Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)

1873-09-21 / 217. szám

217-ik sz. Vasárnap, szeptember 21. Kiadó-hivatal: Pest, bazájk-tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873­ Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden* nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor .................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasó­közönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (év­negyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“ hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadó­hivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. Azok a szép, sötét szemek... Azok a szép, sötét szemek, Az az édes, piros ajak, Párány­i, hó-fehér kezek, Az a lengő virág-alak ! Oh, tekints rám ! Szemeidben Hadd olvassam, hosszan, mélyen : Lehetek-e egyszer még az, A ki voltam réges-régen ! S ha igaz, hogy a tűz tisztit, Olvaszt sötét, hideg ércet , Ajkad csókjának lángjában — Óh, engedd, hogy újra égjek ! Könnyű, fehér, kis kezeddel Érintsd forró homlokomat; Tündérujjad érintése Tán lelkemnek új álmot ad. És ez álom varázs­fátylán. Megjelenik minden, minden, A­mi boldogitott egykor Ebben a megtépett szívben ... És én szemed, ajkad, kezed — Mindörökre híven áldom : Én szivem meggyógyitója, Óh, én lengő virágszálam ! Komócsy József: Hermance. (Elbeszélés levelekben.) Írta: Endrődi Sándor. (F­olytatás.) Egyizben, midőn ismét a kerti hársak alatt ül­dögéltek, s én feléjük tartottam, Hermance felbigy­­gyesztette ajkait s nem fogadta el köszönésemet sem. Ezt észre nem venni őrültség lett volna. Kitértem a tovább maradás veszélyei elől s valami ürügy alatt rögtön távoztam. Helyzetem kezdett nagyon nevet­séges lenni, mert világosodott. Midőn Hamvai alko­­nyat felé eltávozott, felkerestem a parkban Herman­­ce-ot; im, az a párbeszéd, Kamill, melyet egymással folytattunk. — Hermance, az ész sokszor minden ellenkezés dacára bátorságot vesz magának és beleavatkozik a szív ügyeibe; ránk nézve elérkezett az idő, midőn e beavatkozás inkább szükséges, mint felesleges. Ön játékot űzött velem. Vallja be őszintén, szereti Ham­vait ? — Nem tartozom senkinek vallomásokkal. Mily kicsinyesség ! Ön épen oly szigorú arcot ölt, mint egy vallató biró, s nekem, mint vádlottnak, rettegve kel­lene ön előtt állanom. Istenem, a­mi a félelmet illeti, ezt nem tanultam. — Magam sem kívánom, hogy remegjen. Tudom én azt, hogy nekem nincs hatalmam önt megremeg­tetni. De tisztába akarok jönni helyzetemmel. Ön ma egyetlen pillanatosra sem méltatott Hamvai jelenlété­ben, sőt köszönésemet sem fogadta el. — Nem szeretem, ha valaki roszkor jön. Ham­vaival nagyon érdekes dolgokról beszélgettünk. — Roszkor jöttem, Hermance ? Alkalmatlan­kodtam, nemde ? Az érdekes tárgy, melyről épen beszéltek, oly természetű volt, hogy előttem nem foly­tathatták. És én ezt csak akkor tudtam meg, midőn a hibát már elkövettem ! Sohasem bocsátom meg ma­gamnak. Ezzel tisztában vagyunk. S mit akart ön ama csókkal, melynek fölfedése Hamvainak, úgy le­het, nagyon fájna ?! — Hátha örömöt szerezne neki ? — Hogyan örömet? — Bizonyos ön arról, hogy ama csók önt illette ? Többet nem kérdezősködtem. Visszaemlékeztem a csókot megelőző szavakra: »Köszönöm, hogy Szig­­váron úgy bánt velem.« Az a csók nem engem ille­tett , hanem hála volt azért, hogy Hamvaival meg­ismerkedett.* * * Hazatértem szobámba. Úgy tetszett, ez a szoba most valóságos jégverem, ágyam pedig pezsgőhűtő­­nek is elég hideg. Irgalmatlan kelepcébe jutottam. Csaknem úgy éreztem magamat, mint a kit a tro­pikus égalj alól egyszerre Szibériába varázsolnak át. A délszaki föld buja lótuszvirágait, nagy kaktuszait, arisztolochiáit, raffleziáit egy fagyos szélfuvat tel­jesen tönkre tette s helyettük apró zúz, színtelen moha futotta meg a sivatag mezőket. A dalos madarakról ad­­­mit sem tudtam többé. Egy pár fekete, rekedt­hangú holló úszkált s verte unottan szárnyait a me­­legtelen, sugártalan levegőben. A tündérpaloták masz­­szív homlokzata összeomlott; éktelen, kopár, sötét fa­lak meredtek a magasba. A széles park tündérei, a sylphydek, a nymphák, a vil­ik, barátságosabb tájra menekültek s csak hosszas bolyongás után akadtam egy-egy idomtalan gnómra, ki oly keserűn s gúnyo­san nevetett a szemem közé, hogy minden kedvem elment az élettől. Rideg, bántó, szomorú panoráma volt ez körülöttem. Ha valaki köszönt, úgy tetszett, mindig jó éjszakát kíván. Éreztem,a mit? nem tudom! Valami bűbájos hatalom emelte föl lelkemet. Más szavakkal: verő­­fényes eget láttam, a föld mosolygott körülöttem, a bokrok ágain ezer virág fakadt, a levegő balzsam­illatot vitt szárnyain, kábító gyönyör ejtett meg, bol­dog voltam. Ez volt a múlt. Érzek, mit? Nem tudom. Valami sötét hatalom veri le lelkemet. Más szavakkal: ősz van, a sápadt levelek lepik el az avart,­ a szél zúg, a messzeségben sírás hallatszik, a patakok szomorúan csörtetnek, a madarak hallgatnak, a lombtalan ágak közt remeg­ve tűnik fel a kelő hold sápadt arca; sugarai megfe­­hérítik a babokat; az ormok alján nehéz árnyak ren­genek ; a levegőben félhomályú köd hömpölyög, kö­­zelben-távolban semmi vigasztalás; a halál és meg­adás képei jönnek elém zokogva; mintha már a ko­porsó fedelét is rám szegezték volna. Ez a jelen­ Éjeken keresztül nem tudtam aludni. Hermance mindig előttem lebegett. Küzdöttem a jelenéssel, mint Sz.­Márton a sárkánynyal. Rajta voltam, hogy kiver­jem fejemből a legutósó gondolatot is, mely róla ál­modozott. Még volt annyi büszkeségem, hogy erre képesnek érezzem magamat. Azt hittem, sikerülni fog, mert akarom. Az akarat (mint ezt a katholikus szel­lemű iskolákban megtanulja az ember) Kamill­ mindenható és sohasem esett oly jól hinnem e min­denhatóságban, mint e válságos napok után. E látszó­lagos akarat engem hatalmassá és erőssé tett, sőt egy­­egy pillanatban elkeseredetté, hogy ilyen kicsinysé­gekkel szemben kell gyakorolnom. Mégis: »bármily erősen elhatározzuk, behúnyni szemünket valamely érzelem előtt, melyet nem aka­runk megvallani, vannak pillanatok, midőn a lélek akaratunk ellenére működik és álmodik.« Az álmok fölkerestek engem is. Hitegettek, képeket mutattak. Olykor úgy tetszett, mintha az éji ködból Hermance alakja bontakozott volna elő, jött, karjaival körül­fonta nyakamat, rám borúit, bocsánatot kért, elborított forró, lázas csókjaival, aztán édes, biztató szavakat sugdosott fülembe, soha el nem múló, örök szerelem­ről; fájó hittel hallgattam e bűvös csengést, e tü­ndéri csengetyű-harangok titokzatos dallamát; majd esdőn emelte fel rám szemét, elhallgatott és nézett hossza­san, szeliden, újra rám borúlt s úgy megzokogott az ölemben, mint egy kis gyermek, — egyszer aztán észrevettem, hogy tulajdonképen senki sem borúlt a nyakamba, senki sincs mellettem, egyedül vagyok egészen s a­ki úgy megzokog, a kinek a könyei nagyon hullanak, az senki más, mint én magam, én ártatlan, nyomorult bolond! Ki-kiszöktem a szabadba. Egész napokat töltöt­tem ott. Bejártam ama helyeket, hol annyi szépről s nas­yról álmodoztam. A kakukfüves mezőkön régi ábrándaimat kerestem s a­miket nem találtam a ka­kukfüves mezőkön, azok régi ábrándaim voltak. Mégis, biztatóbb érzések leptek meg itt, mint az em­beri társaságban. Egy láthatatlan szellem kezét vél­tem felismerni a leggyengébb szellőfuvalomban is, mely csupán azért támadt, hogy elsimítsa homlokon redőit. Egykor zavarban voltam; nem tudtam, hogy a természetet szeressem-e jobban Hermance kedvé­ért, vagy Hermanceot imádjam őszintébben, a termé­szet gyönyöreit látva ? Most komoran jártam s vala­mi bősz, fájdalmas érzéssel bolyongtam a meredek hegyek közt és a messzeterjedő rengetegben. Feledni akartam. De ez akarat folytonosan uj és új akadályokra bukkant, összevérezte magát az okos­kodások tüskecsipkéiben s nyöszörgő hangokat hal­latott, mintha megverték volna. — Hol jár néhány nap óta ? Alig látom. Mondja, neheztel rám valamiért? — kérdé tőlem egy izben Hermance. — Én és neheztelni ? ments isten. Csak e bántó szerelem cafrangjait akarom leszakgatni szivemről. — Önt a szerelem bántja? Komolyan beszél? Szerezhet az valakinek oly bántalmakat, melyek miatt mások előtt is felj­aj­dúlj­on? Elek! érzelmeket a piacra vinni (ezt ön mondá!) nem illik. — Itt, ön előtt, a hiúság e közönséges piacán, erény a feljajdulás is. Különben szilárd meggyőződé­sem, hogy lesz erőm sokáig nem jajongni. — Mi lelte önt ? — kérdé, sebesen rám vetve tekintetét. — honnan e dultság ? Elrémit. — Valóban? Meglátszanak arcomon e pokoli küzdés nyomai ? Annál roszabb önre nézve. Ez a végső harc. Ah, ismerjen meg egész szörnyűségem­ben s ne fáraszsza magát azzal, hogy mentségeket vagy kíméletet keressen számomra. Nem érdemlem meg a könyörületet. Szerettem önt, végtelenül, ha­­tártalanul. Megvallom, hogy nyomorult vagyok és nem kevésbbé szenvedek, mint egy elkárhozott. De e szenvedést leküzdöm, esküszöm ! nem szerzem meg önnek ama gyönyörűséget, hogy mosolyogva nézze, mint foly sebeimből a vér, mint zúzódnak haszonta­lan porrá lelkem szárnyai. Esküszöm önnek, hogy győzni fogok, ha életembe kerül is. (Folyt, köv.) Lapunk mai számához egész iv van mellékelve. Calaverasi Brown. — Beszély. — Irta : Bret Harte. A winghomi postakocsiban halk hangon folyta­tott társalgás s az ablakokon nem jelenkező dohány­­füstfelleg eléggé gyanittaták, hogy az utazók között nő is ült. Az állomásokon ácsorgó kiváncsiak bá­­mészkodása s azoknak a kocsihoz közelebb tolako­dása és az, hogy ott gallérjuknak, kabátjuknak, s kalapjuknak némi figyelmet szenteltek, azt is sejteté még, hogy ama nőnek, ki ott bent ül, fiatalnak és szépnek kell lennie. Mindez észlelődést és következ­tetést Jack Hamlin, ültéből a bakról tette, a cinikus bölcs mosolyával Nem, mintha ő a nőnemet megve­tette volna, hanem hát azt a csalóka elemet ismerte

Next