Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-18 / 214. szám
214-ik sz. Csütörtök,szeptember 18. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épillet. Tizedik évfolyam 1877Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. földsz. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor .................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor ... 80 ke. Előfizetési fölhítás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Szépirodalmi napilapunk ez esztendő utosó negyedével fejezi be fenállásának tizedik évfolyamát. Okunk van teljes örömmel tekinteni vissza ez évtizedre, melyben a »Fővárosi Lapok« az olvasó közönség és irói köröknek évrőlévre fokozatosan s nagymérvüleg gyarapodó támogatásában részesült. Veteránok, minek Toldy Ferenc, Szigligeti, Fáik, Székács stb., a fiatalabb nemzedékek legjobb tollú képviselőivel együtt szokták érdekesíteni lapunk tartalmát, s ezek közreműködésével válik lehetővé folyvást oly lapot szerkesztenünk, mely a műveit nők és férfiak igényeit egyaránt kielégítse s válogatott szépirodalmi munkák, bel- és külföldi tárcák, változatos és élénk hírrovatok által az irodalmi, művészeti és társasélet eseményeit visszatükrözze. Törekedni fogunk ezentúl is teljes gondot fordítani arra, hogy lapunk mindarról, mi az értelmiséget érdekli, élénk és tartalmas közléseket adjon, megtartva mindig a jóizlés hangját, kiküszöbölve a botránykeresést és személyeskedést, s terjesztve a magyar műveltség termékenyítő szellemét. Teljes bizodalommal fordulunk tehát az olvasóközönséghez, melynek támogatása a »Fővárosi Lapok«-at a magyar időszaki sajtó egyik legolvasottabb közlönyévé emelte. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, lapszerkesztő. Az „Athenaeum“-társulat, a »Fővárosi Lapok« kiadója, mely ennek pontos kiállításáról és szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az előfizetési összegek — évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt. (egész évre 16 frt.) — a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának“ (Pest) küldendők. A megrendelés legkönnyebb módja a postai utalványok használata. Hermance. (Elbeszélés levelekben.) Írta: Endrődi Sándor. (Folytatás.) Az utazás egy rövid negyedig tartott. Ekkor megállapodtunk az erdő valamelyik tisztásán. A városi vendégek fáradtságról panaszkodtak és rögtön letelepedtek a pázsitra. Nagynénéd nem feledkezett meg az ozsonnáról s hamarosan fel is terítettek a társaság számára. Hermance még mindig a kocsin ült. Oda siettem, hogy legalább néhány szót válthassak vele négyszemközt. — Üljön fel kocsimra, — szólt hozzám, — egy sétát akarok tenni az erdőben. — De a vendégek ... — Mit a vendégek! Nem az én vendégeim! Üljön fel gyorsan, mert itt hagyom. S egyet nevetett. Nem akartam, hogy egyedül menjen, felültem tehát a kocsiba s helyet foglaltam mellette. Lovai közé csapott s pár perc múlva eltűnt elölünk az ozsonnázó társaság idyllje. — Mily tiszta, érintetlen levegő ez! — kiáltott fel vndoran, s mennyire unalmasok azok, kik egész napon át társaságukkal gyötörtek! Ma még nem is beszélhettem önnel. Oh, mint örülök, hogy megszöktünk. Magam is örültem nagyon, végtelenül s nem félve idegen szemek cselvetéseitől, nyílt csodálkozással csüngtem e hűvös arcon, mely újra az enyém volt. Ez arcot most valami fenséges nyugalom sugározta be, mely közel állt az ihlet, vagy átszellemülés világosságához. Nem kuszálta fel sem erőszakos, sem természetes izgalom; minden vonása, minden tekintete csöndes és merengő volt; az ember önkénytelenül a holdas éjek költészetére gondolt. Ha szólt hozzám, úgy véltem, mintha ajóság melege hatná az ereimet; ha rám mosolygott, határtalan szeretetet éreztem a világ iránt. Az erdő balzsamot lehelt, köröttünk hársak illatoztak. A harkály hangosan kopácsolt, a rigók fütytyentgettek s közbe-közbe kakukkszó vegyült. A lombokon áttörő napfényében ezer meg ezer apró bogár zümmögött; szárnyaik sziporkáztak. Csakhamar úgy tetszett, mintha már elhagytuk volna a fenyéresi erdőt s az ezzel határos cserháti hegyek alatt járnánk. A lombokkal elfödött mélység zordabb lett. — Hová megyünk, Hermance ? az erdő sötétül, nem lenne jobb, idejében visszatérni ? — Mindjárt ott leszünk, — válaszolt aggályaimra s szemei égni látszottak. — De hol ? — Majd meglátja. A lovak tajtékot hánytak. Hegynek mentünk. Hermance bámulatos ügyességgel és biztossággal hajtotta lovait az útlan erdő fái közt. Olykor-olykor lebuktunk a ránk hajló ágak elől, mi neki nagy mulatságot látszott szerezni. Arca lassan kint átváltozott; elvesztette a szelídség ama nyugalmát, mely pár pillanattal előbb a fenségig emelkedett. A fokozatos komorság, mely a természetben mutatkozott, vonásról-vonásra visszaverődött e csodálatos arc tükörlapjáról, e szemekből, melyek szilaj lánggal égtek. A part nemsokára véget ért; Hermance megállította lovait s egy élénk színekkel átszőtt beduint vetve magára, karomat kérte. Mintegy húsz lépésre óriási sziklaszakadás omlott a mélybe , a fölött megálltunk. — Tudja hol vagyunk ? kérdé tőlem lázasan — Nem, nem tudom. — A szigvári meredély fölött, válaszolt s villogó tekintetét szilaj gyönyörrel hordta körül az elénk táruló panorámán. Ad ! értem az ön szerencsétlen pártfogoltját. — folytatta élénken, ő nem hibás! Itt kér meghalni. E mélységnek bűvölő ereje van. Fanatizmusa hasonlított az istenek őrjöngéséhez. Szédülve tekintettem rá. Ott lebegett az éles sziklák között, szétkuszált, lobogó hajával, csodaszerűségének elviselhetetlen káprázatával, mint egy rejtélyes démon, melyet a képzelet az álomország mélyeiből zavart fel. Felkacagott s tovább lebbent. Egy bizonytalannak tetsző kőszálra lépett. Csak iskolát hallottam: — Szédülök! E szó észre téritett. Alatta iszonyatos mélység — most lehajol, — ing — szédülni látszik. — Hermance, — kiáltottam fel élesen, — megőrült ön ? az istenért! mit akar ? Odarohantam átkúszva a kőlapokon ; csak egy gyalogfenyő ágai tartották meg; felkaptam, mint a pelyhet s a legnagyobb zavar és félelem közt vittem a fensik pázsitjára. Egész testemben remegtem, csak a véletlennek köszönhetem, hogy el nem buktam s magammal nem rántottam őt a mélységbe. Hermance megvetően mosolygott.— Egy pillanat és ön elveszett... mit akart ? A mélység nem ismer tréfákat Mily esztelenség! Hermance felkacagott. — Valóban, annak tartja ön ? — Annak, — válaszoltam még mindig reszketve az indulattól és félelemtől, — ön gyermek, kinek izgalomvágya minden képzelmet meghalad. Nemcsak e pillanatban állt a mélység fölött, de mindig az örvény szélén tántorog. — Ne mondja tovább — nem akarom hallani. — Esztelennek nevezett? Jól van. Az leszek. Ezzel kocsijához rohant, felugrott rá, lovai közé csapott és eltűnt előlem a rengeteknek látszó erdő fái közt. Egyedül maradtam a mélységgel, a homálylyal és a zavarral.* * * Kamill! Én, ki teljes életemben gyűlölője voltam a túlvittségnek s a regényes hajlamokat magamban ép oly kevéssé ápoltam, mint másokban szerettem: botor szenvedélyeim által sodortatva s viszonyaim kényszerétől űzetve, csakhamar elfoglaltam a regényhősök szenvedhetetlen álláspontját. Nincs nevetségesebb és szánalomraméltóbb helyzet, mint a való élet kicsinységeivel szemben nagy arcokat vágni, s kizökkenni ama természetes józanságból, mely mindent érdeme szerint latol s elveszteni ama bizalmat, mely lelkünket megvédi a tisztán észrevett esélyek között. Midőn az ember meg van fosztva a körültekintés biztosságától s teljesen nélkülözi a nyugodt ítélet áldásait: abban a pillanatban egy csörgő sipkát tett saját fejére, mely a világot minduntalan figyelmeztetni fogja, hogy nem több, mint egy biszrió bohóskodik előtte. Megjött az az idő, midőn az indulatok uralkodtak felettem s nem én azok felett. • Átengedtem magamat sorsom bizonytalanságainak, anélkül hogy küzdeni mertem volna ellenük. Nem bírtam azzal az erővel és kitartással, mely kiválólag a nagy lelkek sajátja s e tudat inkább nevetséges lázongásra és türelmetlenségre kárhoztatott, mintsem képessé tett a meglepetések és csapások közönyös elfogadására. Az ember legyen mindig a roszabbra elkészülve. Én merő jóról és szellemesről álmodoztam. Hozzászoktattam magamat ahhoz a gondolathoz, hogy Herrimance nem lesz. Ő bizonyos tetszelgéssel nevezett engem »férjecskéjének« s jókedvében nem egyszer mondá: »beszéljen már valami szomorú tárgyról, mert a túlságos öröm megárthat az ön kis nejének.« Hermance az én nem ! lehetett-e ennél igézőbb gondolat. Csak egy percig sem késtem, hogy szivemmel minden szépet elhitessek. E hit különben — egy-egy mosolyából a legszebb valót magyarázva — ép úgy alá volt vetve az ingifis törvényeinek, mint minden egyéb érzelmem. Ő birt annyi eszélylyel, hogy e hitet bennem koronkint megerősítse. Jött óra, mikor a legkedvesebb"megfeledkezéssel szólt hozzám: »Félek, hogy egy kissé szerelmes leszek önbe.« (Folyt. köv.) A marquise anyja. Irta : About. (Folytatás.) VI. Outre ville marquis, bízva jogában és Lucile szerelmében, nem tartott attól, hogy napa üldözni fogja. A férj és feleség szökése valóságos szerelmesek sétája volt. Kissé reggel is, kissé este is utaztak; gondosan megválasztották a megállapodási helyeket; bámulták a szép vidékeket, leszálltak a kocsiról, követték a gyalogutakat, karon fogva sétáltak az erdőben; néha eltévedtek, de mindig megtalálták az utat. Lucile, ki oly marquise volt, milyen csak nő lehet, és kit e minőségében valamennyi fogadós elismert, három hét alatt tette meg az utat, melyet anyjával huszonnégy óra alatt utazott be, és eme második út mégis rövidebbnek tűnt föl előtte az elsőnél. A hitvesek megérkezése valóságos ünnepély volt Arlangesban. Lucilet minden jobbágya imádta. A pórok és munkások kinyilatkoztatták, hogy nagyon unatkoztak távolléte alatt; gyermekkori barátnői ügyetlenül bókoltak előtte, de Lucile megölelte őket. Szívélyesen fogadta a jó emberek barátságát; tudakozódott a távollevőkről; kérdezősködött a betegek után, és az egész faluban ragyogtatta az örömet, melylyel szigetelve volt. Leróva a gyermekkori emlékek adóját, elhatározta, hogy a humorban táncolja el magát Gastonjával, ajtót zár minden látogató előtt, és magányában egyedül szerelmének él. A gyermekek ép oly balgák, mint Amerika vademberei, kik levágják a fát, és egy napon fogyasztják el gyümölcseit. Azonban a marquis, házassága óta komolyan