Fővárosi Lapok 1873. augusztus (176-200. szám)
1873-08-07 / 181. szám
181-dik fez. Csütörtök, augusztus 7. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere,Athenaeuia-épület. Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor .................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Tarka képek. (Úti napló.) Gróf Lázár Kálmántól. (Folytatás.) A Cherso mellett levő Lussin-piccolo már nem dicsekedhetek dús növényzettel, mindamellett kellemesen lepi meg rajta az utazót a hasonló nevű csinos kis város látása. Ezelőtt még csak egy századdal is, majdnem semmilentőséggel sem bírt, noha gyönyörű, tágas kikötője volt, most azonban hirre kapott az ott készült hajók miatt. Itt már túl léptünk a Quarneron, a fiumei öblön, s most jutunk igazában a scogliák világába, ez új világba. Már Lissánál az addig látottól sokban eltérő déli növényzetre találunk. Az égalji viszonyok ezentúl délfelé egészen mások, mert itt már megtört a Bóra hatalma s alább mind gyakrabban tűnnek föl a pálmafák s az állatvilág is sok újat állít elénk, sőt több olyat is, mit kizárólag Dalmácia nevezhet a magáénak: számos rovarfajt és hüllőket. Különösen meglepő a szirteken tanyázó ragadozó madarak nagy száma. Ezek közt nem ritkán látható a svájci alpok közt és hazánk bércvidékein kiveszőben lévő felséges saskeselyű (gypaetor barbatus, Bartgeier). Én azonban azt hiszem, hogy a dalmát scogliákon jelentkezők a Görögországban és keleten, honos várfajhoz, a gypaetos meridionalis-hoz tartoznak, s hazájukból egyesek csak vendégekként szállnak át, anélkül hogy letelepülnének. A természetvizsgálóknak különben e kevéssé ismert ország szigetein, gazdag kutatási tér nyílik, sőt a másféle utazóra is sok meglepetés várakozik ; például népismei tekintetben Dalmácia rendkívül érdekes, mivel ott a művelődés nivellázó hatalmának csak itt-ott a városokban találunk nyomaira, míg a falvak csak nyomorú telepek, hol a szegénység és a vele legtöbbnyire egy után járó rondaság szánandó rgynizmussal emelik föl fejüket, mintha mondanák : »itt mi vagyunk az urak.« Oda valóban nem férkőzhetett még be a modern műveltség; ott a lakosok még sok tekintetben a természet gyermekei, ez állapot naivsága, vadsága és szilajságával; de épen ily emberek, ily nép tanulmányozása nyújt sok érdeket, mert szokásaik, életmódjuk és gondolatmódjuk sok tekintetben eredetiek. Nem szabad túlságos mértéket alkalmazni e népre, melyre rég idők óta átok látszik nehezülni. Az is nehezült, különösen a török uralom idejében. Maga a természet szintén mostoha iránta. S két ily hatalmas tényező, hogyne gyakorolt volna maradandó benyomást rája. Ily körülmények közt igazság szerint más ítéleti szempont alá esnek, mint a sors és természet által kevésbbé sújtott, vagy épen kegyelt népek. Hibáik vannak és pedig bőven ! Előítéletesek, babonásak, bizalmatlanok, boszúállók. Szenvedélyeik sokszor vadsággá fajulnak. Ez mind kétségbevonhatlan. De e hibák, melyek néha bűnné növekednek, sok részben százados balsorsuk és az élettel való nehéz küzdelem következményei. Én e népet egy nem roszindulatú, hanem szilaj, makacs gyermekhez hasonlítom, akit megtörni akarnak, hogy jobb útra térítsék, és ezzel még makacsabbá teszik. Azok, akiket egy jóakaratú kormány ide küld, s kik tenni akarnak a lakosságért, nem feledhetik ki számításukból e nép nehéz múltját, s ha ezt nem feledik ki, akkor bizonyára száműzik keblükből az előítéletet, az ellenszenvet, s fölvértezik magukat felebaráti szeretetettel és türelemmel, s emberséges működésük bizonyára sikeresebb, áldáshozóbb lesz, mintha erőszakkal akarnának célt érni. Boldogítni sem lehet az embereket erőszakosan. Hogy a dalmát népnek eredetileg sok fogékonysága van jóra és szépre, mutatja költészete. A népköltészet természeti népeknél mindig nagy jelentőséget nyer azáltal, hogy szokásaikat, gondolkodásmódjukat, egész világukat hamisatlanul tükrözi viszsza, mert teljesen össze van forrva életükkel. De sehol erősebben, mint a morlákoknál. Talán nincs egyetlen szokásuk sem, melyet népdal ne ismertetne, nincs múltjukban egyetlen hősük, vagy — e nép sajátságos fogalmai szerint — hősök közé emelt kiválóbb rablójuk, kit dal ne dicsőitene. A dal az ő vágyaik szárnya, múltjuknak szájról szájra szálló krónikája, vad indulataik és érzelmeik forrón felbuzgó forrása. E dalokból megismerjük a náluk szokásos mátka-rablást, a megvetett szerelmes mély bánatát, a csábító szörnyű bűnhödését, a villák (tündérek) jó és gonosz tetteit, a bűvöleti módokat, a kóló-táncot, a hegyek rémeit és a hősök tetteit. Népmeséik és regéik némelyike gyönyörű regény kezdetleges alakban. Minden rege, minden nóta egy darab élet. Az egyik olyan, mint kopár szirten termett illatos vadvirág, a másik vad szenvedélytől remegő, fenyegető, mint a sötét szirtjeiket ostromló bősz hullám, mint a fekete éjben cikázó villám, mint a hő sirocco. Ez a népköltészet csak ily földön, csak ily rajongó nép közt születhetett, s kár, hogy azt az ország határain túl oly kevéssé ismerik. Tudtommal csak az ezekkel rokon szerb népdalok gyűjteményével Noé emlékezett meg »Dalmatien und seine Inselwelt« című művében a scogliák és Csera-Gora dalairól tüzetesebben. Én a közlendők közül egy párt magam gyűjtöttem, a többit Noé könyvéből vettem át. Lássunk először is egy szerelmi jelenetet: »Egy anya gondosan ápolta egyetlen leányát, és három évig keresett annak nevet és ezt választotta : Zlato Materine, (anya azanyja.) Amikor Zlato felnőtt, óhajtott férjhez menni, de anyja nem adta senkinek, hanem szépséges szépségéért ott tartotta a háznál. Megkérte őt Barja Zelencsics , neki nem adta, ■ pedig a leány és ifjú titkon szerették egymást. Megkérte Kraslowics Marko; ennek végre oda ígérte anyja és kicseréltette a gyűrűket. Zlato egyik teremből a másikba megy és egy kis levelet ir és azt küldi Búrja Zelencsicsnek. A levélben írja : »Nősülj meg, vedd nőül, akit akarsz, anyám engem másnak kért és kicseréltette a gyűrűket.« Búrja egyik teremből a másikba megy és egy kis levélkét ír és elküldi azt Zlato Materinonak: »Menj férjhez, a kihez akarsz, én hős, én is, oh Zlato ! nősülni fogok, nősülni a fekete földdel; nászágyam fakoporsó lesz és szerelmesem a fekete föld.« Zlato elolvassa a drága levelet újra meg újra, és könyekre fakad. Zlato egyik teremből a másikba megy, aztán kis levelet ir és elküldi Kraljewics Márknak: »A héten, mely következik, gyűjtsd össze a násznépet, jer hozzám és hozd el az irakat és fiaikat« — Zlato ablakában ül és szól anyjához: »Oh anyám, kihez megy e násznép?« —Ez a Kraslewics Markó násznépe.« — Megtörtént a Jász és Zlato igy szólt Markóhoz: »Ne vigy engem hegyeken át, vigy el a Búrja udvara előtt, hadd okozzak még több bánatot neki.« — Az ablak alatt egy zöldelő narancsfa van, a narancsfa alatt Búrja anyja ül és szomorúan fésüli hosszú haját. Zlato kérdezi: »Mi bánatod van anyám, miért sírsz ?« »Hogyan lesóhajtanék, hogyan ne sírnék, mikor Búrja haláos ágyán fekszik.« Kérdezi Zlato : »Szabad-e beszéltem Búrjával ?« »Beszélj, ameddig akarsz.« Zlato gyik teremből a másikba ment és a mikor abba ür, ahol Búrja feküdt, feje fölé hajolt és zokogott. Amikor Búrja magához jött, kérdi anyját: »Oh ,nyám, minő vizet öntöttek itt el, a mi nedvesíti égő homlokomat ?« »Nem öntöttek itt el semmit és nem 3 hideg viz nyirkositja homlokodat, hanem Zlatónak Bika vizekint folyó meleg könyei; azok nedvesitik kedves homlokodat.« Ekkor szól Búrja: »Jaj nekem Zlato, mindennek vége.« Ezt mondja és kiadja lelkét. Erre szól Zlato: »Átkozott legyen az anya, ki elszakítja a barátnőt barátjától és ahhoz adja, a kitől menekülne.« Ezt mondá ő és halva rogyott össze. »Örökre elnémult a hős és elnémult a leány.« Van akárhány naiv dal is, mint például az, amely így kezdődik: »Gyöngéd fiumei leányok, fehér fiumei leányok mentek, mentek a tengerhez, a tengeren nagy hajóhoz. Ott kérik a parancsnokot! »Kedves kapitány, drága kapitány, engedd hozzánk a szárazra a legszebb hajósokat, hadd szeressük őket, stb. A dalmatáknál, mint átalán tudva van, az a szokás, hogy a vőlegénynek el kell rabolnia menyasszonyát, persze szüleinek tudtával, csak szinleg. Ismeretes az ottani leányoknak gyakran tettetett vonakodása is a férjhez meneteltől, s erre vonatkozik a »rátartó Maráról« szóló mulatságos dal: »A nap lehanyatlik, a kólótáncot járók szétoszlanak. Minden hős ifjú siet haza, egyik az anyja házához, másik a leánykájáéhoz. Mara is siet haza, hogy elébb érjen udvarára mint Iván, és elzárhassa a bejárást Iván elől. Iván egész éjen át ott maradt és pitymalatkor csöndes harmat borította el. Ivánon felruha nem volt, csak a fehér ing, mit számára Mara szőtt és a mahrama (nyakkendő, melyet neki Mara ajándékozott, és kezében az ezüst tambura. Szelíden játszott a tamburán, mely soha szebben nem szólt, és imigy énekelt: »Mara kedves gerlém, Marám, édes birsalmám! szám kiszáradt, lovamat halálra hajszoltam, udvarod körül nyargalva, s mindez nem aggasztana, csak te lennél az enyim, oh Mara!« Ezzel Iván hazatért. Még nem fénylett a hajnalpk, még nem jelent meg a fehér nappal, mikor Ivánt fölkelte az anyja: »Kelj föl Iván, hős fiam, mert a nap elhaladt udvarunk előtt, de az nem volt az égető nap, hanem aza nap Mara volt. Egy tekintetet sem vetett ide. Ez a leány téged rá akar szedni, de én megtanítalak, hogyan szedd rá te Marát.« Aztán tanácsolja, hogy maradjon három hónapig a háznál, neveljen hosszú hajat, vegye föl nővére ruháit s menjen a vízhez. »De ne menj oda, ahonnan a vizet merítik, hanem menj el a Mara fehér udvara előtt. Ne szólítsd őt nevén, hanem szólítsad : oh kedves barátnőm, oh sorsosom, jer, menjünk a vízhez. Iván három hónap múlva elment a vízhez, a rátartó Mara fehér udvara előtt, és kiszólította őt, de nem szólította nevén, hanem kedves sorsosának, és hívta a »dunájhoz«, a »vizhez.« Halkan szólt aztán a baráti ő Marához : »Hidd el nekem, kedves sorsosom, hidd el, igazat mondok. Iván nincs künn a dunájnál, hanem ő, a hős ott van a magas toronynál, ott fekszik betegen és soha föl sem kel.« A rátartó Mara rászedette magát, vette az abroncsolt vedret és kiment barátnőjével a folyamhoz. Amikor elértek a dunájhoz, a vizhez, igy szólt a barátnő barátnőjéhez : »Oh barátnőm, mit tennél, ha most Iván itt teremne?« »A vízbe, a mély dunájba ugranám, és nem hagynám magamat karjai közé fogatni.« »Amint ezt hallja Iván, kezénél ragadja, lovára ülteti és elszáguld vele az egyenes mezőn. Így tartott lakadalmat az ifjú pár, és szerette egymást, de nagyon.« (Vége köv.) A nászinduló. (Norvég beszély.) Írta : Björnstjerne Björnson. (Folytatás.) Mildridre nem csekély hatást gyakorolt az ifjúnak birtokához és övéihez való nagy ragaszkodása, azonban másfelől úgy tetszett neki, mintha némi igazságtalanság történnék áldott jó szülei ellenében, ahonnan így szólott :