Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-26 / 221. szám
kiduó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület 221-ik sz.Péntek,szeptember 26. Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden nap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor .................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor ... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“-hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. Kennstein das Land. .. (Gőthe »Wilhelm Meister«-éböl). Ismersz e hont, hol citrom-ág virul, Dús lomb között arany narancs pirul, Kék ég alól tavasz fuvalma kél, A myrtus csöndes s főn leng a babér, Oh! ismered ? Felé, fele ' Felé sietnék, kedvesem, veled ! Ismersz e házat, oszlop tartja fen, A kamra csillog, fénylik a terem, És szobrok állnak és néznek le rám : Ki bántott téged, te szegény leány ? Oh ! ismered ? Felé, felé! Felé sietnék, gyámolom, veled ! Ismersz e felhős, büszke bércsokot ? Utján az öszvér ködbe téved ott, Mély odvari sárkány tanyája van, Lezúg a szívt s fölötte hab zuhan. Oh! ismered ? Felé, felé ! Felé vezess, — atyám, megyek veled ! Ábrányi Emil. Her niance. (Elbeszélés levelekben.) Írta: Endrődi Sándor. (Vége.) Körülbelül éjfél lehetett. A világ csöndes és zajtalan volt körülem. A félhold ott reszketett a nyugati g ködében s a sűrű levegőn, mint egy véres csónak? piroslott. Az árnyak nőttek és ijesztőkké váltak. Amint fogyott a szálló hold fénye, úgy élénkült a csillagoké. A sugárszülemlés érája közelgett. A millió és millió égi fényesség álmodozón járt és ragyogott a boltozatos, sötétkék templom ívei alatt. A távol hegyek és erdők ormán az ősz szomorúsága borongott. Az erdők egy-egy része — mintha a sötétség aranykerei közé szorult volna — élénk visszasárga szint mutatott. Távolról egy-egy malom zúgását lehetett hallani s olykor egyet ama megfejthetetlen hangsirámok közül, melyek az éjszakából, mint egy ismeretlen szellem hírhozói, jutnak fülünkhöz. Künn üldögéltem szobám földszinti erkélyén, mely délre nézett. Gyönyörködtem, mint mindig, az éj költészetében és csodáiban. Lestem ama titkos, semmi által nem zavart némaságot, mely árnyakból szőtt óriási szárnyait kiterjesztette fölöttem s halkan fektette a beláthatatlan végtelenség színe fölé. Koránkint felnéztem a magasba, a fejem fölött égő csillagok ezreire, és amint így néztem a fényes, bizalmas világi csillagokat, szívemet is kimondhatatlanul édes bizalom szállta meg. Az a sok kincs, mit szivem kincstárából eltékozoltam, oly semmisnek, oly jelentéktelennek tűnt föl előttem a szerető csillagok világánál. A végtelenséggel szemben alázatot érzünk és kibékülünk. Valami jótékony, áldó melegség hatotta at ereimet s többé nem féltettem magamat. E pillanatban lombcsörrenés vert fel álmodozásaimból. Hermance jött. Könnyű fehér pongyolába öltözve, baja lebontva. Oly szép az éj ! — szólt, amint elém jött.— Tudtam, hogy még ébren találom. Nem félek, most nem tudnék félni; a természet bizalomból áll és én szívből állok. Zavart csak egy lény mutat, ön, ki regényes megjelenésemben ismét nem lát egyebet esztelenségnél. Nincs igaza. Találkoztam önnel, ennyi az egész. Kiről álmodozott ? (Ezt mondva lábaim elé ült s végigsimította homlokába ereszkedő fürtéit.) Ez nem illik, — folytatá azután, — ez esztelenség! Késő éjjel egy fiatal lány egy fiatal emberrel találkozik- Mily őrültség, vagy legalább is regényhajhászat. Találkoznak véletlenül s nem elégesznek meg azzal, hogy kikerüljék egymást. A lánynak nincs annyi esze, hogy meneküljön s bizalmasnak nevezi az éjszakát, melynek félsötét árnyai kétségesek. Mért hallgat ön? Rávetettem tekintetemet. — Bölcsebben tette volna Hermance, ha alva marad. — Nem tudtam aludni. Kergettek. Gondolatok, vagy rémek ? nem tudom. Ide űztek önhöz. Ah! istenem , talán az utósó est, melyet önnel töltök ez életben. Szeretem önt, Elek. Mivel akarja, hogy bebizonyítsam? Végtelenül szenvedek. Nem hiszi? Hát ne higgje. Igaz ! amit érzek, az tulajdonom teljesen. Kevés vártatra, midőn válaszomra mindhiába várt, rám vetette magát s keservesen zokogni kezdett. — Szeretlek ! Szeretlek ! — Hermance, térjen ön eszére, — szóltam hozzá, — vagy hagyjon fele cifraságokkal. Jól tud mindent s meg vagyok arról győződve, hogy nem itél el nyugalmamért. Visszatekintek a múltra s ha tehetnék is magamnak szemrehányásokat (kétségkívül sok keserűséget okoztam önnek !) becstelen sohasem voltam. Azt adtam, a mi vagyok, erényeket és szenvedélyeket, gyarlóságokkal és hibákkal; a könnyelműség és meggondolatlanság vallott önnek szerelmet! (E szavak fájdalmamba kerültek.) Azt hiszem, — folytatom keserűen, — most már ismer annyira, hogy megért. Nem untatom érzelmeim részletezésével, legyen elég annyit mondanom, hogy ez érzelmek merő kellemetlenség okozói, nem egyszer keserítenek el az élet iránt s hogy inkább rombolásra, mint alkotásra hivatvák. E sivár meggyőződés tudatával bírva, nem tehetek mást, mint hogy könyörületéért esedezem s kérem, mentsen föl ama szomorú kötelezettség alól, hogy e tárgyról bővebben beszéljek. Ez elemzés — melyet közönyösen kellene véghez vinni, mintha a psychológ egy lélektani problémát akarna megfejteni — nekem fölötte terhes és nem mindennapi fájdalmakat okoz. Ha kettőnk közül egyet hibáztatni lehet, az kétségtelenül én vagyok. Hiányzott belőlem ama férfias akaraterő, mely sokakban oly bámulatos eredményeket tud kivívni s végre, leküzdhetetlen szenvedélyek martalékaid elvén, sokkal kisebb lélek vagyok, mintsem az ön határtalan szerelmét valaha érdeme szerint meg tudtam volna jutalmazni. Ha az őszinteséget — bármily fájdalmas legyen az — többre becsüli, mint a becstelen szíveskedést, úgy bocsásson meg, Hermance, vagy feledjen el, ha teheti. — Feledni önt ? Nem. Soha. Miket beszélt ? Nem adok hitelt semmiféle tagadásnak. Nem akarom önt elveszíteni. Szeretem, így van, amint beszélem. Mivel bizonyítsam be ? Ezzel átfonta karjaival nyakamat s elborított forró, lázas csókjaival. Reszkettem. E pillanatban egy férfialak bontakozott ki a homályból s nesztelen megállt előttünk. — A tegnapi jelenetet ismétli, Hermance kisaszszony ? — szólt a sötétségből. Hermance felugrott s mint egy dühös nőtigris nézett villogó szemével az éjszakába. — Ki az ? — sikított. — Hamvai Kálmán, — felelt a hang gúnyosan, — s ön nagyon jól ismeri ez embert. Hamvai föllépett a terraszra. Én öleléstől, csóktól, meglepetéstől elkábulva tekintettem újonan érkezett vendégem arcára, mely sötét és komor volt, mint az éjszaka. — Hogyan jön itt ? — sikoltott fel még egyszer Hermance. — Ne lássam! Ezzel eszméletlenül összeesett. Hamvai sötéten közelgett felém, kezét nyujtá s mialatt azt barátságosan megszoktam, így szólt hozzám: — Érdemesnek tartja még, hogy párbajt vívjunk? Én egy kíméletlen hangot is pazarlásnak tartanék ? — Holnap utazom a párbaj helyett, — válaszoltam tompán — s öntűl, uram, ha megsértettem, szívből bocsánatot kérek. Megöleltük egymást.* Feledni! Mindent elfeledni! Kitörülni az emlékezet könyvéből minden sötét, vigasztalan betűt s nem gondolni ama borzasztó játék szilajságaira, mely ifjúságunkat fölemészté, szivünket elfásitotta: ez amit én kerestem, a mit én feltalálni akartam. Kamill! ha belepillantasz ama zord tömkelegbe, melyet életnek neveznek, lehetetlen észre nem venned : mennyi minden történik a souverain hatalmú akarat ellenére s az életmozgalomnak nevezett sietés hány kikutathatatlan erő és titokzatosság szeszélyétől függ! Szellemünk rejtélyei semmiben sem különböznek a mérhetetlen virágok talányosságától: egykép szövevényesek és megoldhatlanok! Szeretett-e engem Hermance csak egy pillanatra ? nem tudom. Szerette-e Hamvait ? ép oly talány. De az való, hogy én rajongtam értte s ama nyugalom, melylyel e viszony szálait kettészakgattam, minden erőmbe és minden büszkeségembe került. Ha azt hiszed, hogy feledtem , tévedsz. Jöttek órák, midőn megvetéssel gondoltam rá, s ismét midőn mind őt, mind magamat szánva emlékeztem vissza, de feledni nem feledtem egy pillanatra sem. Hermance volt az egyedüli, kit szeretni vágytam volna úgy, amint én képzelem magamnak a szerelmet. S hogy nem szerethettem így: ez fáj, ez az, amit nem tudok feledni. Ismered Kolumbus történetét ? Hosszas, sikertelen utazás után rá támadtak hajósai: »Megcsaltál bennünket! az általad kigondolt föld nincs sehol. Elveszünk a határtalan tenger szörnyei közt!« Hanem azért nem vesztek el. Kolumbus partot talált. Boldog ember! Kedvem jön ezt az embert irigyelni. A tenger, melyre sorsom és szenvedélyeim kárhoztattak, borzasztó, rémletes volt. Alig szálltam rá, hajósaim, a remény, bizalom, a hit, a vágyak, fellázadtak, zúgolódtak s azóta ölnek, véremet szivják folytonosan. Ez a szegény szív csak vérzik, vérzik, csöndesen a határtalan, partnélküli tenger hullámai fölött. Ámor iskolájában. Beszély Vely E.-ről. (Folytatás.) De az öreg legény, Pitter János, nem állhatta meg, hogy az arra menő Kloos Péternek utána ne kiáltson : — Jobban illenék bizony Tyll mesterhez is, meg kegyelmedhez is, ha Kvintin Messys-sel máskint találkoznának. Egész Antwerp tudja még, miként mentette meg mesterem egy év előtt az égő házból Adela kisasszonyt, saját élte veszélyeztetésével. Újítsa fel csak rövid emlékezetét, Péter urfi! A festő ott fent, mesterem hőstette nélkül most csak moly és rozsda számára gyüjtené kincseit, a szép Adela a zöld sirhalom alatt feküdnék s ragadozni vágyó róka nem nyújtaná utána körmeit.