Fővárosi Lapok 1873. augusztus (176-200. szám)

1873-08-07 / 181. szám

181-dik fez. Csütörtök, augusztus 7. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere,Athenaeuia-épü­let. Tizedik évfolyam 1873­ Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor .................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 30 kr. Tarka képek. (Úti napló.) Gróf Lázár Kálmántól. (Folytatás.) A Cherso mellett levő Lussin-piccolo már nem dicsekedhetek dús növényzettel, mindamellett kelle­mesen lepi meg rajta az utazót a hasonló nevű csinos kis város látása. Ezelőtt még csak egy századdal is, majdnem semm­i­lentőséggel sem bírt, noha gyö­nyörű, tágas kikötője volt, most azonban hirre ka­pott az ott készült hajók miatt. Itt már túl léptünk a Quarneron, a fiumei öblön, s most jutunk igazában a scogliák világába, ez új világba. Már Lissánál az addig látottól sokban eltérő déli növényzetre találunk. Az égalji viszonyok ezen­túl délfelé egészen mások, mert itt már megtört a Bóra hatalma s alább mind gyakrabban tűnnek föl a pálmafák s az állatvilág is sok újat állít elénk, sőt több olyat is, mit kizárólag Dalmácia nevezhet a ma­gáénak: számos rovarfajt és hüllőket. Különösen meglepő a szirteken tanyázó ragadozó madarak nagy száma. Ezek közt nem ritkán látható a svájci alpok közt és hazánk bércvidékein kiveszőben lévő felséges saskeselyű (gypaetor barbatus, Bartgeier). Én azon­ban azt hiszem, hogy a dalmát scogliákon jelentkezők a Görögországban és keleten, honos várfajhoz, a gypaetos meridionalis-hoz tartoznak, s hazájukból egyesek csak vendégekként szállnak át, anélkül hogy letelepülnének. A természetvizsgálóknak különben e kevéssé ismert ország szigetein, gazdag kutatási tér nyílik, sőt a másféle utazóra is sok meglepetés várakozik ; például népismei tekintetben Dalmácia rendkívül ér­dekes, mivel ott a művelődés nivellázó hatalmának csak itt-ott a városokban találunk nyomaira, míg a falvak csak nyomorú telepek, hol a szegénység és a vele legtöbbnyire egy után járó rondaság szánandó r­gynizmussal emelik föl fejüket, mintha mondanák :­­ »itt mi vagyunk az urak.« Oda valóban nem férkőz­hetett még be a modern műveltség; ott a lakosok még sok tekintetben a természet gyermekei, ez álla­pot naivsága, vadsága és szilajságával; de épen ily emberek, ily nép tanulmányozása nyújt sok érdeket, mert szokásaik, életmódjuk és gondolatmódjuk sok tekintetben eredetiek. Nem szabad túlságos mértéket alkalmazni e népre, melyre rég idők óta átok látszik nehezülni. Az is nehezült, különösen a török uralom idejében. Maga a természet szintén mostoha iránta. S két ily hatalmas tényező, hogyne gyakorolt volna mara­dandó benyomást rája. Ily körülmények közt igaz­ság szerint más ítéleti szempont alá esnek, mint a sors és természet által kevésbbé sújtott, vagy épen kegyelt népek. Hibáik vannak és pedig bőven ! Elő­ítéletesek, babonásak, bizalmatlanok, boszúállók. Szenvedélyeik sokszor vadsággá fajulnak. Ez mind kétségbevonhatlan. De e hibák, melyek néha bűnné növekednek, sok részben százados balsorsuk és az élettel való nehéz küzdelem következményei. Én e né­pet egy nem rosz­indulatú, hanem szilaj, makacs gyermekhez hasonlítom, a­kit megtörni akarnak, hogy jobb útra térítsék, és ezzel még makacsabbá teszik. Azok, a­kiket egy jóakaratú kormány ide küld, s kik tenni akarnak a lakosságért, nem feled­hetik ki számításukból e nép nehéz múltját, s ha ezt nem feledik ki, akkor bizonyára száműzik keblük­ből az előítéletet, az ellenszenvet, s fölvértezik magu­kat felebaráti szeretetettel és türelemmel, s embersé­ges működésük bizonyára sikeresebb, áldáshozóbb lesz, mintha erőszakkal akarnának célt érni. Boldo­­gítni sem lehet az embereket erőszakosan. Hogy a dalmát népnek eredetileg sok fogékony­sága van jóra és szépre, mutatja költészete. A nép­költészet természeti népeknél mindig nagy jelentő­séget nyer azáltal, hogy szokásaikat, gondolkodás­­módjukat, egész világukat hamisatlanul tükrözi visz­­sza, mert teljesen össze van forrva életükkel. De se­hol erősebben, mint a morlákoknál. Talán nincs egyetlen szokásuk sem, melyet népdal ne ismertetne, nincs múlt­jukban egyetlen hősük, vagy — e nép sajátságos fogalmai szerint — hősök közé emelt ki­válóbb rablójuk, kit dal ne dicsőitene. A dal az ő vágyaik szárnya, múltjuknak szájról szájra szálló krónikája, vad indulataik és érzelmeik forrón felbuz­gó forrása. E dalokból megismerjük a náluk szoká­sos mátka-rablást, a megvetett szerelmes mély bána­tát, a csábító szörnyű bűnhödését, a villák (tündérek) jó és gonosz tetteit, a bűvöleti módokat, a kóló-tán­cot, a hegyek rémeit és a hősök tetteit. Népmeséik és regéik némelyike gyönyörű regény kezdetleges alakban. Minden rege, minden nóta egy darab élet. Az egyik olyan, mint kopár szirten termett illatos vad­virág, a másik vad szenvedélytől remegő, fenyegető, mint a sötét szirtjeiket ostromló bősz hullám, mint a fekete éjben cikázó villám, mint a hő sirocco. Ez a népköltészet csak ily földön, csak ily ra­jongó nép közt születhetett, s kár, hogy azt az ország határain túl oly kevéssé ismerik. Tudtommal csak az ezekkel rokon szerb népdalok gyűjteményével Noé emlékezett meg »Dalmatien und seine Insel­welt« című művében a scogliák és Csera-Gora da­lairól tüzetesebben. Én a közlendők közül egy párt magam gyűjtöt­tem, a többit Noé könyvéből vettem át. Lássunk először is egy szerelmi jelenetet: »Egy anya gondosan ápolta egyetlen leányát, és három évig keresett annak nevet és ezt választot­ta : Zlato Materine, (anya azanyja.) A­mikor Zlato felnőtt, óhajtott férjhez menni, de anyja nem adta sen­kinek, hanem szépséges szépségéért ott tartotta a háznál. Megkérte őt Barja Zelencsics , neki nem adta, ■ pedig a leány és ifjú titkon szerették egymást. Meg­kérte Kraslowics Marko; ennek végre oda ígérte anyja és kicseréltette a gyűrűket. Zlato egyik terem­ből a másikba megy és egy kis levelet ir és azt kül­­di Búrja Zelencsicsnek. A levélben írja : »Nősülj meg, vedd nőül, a­kit akarsz, anyám engem másnak kért és kicseréltette a gyűrűket.« Búrja egyik te­remből a másikba megy és egy kis levélkét ír és el­küldi azt Zlato Materinonak: »Menj férjhez, a kihez akarsz, én hős, én is, oh Zlato ! nősülni fogok, nősülni a fekete földdel; nászágyam fakoporsó lesz és szerel­mesem a fekete föld.« Zlato elolvassa a drága levelet újra meg újra, és könyekre fakad. Zlato egyik te­remből a másikba megy, aztán kis levelet ir és elkül­­di Kraljewics Márknak: »A héten, mely következik, gyűjtsd össze a násznépet, jer hozzám és hozd el az irakat és fiaikat« — Zlato ablakában ül és szól anyjához: »Oh anyám, kihez megy e násznép?« —Ez a Kraslewics Markó násznépe.« — Megtörtént a Jász és Zlato igy szólt Markóhoz: »Ne vigy engem­­ hegyeken át, vigy el a Búrja udvara előtt, hadd okozzak még több bánatot neki.« — Az ablak alatt egy zöldelő narancsfa van, a narancsfa alatt Búrja anyja ül és szomorúan fésüli hosszú haját. Zlato kér­­dezi: »Mi bánatod van anyám, miért sírsz ?« »Hogyan le­sóhajtanék, hogyan ne sírnék, mikor Búrja halá­­os ágyán fekszik.« Kérdezi Zlato : »Szabad-e beszél­tem Búrjával ?« »Beszélj, ameddig akarsz.« Zlato gyik teremből a másikba ment és a mikor abba ür, a­hol Búrja feküdt, feje fölé hajolt és zokogott. Amikor Búrja magához jött, kérdi anyját: »Oh ,nyám, minő vizet öntöttek itt el, a mi nedvesíti égő homlokomat ?« »Nem öntöttek itt el semmit és nem 3 hideg viz nyirkositja homlokodat, hanem Zlatónak Bika vizekint folyó meleg könyei; azok nedvesit­ik kedves homlokodat.« Ekkor szól Búrja: »Jaj nekem Zlato, mindennek vége.« Ezt mondja és ki­adja lelkét. Erre szól Zlato: »Átkozott legyen az anya, ki elszakítja a barátnőt barátjától és ahhoz adja, a kitől menekülne.« Ezt mondá ő és halva ro­gyott össze. »Örökre elnémult a hős és elnémult a leány.« Van akárhány naiv dal is, mint például az, a­mely így kezdődik: »Gyöngéd fiumei leányok, fehér fiumei leányok mentek, mentek a tengerhez, a tenge­ren nagy hajóhoz. Ott kérik a parancsnokot! »Ked­ves kapitány, drága kapitány, engedd hozzánk a szá­razra a legszebb hajósokat, hadd szeressük őket, stb. A dalmatáknál, mint átalán tudva van, az a szokás, hogy a vőlegénynek el kell rabolnia meny­asszonyát, persze szüleinek tudtával, csak szinleg. Ismeretes az ottani leányoknak gyakran tettetett vo­nakodása is a férjhez­ meneteltől, s erre vonatkozik a »rátartó Maráról« szóló mulatságos dal: »A nap lehanyatlik, a kólótáncot járók szétosz­lanak. Minden hős ifjú siet haza, egyik az anyja há­zához, másik a leánykájáéhoz. Mara is siet haza, hogy elébb érjen udvarára mint Iván, és elzárhassa a be­járást Iván elől. Iván egész éjen át ott maradt és pitymalatkor csöndes harmat borította el. Ivánon fel­ruha nem volt, csak a fehér ing, mit számára Mara szőtt és a mahrama (nyakkendő,­ melyet neki Mara ajándékozott, és kezében az ezüst tambura. Szelíden játszott a tamburán, mely soha szebben nem szólt, és imigy énekelt: »Mara kedves gerlém, Marám, édes birsalmám! szám kiszáradt, lovamat halálra hajszol­tam, udvarod körül nyargalva, s mindez nem aggasz­tana, csak te lennél az enyim, oh Mara!« Ezzel Iván hazatért. Még nem fénylett a hajnalpk­, még nem je­lent meg a fehér nappal, mikor Ivánt fölkelte az anyja: »Kelj föl Iván, hős fiam, mert a nap elhaladt udvarunk előtt, de az nem volt az égető nap, hanem az­­a nap Mara volt. Egy tekintetet sem vetett ide. Ez a leány téged rá akar szedni, de én megtanítalak, hogyan szedd rá te Marát.« Aztán tanácsolja, hogy maradjon három hónapig a háznál, neveljen hosszú hajat, vegye föl nővére ruháit s menjen a vízhez. »De ne menj oda, ahonnan a vizet merítik, hanem menj el a Mara fehér udvara előtt. Ne szólítsd őt nevén, hanem szólítsad : oh kedves barátnőm, oh sorsosom, jer, menjünk a vízhez. Iván három hónap múlva el­ment a vízhez, a rátartó Mara fehér udvara előtt, és kiszólította őt, de nem szólította nevén, hanem kedves sorsosának, és hívta a »dunájhoz«, a »vizhez.« Hal­kan szólt aztán a baráti ő Marához : »Hidd el nekem, kedves sorsosom, hidd el, igazat mondok. Iván nincs künn a dunájnál, hanem ő, a hős ott van a magas toronynál, ott fekszik betegen és soha föl sem kel.« A rátartó Mara rászedette magát, vette az abroncsolt vedret és kiment barátnőjével a folyamhoz. A­mikor elértek a dunájhoz, a vizhez, igy szólt a barátnő ba­rátnőjéhez : »Oh barátnőm, mit tennél, ha most Iván itt teremne?« »A vízbe, a mély dunájba ugranám, és nem hagynám magamat karjai közé fogatni.« »A­mint ezt hallja Iván, kezénél ragadja, lovára ülteti és elszáguld vele az egyenes mezőn. Így tartott laka­­dalmat az ifjú pár, és szerette egymást, de nagyon.« (Vége köv.) A nászinduló. (Norvég beszély.) Írta : Björnstjerne Björnson. (F­oly­tatás.) Mildridre nem csekély hatást gyakorolt az ifjú­nak birtokához és övéihez való nagy ragaszkodása, azonban másfelől úgy tetszett neki, mintha némi igazságtalanság történnék áldott jó szülei ellenében, ahonnan így szólott :

Next