Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-17 / 213. szám
213-ik 87. Szerda, szeptember 17. Kiadó-hivatal: Pest, bantok-tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor .................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“ hoz e cim alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. A fészek. (Louvestre Emil költeménye.) Oh jer, együtt lépjünk e virágbokorhoz, Mely rezgő ágán egy kicsiny fészket hordoz, Zöld levélkéivel lágyan betakarva ! Nézd csak : a kicsinyek álmodva pihegnek, Ne félj édesem, ne! nyugalmát ezeknek Lágycsengésü hangod, tudom, nem zavarja. Nézd, hogy védi őket a jó anya szárnya ; Fáradt szemhéjai félig vannak zárva, Szerelme küzdvén a nyomó álom ellen ; De végre elnyugszik ! — tekintsd e nyugalmat! Egy fészke van csupán, mit védnek e gályák, S a napból egy sugár sírt rája ! Kell több ? Nem. Szűk fészek, az igaz, tán meg sem találják kényelmüket benne e pelyhes madárkák, Ám a nap oly derült s az álom oly enyhe ; Elég, óh elég ! hisz’ ők itt vándorok csak, No nézd, a kicsinyek gyöngén összebújnak, S az anya fölöttük ! . . . Szólj ! nem boldog helye ? És mi, emberek, mint ők vándorok szinte’, Palotát rakunk !, s ha a halál ma innne, Üres reményekért mindent itt kén’ hagynunk ! Mégis vagyunknak több lég, több fény, több tér kell, Hatalom, pompa , — vajh’ szükséges ez, kérdem, Hogy egy kis ideig szeressünk s — meghaljunk ! Rácz Mihály: Hermance. (Elbeszélés levelekben?, irta: Endrődi Sándor. (Folytatás.) Gépiesen engedelmeskedtem. A viz csobogni kezdett, az evezőrül, mintha gyémántgyöngyök hullottak volna le. E csónak, a holdfényes viz közepén, virágokkal ékítve, egy tündérnő alakját mutatva s halványan csillogó szalagot hagyva maga után, igézetet árasztott a magányra. Ez álomszerű rengés és s mozgás a vizen, kevéssé különbözött ama bájos mozdulatlanságtól, mely a sötétzöld partokat megülte. Nem kellett hozzá erős fantázia, hogy az istenek trónján képzeljem magamat, azok hatalma nélkül. Hermance az ölembe hintett virágokat igazgatta. Egészen mellém simult, a virágok közé, ölembe hajtotta fejecskéjét. Eleresztettem az evezőt (vagy csak úgy állt meg kezemben, erre nem emlékszem világosan) de nem tudtam levenni szemeimet arcáról, mely a holdfénytől elárasztva egy álmodó nympha arcához hasonlított leginkább. Szédültem. E lét, ez érzések, e sajátságos kéjek és káprázatok, melyek áthatottak; e váratlan közeledés titokszerűsége, és kimagyarázhatatlan kelleme; e szelidség, e csodás arc viszfénye, e balzsamos szender, e halk lihegés ily közelről; az az este soha nem sejtett és nem érzett gyönyörei: mindezek annyira természetfölöttieknek látszottak most előttem, hogy hatásaik alatt inkább valamely mesebeli lovagnak, mint Való lénynek gondoltam magamat. Mikor az ember olyan állapotban van, hogy az örvények csapkodását sűréndalnak véli s ellenállhatatlanul tör a habok felé, akkor érezhet ilyen hűvös elszédülést. Önkénytelenül ejtettem ki e szavakat : tr — Őrültté akar tenni, Hermance ? Nagy szemét felvetette rám és mosolygott. — Én ? Őrültté, önt ? Mily gondolat! Mért reszket ennyire ? Hallom szívverését. — Egy kép foglalja a lelkemet — válaszoltam lázas izgalommal, — ez üldsz, ez tetszeleg előttem szakadatlanul ; egy kép a mykológiai világból, ez az én álmom és ébrenlétem. Akarja tudni: kié e kép ? Az öné! Őszinteséget vár tőlén ? Bevallom, hogy szeretem önt a rajongásig. — Szeretett már életéten ? — kérdé hevesen. — Sohasem. — S engem igazán szeret ? Kezeimbe rejtettem arcomat. — Nőül akar venni ? — folytatta. — ah ! én az ön kis nője lennék ! Hisz ez lágyon szép gondolat! Különös ! még nem is álmodoztam arról, hogy férjhez menjek s ime, ön meghozna e kedves álmot is! E szavak után, (anélkül hogy bárminemű zavart elárulna) bohó kíváncsisággal kérdezősködött arról, minő az a Rónaszék? "Vannak-e ott nagy erdők, rengetegek, égbe magasodó sziklák, haragos fellegek, melyek a hegyes vidékeket különösen zorddá, de egyszersmind fenségesen széppé sötétítik ? Milyen az ég, és milyen a föld ? Hol áll a ház ? Van-e körülötte park, sűrűség, homály és vizek ? »Ne mondja — folytat, hogy a reális élet iránt semmi fogékonysággal nem viseltetem. Meg kell kérdeznem azt is: gazdag-e a majorság ? Van-e sok szárnyas állat, búbos csibe, páva, gyöngytyúk ? Aztán újra visszatért az előbbi kérdésekhez: télen át vidáman pattog-e a kandalló ? Jól behallani-e a szél sivítását ? Mindeme végtelenül kedvesen elmondott bohóságokra csakis megfeledkezéssel és lelkesedéssel válaszolhattam. Bár szüleim halála óta feléje sem néztem Rónaszéknek, ott töltött éveim emléke sokkal mélyebben és maradandóbban hatott rám, mintsem ne tudtam volna róla eleget beszélni. A zord erdőkkel borított falu egyszerre szelídnek és nyugalmasnak tűnt fel előttem; a majdnem komor és sötét szobák boldogságról beszéltek ; az elhagyott udvar, az ápolás és gond nélkül maradt park kicsinosodott; visszatért a meghittség, a gyermekálmok édes babája, a dajkamesék tündérei és minden, ami valaha szeretetet és üdvösséget árasztott körülem. A legkisebb tárgyon is meglátszott ama bódító változás, melyet Hermance lényének kellett tulajdonítanom. Ő a bűvölet oly gazdagságával rendelkezett, hogy e távoli tárgyak átalakulását, mellette, egyszerűnek és könynyűnek tekintettem. A rám gyakorolt hatás kiterjedt a külvilág legapróbb jelenségeire is; lelkem volt a műhely, mely ez élénk izgalomban színezett, nagyított mindent, mit csak körébe vonhatott. Sokáig beszéltem neki Rónaszékről. — Az éj hüsülni, — vágott egyszerre szavaimba. — Evezzünk a partra. — S nincs számomra más mondanivalója, Hermance ? — kérdem reszketve. — Higgye meg, nem tudom. Talán szeretnék valamit mondani, de hiányzanak hozzá kifejezéseim. Ön nagyon sokat akar. Jó éjt. Ezzel fölkelt, kezét nyújta, kilépett a partra; a gályáikat szomorúan rengető tüzek alól még egyszer visszanézett és eltűnt. Az izgalom kötve tartott, virágaira borultam. Fejem égett, ereimben úgy lüktetett a vér, mintha tűzkígyók kergették volna egymást azokban. E reszketeg láz hatása alatt a fölém boruló lombozat óriási övezetnek tetszett, e zárt magány egy titáni csarnoknak, mely észrevehetőleg magasodott, szélesedett és sötétedett. Képzeletem annyira hevült volt, hogy e pillanatban mit sem tartottam volna lehetetlenségnek. Csak egy percre sem kételkedtem Hermance szerelmében. Azt megnyerem. Meghozza nekem az éj, elmondják a habokban úszó csillagképek a lábam elé szórt virágok, a szédület, az örvény, a magasság ,a mélység minden zord és bizalmas jelensége. Mily állapot volt ez ! Valami bősz fájdalom szomjúsága; kéj, mely sorvasztott; kábulás, melyet a pokol gyönyörei fűszereztek; izzás, mely minden aluszékony érzést feloldott; elbeszélhetetlen remegés; a gondolatok és érzések hideglelése. Szerettem. Éreztem e pokoli hatalom bűvöleteit, e titkos erő szenvedélyét egész teljességében. Szerettem büszkeséggel, szabadon, őrülten, az első szerelem visszahozhatlan lázával, költőiségével és mindenhatóságával. Valóban először szerettem. Nem volt más gondolatom, csak Hermance. E tüneményes, és rejtélyes szellem a törpeségig rabbá tett. Báb voltam, akaratnélküli, tehetetlen nyomorék, ki saját sebeinek vérében gyönyörködik s kész minden martyrságra, hogy tetszésének, vagy könyörületének koldushegyeit kiérdemelje. Fölemeltem fejemet a hideg virágokról és végigsimítottam homlokomat. A holdas égen néhány bárányfelleg úszott; a csillagok alig láthatóan reszkettek; a mezőkrül idáig tévedt szellő halkan suhogtatta a fenyvesek és nyárfák ágait; a víz felszíne egy sápadt arc körvonalait verte vissza: az én arcomat. III. Másnap délután vendégek érkeztek a városból. Néhány hét előtt tán nagyon örültem volna hasonló meglepetésnek, most azonban — elég udvariatlanul — vendégeink mindegyikét a pokol fenekére kívántam. Annyira önző lettem, édes Kamill, hogy elveszettnek hittem minden percet, melyet nem Hermance társaságában éltem át. Hermance folytonosan a vendégekkel társalogva, észre sem látszott venni jelenlétemet. Élénk, jókedvű és előzékeny volt mindenki iránt, anélkül hogy természetes szilajságaiból csak egyetlen vonást is elárulna. Háziasnak tetszett, mint iden magasabb szellemi sajátság nélkül, egyszerűnek és kedvesnek, melyek inkább behízelgő, mint meglepő tulajdonok. A társaság alkony felé sétakocsizást rendezett. Három kocsival indultunk meg a fenyéresi erdők felé. Szerettem volna Hermance kocsijára jutni, de elkéstem. E végzet soványan kárpótolta veszteségemet s két idegen asszonyság mellé plántált, kik nem győzték csodálni, hogy a kukorica már milyen nagy s hogy mennyi veréb lepi el az útszéleket. Én teljes lelkesedéssel osztottam meg velök gazdasági és természetrajzi ismereteimet, bizonyítgatván előttük, hogy a kukorica nem sokára még nagyobb fog lenni, az útszéli verebek közt pedig igen sok csíz ugrál. Ezután szóba jött az irodalom, beszéltek Shakspeareről és Sréter Kálmánról, hanem szerencsére, nem sokáig. (Folyt. köv.) A marquise anyja. Irta : About. (Folytatás.) — Bocsásson meg, — folytatta, a grófné. — Láthatja, hogy nem vagyok oly állapotban, hogy látogatásokat fogadjak; de azért mindig szívesen látom önt, hisz a derék Lopinotra emlékeztet. Oh! ha ez élne még! A napokban látogasson meg, majd beszélgetünk erről és ha még használhatok valamiben, szívesen szolgálok. A grófné első könyeire Benoitné elszántan vette elő zsebkendőjét. Azt mondá magában : — Miután sírnunk kell, sírjunk. Jól meggondolva a dolgot, a könyek nekem sem kerülnek többe, mint neki. Az érzékeny özvegy hangosan folytatta : — Bátorság, grófné, bátorság! e miatt még ne csüggedjen el. Tehát sokkal tartozik a gonosz Saint- Louisnak ? — Fájdalom !, kedves, tizenötszáz frankkal!