Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)

1873-09-18 / 214. szám

214-ik sz. Csütörtök,szeptember 18. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épillet. Tizedik évfolyam 1877­Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­ nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. földsz. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor .................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor ... 80 ke. Előfizetési fölh­ítás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Szépirodalmi napi­lapunk ez esztendő utosó negye­dével fejezi be fenállásának tizedik évfolyamát. Okunk van teljes örömmel tekinteni vissza ez évtizedre, melyben a »Fővárosi Lapok« az olvasó közönség és irói köröknek évről­­évre fokozatosan s nagymérvüleg gyarapodó támogatásában részesült. Veteránok, minek Toldy Ferenc, Szigligeti, Fáik, Székács stb., a fiatalabb nemzedékek legjobb tollú képvise­lőivel együtt szokták érdekesíteni lapunk tartalmát, s ezek közreműködésével válik lehetővé folyvást oly lapot szer­kesztenünk, mely a műveit nők és férfiak igényeit egyaránt kielégítse s válogatott szépirodalmi munkák, bel- és külföldi tárcák, változatos és élénk hírrovatok által az irodalmi, művészeti és társasélet eseményeit visszatükrözze. Töre­kedni fogunk ezentúl is teljes gondot fordítani arra, hogy lapunk mindarról, mi az értelmiséget érdekli, élénk és tar­talmas közléseket adjon, megtartva mindig a jóizlés hangját, kiküszöbölve a botránykeresést és személyeskedést, s ter­jesztve a magyar műveltség termékenyítő szellemét. Teljes bizodalommal fordulunk tehát az olvasó­közönséghez, mely­nek támogatása a »Fővárosi Lapok«-at a magyar időszaki sajtó egyik legolvasottabb közlönyévé emelte. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, lapszerkesztő. Az „Athenaeum“-társulat, a »Fővárosi Lapok« kiadója, mely ennek pontos kiállításáról és szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az előfizetési összegek — évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt. (egész évre 16 frt.) — a „Fővárosi Lapok kiadó­hivatalá­nak“ (Pest) küldendők. A megrendelés legkönnyebb módja a postai utalványok használata. Hermance. (Elbeszélés levelekben.) Írta: Endrődi Sándor. (Folytatás.) Az utazás egy rövid negyedig tartott. Ekkor megállapodtunk az erdő valamelyik tisztásán. A vá­rosi vendégek fáradtságról panaszkodtak és rögtön letelepedtek a pázsitra. Nagynénéd nem feledkezett meg az ozsonnáról s hamarosan fel is terítettek a társaság számára. Hermance még mindig a kocsin ült. Oda siettem, hogy legalább néhány szót válthassak vele négy­szem­közt. — Üljön fel kocsimra, — szólt hozzám, — egy sétát akarok tenni az erdőben. — De a vendégek ... — Mit a vendégek! Nem az én vendégeim! Ül­jön fel gyorsan, mert itt hagyom. S egyet nevetett. Nem akartam, hogy egyedül menjen, felültem tehát a kocsiba s helyet foglaltam mellette. Lovai közé csapott s pár perc múlva eltűnt elölünk az ozsonnázó társaság idyllje. — Mily tiszta, érintetlen levegő ez! — kiáltott fel vndoran, s mennyire unalmasok azok, kik egész napon át társaságukkal gyötörtek! Ma még nem is beszélhettem önnel. Oh, mint örülök, hogy meg­szöktünk. Magam is örültem nagyon, végtelenül s nem félve idegen szemek cselvetéseitől, nyílt csodálkozás­sal csüngtem e hűvös arcon, mely újra az enyém volt. Ez arcot most valami fenséges nyugalom sugá­rozta be, mely közel állt az ihlet, vagy átszellemülés világosságához. Nem kuszálta fel sem erőszakos, sem természetes izgalom; minden vonása, minden tekin­tete csöndes és merengő volt; az ember önkénytele­nül a holdas éjek költészetére gondolt. Ha szólt hoz­zám, úgy véltem, mintha a­­jóság melege hatná az ereimet; ha rám mosolygott, határtalan szeretetet éreztem a világ iránt. Az erdő balzsamot lehelt, köröttünk hársak illa­toztak. A harkály hangosan kopácsolt, a rigók füty­­tyentgettek s közbe-közbe kakukkszó vegyült. A lombokon áttörő napfényében ezer meg ezer apró bo­gár zümmögött; szárnyaik sziporkáztak. Csakhamar úgy tetszett, mintha már elhagytuk volna a fenyéresi erdőt s az ezzel határos cserháti hegyek alatt járnánk. A lombokkal elfödött mély­ség zordabb lett. — Hová megyünk, Hermance ? az erdő sötétül, nem lenne jobb, idejében visszatérni ? — Mindjárt ott leszünk, — válaszolt aggályaimra s szemei égni látszottak. — De hol ? — Majd meglátja. A lovak tajtékot hánytak. Hegynek mentünk. Hermance bámulatos ügyességgel és biztossággal hajtotta lovait az útlan erdő fái közt. Olykor-olykor lebuktunk a ránk hajló ágak elől, mi neki nagy mu­latságot látszott szerezni. Arca lassan kint átválto­zott; elvesztette a szelídség ama nyugalmát, mely pár pillanattal előbb a fenségig emelkedett. A foko­zatos komorság, mely a természetben mutatkozott, vonásról-vonásra visszaverődött e csodálatos arc tü­körlapjáról, e szemekből, melyek szilaj lánggal égtek. A part nemsokára véget ért; Hermance megállította lovait s egy élénk színekkel átszőtt beduint vetve magára, karomat kérte. Mintegy húsz lépésre óriási sziklaszakadás omlott a mélybe , a fölött megálltunk. — Tudja hol vagyunk ? kérdé tőlem lázasan — Nem, nem tudom. — A szigvári meredély fölött, válaszolt s villogó tekintetét szilaj gyönyörrel hordta körül az elénk tá­ruló panorámán. Ad ! értem az ön szerencsétlen párt­­fogoltját. — folytatta élénken, ő nem hibás! Itt kér meghalni. E mélységnek bűvölő ereje van. Fanatizmusa hasonlított az istenek őrjöngéséhez. Szédülve tekintettem rá. Ott lebegett az éles sziklák között, szétkuszált, lobogó hajával, csodaszerűségének elviselhetetlen káprázatával, mint egy rejtélyes dé­mon, melyet a képzelet az álomország mélyeiből za­vart fel. Felkacagott s tovább lebbent. Egy bizonyta­lannak tetsző kőszálra lépett. Csak iskolát hallottam: — Szédülök! E szó észre téritett. Alatta iszonyatos mélység — most lehajol, — ing — szédülni látszik. — Hermance, — kiáltottam fel élesen, — meg­őrült ön ? az istenért! mit akar ? Odarohantam átkúszva a kőlapokon ; csak egy gyalogfenyő ágai tartották meg; felkaptam, mint a pelyhet s a legnagyobb zavar és félelem közt vittem a fensik pázsitjára. Egész testemben remegtem, csak a véletlennek köszönhetem, hogy el nem buktam s magammal nem rántottam őt a mélységbe. Hermance megvetően mosolygott.­­— Egy pillanat és ön elveszett... mit akart ? A mélység nem ismer tréfákat Mily esztelenség! Hermance felkacagott. — Valóban, annak tartja ön ? — Annak, — válaszoltam még mindig reszketve az indulattól és félelemtől, — ön gyermek, kinek iz­galomvágya minden képzelmet meghalad. Nemcsak e pillanatban állt a mélység fölött, de mindig az örvény szélén tántorog. — Ne mondja tovább — nem akarom hal­lani. — Esztelennek nevezett? Jól van. Az leszek. Ezzel kocsijához rohant, felugrott rá, lovai közé csapott és eltűnt előlem a rengeteknek látszó erdő fái közt. Egyedül maradtam a mélységgel, a homálylyal és a zavarral.* * * Kamill! Én, ki teljes életemben gyűlölője vol­tam a túlvittségnek s a regényes hajlamokat magam­ban ép oly kevéssé ápoltam, mint másokban szeret­tem: botor szenvedélyeim által sodortatva s viszo­nyaim kényszerétől űzetve, csakhamar elfoglaltam a regényhősök szenvedhetetlen álláspontját. Nincs ne­vetségesebb és szánalomraméltóbb helyzet, mint a való élet kicsinységeivel szemben nagy arcokat vágni, s kizökkenni ama természetes józanságból, mely min­dent érdeme szerint latol s elveszteni ama bizalmat, mely lelkünket megvédi a tisztán észrevett esélyek között. Midőn az ember meg van fosztva a körül­tekintés biztosságától s teljesen nélkülözi a nyugodt ítélet áldásait: abban a pillanatban egy csörgő sip­kát tett saját fejére, mely a világot minduntalan figyelmeztetni fogja, hogy nem több, mint egy bisz­­rió bohóskodik előtte. Megjött az az idő, midőn az indulatok uralkodtak felettem s nem én azok felett.­­ • Átengedtem magamat sorsom bizonytalanságainak, anélkül hogy küzdeni mertem volna ellenük. Nem bírtam azzal az erővel és kitartással, mely kiválólag a nagy lelkek sajátja s e tudat inkább nevetséges lázongásra és türelmetlenségre kárhoztatott, mintsem képessé tett a meglepetések és csapások közönyös elfogadására. Az ember legyen mindig a roszabbra elkészülve. Én merő jóról és szellemesről álmodoztam. Hozzá­szoktattam magamat ahhoz a gondolathoz, hogy Her­ri­mance nem lesz. Ő bizonyos tetszelgéssel nevezett engem »férjecskéjének« s jókedvében nem egyszer mondá: »beszéljen már valami szomorú tárgyról, mert a túlságos öröm megárthat az ön kis nejének.« Hermance az én nem ! lehetett-e ennél igézőbb gon­dolat. Csak egy percig sem késtem, hogy szivemmel minden szépet elhitessek. E hit különben — egy-egy mosolyából a legszebb valót magyarázva — ép úgy alá volt vetve az ingifis törvényeinek, mint minden egyéb érzelmem. Ő birt annyi eszélylyel, hogy e hi­tet bennem koronkint megerősítse. Jött óra, mikor a legkedvesebb"megfeledkezéssel szólt hozzám: »Félek, hogy egy kissé szerelmes leszek önbe.« (Folyt. köv.) A marquise anyja. Irta : About. (Folytatás.) VI. Outre ville marquis, bízva jogában és Lucile szerelmében, nem tartott attól, hogy napa üldözni fogja. A férj és feleség szökése valóságos szerelmesek sétája volt. Kissé reggel is, kissé este is utaztak; gondosan megválasztották a megállapodási helyeket; bámul­ták a szép vidékeket, leszálltak a kocsiról, követték a gyalogutakat, karon fogva sétáltak az erdőben; néha eltévedtek, de mindig megtalálták az utat. Lucile, ki oly marquise volt, milyen csak nő lehet, és kit e minőségében valamennyi fogadós el­ismert, három hét alatt tette meg az utat, melyet anyjával huszonnégy óra alatt utazott be, és eme második út még­is rövidebbnek tűnt föl előtte az elsőnél. A hitvesek megérkezése valóságos ünnepély volt Arlangesban. Lucilet minden jobbágya imádta. A pórok és munkások kinyilatkoztatták, hogy nagyon unatkoztak távolléte alatt; gyermekkori barátnői ügyetlenül bókoltak előtte, de Lucile megölelte őket. Szívélyesen fogadta a jó em­berek barátságát; tudakozódott a távollevőkről; kérdezősködött a betegek után, és az egész faluban ragyogtatta az örömet, melylyel szige­telve volt. Leróva a gyermekkori emlékek adóját, elhatá­rozta, hogy a humorban táncolja el magát Gaston­­jával, ajtót zár minden látogató előtt, és magányá­ban egyedül szerelmének él. A gyermekek ép oly balgák, mint Amerika vademberei, kik levágják a fát, és egy napon fogyaszt­ják el gyümölcseit. Azonban a marquis, házassága óta komolyan

Next