Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)

1873-10-22 / 243. szám

Cybo Veronika san-giulian­oi hercegnő. (Történeti elbeszélés.) Írta: Guerazzi. (Folytatás.) A szegény hercegnő bensejét, e kép látása egé­szen feldúlta. Iszonynyal telt el szíve, lelke. Érezte, hogy le van győzve. Nem is kívánta már többé saját képmását a tükörben szemlélni, és mégis valami el­­lenállhatlan erő, akarata ellenére is a tükörhöz vonta. A vetélytársnő arca oly fris, oly viruló, az övé már hervadásnak indult ! — De én is ily üde és viruló voltam, mint egy virág, midőn mint ártatlan szűz, a te karjaid közé borultam! Ki más, mint te vagy az oka, ha ajkaim hervatagok, hisz hosszasan és szenvedélyesen szívtad belőlök a gyönyört, a boldogságot! Ki más, mint te akarod azt, ha arcom elvirult, hisz forró csókjaid hervasztották el. Ha tekintetem bágyadt, más-e az oka, mint az, hogy téged boldog apává tevélek! A hitves, a feleség szíve nem egy férj kezében talán ama lepéhez hasonlít, melyet a pajkos gyermek ujjai között tartván, most az egyik, majd meg a má­sik szárnyát tépi ki, azután pedig nevetve dobja el, sőt utóbb lábbal tapossa. A vetélytársnő arcán szelídség, áldott béke tük­röződik vissza, ő pedig izgatott, szemöldökei görcsö­sen húzódnak össze, s szemei mindig fenyegető kife­jezéstől égnek. — De volt idő, midőn én is jókedvű, élénk va­lók. Mindig daloltam, mint a madárka kikeletkor. Ki az oka, hogy lelkemet a féltékenység kígyója marja ? Ki változtatta szivemet vipera­fészekké ? Oh ha remélhetném, hogy ismét boldogan ölelhetem bő keblemre! Ha édes nyájassággal közelítene felém, nem tér­ne-e vissza halvány arcomra a mosoly? Hom­lokom, mely mögött szörnyű tervek szülemlenek, nem válnék-e megint szelíddé? Kiséreld meg leg­alább Salviati! s azután kárhoztass örökös szeren­csétlenségre. Ő alig tizennyolc éves — susogja hal­kan — én elmúltam huszonhat. Mikor múlt el, ezt saját magának sem meré be­vallani. Ez évek száma rettenetesebb benyomást tett rá, mint tett volna a kígyófürtös Meduza-fő látása. Minden más lélektanibb természetű fájdalma és gyötrelme fölött saját magával okoskodhatik, elmél­­kedhetik, keresheti az orvosságot, de éveinek száma úgy rémlett előtte, mint Baltazár ünnepélyén a légbe írt »Mane-tekel-fares« szavak. Ólomnehézzé tette ez vérét, összezsugorító gondolatait, elhomályosító sze­mét. Kalapácsütéshez hasonló zúgás fosztotta meg hallásától. Bágyadt keze elette az arcképet, ajkai szótlanul mozogtak, — elájult. — Oh édes­anyám, milyen rút lettél! — kiálta föl ijedten a gyermek. — Rút ? — sikolta fel a hercegnő. — Te is kín­zásomban találod kedvedet? Mindnyájan gonoszak és kárörvendők vagytok. Ki tudja, várjon Cecilia is, midőn oly nagy fáradtsággal szerezte meg számomra ezt az arcképet, nem azért tette-e, hogy megalázzon ? Mit mondtam, talán ? Oh bizonyosan azért tette. És én még hálálkodtam a csalfa barátnő előtt! Igen gonoszak mindnyájan, valamennyien. Meg te, kis vi­pera, kit keblemen melengettem, százszoros vétket követsz el, midőn saját véred ócsárlóival egyesülsz! Ha most rút vagyok is, nem voltam az, mielőtt szül­telek, tudod-e ? Kilenc hónapig viseltelek szívem alatt, kimondhatlan fájdalmak között szültelek, s ez az egyik oka szépségem hanyatlásának. S most ma­rad a kebelt, mely táplált. De nem csoda, te egy áruló fia, árulók unokája és ivadéka vagy ! Átkozott legyen a nap, melyen anyává lettem. Menj! gyötrel­­mes élet után legyen halálod becstelen! Hűtelen hit­ves kamatostúl fizesse vissza neked a kínokat, me­lyeket most atyád miatt szenvedek. Az utósó tárgy, mire haldokló, megtört szemed esik, legyen egy hü­­telen nő, a kit szeretsz és a kit más ölel. Az utósó hang, mely füledet érinti, a hűtlen nő panasza legyen s az hosszabbítsa halálos küzdelmeidet. Nesze, gonosz gyermek, sírj te is! Ez őrjöngő kitörések mellett verte a gyermek arcát és testét. A fiú eleintén mintegy megkövülve, eszmélet nélkül tekintett anyjára, csakhamar pedig fájdalmas sírásra fakadt. A görcsös zokogás úgy ösz­­szeszorította torkát, mintha meg akarná fojtani. A szegény ártatlan szép gyermek valóban oly szána­­lomraméltó látványt nyújtott! A legkétségbeesettebb, legirtózatosabb lelki zi­vatarok közepett is van egy perc, midőn az anyai szív meghallja gyermeke sírását. Donna Veronika is egyszerre magához tért, ke­ze, mely újra fia fejének volt irányozva, saját homlo­kát sujta erősen és dühösen. Fölkiálta: — Oh! én saját magamtól iszonyodom! Önmaga elleni dühét méginkább fokozta az a vádló gondolat, hogy saját vére ellen kegyetlenke­­dett s az a félelem, hogy ezáltal talán örök időre el­veszítő gyermeke szeretetét, sőt talán gyűlöletessé is vált előtte. Irtózatos rémlátások kergették egymást beteg agyában. Rósz szelleme mérges nyilakkal korbá­csolta elméjét. A boszú különféle fajtái közt egy tetszett meg neki különösen, s ép ez volt a legirtóza­tosabb, a legroszabb. S ezt választó. Mintha kincset talált volna, oly mélyen rejté e sötét tervet szivébe és homlokát ott nyomva meg, hol a szemöldökök szétválnak, rekedt hangon e szavakra fakadt: — Határoztam! A következő éjjel Pelliccia Giomna, ki a Cybo-ház kegyelemkenyerén élősködött s kit közönségesen Margutte melléknéven hívtak, tetősül talpig fölfegy­verkezve, a hercegasszony parancsára jó erős lóra szállt s Massa felé vette útját. V. A szent Ambruzs temploma mellett a pilastoi utca végén áll egy ház, mely egykor Conacci Justin florenci kereskedőé volt. E házban 1637. november elsején egy fiatal nő, — az, a­kinek arcképét a her­cegnő kezében láttuk - egy nagy hideg teremben asztal előtt ült,egy másik szoba ajtajánál. Első pilla­natra úgy tűnt föl, mintha egészen a kezében levő munkával volna elfoglalva, de ha valaki figyelme­sebben szemlélte, mint akadt meg tűje az öltögetés­­ben s mint vett gyakran más irányt, mint a melyet okszerűleg kellett volna vennie, s keble mint emel­kedett görcsösen, a veríték, melyet időnkint letörölt, mint bob­ta el arcát és nyakát, hogyan emelte fel hirtelen fejét s behúnyván szemeit, mint mozgató azt jobbra balra annyira, hogy gyönyörű szőke fürtöi még akkor is, midőn megszűnt fejének mozgása, hul­­lámszerüleg lengtek, mint valami csillár lecsüngő arany láncocskái; bárki, mondom, a­ki csak közép­szerű itélőtehetséggel birt volna is, esküvel erősíthető vala: ebben a szívben nincs béke. A szoba belsejéből, melynek ajtaja mellett a szép Katalin ült, rekegő hang hallatszott, mely e szavakat mondá: — Katalina, roszúl esik nekem, hogy egyedül vagy abban a jégveremben. Miért nem jösz ide, ebbe a szobába, hol jobban éreznéd magadat ? Ez évben a hideg gyorsabban köszöntött be és csipősebb. — Kedves Jusztin, ne törődjék velem. A vilá­gosság kellemetlenül hatna önre s munkám zaja ál­mát zavarná meg. Nyugodjék s legyen azon, hogy legalább ez éjjel jól aludjék. — Mindegy! Életem három­negyede már úgy is elmúlt. Korombeli embernél minden perc az utósó lehet. Velem törődni épen annyit ér, mint Gransaloni­­ában búzát vetni. Jer, jer, hagyd ott azt a hideget. — Ha valamire szüksége van, Justin, szóljon , azért vagyok itt, hogy szolgáljam. A­mi pedig engem illet, köszönöm jó szándékát. Hadd maradjak itt, izzadok. — Maradj, maradj gyermekem! Oh, áldott fia­talság. (Folyt. köv.) Ázsiai költészet. (Buddha lélekvándorlásai. — »Az ötszáz születés könyve.« — Kuca indiai fejdelem­ szerelmi története. — Egy szép keleti mese az anyai szív szeretetéről. — Párisi anthologia a jap­ini költészetből.) (K.) A buddhaisták hite szerint: egykor Buddha lelke is csak úgy vándorolt, mint akármelyik gyarló halandóé. Hagyományban maradt fen, hogy ő hívei-­­­nek százötven ily lélekvándorlásáról tett említést. Megvannak ezek az­­ötszáz születés könyveiben (Pansiyaganas Jetakazola), melyet régi buddhaista legendákból a tizennegyedik század elején írtak át a nép nyelvére. Igen régi költészeti maradványok ezek, és sok tekintetben érdekesek. Egy ízben a jövő Buddhája, kinek vallását ma is annyi millió ember követi. Kuca nevű indiai uralkodónak született, s ez alakban történt élményei egy a singálok előtt nagyon becses költői legendába is foglalvák, melyet 1610-ben irt egy magas állású fejdelem írnoka, Alaziyavanna Mohettala, a ceyloni régi költők egyik kitűnőbbike. A keleti élet- és világnéz­et érdekesen tárul föl e »Kuca-Dshataka« című szerelmi történetben, melyet Steele Tamás fordított le angolra, ily módon utat nyitva hozzá az európaiak előtt is. Tanulságos látni, hogy mily szoros kapcsolat van e buddhaista legenda és a »Mahabharata« szansz­­krit eposz közt. A hét király, kik ugyanazokat a menyasszonyokat akarják nőül venni, hol fazekas­nak, hol lovásznak, hol szakácsnak átöltözött hős s e hősnek csodálatos születése és sok kisebb vonás mu­tatják a kettő közti nagy rokonságot. Steele régi angol balladák metrumában eszközlé a fordítást s ez a metrum egy 687 versszakra terjedő hosszú költeményben meglehetősen egyhangú. De a tartalom — orientalisták vélem­nye szerint — telje­sen hűt. Schiefner tanár a közelebb megjelent awar szö- i­vegek előszavában a »Kuca-Dshataka« egy tibeti feldolgozását közli, mely régibb, mint a ceyloni, s egyszersmind rövidebb és egyszerűbb is. A királyi hős itt szerelemből neje iránt, ki őt rútsága miatt hagyta el, koszorúkötő, szakács és orvos alakot ölt, míg a ceyloni költeményben fazekas, lovász és sza­kács lesz, hogy a szeretett nő közelébe jusson. Ez utóbbi sokkal több részlettel bír, s benne a hős anyja is igen kiváló s egy keleti királynéhoz képest nagyon­­ is önálló szerepet kap. A költeményhez Steele ma­gyarázó jegyzeteket is csatolt, továbbá egy csomó ceyloni epigrammot és elbeszélést, melyek még élve­zetesebbek, mint ama hosszú, s meglehetősen puha tartalmú keleti szerelmi költemény. A ceyloni elbeszélések közt van egy, mely a Salamon ítéletének változata, de héber forrásoktól függetlenül. Címe »A pandit (tudós) és a női démon.« Tartalma ez: Egyszer egy szegény asszony a tóhoz ment megfürdetni gyermekét. Megfürdette, felöltöz­­teté­s leült vele játszani, azután pedig maga is a vízbe ment fürdeni. Mialatt a vízben volt, jött egy yakim­i (női ördög), külsejére nézve hozzá hasonló asszony, kinek élénk vágya támadt elvinni és meg­enni a gömbölyű kövér gyermeket. Mert az ördög­i emberhúst eszik s néha ezért a sírokat is fölássa. A­­ yakinni azt kiáltá a fürdő asszonynak: »Hugóm! engedd, hogy gyermekedet őrizzem.« Az asszony engedte. Akkor a yakinni fölkapta a gyermeket és szaladt vele. Az anya kiugrott a vízből és sírva futott utána. Nagy lármával közeledtek így a pandit csar­nokához. Buddha akkor ugyanis a földön nagy pan­dit (tudós) volt, s csarnokában a vitás kérdéseket meghallgató és eldöntő. A két asszony is előtte jelent meg s mind akettő magáénak vitatta a gyermeket. Ek­kor a pandit vonalat húzott a földön és szólt: »Egyik asszony álljon a vonaltól balra, másik jobbra, egyik­e fogja meg a gyermek lábait, másik a kezeit s húzzák erősen; a melyik a vonalon áthúzza, az a gyermek anya.« A yakim­i örült, mert hisz neki ember fölötti ereje volt. Az anya pedig, ki érző, hogy ez a gyer­meknek nagy fájdalmat fog okozni, sírva mondá: »Nem, nem! hadd vigye a gyermeket, szenvedését én nem bírnám nézni.« Ekkor a pandit felszólalt: »A ki szánja a gyermeket, az az anya. Adjátok oda neki a gyermeket.« S mind, a­kik ott voltak, ujjongtak , öröm­ükben a nagy tudós bölcsesége fölött, ki a yakinnihoz fordult és szólt: »A mi téged illet, menj utálatos gonosztevő! Látom szemedről, mely vörös és fénytelen, hogy yakinni vagy! Javítsd meg ma­gadat, nehogy előbb-utóbb nehéz sors sújtson.« Íme, igy nyilatkozik a pandit bölcsesége. Míg az angol Steele ceyloni költeményekkel és elbeszélésekkel érdekesíté a külföldi könyvpiacot, Leon de Bosny párisi tanár »Anthologie japonaise«-t (japán anthologiát) adott ki francia nyelven, mely azok közül, kik a világtárlaton Japán műiparát és tarka művészetét bámulták, bizonyára szintén nem egy embert fog érdekelni. A könyv csaknem kiállí­tási munka, híven lerajzolt facsimilékkel, tax’ka cím­lappal, melyen tarkán ékített hölgy (tán a japáni köl­tészet múzsája) ül egy erkélyen. A dalok sirakana betűkkel irvák, s a lapokat csinosan festett virágok, fák ékesítik. Ez eredeti szöveghez csatolvák Rosny tanár fordításai és bevezetése, valamint egy elöljáró beszéd a szellemdús Laboulaye tollából. Rosny sze­­rint: a japán költészet formában, és tartalomban lényegesen különbözik az ind­árjától. Sajátsága: a lélek nagy fölindulásának kifejezései, még pedig röviden, de erőteljesen, meggyőzőleg. A költőnek meg van engedve a festőinek minden bája, de csak úgy, hogy azt ki ne merítse s a képzelemre bizza ama láthatár kiegészítését, melyet a mű csak egy pár szerencsés összevonással csillámokat föl.« A japáni 1056

Next