Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)
1873-10-22 / 243. szám
Cybo Veronika san-giulianoi hercegnő. (Történeti elbeszélés.) Írta: Guerazzi. (Folytatás.) A szegény hercegnő bensejét, e kép látása egészen feldúlta. Iszonynyal telt el szíve, lelke. Érezte, hogy le van győzve. Nem is kívánta már többé saját képmását a tükörben szemlélni, és mégis valami ellenállhatlan erő, akarata ellenére is a tükörhöz vonta. A vetélytársnő arca oly fris, oly viruló, az övé már hervadásnak indult ! — De én is ily üde és viruló voltam, mint egy virág, midőn mint ártatlan szűz, a te karjaid közé borultam! Ki más, mint te vagy az oka, ha ajkaim hervatagok, hisz hosszasan és szenvedélyesen szívtad belőlök a gyönyört, a boldogságot! Ki más, mint te akarod azt, ha arcom elvirult, hisz forró csókjaid hervasztották el. Ha tekintetem bágyadt, más-e az oka, mint az, hogy téged boldog apává tevélek! A hitves, a feleség szíve nem egy férj kezében talán ama lepéhez hasonlít, melyet a pajkos gyermek ujjai között tartván, most az egyik, majd meg a másik szárnyát tépi ki, azután pedig nevetve dobja el, sőt utóbb lábbal tapossa. A vetélytársnő arcán szelídség, áldott béke tükröződik vissza, ő pedig izgatott, szemöldökei görcsösen húzódnak össze, s szemei mindig fenyegető kifejezéstől égnek. — De volt idő, midőn én is jókedvű, élénk valók. Mindig daloltam, mint a madárka kikeletkor. Ki az oka, hogy lelkemet a féltékenység kígyója marja ? Ki változtatta szivemet viperafészekké ? Oh ha remélhetném, hogy ismét boldogan ölelhetem bő keblemre! Ha édes nyájassággal közelítene felém, nem térne-e vissza halvány arcomra a mosoly? Homlokom, mely mögött szörnyű tervek szülemlenek, nem válnék-e megint szelíddé? Kiséreld meg legalább Salviati! s azután kárhoztass örökös szerencsétlenségre. Ő alig tizennyolc éves — susogja halkan — én elmúltam huszonhat. Mikor múlt el, ezt saját magának sem meré bevallani. Ez évek száma rettenetesebb benyomást tett rá, mint tett volna a kígyófürtös Meduza-fő látása. Minden más lélektanibb természetű fájdalma és gyötrelme fölött saját magával okoskodhatik, elmélkedhetik, keresheti az orvosságot, de éveinek száma úgy rémlett előtte, mint Baltazár ünnepélyén a légbe írt »Mane-tekel-fares« szavak. Ólomnehézzé tette ez vérét, összezsugorító gondolatait, elhomályosító szemét. Kalapácsütéshez hasonló zúgás fosztotta meg hallásától. Bágyadt keze elette az arcképet, ajkai szótlanul mozogtak, — elájult. — Oh édesanyám, milyen rút lettél! — kiálta föl ijedten a gyermek. — Rút ? — sikolta fel a hercegnő. — Te is kínzásomban találod kedvedet? Mindnyájan gonoszak és kárörvendők vagytok. Ki tudja, várjon Cecilia is, midőn oly nagy fáradtsággal szerezte meg számomra ezt az arcképet, nem azért tette-e, hogy megalázzon ? Mit mondtam, talán ? Oh bizonyosan azért tette. És én még hálálkodtam a csalfa barátnő előtt! Igen gonoszak mindnyájan, valamennyien. Meg te, kis vipera, kit keblemen melengettem, százszoros vétket követsz el, midőn saját véred ócsárlóival egyesülsz! Ha most rút vagyok is, nem voltam az, mielőtt szültelek, tudod-e ? Kilenc hónapig viseltelek szívem alatt, kimondhatlan fájdalmak között szültelek, s ez az egyik oka szépségem hanyatlásának. S most marad a kebelt, mely táplált. De nem csoda, te egy áruló fia, árulók unokája és ivadéka vagy ! Átkozott legyen a nap, melyen anyává lettem. Menj! gyötrelmes élet után legyen halálod becstelen! Hűtelen hitves kamatostúl fizesse vissza neked a kínokat, melyeket most atyád miatt szenvedek. Az utósó tárgy, mire haldokló, megtört szemed esik, legyen egy hütelen nő, a kit szeretsz és a kit más ölel. Az utósó hang, mely füledet érinti, a hűtlen nő panasza legyen s az hosszabbítsa halálos küzdelmeidet. Nesze, gonosz gyermek, sírj te is! Ez őrjöngő kitörések mellett verte a gyermek arcát és testét. A fiú eleintén mintegy megkövülve, eszmélet nélkül tekintett anyjára, csakhamar pedig fájdalmas sírásra fakadt. A görcsös zokogás úgy öszszeszorította torkát, mintha meg akarná fojtani. A szegény ártatlan szép gyermek valóban oly szánalomraméltó látványt nyújtott! A legkétségbeesettebb, legirtózatosabb lelki zivatarok közepett is van egy perc, midőn az anyai szív meghallja gyermeke sírását. Donna Veronika is egyszerre magához tért, keze, mely újra fia fejének volt irányozva, saját homlokát sujta erősen és dühösen. Fölkiálta: — Oh! én saját magamtól iszonyodom! Önmaga elleni dühét méginkább fokozta az a vádló gondolat, hogy saját vére ellen kegyetlenkedett s az a félelem, hogy ezáltal talán örök időre elveszítő gyermeke szeretetét, sőt talán gyűlöletessé is vált előtte. Irtózatos rémlátások kergették egymást beteg agyában. Rósz szelleme mérges nyilakkal korbácsolta elméjét. A boszú különféle fajtái közt egy tetszett meg neki különösen, s ép ez volt a legirtózatosabb, a legroszabb. S ezt választó. Mintha kincset talált volna, oly mélyen rejté e sötét tervet szivébe és homlokát ott nyomva meg, hol a szemöldökök szétválnak, rekedt hangon e szavakra fakadt: — Határoztam! A következő éjjel Pelliccia Giomna, ki a Cybo-ház kegyelemkenyerén élősködött s kit közönségesen Margutte melléknéven hívtak, tetősül talpig fölfegyverkezve, a hercegasszony parancsára jó erős lóra szállt s Massa felé vette útját. V. A szent Ambruzs temploma mellett a pilastoi utca végén áll egy ház, mely egykor Conacci Justin florenci kereskedőé volt. E házban 1637. november elsején egy fiatal nő, — az, akinek arcképét a hercegnő kezében láttuk - egy nagy hideg teremben asztal előtt ült,egy másik szoba ajtajánál. Első pillanatra úgy tűnt föl, mintha egészen a kezében levő munkával volna elfoglalva, de ha valaki figyelmesebben szemlélte, mint akadt meg tűje az öltögetésben s mint vett gyakran más irányt, mint a melyet okszerűleg kellett volna vennie, s keble mint emelkedett görcsösen, a veríték, melyet időnkint letörölt, mint bobta el arcát és nyakát, hogyan emelte fel hirtelen fejét s behúnyván szemeit, mint mozgató azt jobbra balra annyira, hogy gyönyörű szőke fürtöi még akkor is, midőn megszűnt fejének mozgása, hullámszerüleg lengtek, mint valami csillár lecsüngő arany láncocskái; bárki, mondom, aki csak középszerű itélőtehetséggel birt volna is, esküvel erősíthető vala: ebben a szívben nincs béke. A szoba belsejéből, melynek ajtaja mellett a szép Katalin ült, rekegő hang hallatszott, mely e szavakat mondá: — Katalina, roszúl esik nekem, hogy egyedül vagy abban a jégveremben. Miért nem jösz ide, ebbe a szobába, hol jobban éreznéd magadat ? Ez évben a hideg gyorsabban köszöntött be és csipősebb. — Kedves Jusztin, ne törődjék velem. A világosság kellemetlenül hatna önre s munkám zaja álmát zavarná meg. Nyugodjék s legyen azon, hogy legalább ez éjjel jól aludjék. — Mindegy! Életem háromnegyede már úgy is elmúlt. Korombeli embernél minden perc az utósó lehet. Velem törődni épen annyit ér, mint Gransaloniában búzát vetni. Jer, jer, hagyd ott azt a hideget. — Ha valamire szüksége van, Justin, szóljon , azért vagyok itt, hogy szolgáljam. Ami pedig engem illet, köszönöm jó szándékát. Hadd maradjak itt, izzadok. — Maradj, maradj gyermekem! Oh, áldott fiatalság. (Folyt. köv.) Ázsiai költészet. (Buddha lélekvándorlásai. — »Az ötszáz születés könyve.« — Kuca indiai fejdelem szerelmi története. — Egy szép keleti mese az anyai szív szeretetéről. — Párisi anthologia a japini költészetből.) (K.) A buddhaisták hite szerint: egykor Buddha lelke is csak úgy vándorolt, mint akármelyik gyarló halandóé. Hagyományban maradt fen, hogy ő hívei-nek százötven ily lélekvándorlásáról tett említést. Megvannak ezek azötszáz születés könyveiben (Pansiyaganas Jetakazola), melyet régi buddhaista legendákból a tizennegyedik század elején írtak át a nép nyelvére. Igen régi költészeti maradványok ezek, és sok tekintetben érdekesek. Egy ízben a jövő Buddhája, kinek vallását ma is annyi millió ember követi. Kuca nevű indiai uralkodónak született, s ez alakban történt élményei egy a singálok előtt nagyon becses költői legendába is foglalvák, melyet 1610-ben irt egy magas állású fejdelem írnoka, Alaziyavanna Mohettala, a ceyloni régi költők egyik kitűnőbbike. A keleti élet- és világnézet érdekesen tárul föl e »Kuca-Dshataka« című szerelmi történetben, melyet Steele Tamás fordított le angolra, ily módon utat nyitva hozzá az európaiak előtt is. Tanulságos látni, hogy mily szoros kapcsolat van e buddhaista legenda és a »Mahabharata« szanszkrit eposz közt. A hét király, kik ugyanazokat a menyasszonyokat akarják nőül venni, hol fazekasnak, hol lovásznak, hol szakácsnak átöltözött hős s e hősnek csodálatos születése és sok kisebb vonás mutatják a kettő közti nagy rokonságot. Steele régi angol balladák metrumában eszközlé a fordítást s ez a metrum egy 687 versszakra terjedő hosszú költeményben meglehetősen egyhangú. De a tartalom — orientalisták vélemnye szerint — teljesen hűt. Schiefner tanár a közelebb megjelent awar szö- ivegek előszavában a »Kuca-Dshataka« egy tibeti feldolgozását közli, mely régibb, mint a ceyloni, s egyszersmind rövidebb és egyszerűbb is. A királyi hős itt szerelemből neje iránt, ki őt rútsága miatt hagyta el, koszorúkötő, szakács és orvos alakot ölt, míg a ceyloni költeményben fazekas, lovász és szakács lesz, hogy a szeretett nő közelébe jusson. Ez utóbbi sokkal több részlettel bír, s benne a hős anyja is igen kiváló s egy keleti királynéhoz képest nagyon is önálló szerepet kap. A költeményhez Steele magyarázó jegyzeteket is csatolt, továbbá egy csomó ceyloni epigrammot és elbeszélést, melyek még élvezetesebbek, mint ama hosszú, s meglehetősen puha tartalmú keleti szerelmi költemény. A ceyloni elbeszélések közt van egy, mely a Salamon ítéletének változata, de héber forrásoktól függetlenül. Címe »A pandit (tudós) és a női démon.« Tartalma ez: Egyszer egy szegény asszony a tóhoz ment megfürdetni gyermekét. Megfürdette, felöltöztetés leült vele játszani, azután pedig maga is a vízbe ment fürdeni. Mialatt a vízben volt, jött egy yakimi (női ördög), külsejére nézve hozzá hasonló asszony, kinek élénk vágya támadt elvinni és megenni a gömbölyű kövér gyermeket. Mert az ördögi emberhúst eszik s néha ezért a sírokat is fölássa. A yakinni azt kiáltá a fürdő asszonynak: »Hugóm! engedd, hogy gyermekedet őrizzem.« Az asszony engedte. Akkor a yakinni fölkapta a gyermeket és szaladt vele. Az anya kiugrott a vízből és sírva futott utána. Nagy lármával közeledtek így a pandit csarnokához. Buddha akkor ugyanis a földön nagy pandit (tudós) volt, s csarnokában a vitás kérdéseket meghallgató és eldöntő. A két asszony is előtte jelent meg s mind akettő magáénak vitatta a gyermeket. Ekkor a pandit vonalat húzott a földön és szólt: »Egyik asszony álljon a vonaltól balra, másik jobbra, egyike fogja meg a gyermek lábait, másik a kezeit s húzzák erősen; a melyik a vonalon áthúzza, az a gyermek anya.« A yakimi örült, mert hisz neki ember fölötti ereje volt. Az anya pedig, ki érző, hogy ez a gyermeknek nagy fájdalmat fog okozni, sírva mondá: »Nem, nem! hadd vigye a gyermeket, szenvedését én nem bírnám nézni.« Ekkor a pandit felszólalt: »A ki szánja a gyermeket, az az anya. Adjátok oda neki a gyermeket.« S mind, akik ott voltak, ujjongtak , örömükben a nagy tudós bölcsesége fölött, ki a yakinnihoz fordult és szólt: »A mi téged illet, menj utálatos gonosztevő! Látom szemedről, mely vörös és fénytelen, hogy yakinni vagy! Javítsd meg magadat, nehogy előbb-utóbb nehéz sors sújtson.« Íme, igy nyilatkozik a pandit bölcsesége. Míg az angol Steele ceyloni költeményekkel és elbeszélésekkel érdekesíté a külföldi könyvpiacot, Leon de Bosny párisi tanár »Anthologie japonaise«-t (japán anthologiát) adott ki francia nyelven, mely azok közül, kik a világtárlaton Japán műiparát és tarka művészetét bámulták, bizonyára szintén nem egy embert fog érdekelni. A könyv csaknem kiállítási munka, híven lerajzolt facsimilékkel, tax’ka címlappal, melyen tarkán ékített hölgy (tán a japáni költészet múzsája) ül egy erkélyen. A dalok sirakana betűkkel irvák, s a lapokat csinosan festett virágok, fák ékesítik. Ez eredeti szöveghez csatolvák Rosny tanár fordításai és bevezetése, valamint egy elöljáró beszéd a szellemdús Laboulaye tollából. Rosny szerint: a japán költészet formában, és tartalomban lényegesen különbözik az indárjától. Sajátsága: a lélek nagy fölindulásának kifejezései, még pedig röviden, de erőteljesen, meggyőzőleg. A költőnek meg van engedve a festőinek minden bája, de csak úgy, hogy azt ki ne merítse s a képzelemre bizza ama láthatár kiegészítését, melyet a mű csak egy pár szerencsés összevonással csillámokat föl.« A japáni 1056