Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-12 / 209. szám
209-ik sz. Fentek, szeptember 12. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési dij: Félévre ...... 8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. fold... Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor .................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor ... 10 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“-hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. Antiepikus. Ki csillogó érveknek él itt, Kinél a cél csak a gyönyör , Én megvetem, vagy szánom inkább, De vágy sorsáért nem gyötör. Bár kába tévelygés az élet, Mert mély, örök titok a cél, Iránytalan bolyg és tűnik, mint Sívó homokban a kis ér . Mégsem lehet, hogy egy szebb célt itt Gyönyör helyettesítene, Mert nem hoz megnyugvást a szívbe, Űrt hagy ott, bár betelt vele. A kéj egy percre hogy ha ég is, A megbánás nyomába jár ; Paródiázza az örök fényt, Mint csillagot a fénybogár. És bár az űr beláthatatlan, Mely lét s nem lét közt ásitoz ; S az elmét, szívet odarántja A szédülés párkányihoz ; S a lélek, mint sirály a vészben, rajongva keres menhelyet: Az élvek röpke mámorában A menedék még sem lehet. Az elmúlásnak rémes árnyát, Mely zordonan élénkbe kél, Elfödni a kéj lepkeszárnya, Oly tehetetlen, oly csekély. Vak céltalanság volt az élet, Fájt, hogy elilló köd vagyok, Kerestem, — vért, könyet hullatva — Hogy rám a vigasz, hol ragyog. És bár meddő örömben, élvben, Kínnal tetéz a szerelem ; Fájdalmimért megvan jutalmam, Benn’, mit kerestem, föllelem ; Mert aljas vágyat elfeledve, Feledve, mi véges, mi rész ; Magam’ embernél többnek érzem : Az elmúlás nem ostoroz. És, hogy fájdalmimért cserébe, Szivemre buli majdan szive : E vágy ösztönt ad tetteimhez, Lelkemre ez megnyugvást hímez, Mert van miért itt küzdnie. Zanathy Kálmán: Hermance. (Elbeszélés levelekben). irta: Endrődi Sándor. L Kamill! Két hónapig tartó, szakadatlan és meglehetősen sivár tombolás után (mintha a jó ég sugalta volna) eszembe jutott, hogy vannak kötelességeink mind magunk mind embertársaink iránt, melyekről végkép megfeledkezni több, mint férfiatlanság. Elhatároztam, hogy falura jövök s itt — ha máskint nem lehet — kényszeríteni fogom lelkemet a javulásra. Számos rokonomtól kaptam meghívást, de egyiket sem fogadtam el. Önkénytelenül a »mi falunk «-ra, Fenyéresre gondoltam, hol, mint tudod, egyetlen rokonom sincs, de annál jobb ismerőseim és barátaim vannak. Itt, nagynénéd közelében s ez emlékezetes szobában, hol egykor annyi álomszerű órát töltöttem el, — itt lehetetlen meg nem indolnom s valami benső szomorúságot nem éreznem, mely mégis kedves nekem. Kamill, megosztom veled mindazt, mi egy ily pillanatban az embert felemeli s a szívnek gazdagságot ad. A nyitott ablakon beáramló tavaszi jég árnyakat ringat, a pacsirtadalok behangzanak s a fuvalom, mint valami szárnyakat öltött, pajkos tündérgyermek, körülrepked vndoran. Úgy érzem, mintha mindnyájan köröttem lennétek, kik kedvesek vagytok szivemnek s mintha ti mindnyájan azon lennétek, hogy engem mentül boldogabbá tegyetek. Megengedem, hogy csakis az én poétikus lázam képes ily dőreségek bevallására, de tehetek-e róla, ha csakugyan igy képzelem. A szív gyakran fordul a képzeleti világhoz, hogy elfeledhesse szomorú egyedüliségét s az ember mindig szivesen hisz oly valótlanságokban, melyek némi megnyugvással jutalmazzák. Midőn Fenyérest a távolból megpillantam, majdnem sírva fakadtam. Különös emlékek kötnek engem e helyhez. Ne nevess ki érttök, vagy csak nevess, hisz sorsunk úgy sem egyéb, mint többé-kevésbbé nevetségeseknek lenni és elvérzeni. Azt fogod magadban mondani: »Ez az ember még mindig álmainak él!« Való. De nem tudok tőlük szabadulni. Itt fűben, fában, levegőégben, madárdalban, mindenütt álmaim beszélnek hozzám. Bármerre lépek, egy-egy emlék köszönt; jó és rosz órák árnyaival találkozom; egész szellembirodalom vesz körül. A környék még csöndes. Én sohasem láttam ily tartottan. Minden évben a nyár közepén szoktam felkeresni, akkor midőn a természet már javában pompázik s az emberek sürögnek-forognak szántóföldjeik és szőllőkertjeik körül. Most még minden hangtalan; a természet fukarkodik és vajúdik. Midőn nagynénéd házába beléptem s a jó asszony előtt megálltam, ő sokáig szótlanul nézett rám s némán szorította meg kezemet. Egyszerre szemes könybe lábadtak. Oly vendég voltam itt, barátom, kinek megjelenése csakis szomorú gondolatokat kelthetett benne. Nagynénéd bizonyára visszagondoltam a napra, midőn Ágnes, lánya, férjhez ment s én a lakodalmi ebéd alatt majdnem egy negyedóráig beszéltem a boldogságról, melyben magam legkevésbbé hiszek, de melyet másokkal elhitetni mindenkor édes hivatásnak találok. Ágnes, mint tudod, a mennyegző után néhány hétre meghalt s azóta nem láttam sem Fenyerest, sem nagynénédet. Nemsokára Alice is bejött a szobába, ki nővére halála óta szintén nagyon megváltozott. Az élénk, vígkedélyű lányka, ki máskor, ha jöttem, elém futott, tapsolt,most alig tudott örülni megérkezésemnek. Vacsora alatt több újdonság került felszínre; Hermanceról is sokat beszéltünk. Az estebédet végezve, sétára keltem s majdnem öntudatlanul a »kis erdő «-be tévedtem. Itt sok bolondot össze-vissza gondoltam s többször felnevettem magamban. Az esti szél meg-megrázta a fák még teljesen lombtalan ágait s az egész természetre valami bántó homály borait. Később aztán azt is észrevettem, hogy befelhősödött s az eső lassan kint permetezni kezd. Egy darabig hagytam magamat ázni: a jó ég tudja mért, de jól esett. Közel álltam a síráshoz, de egyetlen köny sem jött szemembe. Hazatértem és lefeküdtem. Az igaz, hogy aludni nem tudtam, de annál nagyobb buzgalommal keltem fel reggel és siettem — mint boldogabb napokban — nagynénéd lakása felé. Ha valaki e pillanatban látta volna azt, ami szívemben történt! Azt hiszem, Kamill, vannak nyílvesszők, melyeket nem lehet a sebből kivenni, belé kell törnünk azokat. Én már jó ideje s ki tudja meddig ? hordom magammal a szívembe törött nyílveszszőket. Panaszkodom. Ez tán unalmas neked, de nekem — bocsáss meg az önzésért — kissé jól esik. Most azonban nem akarok tovább keserülködni, hanem megvárom, míg szívem kissé elcsitul. Sok érdekes tarkaságot beszélek majd el neked. Te, ki sokkal ifjabb vagy, mint én, hasznodra fordíthatod vallomásaimat és tanulhatsz azokból. Ami engem illet, én igen örülök, hogy e történet elbeszélésével egy időre elfoglalom magamat s mig munkám nem ér véget, a sok szomorú nap mellett lesz néhány édes pillanat is, melyet szivvel sorozhatok sivatag múltam legdrágább emlékei közé.* * * Kissé megnyugodtam, édes Kamillom! A felhőtlen ég, a szabad fugalmak s kedvesen berendezett szobám e pillanatban nagyon jótékonyan hatnak kedélyemre. Nem is szalasztom el a kínálkozó alkalmat, s rögtön hozzá fogok történetemhez, mely semmi több nem kíván lenni, mint néhány jelenet felfedése. Négy évvel ezelőtt, külföldi utamból visszatérve, Fenyéresre jöttem megpihenni. Még szemem előtt lebegtek ama nagyvilági képek, melyek az embert bizonyos időre fogékonytalanná teszik apróbb gyönyörök és meglepetések iránt. A szerzett tapasztalatokat még nem osztályoztam, nem rendeztem, de egy világ nyüzsgött bennem minden elképzelhető zavarral és kábulással vegyülve. Terveket szőttem, nagy dolgokról álmodtam, mint ezt az ember huszonnégy éves korában gyakran megteszi s eközben valami sajátságos gőg szállt meg, anélkül hogy akartam volna. Sokat láttam, sokat gyönyörködtem és éltem. E változatos panorámával szemben felette kicsinyesnek tűnt fel előttem a falak ártatlan és meglehetősen egyhangú idyllje. Valóban,ama szerető kiskör, hová léptem, majdnem nevetséges volt nekem az első pillanatban. Alig hihettem, hogy kenyéresen sokáig meg tudok maradni: a lelkemben forrongó hatások mintha tovább akartak volna ragadni! El is határoztam már, hogy a tervezett nyugalmat újabb izgalmakkal váltom fel, de a véletlen mást végzett magában. Egy gyönyörű reggel nagynénéd parkjában sétálva, épen azon tusakodtam: merre vegyem utamat ? Haza menjek-e Rónaszékre s ott, a gazdaság körül érvényesitsem-e szerzett tapasztalataimat, vagy ismét külföldre menjek tovább élvezni, tovább tanulni? E töprengés közben Ágnes szaladt elém (ki még ekkor vidor, kedves és beszédes lányka volt) s megragadva kezeimet, gyermekes örömmel szólt hozzám: Jer, siessünk! Tolnayék megérkeztek. Hermance nagyon kiváncsi rád. (Folyt. köv.) A marquise anyja. Irta : About. (Folytatás.) A ház ajtaját virágzó hajnalkák árnyalták, és az ablakokat a kobeák kék bogyói díszítették. E látvány édes emlékeket költött fel a marquiseban, és a kedves Arlanges jutott eszébe: e pillanatban szívesen oda adta volna bármily csekélységért is saint-dominique utcai palotáját és kertjét, melyben a virágok siülödtek a ház súlyos árnyéka és a vén gesztenyefák sűrű lombjai alatt. A ragyabugya-bokor mögé rejtett écru-foulard házi köntös hirtelen magához térítő álmodozásaiból. Lucile feléje szaladt, és megölelte Céline barátnőjét. Láttátok-e már a színházban Orestes és Pylades találkozását? Bármily ügyesek legyenek is a színészek, e jelenet mindig nevetséges egy kissé. Mert hát a férfiak barátsága, természeténél fogva sem nem közlékeny, sem nem bájos. Az erőteljes kézszorítás, a nyak körül fektetett