Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)
1873-10-10 / 233. szám
233-dik sz. .Fentek, október 10. Kiadó-hivatal: Pest. barátok-terp. Julienaennépi... Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. földek. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor ..................10 kr. Bélyogdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“ hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. Távozó fecskék dala. Hull a levél, amit élne még! Elhagyjuk e bús ligetet, Isten veled ! ha megjövünk : Újra hozunk víg éneket. A vén torony maga marad, S csak a vész látogatja meg, S ha elüvölte zord dalát: Örök derűről ki cseveg ? Fészkünk’ — a vén rom tetején — Kisértet sohse dúlta szét, Az enyészetnek jól esett Egy dal a létről, röpke, szép ! Isten veled ! vidám búcsúnk’ Hallgatja a nehéz beteg; Mindnyájan oda röppenünk, Hol mindig él a kikelet. Mi, a remény madarai, Nem értjük, mi a hervadás; Mig élünk : életünk tavasz, S ha meghalunk , akkor se más ! Gáspár Imre: A fejetlen barát. (Elbeszélés.) Írta: Abonyi Lajos (Folytatás.) — Igenis, tudok — felelt Puskás úr, ámbár az egészben csak az jár közel az igazsághoz, hogy a barátok csakugyan nagyon szerelmesek, mégis elmondhatom, mert csak rövid kis história s ez az egész: a Boldogasszony magasán túl, az apróbb hegyek között van egy sajátságosan különálló csúcsos hegy Morgó a neve. A Morgón van egy vén omladék, mely valaha paulinus zárda volt. Abban az időben, mikor még ez urak voltak itt papok és földesurak, e zárdából kikódorgott az erdőbe egy vén barát, meglátott ott egy szép leányt, szép szavakkal körülvette, de a leányka megszaladt előtte, szaladt, szaladt, futott az erdőn, tüskén-bokron keresztül, utca neki a barát is, kergette űzte, mint a vizsla a nyulat, a mint csak bírta, de a szegény leány már sehogysem birta szuszszál, lerogyni készült és kétségbeesve kiáltott föl az égre, miután már máskint nem menekülhetett, csodatételt kért. És ime a hegy ketté nyílt, egy nagy meredélyes sziklaszakadék támadt nagy csattogással közte s a barát között, a barát pedig abban a pillanatban, amint a meredekség széléhez ért, ott futtában, minden barátnak jövőben is leendő rettentő példájára : bukó testével, csuklyás fejével, szétterjesztett karjaival, egyszeribe kővé változott. — Ah hisz ez nagyszerű, gyönyörű rege — kiáltott föl a festő; — nem talál ön ebben megragadót, költöiest, nem találja ön, hogy ebből aligha nem lehetne*a fejetlen barát eszméjét, származását eredeztetni. — Ahogy veszszük, — felelt Puskás úr fitymálva, — én alig hiszem, hogy ezt a históriát a nép csinálta volna, — csinálta bizony valami poéta ember s a népre fogta, egészen másformák azok a históriák, különösen az ilyen fajtájú mese, milyent a nép szokott csinálni; az igaz az nem ilyen csodálatos, természetesen ostoba is egy kicsit, de legalább nevetni lehet rajta. A festő kapott rajta: meg volt győződve, hogy az a rege a legrégibb eredetű, s attól ismét egy újabb mese származik és igy tovább, föltévén, hogy az ugyanazon irányi regéket és meséket minden korszak a legközelebb múlt benyomásainak hatása alatt és szerint módositja vagy alakitja át. — Oh, ön hát tud nemcsak regét, hanem egy valódi népmesét is, — szólt Puskás úrhoz, — mely tárgyunkhoz a fejetlen baráthoz közel jár. Puskás úr ismét csak Borcsára hivatkozott. — Tud a Borcsa. Azután ahhoz szólt biztatólag. — Ugye Borcsa! arról a barátról, a ki elébb ért haza a házhoz, mint a ki megölte. Borcsa úgy süté le szemét, hogy vihogva rejte el száját és orrát tenyerével, a mint mondá, szégyenig s a nagy világért sem akarta elbeszélni; de azért ismét csak a nagy világért sem vette volna lelkére terhűl, hogy azt a mesét az a szép idegen ur meg ne tudja, s az ajtóból kedveskedő vigyorgással visszaszólott: — Jó lesz-e, ha beküldöm Istókot, a nagyon tudja— Isten neki, — felelt Puskás ur — vidorán töltve magának és vendégének is, — Isten neki, küldd be az Istókot. Istók különben is ott fülelt, ott kotnyeleskedett Borcsa körül a konyhában, azért is majdnem hama- rább benn termett, mint ahogy hívták. Borcsa úgyszólván belökte őt az ajtón. No lássuk hát ez az ostoba mit tud? Megitattak vele egy jó nagy pohár bort, azután ' leültették a padkára. Istók megtörülte a bajuszát és elkezdte e mesét: — Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túlnan volt, Zádornyakon innen volt, Libaházán alól , volt , Rócon, Sirócon felül volt, sohase keressük , hol volt, elég az hozzá csak, hogy volt egyszeregy ú vén erdőkerülő, olyan vén, mint a Mátra hegyi, meg a Mátra hegyinek a leg is legvénebb vén mocsárfája, a melynek már sem teteje nem volt, sem gyökeri nem volt, még csak dereka sem volt, mégis meglátott ben ;ne az a sárga rigómadár, akitől én ezt a szép mesét tanultam, mikor még olyan kicsi voltam, hogy a fürösztő teknőt is kivittem magammal az erdőre. Volt ennek a vén erdőkerülőnek a kiről én hol beszélek, hol nem beszélek, mert biz én nem nagyon , szeretem a jámbort, mivelhogy mérges ember is volt, meg egy kicsit zsivány is, volt neki egy gyönyörűsé íges szép fiatal felesége, akit én, ha az úr isten akkor , éltetett volna, mindenesetre elszerettem volna attól a vén akasztófáravalótól, aki azt a szép fiatal asszonyt, vagy kellett vagy nem, este reggel úgy-úgy elpántolgatta, hogy annak gondolkozni kellett a szegénynek, hogy mikor a veréstől már sem nem ülhet, sem nem állhat, sem nem fekhetik, nem volna-e a legalkalmatosabb nyugovó helyi, ha fölakasztaná magát. Mikor már megunta a sokat, azt mondta a vén embernek: Hallod-e te vén ember, miért versz te en igém minden isten adta este és reggel. Biz annak az az oka, felelte a vén ember, hogy szeretőt tartasz, nem szeretsz, mert ha te engem szeretnél, nem úgy csókolnál a szád hegyivel, hanem nyalnál-falnál egész nap, úgyhogy azóta már megfiatalodtam volna. No jó, nem tartottam eddig szeretőt, hanem ezután tartok kettőt-hármat. Ha csak ez a baj, drága uram, szólott az asszony és nekiesett az öreg nyakának, mint a kopó a kásának, nyaka-falta egész nap, mikor azután az elment erdőt kerülni, fölcifrázta, fölpántlikázta magát és kiült a ház elébe, szeretőt várni. Egy elhagy lesz kettő, három, ha az elhagy huszonhárom. Még ha zsákra szednék is őket: három nap, három éjjel nem győznéd a határra kihordani. Istók meséjének a szövege ezután sok tarkabarka kalandon keresztül mindenütt az asszony hamisságáról, ravaszságairól beszélt, mint tartott kéthárom szeretőt egyszerre, egy papot, egy barátot, meg egy katonát, természetes hogy a bakancsos volt a legkedvesebb, és azzal végződik, hogy egy este meg épen tizenkét barát megy hozzá látogatóba, kiket ijedtében, vélvén, hogy férje érkezik, egyenkint egymásután amint érkeznek, külön-külön elrejt, míg a férje helyett érkező bakancsos katonát most már valósággal a férj zörgésére az ágy alá rejti. A gyanakvó férj amint megérkezik, legelőször is a kamrába nyit, az első barátot kit útjában talál, meg is öl, hogy bűnét elrejtse, elviszi, bedobja a patakba, viszszajön, akkorra a kamrában egy másik barátot talál, kit azalatt mig ő oda járt, a menyecske öltözetébe átöltözött bakancsos tuszkolt oda rajthelyéből, a bősz ember megölte azt is s hasonlóan elviszi, bedobja a patakba, igy tovább, tovább minden érkezésen barátot találva s nem tudva, mire vélni a dolgot, folyvástfolyvást nagyobb izgalommal, dühhel és rémüléssel elhordja mind a tizenkettőt egymás után, természetesen azt gondolva, hogy mindig az az egy bizonyos tér vissza, akit annyiszor elvitt s már 11-szer dobott a patakba; végre az utósó vitelkor, amint a pataktól visszatérne, akkor lő a hegyi utón épen arra lóháton az ártatlan plébános. Hah! — kiált föl az ember ekkor már teljes ölülésben — ezért térsz tehát nálam mindig hamarább vissza, mert lóháton jársz. Nosza lekapja a lováról, és levágja a fejét, hogy többször vissza ne térhessen , maga pedig megbolondulva elszalad a világba. Istók engedelemkéréssel, hogy ha valami illetlent mondott volna, és ama megjegyzéssel végzi meséjét, hogy ha még több barát lettvolna, a rocopio tovább tartott volna. A festő midőn észrevette, hogy egészen a tárgyhoz tértek vissza, élénken fölkiáltott. — Ak ime itt van a fejetlen barát. Istók is nagyon bölcsen helyeselte szavait. — Nagyon könnyen meglehet, hogy az a fejetlen barát, aki jár, annak valamelyiknek a kisérteti. Puskás úr is közbe szólt némi ingerkedéssel. — Hallod-e Istók, te talán már láttad is azt a fejetlen barátot. Istók korántsem botránkozott meg a kérdésen, egész nyugodtan felelt. — Én nem láttam, uram, hanem a szegény megboldogult édesapám látta. Puskás úr csak folytatta incselkedéseit. — No nekünk pedig olyan ember kellene, aki látta, vagy legalább a ki azt bizonyozza. De mikor úgy fogtomra vettem, még megtagadta mindmnk. A festőnek pedig villámgyorsan eszébe jutött, hogy ő már látott ilyen embert, hirtelen oda fordult Istókhoz: — Ismered Szomorú Pistát ? (Folyt. köv.) Olympia grófnő. (Francia beszély ) irta: Murger Henrik. (Folytatás.)—Mit jelentsen mindez? — tusakodott Armand, még egyszer átfutva szemével a grófnő sorait. Ugyan mit tegyek én a asszonyság »Cris del’ ame«-javai ? Ez rettentő félreértés! Ami pedig saját verseimet illeti, megvallom, balgaságot követtem el akkor este, midőn azokról említést tettem és semmi esetre sem tanúsítok újabb ostobaságot az által, hogy ama firkáimat Olympia asszonyságnak leirjam. Hiszen én nem vagyok Hugo Viktor, hogy oly igen sóvárogjanak kéziratom után, de nem is adok senkinek egyetlen sorocskát sem. Ami pedig sajtó alatt levő regényemet illeti, ha e nő csakugyan