Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)

1873-10-19 / 241. szám

Tizedik évfolyam 1873* 241-dik sz. "V­asárnap, október 19. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épület. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. foldsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor ..................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 30 kr. Őszi rózsák. in. Szeretni... hajh ! ne mondd ki e szót! Nem érzed fájni szivedet ? Az őszi nap fényes sugara Melegével csak hiteget. Szeretni,... hajh ! ne mondd ki e szót ! Ez egy elmúlt álom nekünk ... Mosolygva hajtsuk le fejünket, Hisz úgy is könyben ébredünk. Szeretni,... hajh! ne mondd ki e szót! Én ettől félek, rettegek, Mint a gyermek, kinek dajkája Kísérteteket emleget... IV. Készen vár a menyasszonyágy, Virágból vetve, kedvesem ! Majd én egy dalt mondok neked, Hogy álmod édesebb legyen. »Szedjük, szedjük a virágot! Úgyis elviszi a tél­ ,Siess siess !‘ ezt suttogja köröttünk az őszi szél. Szedjük, szedjük a virágot! Úgyis hervad mihamar. Szerte nézünk, s a­mit látunk : Holnap már csak bús avar. Szedjük, szedjük a virágot, A mit az ősz meghagyott! Mire újra visszatérnénk : Kert, mező, kerek halott. Hol ma feik­e, barmát­ csillog, Ott maholnap dér leszen . .. Szedjük, szedjük a virágot — — Tán sírunkra kedvesem !“ Készen vár a menyasszonyágy Virágból vetve, kedvesem ! Majd mondok egy regét neked, Hogy álmod édesebb legyen.. . »Egy ifjú élt és egy leány , Szerették egymást oly nagyon ! Az ifjú én voltam s a lány — Az meg te voltál angyalom. Én meg te két csillag valónk : Én dél egén, te északon ; S midőn az egyik tündökölt, A másik halvány volt nagyon. Utjuk sohsem találkozott, Bár űzték egymást szüntelen ; Átkuk s boldogságuk vala A magas, égi szerelem. Mig egy szép őszi éjszakán Csillaghullás következett: Te elhagyod, szép kedvesem ! Hazádat, a fénylő eget.« Készen vár a menyasszonyágy : Aludjál halvány csillagom! A menny magas, álmod mi mély ! Hallod-e altató­dalom ? V. Oh, ne kérdezd, mit érez szívem, Midőn e hervadt rózsát látom ! Illata, színe elenyészett: Ez az én elmúlt ifjúságom. Oh, ne kérdezd, mit gondol lelkem, A hulló csillagot ha nézem ! Tűnő fényében meg van irva : Az én elmúló dicsőségem. Oh, ne kérdezd, miért mosolygok ! Van még sugár a kopár hanton . .. Nevess te is, s hallgasd, miről szól Újra megrendült néma lantom ! Hallgasd a dalt, s tanulj feledni ! Hogy születtél, azt is feledd el. Nevessünk együtt! Fogy az élet, Csak az árny nő a szürkülettel. Komócsy József. Lapunk mai számához fél iv van mellékelve. A fejetlen barát. . (Elbeszélés.) Írta: Abonyi Lajos (Folytatás.) — Hallod-e te, rád tudok ám én te rád ijeszteni! Azért úgy gondolkozzál, ha nem jó gondolkozol, hát majd én is másként gondolkozom. — Igaza volt neki, már ezt is egyszerre nagyon komolyan vette a legény. — Oh tudom! — felelt keserűn, gúnyosan. — Mit tudsz? — Mindent. — Nem is úgy van ám­a. — Nem! Hm ! Hát miért nem ölelsz meg hát most, miért nem csókolsz hát meg, mint másszor ? De hékám ! tudom én a mit tudok, s ha tovább is így tart, azt mondom lesz a hogy lesz. Nem bánom ! akárhogy lesz. És öklével egyet fenyegetett a levegőben. A leány csak megint megfogta a kezét. — Bolond vagy Miska ? Hallgass ide, mindent megmondok neked egy szóval. Az csak tréfa. — No hiszen, szépen köszönöm az ilyen tréfát. — No látod, Miska, — szólott a lány nagy ör­vendezéssel . . . ugy­e . .. ugy­e, hogy haragszol értte, és sokat meg bírnál tenni,hogy ne tréfálkozzam tovább- Én nem kívánok tőled egyebet, csak azt az egyet: ne bántsd a másét. — Jól van, jól! ha már egyszer megígértem, caak nem -máaitrm talán mxm_ —__________­— Látod Miska, egyszer azután azt is megérjük, hogy az édes­apám, még majd maga hí a házhoz, de azt mégis kell ám várnod, addig nem szabad mozdul­nod sem, s tudod mikor lesz a ? A legény azt felelte rá durcásan. — A soha napján! És arra a sok látod, látodra nemcsak nagyokat sóhajtott, hanem hihetetlenül is csóválgatta a fejét. — Nem azt látom biz én ezekből, a­miket te beszélsz édes rózsám, hanem egészen mást. Azt, hogy mindez a sok szép szó nem ér semmit. Azt, hogy egé­szen más kint van, mint ahogy te beszélsz, nem szeretsz te már engem, régen elfelejtettél, régen, nagyon régen azért a másikért, hanem ... az is ... a miért a máséra veti szemét. . . És nemcsak fenyegetőzött most már öklével, hanem haragosan mormogott is valamit a fogai között. A leány rettenve szökött felé. — Miska, az istenért! Bajba ne keverd magadat. A legény elkacagta magát s eltolta a leány karjait. — Jól tudom, hogy nem engem féltesz, hanem azt a jámbort. Sohase féltsd, ha eddig nem esett baja, ezután nem esik. Büszkén felemelte fejét. — Nem szidlak,nem átkozlak,édes rózsám! csak annyit mondok, adjon az isten jobb szeretőt, mint én voltam. Áldjon meg az isten. És ekkor hasztalan kapott felé a leány marasztó karjaival; eltűnt, elsietett onnan, mintha ő is csak olyan árnyék lett volna, mint a többi, melyek még ekkor is űzték egymást a völgy teknőjében. Marcel tenyerébe eresztő állát, gondolkozott. — Az apám megtiltotta, hogy utánam járjon, de hogy én járjak utána, azt nem tiltotta meg. Ezzel utána sietett régi hű szeretőjének az erdő felé. — Hiszen csak meg kell akadályozni, hogy va­lami bolondot ne csináljon az a Miska. A furulyaszó elvezette, s hogy Garabó Miska az éj sötétében semmi gonosz tettet nem hajtott végre, arról azután tanúskodott hajnalon az a boldog és nyugodt mosoly, melylyel Marcelkának a küszöbön nyugvó arcán, a hegyek ormain és fák hegyein átpil­lantó nap sugarai találkoztak. Másszor, az igaz, nem szokott ilyen soká aludni. A szegény festőnek éje nem telt el ilyen kelle­mesen. A­mint lezuhant a vizmosásba, az egyik bokor dobta a másikra, s végtére is midőn fenékre ért, egy olyan sötét helyen találta magát, honnan nemhogy éget földet, de még a holdvilágot sem látta, bár mer­re tapogatózott, feje fölött szintúgy, mint jobbra-balrai tövises bokrokat, szúrós bozótokat talált, melyek közé úgy oda volt ékelve, hogy csak kínnal tudott tovább vergődni, az igaz, nem törte-zúzta össze magát, még csak valamely jelentékeny sérülést sem szenvedett, de mikorra hol négy­kézláb, hol egészen hason csúsz­va nagy óvatossággal és erőfeszítéssel kibujkált, ki­kúszott a fenéken egy tisztásabb helyre, hol legalább láthatta­, hogy egy nagy mély veremben ül fogva, akkorra arcát, kezét, ruháit összehasgatta a bokrok­ban, magát becsavargatta a vízmosás iszalagjaiba, kimerült, az álom is elfogta s az élét ilyen rabságban kelte, akarta vagy nem akarta, átaludnia. Helyzete kellemetlen volt, de inkább nevetséges mint veszedelmes. Puskás ur, ki már nem győzte várni, s fejcsóvál­va keresésére indult, hegyet-völgyet felhajtott értte, csak­ hajnalban találta meg az aljban aludva, ott a hová a sötétben elvánszorgott; azonban rajzszerei, rajzolatai, vázlatkönyve, kendője, kalapja, s más egyéb apróságai mind hiányoztak. Mig mély álomban ou nevei­t, uu vt­t. orcjj­ul luvaingiuj Puskás ur legalább ezen bizonyozott, bár hihető volt az is, hogy a festő éji vergődésében maga hagyo­­gatott el mindent a bokrok között, még pedig mind­járt a kezdetben, odafön a hídnál, mely ide jó dűlő­­hőldre esik, s ott, lehet hogy azért nem találtak sem­mit, mert már közel volt a dél, s hajnal óta bizony már járhattak arra. Az egészből csak az bizonyos, hogy akár ellop­ták, akár megtalálták, holmijei közül barátunk nem fog látni semmit, ha­bár az illetők ama tárgyak né­melyikének még csak használatát sem ismerik. És Puskás úr, felemlítve, mennyire kezd a paló­cokról vallott véleménye ez oldalról is teljesedni, szidta a Mátra latorjait. A falu bírája mindezekre csak elmosolyogta magát, és szólván : — Ez mind semmi, csakhogy meg nem halt, a mi elveszett meglesz minden, nem kell félni semmit és dobszó mellett kiadott ilyenforma parancsolatot. — Mi pálfalvi birák azt mondjuk: a ki megtalált valamit, adja elő, a­ki nem talált, az keresse, mert hogy a­mi a határban elveszett, meglegyen, azt kiván­­ja a falu becsületi. És a következő éjjel, kendőt, kalapot, vázlat­könyvet, s minden elveszett legkisebb tárgyat oda loptak a faluház udvarára. Bizony Csak furcsa nép ez a palóc nép, ezekkel, az ő egyszerűségeivel, együgyűségeivel, nem nagy lelkiismeretet csinál abból, midőn haszúállásból, irigy­ségből, vagy tudja isten miféle ellenséges indulatból, kockára teszi felebarátja életét és megfordítva ismét nagy lelkiismeretet csinál egy egyszeri bírói paran­csolatból, s a min máshol jóizüen mosolyognának, a falu becsületiből. Hát az a vad szilaj legény is nem ilyen bírói parancsolatot s falu becsületit talált-e egy gyenge, gyámoltalan leány egyetlen kérésében s a mire büsz­ke lett, a maga adott szavában. (Folyt, köv.)

Next