Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)

1873-10-18 / 240. szám

240-dik sz. Szombat, október 18. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873­ Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. foldsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor ..................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor ... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasó­közönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (év­negyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“ hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadó­hivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. A fejetlen barát. (Elbeszélés.) Írta: Abonyi Lajos (Folytatás.) Marcelka ott szunyadozott a ház pitvarában, szemei már félig le voltak csukva, teste már áléit­ csak lelke és gondolatai habozva tévelyegtek még a felhőknek a völgyteknő ölében sebesen elsuhanó s az erdő mélyében elvesző sötét árnyain. Már majdnem az álom ködös tündérei voltak azok. Szép éj. Gyönyörű éj. Igazán szerelmeseknek való éj. A szendergés, az ábrándok mellé olyan édes volt azt a furulyaszót hallani messziről. A furulyaszó min­dig közelebb jött, s mintha mindig csak az álomban közeledett volna, mind halkabbá, mind halkabbá vált amint közeledett. Majd azután elhalt, elveszett egé­szen. Ah! ilyen a szerelem szava, sóhajtása is. Egyszerre egy azok közül a futó árnyak közül, melyek a völgyön keresztül jártak, megállt a fejénél, a küszöbön. — Mit akarsz ? — kiálta hozzá Marcelka, inkább az álom, mint az ijedés rettenésével. *­ Én vagyok! — szólott az szeliden, érzéke­nyen suttogva. — Tudom, hogy te vagy ! és épen azért kérdem, mit akarsz itt ? — Hozzád jöttem, beszélni akarok veled, — felelt az még érzékenyebben, mintha a szívnek forró esde szerelmét akarná, már magába hangjába is önteni. A leány felült, kezére támaszkodva fölnézett a legényre, és nézte szemének sötét fenyítésével: — Nincs-e megtiltva ide járnod ? Az szomorúan felelt: — De megvan. — No hát! A legény engesztelő édeskedést kockáztatott. — Nem tudja meg, hogy itt voltam. A leány ismét megfenyítő szemével. — Hallgass. Én nem szoktam olyant cselekedni, melyet később el kell tagadni. A legény fejét csóválva, lesütő szemét. — Jól tudom, te most ezzel engem csúfolsz. — Nem én, csak szoktatni akarlak, hogy velem nem így lehet boldogulni. — Hát hogy ? taníts meg rá,­az isten is megáld. Marcel keményen a szemébe nézett. — Mit mondtak neked ? — Azt, hogy hiába is töröm magamat utánad de a — tudom én, csak úgy volt mondva. — Nem a, a mit a mond, a meg van mondva. — És azután a mit megmond, örökös a ? — Örökös. A legény a döbbentő szó után egészen neki­ke­­seredett, s odavágott kezével a világnak. — Akkor hát mindegy, akár menjek egyszerre a világgá, vagy akár elöljem magamat, vagy katona legyek, vagy zsivány, vagy bujnyik, vagy detentor vagy tudja isten micsoda. Marcelka ekkor egész szigorúan elkezdte leckézni. — Látod Miska. Nem kellett volna roszat cse­lekedni, most még mindig jó volna minden, csakúgy mint azelőtt. S az a máskor kevély, hetyke, hatalmas legény egész alázatosan meghúzta magát egy gyenge, gyá­moltalan leány előtt. — De az isten áldjon meg, hát még egy hibájá­ért is így el kell veszni az embernek. Hát nem tudsz megbocsátani ? — Én ha megtudnék is, mi haszna volna, ha az apám nem bocsát meg. — Miért nem kérleled ? A leány fejét rázta. — Az nem az én dolgom, hanem a tied. — Az nagy baj. — Félsz tőle ? — Nem én! Nem félek én a herkópátertől sem. Hanem csak nehéz azzal a te apáddal boldogulni, úgy kifigurázza az embert, hogy még a lábán is alig állhat meg előtte. Ezt rösteli az ember! Szidjanak, mocskoljanak, üssenek, akár akaszszanak föl, de ne csúfoljon, ne figurázzon ki senki, mert akkor — — No no Miska. — Nagyon sokat mondtak már nekem életemben, a tiszttartó úr is, a számadóm is, az édes szülőm is, de még olyant nem mondott senki, minőt ő mondott­­a*,a­mikor kiadta az úti cédulámat. — Mit mondott ? — Röstelem csak elmondani is, — szemérmetes­­kedett a legény. — De mégis. — Hát azt mondta, nem illik ilyen helyrele­génynek, hogy a dohányzacskó elsivalkodja magát a szűrő ujjában. Erre még ha olyan é­rmes lett volna is, minden álom kiment a leány szeméből, elnevette magát, s a nevetéssel egyszersmind a neheztelés, harag, mint elrezzent madárkák kissé tovarepültek. No hiszen kapott is a legény az alkalmon, szerel­mesen felé kapott s édeskésen kezdé az uj ostromot. — Marcelka, ugy­e leülhetek melléd ? De a felrezzentett madárkák nem röppentek messze, ott ültek a szomszéd bokron s egyenkint iparkodtak visszaszállingózni. — Nem szabad. — Nem szabad, hát már miért ne volna szabad ? — Azért, mert én nem engedem. — Nem engeded ? — kérdé a legény gúnyosan. — Ugy ! azért hát, mert te nem engeded. És egyszerre más hangot vett föl a leánynyal, melyben a neheztelés volt a főszin. És miután most már mind a ketten nehezteltek, körülbelől gyanítani lehet, hogy ezek alighanem szeretik egymást. —■ Hm! Nem engeded? Hallod-e? Mi az oka, hogy így bánsz velem ? — Mi az oka ? — felelt a leány némi szomorúság­gal. — Az, hogy haragszom rád, haragszom nagyon, mert sok keserűséget, sok bánatot okoztál te nekem. A legény ismét oda hajolt édeskedve. — Marcell! A leány eltávolította magától kezével. — Miért akarsz te rész lenni, Miska ? Nem neked való élet az, a­mibe fogtál. — Hát zsivány vagyok én . . . vagy mi ? — ki­áltott a legény durcásan. A leány lesüte fejét, hallgatott. — Hát tud rám valaki valamit ? — folytatta a legény azzal az ingerültséggel, melylyel rettegett el­veszteni a vádért, a­kit legjobban szeretett a világon. — Mondja szemembe, ki tud rám valamit. A leány mint komoly ítélő birája felelt: — Az apám! A legény szomorúan lecsüggeszté fejét és kar­jait. . . nagyot sóhajtott. — No hiszen, de fel is van az a te apád azzal az egy­gyel. *) »La« palóc szólam. — Látod Miska — szólott a lány is sóhajtva. — Mi mind meglehettünk volna e nélkül. Azt mondta, hogy haragszik rá, azt kérdezte, mit keres nála, és a beszélgetéssel mégis igyekezett az együttlétet hosszabbítani... s mégis, vagy talán nem is tudott erről, a szemrehányás közben szeliden meg is fogta a kezét, annak a kezét, a­kit küldött, a­kit eltaszított magától, a­kire haragudott. úgy van, hogy nem tudott erről, mert hirtelen eszére tért, midőn a legény karja is ölelésre mozdult szép nyaka felé. — Menj ! Mondtam már, hogy haragszom rád nagyon. — De az isten áldjon meg, már csak kiharagud­­hattad magadat négy álló hét óta. — Nem, én mindig haragszom addig, mig jó hitedet nem hallom, s fogadom istenemre, hogy meg­javítalak. És azután hamiskásan a szemébe nézett. (Folyt, köv.) A vizár-jelző. (Rajz.) Írta : Bret Harte. (Vége.)­­ Oda futott a nő az elől levő ajtóhoz, föltárta azt, de ■ nem látott egyebet, mint vizet; oda rohant a hátsó aj­­j­­óhoz, fölszakaszta, és csak vizet pillantott meg. Az I oldalablakhoz sietett, megnyitá azt s szeme, ameny­­i nyíre csak elhatott, vizet látott. Csak most jutott I eszébe, mikép egy ízben említette férje, hogy a vizát, mely szokott módon támad, nem veszélyes, mivel azt az emberek kiszámíthatják, és hogy ö örömestebb laknék öbölnél mint folyam mellett, melynek part-­j­­ait az ár bármikor elözönölheti. De hát vájjon ára­dás volt-e ez ? Oda futott megint a hátsó ajtóhoz s egy darab fát dobott ki. Az öböl felé kezdett ez úsz­ni. Merített egy kevés vizet s hirtelen ajkaihoz­­ emelte azt. Üde, édes ize volt. E szerint az nem lehe­­te a szokott dagály, — a folyó csapott ki medréből! És dacára annak — istennek legyen hála jósá­gáért ! — sem le nem rogyott e nő, sem eszét nem veszté, és épen most, — legyen áldva a Megváltó, mert az ő kegyes keze volt az, mely e nőt érinté és erősíté eme rettentő pillanatban! — elodázta magától a félelmet, mint valamely darab ruhát, s aggálya, fé­lelme megszűnt. E pillanattól kezdve sem hidegvérét, sem önuralmát nem veszté el e borzalmas és nagy megpróbáltatásai közepette. Oda vonta a nyoszolyát a szoba közepére s egy asztalt téve arra föl, a bölcsőt az ekkép alakult emelvényen helyezte el. A viz már egészen bokáig ért a padolaton s néhányszor annyira ingadozott és megrendült a kis lak, hogy a szekrények ajtajai föl­pattantak. Aztán újra hallhatók lettek ama súrlódá­sok a falakon s kitekintve egy nagy, gyökerestől föltépett fát vett észre, mely az út mellett, a legelő felső részén állt azelőtt s most a ház felé úszott. Szerencsére, hosszú gyökerei a talajon vonul­­tak tova s akadályozák abban, hogy az árral egyen­lő gyorsasággal uszhassék, mert ha a házikót aka­­dályozatlan rohanásában érinti, még a cölöpök erős szögei s összetartó kapcsai sem állhatnak vala ellent lekemének. Az eb ráugrott a fának bütykös törzsére s reszketve, vonítva kukorodott azon össze. A nő lelkén egyszerre egy reménysugár vil­lant át. Lekapott egy nehéz, meleg takarót az ágy­ról s abba gyermekét begöngyölve, az ajtó felé lép­delt vele. Midőn a fa újra a kunyhóhoz csapódott, úgyhogy ez recsegett-ropogott, a nő a fatörzsre ugrott. Isten jóvoltából sikerült neki a fa lapos, de síkos és­

Next