Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)

1873-10-23 / 244. szám

244-dik sz. Csütörtök, október 23. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor ..................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 30 kr. Teljes­ számú példányokkal foly­vást­­ szolgálhat a „Fővárosi Lapok“ kiadó­hivatala. A fejetlen barát. (Elbeszélés.) Írta: Abonyi Lajos (Folytatás.) Valóban Szomorú Pistában megállt a lélekzet az előbbi szavakra, s nagyot, nagyon nagyot akart fe­lelni, de csak nem szólt, hanem egyet nyelt s meg­csóválta a fejét. Szarkát kergetni,­­ órát agyon verni.. . hát azért, hogy­ nekem megfeleljen, az egész palóc fajt, minden palócot a ki csak volt, van és lesz valaha a világon, ki kell csúfolni.. . . Olyan volt ez, mint mi­kor valaki nemzetiségében sértetik meg; ajkairól az­után jó vártatva ki is csalt, s az igaz nem többet csak azt az egy szót : Úgy.­­ ' De abban az, »úgy«-ban annyi volt mondva, mint az oláh »cine mintyé«-jében. A festő azonban a pillanatnyi diadalban folytatta a kérdőrevonást. — Mondd csak, Pista, hát mit vétettem én ne­ked, nem jó embered voltam én ? Miért törsz hát el­lenem, mert hogy te vagy a­ki annyi cudarságot kieszelsz ártalmamra, az már bizonyos. Hallod-e Pis­ta ! Mit akadékoskodol te mindig, és épen most is az utamban ? S végig mérte szemével. . . ■— Mondd meg már azt nekem egyszer jó em­ber, rabló vagy-e ? bolond vagy e ? Vagy mind akettő egyszerre ? Erre amaz is egyszerre végigmérte szeméve, újra felvette azt a gúnyos pofát, talpra is állt elébe, csipőjére is tette a kezét. — Sem rabló nem vagyok én, sem bolond nem vagyok én, hanem erdőkerülő vagyok, ha az ur tudni akarja. És volnék édes atyja annak a lánynak, a kit már az ur talán­tán el is bolondított volna, ha én nem vigyáztam volna olyan nagyon s nem veregettem volna ki a fejéből, a­mivel az úr telebeszélte. S ebben a szavakban még hozzá, volt ám egy kis pulykaméreg is. No hiszen ez olyan felvilágosítás volt, milyent aligha várt, s most megint a festő került a bírókban alól. Megállt s két akkora lett szeme-szája, olyan na­gyot bámult. Olyant hallott egész váratlanul, a melyre soha de soha még csak nem is gondolt volna életében, s a­melyből mindent is megtudott egyszerre, azt is, hogy mit keres hát itt Szomorú Pista ? — Ez ! Ez a Marcelka atyja ? ! Hogyan, ez a hitványság, ez a kis több sincs, ez a makkgubacs mer annak a szép gyönyörű lánynak édes atya lenni ? — Hiszen ahhoz mindig egy öl ma­gos, deli, nyúlánk s még eléggé fiatal erdőkerülőt képzelt. No de ha úgy van, úgy van i s végtére is, ha ez annak a szép Marcelkának édes atyja, s ugyanaz az ember, ki azokat szép ügyes kézi munkákat faragta, ugyanaz, ki azokat a szép nótákat csinálta, s annyi meg annyi szép régi mesét tud . . . akármilyen kis hitvány ember, még sem egészen érdemetlen ember. És a kis ember arasznyit nőtt előtte a mint fel­­hegyeskedett, sem nem volt többé oly ragyás, sem olyan vörhenyes, még csak olyan ostobának sem látszott. Ha valaki véletlenül egy szép leánynak édes atyja, mindjárt megvan a tekintélye alapítva. — No lám, — lássa meg az ember ... ejnye, ejnye . . . ejnye no . . . hebegte a festő, mosolygott és épen úgy, akár a nagy világban, még a kezét is oda nyújtotta. A Marcelka atyja! Ki gondolta volna ezt... Nem tudott magához jönni ámultában, mintha csak azt mondta volna: Ki gondolta volna ezt az ostoba félbolond Szomorú Pistáról. Zavarában nem birt­okosabbat kitalálni; — elő­vette a palóc villámhárítót, megkínálta egy szivarral. — Vegyen egyet Pista bácsi. Most már nem is tegezte többé. Pista elkörmölte a szivart, hát ha halálos ellen­sége adta volna is, megvetnie volna-e Szomorú Pista a bagónak­ valót ? — Különben én nem is haragszom, ■— szólt elég kedélyesen , sőt mi több ,bizalmasan , mert épen oda állt a fiatal ember orra alá, —csak azért marad­tam itthon is voltaképen, hogy már beszéljünk is egy­szer egymással. Szerényen, alázatosan hengergette gömbbé a ket­té tört szivar felét ujjai között: — Valamit akarnék kérdezni. Erre a jó jámbor szelídségre a festő sem érez­hetett egyebet, mint a bizalmas nyugalom visszaté­rését. — Hát kérdezzen, Pista bátya! Egészen büszke volt, hogy ilyen szépen meg tudta szólítani. — Hát biz én csak azt akarom megkérdezni, — kérdé jámborúl, alázatosan Szomorú Pista, — hogy hát valósággal, hogy is leszünk már azzal a leánynyal ? No e már bolond egy kérdés. . . Ezt valósággal érdemes volt előre bejelenteni. A festő azt hitte, nem kérdezhetnek tőle olyant, melyre meg ne lehessen felelni és íme ez a jámbor, együgyü palóc, akár a bolondos találós meséivel, úgy megakasztotta. Ez volt ám csak a találós mese. Iga­zán csak Szomorú Pistáb­a telhetnek ilyen bolond kérdések. Szomorú Pista pedig annak, hogy ő valami bo­londot mondott volna, épen az ellenkezőjéről volt meg­győződve, a fiatal embernek vállára tette kezét, nem­csak oda tette, de meg is veregette, mintha már azzal­­ is előre akarná emelni a dicséretet, mely nyomban következett. — Igazán! Az ur nagyon helyrelegény Mint a mesében, ahol tüzön-vizen kell keresztülmenni, óriásokkal, oroszlánnal, sárkánynyal kell megvias­kodni egy szép leányért, mint a vörös vitéz, vagy akár a rozsdás vitéz, az ur azt a szép leányt igazán olyan emberül megszolgálta. Nem hittem, de mivelhogy annyi mindenféle fortélyt kutyába sem vett, most már látom, hogy az urat, csakugyan sem tűz, sem víz, sem jégeső, sem villámlás, még csak maga a mennydörgés mennykő hullása sem riasztja vissza attól a leánytól. Már látom, hogy úgy szereti, hogy nemcsak a Szuha patakjának, nem a kutyaugratónak, de még a való­ságos halálnak is neki menne értte. Jól van, — vége­­zé boldog elégedettséggel. — Nem húzok hát újat többé. Legyen az űré. Isten neki! Vegye el, nem bánom. Ezzel dixi-képen benyomta a bagót a pofájába. A festő egyszerre a fejéhez kapott — megva­karta. Várt, várt, — bizonyosan tudta, hogy ismét va­lami bolond fog kisülni, — de még­sem várt egyszer­re egészen ilyen bolondot. Sohasem gondolta volna életében, hogy egy ostoba­­ palóc valaha így megfogja. Az pedig csak nézett rá ostoba zöld szemével, melyek apránkint, lassan-lassan a hegyi sas zöld sze­mének kerekségét vették föl, s mint ahogy a sas szo­kott a felé nyulóhoz vágni csőrével, ő is egyet fejé­vel, s a bagótúl féloldalon kidülledő pofájával. — Úgy ám uram ! akárhogy nézünk ! ügy van a! ha az ur mind nem akarja elérteni, azokat az apró ártatlan fortélyokat, melyekkel úgy hébe-hóba szép kíméletességgel egy édes atyja figyelmezteti, hát csak már egyszer világosan kell az úrral beszélni. A fiatal­ember most már nemcsak zavarba volt hozva, hanem meg is volt szégyenítve; az együgyű palóc előtt úgy állt, mintha valamely bűntényért áll­na biró előtt. S még azt mondta ezenkívül búcsúzóra Szomorú Pista. — Oszteg jusson eszébe az úrnak az is, hogy én vagyok az, a­ki a fejetlen barátot szoktam látni. Azzal azt sem mondva, hogy befellegzett, hátat vetett neki, kevélyen, diadalmasan az erdő felé véve lépteit, anélkül hogy régi szokásaként vissza-vissza­­tért volna egy-egy elfelejtett mondókájával. Ez egyszer mindent megmondott egyszerre és kereken, s mikor még barátunk csak bámult utána, annak már puskája odafen dördült egyet az Ágas ol­dalában. — De azért mégis furcsa egy bolond ember ez a Szomorú Pista! Most egyszerre befogta valaki hátulról a szemét, s hozzá kacagott is jókedvűen. Igazság szerint gyorsan meg kellene fordulni derékon kapni és össze-vissza csókolni. Tudja ég, most neki nem volt kedve sem ka­cagni sem tréfálkozni. Pedig az a leány ott enyelgett, ott vidámkodott körülötte, mint egy kis piros pillangó. . . »Oh iste­nem, hogy az élet össze nem egyeztethető az álmok­kal. Mily keserű dolog ez. Szomorú Pista egészen elvette a kedvét azzal a bolond felszólítással. Sajnálta magát is, de sajnálta jobban a szegény leányt s legjobban fájt, ha arra gondolt, hogy annak a szive fog értte megrepedni. Nem is tudott tovább csak pár percig ott ma­radni. Elviselhetlen volt az a jég, elviselhetlen az a szép völgy, a szép erdők, minden, de minden. Sietett. Szökött onnan. Persze, hogy a Szomorú Pista ráijesztett. Midőn az erdők mélyébe ért egy szép dal csen­gett utána, a szerelemről, a virágról és búbánatról: »Jaj de nehéz a szerelmet viselni, Tövis közül a virágot kiszedni, Tövisbokor megszúrja a kezedet. A búbánat átaljárja szivedet.« Megállt, gondolkozott, úgy óhajtott, úgy szere­tett volna visszamenni, de megint csak folytatta útját hazafelé s azt mondta magában: — Nem ! Nem többé soha ! Mert én majd csak feledni fogok a nagy világ zajában, de az a szegény leány, ki bús magányára lesz kárhoztatva, el fog her­vadni, mint az a virág, melyről dalolt. . . Ab­­ bor­zasztó lesz az. S menekülve saját magától is, gyoran átvágott a remetevölgyön Pálfalva felé. (Folyt. köv.) Cybo Veronika san­giilianoi hercegnő. (Történeti elbeszélés.) Irta: Guerazzi. (Folytatás.) A fiatal nő halkabban igyekezett lélekzeni. Fülét gyakran közel tartá az ajtóhoz, figyelvén, hogy al­szik-e az öreg. Majd meg fölemelé arcát s az óra mutatóját vizsgálta. Úgy látszik, hogy belső reme­géssel látja a végzetteljes óra közeledését. Fölemelve szemét, arra az ajtóra függeszté, mely a lépcsőre ve­zetett s így folytató eme — ha szabad e kifejezéssel élnem — háromszögű mozgást.

Next