mert a képviselő csak úr, mégpedig olyan úr, akinek nem csupán a maga, de a nép nevében is szabad semmit sem tennie , hanem boszankodtam, mert föl merte tenni rólam, egy a világban legalább tisztességes fiatal emberről, hogy foglalkozásom van. X. fiatal barátomtól már azt is megkérdezte, persze a nemzetközi kiegyezkedés legtapintatlanabb, folytonos háborításával (miért X. barátom egyre ingerültebb lett), hogy micsoda valláson van, ha szabad tudnia? — Azon, amin ön, — felelt X., — kálvinista vagyok. — Honnan tudja ön, — válaszolt földesurunk, a nyers feleletre egész naivsággal kérdezvén, — hogy én kálvinista vagyok? — Onnan, hogy a katholikus a vallás iránt sokkal indifferensebb, a lutheránus pedig nem teszi ki magát annak, hogy tőle is megkérdezzék. — Szerencsére az utazó interpelláció Losoncon kiszállt a gácsi 768