Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-21 / 217. szám
217-ik sz. Vasárnap, szeptember 21. Kiadó-hivatal: Pest, bazájk-tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden* nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor .................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“ hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. Azok a szép, sötét szemek... Azok a szép, sötét szemek, Az az édes, piros ajak, Párányi, hó-fehér kezek, Az a lengő virág-alak ! Oh, tekints rám ! Szemeidben Hadd olvassam, hosszan, mélyen : Lehetek-e egyszer még az, A ki voltam réges-régen ! S ha igaz, hogy a tűz tisztit, Olvaszt sötét, hideg ércet , Ajkad csókjának lángjában — Óh, engedd, hogy újra égjek ! Könnyű, fehér, kis kezeddel Érintsd forró homlokomat; Tündérujjad érintése Tán lelkemnek új álmot ad. És ez álom varázsfátylán. Megjelenik minden, minden, Ami boldogitott egykor Ebben a megtépett szívben ... És én szemed, ajkad, kezed — Mindörökre híven áldom : Én szivem meggyógyitója, Óh, én lengő virágszálam ! Komócsy József: Hermance. (Elbeszélés levelekben.) Írta: Endrődi Sándor. (Folytatás.) Egyizben, midőn ismét a kerti hársak alatt üldögéltek, s én feléjük tartottam, Hermance felbigygyesztette ajkait s nem fogadta el köszönésemet sem. Ezt észre nem venni őrültség lett volna. Kitértem a tovább maradás veszélyei elől s valami ürügy alatt rögtön távoztam. Helyzetem kezdett nagyon nevetséges lenni, mert világosodott. Midőn Hamvai alkonyat felé eltávozott, felkerestem a parkban Hermance-ot; im, az a párbeszéd, Kamill, melyet egymással folytattunk. — Hermance, az ész sokszor minden ellenkezés dacára bátorságot vesz magának és beleavatkozik a szív ügyeibe; ránk nézve elérkezett az idő, midőn e beavatkozás inkább szükséges, mint felesleges. Ön játékot űzött velem. Vallja be őszintén, szereti Hamvait ? — Nem tartozom senkinek vallomásokkal. Mily kicsinyesség ! Ön épen oly szigorú arcot ölt, mint egy vallató biró, s nekem, mint vádlottnak, rettegve kellene ön előtt állanom. Istenem, ami a félelmet illeti, ezt nem tanultam. — Magam sem kívánom, hogy remegjen. Tudom én azt, hogy nekem nincs hatalmam önt megremegtetni. De tisztába akarok jönni helyzetemmel. Ön ma egyetlen pillanatosra sem méltatott Hamvai jelenlétében, sőt köszönésemet sem fogadta el. — Nem szeretem, ha valaki roszkor jön. Hamvaival nagyon érdekes dolgokról beszélgettünk. — Roszkor jöttem, Hermance ? Alkalmatlankodtam, nemde ? Az érdekes tárgy, melyről épen beszéltek, oly természetű volt, hogy előttem nem folytathatták. És én ezt csak akkor tudtam meg, midőn a hibát már elkövettem ! Sohasem bocsátom meg magamnak. Ezzel tisztában vagyunk. S mit akart ön ama csókkal, melynek fölfedése Hamvainak, úgy lehet, nagyon fájna ?! — Hátha örömöt szerezne neki ? — Hogyan örömet? — Bizonyos ön arról, hogy ama csók önt illette ? Többet nem kérdezősködtem. Visszaemlékeztem a csókot megelőző szavakra: »Köszönöm, hogy Szigváron úgy bánt velem.« Az a csók nem engem illetett , hanem hála volt azért, hogy Hamvaival megismerkedett.* * * Hazatértem szobámba. Úgy tetszett, ez a szoba most valóságos jégverem, ágyam pedig pezsgőhűtőnek is elég hideg. Irgalmatlan kelepcébe jutottam. Csaknem úgy éreztem magamat, mint a kit a tropikus égalj alól egyszerre Szibériába varázsolnak át. A délszaki föld buja lótuszvirágait, nagy kaktuszait, arisztolochiáit, raffleziáit egy fagyos szélfuvat teljesen tönkre tette s helyettük apró zúz, színtelen moha futotta meg a sivatag mezőket. A dalos madarakról admit sem tudtam többé. Egy pár fekete, rekedthangú holló úszkált s verte unottan szárnyait a melegtelen, sugártalan levegőben. A tündérpaloták maszszív homlokzata összeomlott; éktelen, kopár, sötét falak meredtek a magasba. A széles park tündérei, a sylphydek, a nymphák, a vilik, barátságosabb tájra menekültek s csak hosszas bolyongás után akadtam egy-egy idomtalan gnómra, ki oly keserűn s gúnyosan nevetett a szemem közé, hogy minden kedvem elment az élettől. Rideg, bántó, szomorú panoráma volt ez körülöttem. Ha valaki köszönt, úgy tetszett, mindig jó éjszakát kíván. Éreztem,a mit? nem tudom! Valami bűbájos hatalom emelte föl lelkemet. Más szavakkal: verőfényes eget láttam, a föld mosolygott körülöttem, a bokrok ágain ezer virág fakadt, a levegő balzsamillatot vitt szárnyain, kábító gyönyör ejtett meg, boldog voltam. Ez volt a múlt. Érzek, mit? Nem tudom. Valami sötét hatalom veri le lelkemet. Más szavakkal: ősz van, a sápadt levelek lepik el az avart, a szél zúg, a messzeségben sírás hallatszik, a patakok szomorúan csörtetnek, a madarak hallgatnak, a lombtalan ágak közt remegve tűnik fel a kelő hold sápadt arca; sugarai megfehérítik a babokat; az ormok alján nehéz árnyak rengenek ; a levegőben félhomályú köd hömpölyög, közelben-távolban semmi vigasztalás; a halál és megadás képei jönnek elém zokogva; mintha már a koporsó fedelét is rám szegezték volna. Ez a jelen Éjeken keresztül nem tudtam aludni. Hermance mindig előttem lebegett. Küzdöttem a jelenéssel, mint Sz.Márton a sárkánynyal. Rajta voltam, hogy kiverjem fejemből a legutósó gondolatot is, mely róla álmodozott. Még volt annyi büszkeségem, hogy erre képesnek érezzem magamat. Azt hittem, sikerülni fog, mert akarom. Az akarat (mint ezt a katholikus szellemű iskolákban megtanulja az ember) Kamill mindenható és sohasem esett oly jól hinnem e mindenhatóságban, mint e válságos napok után. E látszólagos akarat engem hatalmassá és erőssé tett, sőt egyegy pillanatban elkeseredetté, hogy ilyen kicsinységekkel szemben kell gyakorolnom. Mégis: »bármily erősen elhatározzuk, behúnyni szemünket valamely érzelem előtt, melyet nem akarunk megvallani, vannak pillanatok, midőn a lélek akaratunk ellenére működik és álmodik.« Az álmok fölkerestek engem is. Hitegettek, képeket mutattak. Olykor úgy tetszett, mintha az éji ködból Hermance alakja bontakozott volna elő, jött, karjaival körülfonta nyakamat, rám borúit, bocsánatot kért, elborított forró, lázas csókjaival, aztán édes, biztató szavakat sugdosott fülembe, soha el nem múló, örök szerelemről; fájó hittel hallgattam e bűvös csengést, e tündéri csengetyű-harangok titokzatos dallamát; majd esdőn emelte fel rám szemét, elhallgatott és nézett hosszasan, szeliden, újra rám borúlt s úgy megzokogott az ölemben, mint egy kis gyermek, — egyszer aztán észrevettem, hogy tulajdonképen senki sem borúlt a nyakamba, senki sincs mellettem, egyedül vagyok egészen s aki úgy megzokog, a kinek a könyei nagyon hullanak, az senki más, mint én magam, én ártatlan, nyomorult bolond! Ki-kiszöktem a szabadba. Egész napokat töltöttem ott. Bejártam ama helyeket, hol annyi szépről s nasyról álmodoztam. A kakukfüves mezőkön régi ábrándaimat kerestem s amiket nem találtam a kakukfüves mezőkön, azok régi ábrándaim voltak. Mégis, biztatóbb érzések leptek meg itt, mint az emberi társaságban. Egy láthatatlan szellem kezét véltem felismerni a leggyengébb szellőfuvalomban is, mely csupán azért támadt, hogy elsimítsa homlokon redőit. Egykor zavarban voltam; nem tudtam, hogy a természetet szeressem-e jobban Hermance kedvéért, vagy Hermanceot imádjam őszintébben, a természet gyönyöreit látva ? Most komoran jártam s valami bősz, fájdalmas érzéssel bolyongtam a meredek hegyek közt és a messzeterjedő rengetegben. Feledni akartam. De ez akarat folytonosan uj és új akadályokra bukkant, összevérezte magát az okoskodások tüskecsipkéiben s nyöszörgő hangokat hallatott, mintha megverték volna. — Hol jár néhány nap óta ? Alig látom. Mondja, neheztel rám valamiért? — kérdé tőlem egy izben Hermance. — Én és neheztelni ? ments isten. Csak e bántó szerelem cafrangjait akarom leszakgatni szivemről. — Önt a szerelem bántja? Komolyan beszél? Szerezhet az valakinek oly bántalmakat, melyek miatt mások előtt is feljajdúljon? Elek! érzelmeket a piacra vinni (ezt ön mondá!) nem illik. — Itt, ön előtt, a hiúság e közönséges piacán, erény a feljajdulás is. Különben szilárd meggyőződésem, hogy lesz erőm sokáig nem jajongni. — Mi lelte önt ? — kérdé, sebesen rám vetve tekintetét. — honnan e dultság ? Elrémit. — Valóban? Meglátszanak arcomon e pokoli küzdés nyomai ? Annál roszabb önre nézve. Ez a végső harc. Ah, ismerjen meg egész szörnyűségemben s ne fáraszsza magát azzal, hogy mentségeket vagy kíméletet keressen számomra. Nem érdemlem meg a könyörületet. Szerettem önt, végtelenül, határtalanul. Megvallom, hogy nyomorult vagyok és nem kevésbbé szenvedek, mint egy elkárhozott. De e szenvedést leküzdöm, esküszöm ! nem szerzem meg önnek ama gyönyörűséget, hogy mosolyogva nézze, mint foly sebeimből a vér, mint zúzódnak haszontalan porrá lelkem szárnyai. Esküszöm önnek, hogy győzni fogok, ha életembe kerül is. (Folyt, köv.) Lapunk mai számához egész iv van mellékelve. Calaverasi Brown. — Beszély. — Irta : Bret Harte. A winghomi postakocsiban halk hangon folytatott társalgás s az ablakokon nem jelenkező dohányfüstfelleg eléggé gyanittaták, hogy az utazók között nő is ült. Az állomásokon ácsorgó kiváncsiak bámészkodása s azoknak a kocsihoz közelebb tolakodása és az, hogy ott gallérjuknak, kabátjuknak, s kalapjuknak némi figyelmet szenteltek, azt is sejteté még, hogy ama nőnek, ki ott bent ül, fiatalnak és szépnek kell lennie. Mindez észlelődést és következtetést Jack Hamlin, ültéből a bakról tette, a cinikus bölcs mosolyával Nem, mintha ő a nőnemet megvetette volna, hanem hát azt a csalóka elemet ismerte