Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)
1873-10-23 / 244. szám
244-dik sz. Csütörtök, október 23. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor ..................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a „Fővárosi Lapok“ kiadóhivatala. A fejetlen barát. (Elbeszélés.) Írta: Abonyi Lajos (Folytatás.) Valóban Szomorú Pistában megállt a lélekzet az előbbi szavakra, s nagyot, nagyon nagyot akart felelni, de csak nem szólt, hanem egyet nyelt s megcsóválta a fejét. Szarkát kergetni, órát agyon verni.. . hát azért, hogy nekem megfeleljen, az egész palóc fajt, minden palócot a ki csak volt, van és lesz valaha a világon, ki kell csúfolni.. . . Olyan volt ez, mint mikor valaki nemzetiségében sértetik meg; ajkairól azután jó vártatva ki is csalt, s az igaz nem többet csak azt az egy szót : Úgy. ' De abban az, »úgy«-ban annyi volt mondva, mint az oláh »cine mintyé«-jében. A festő azonban a pillanatnyi diadalban folytatta a kérdőrevonást. — Mondd csak, Pista, hát mit vétettem én neked, nem jó embered voltam én ? Miért törsz hát ellenem, mert hogy te vagy aki annyi cudarságot kieszelsz ártalmamra, az már bizonyos. Hallod-e Pista ! Mit akadékoskodol te mindig, és épen most is az utamban ? S végig mérte szemével. . . ■— Mondd meg már azt nekem egyszer jó ember, rabló vagy-e ? bolond vagy e ? Vagy mind akettő egyszerre ? Erre amaz is egyszerre végigmérte szeméve, újra felvette azt a gúnyos pofát, talpra is állt elébe, csipőjére is tette a kezét. — Sem rabló nem vagyok én, sem bolond nem vagyok én, hanem erdőkerülő vagyok, ha az ur tudni akarja. És volnék édes atyja annak a lánynak, a kit már az ur talántán el is bolondított volna, ha én nem vigyáztam volna olyan nagyon s nem veregettem volna ki a fejéből, amivel az úr telebeszélte. S ebben a szavakban még hozzá, volt ám egy kis pulykaméreg is. No hiszen ez olyan felvilágosítás volt, milyent aligha várt, s most megint a festő került a bírókban alól. Megállt s két akkora lett szeme-szája, olyan nagyot bámult. Olyant hallott egész váratlanul, a melyre soha de soha még csak nem is gondolt volna életében, s amelyből mindent is megtudott egyszerre, azt is, hogy mit keres hát itt Szomorú Pista ? — Ez ! Ez a Marcelka atyja ? ! Hogyan, ez a hitványság, ez a kis több sincs, ez a makkgubacs mer annak a szép gyönyörű lánynak édes atya lenni ? — Hiszen ahhoz mindig egy öl magos, deli, nyúlánk s még eléggé fiatal erdőkerülőt képzelt. No de ha úgy van, úgy van i s végtére is, ha ez annak a szép Marcelkának édes atyja, s ugyanaz az ember, ki azokat szép ügyes kézi munkákat faragta, ugyanaz, ki azokat a szép nótákat csinálta, s annyi meg annyi szép régi mesét tud . . . akármilyen kis hitvány ember, még sem egészen érdemetlen ember. És a kis ember arasznyit nőtt előtte a mint felhegyeskedett, sem nem volt többé oly ragyás, sem olyan vörhenyes, még csak olyan ostobának sem látszott. Ha valaki véletlenül egy szép leánynak édes atyja, mindjárt megvan a tekintélye alapítva. — No lám, — lássa meg az ember ... ejnye, ejnye . . . ejnye no . . . hebegte a festő, mosolygott és épen úgy, akár a nagy világban, még a kezét is oda nyújtotta. A Marcelka atyja! Ki gondolta volna ezt... Nem tudott magához jönni ámultában, mintha csak azt mondta volna: Ki gondolta volna ezt az ostoba félbolond Szomorú Pistáról. Zavarában nem birtokosabbat kitalálni; — elővette a palóc villámhárítót, megkínálta egy szivarral. — Vegyen egyet Pista bácsi. Most már nem is tegezte többé. Pista elkörmölte a szivart, hát ha halálos ellensége adta volna is, megvetnie volna-e Szomorú Pista a bagónak valót ? — Különben én nem is haragszom, ■— szólt elég kedélyesen , sőt mi több ,bizalmasan , mert épen oda állt a fiatal ember orra alá, —csak azért maradtam itthon is voltaképen, hogy már beszéljünk is egyszer egymással. Szerényen, alázatosan hengergette gömbbé a ketté tört szivar felét ujjai között: — Valamit akarnék kérdezni. Erre a jó jámbor szelídségre a festő sem érezhetett egyebet, mint a bizalmas nyugalom visszatérését. — Hát kérdezzen, Pista bátya! Egészen büszke volt, hogy ilyen szépen meg tudta szólítani. — Hát biz én csak azt akarom megkérdezni, — kérdé jámborúl, alázatosan Szomorú Pista, — hogy hát valósággal, hogy is leszünk már azzal a leánynyal ? No e már bolond egy kérdés. . . Ezt valósággal érdemes volt előre bejelenteni. A festő azt hitte, nem kérdezhetnek tőle olyant, melyre meg ne lehessen felelni és íme ez a jámbor, együgyü palóc, akár a bolondos találós meséivel, úgy megakasztotta. Ez volt ám csak a találós mese. Igazán csak Szomorú Pistába telhetnek ilyen bolond kérdések. Szomorú Pista pedig annak, hogy ő valami bolondot mondott volna, épen az ellenkezőjéről volt meggyőződve, a fiatal embernek vállára tette kezét, nemcsak oda tette, de meg is veregette, mintha már azzal is előre akarná emelni a dicséretet, mely nyomban következett. — Igazán! Az ur nagyon helyrelegény Mint a mesében, ahol tüzön-vizen kell keresztülmenni, óriásokkal, oroszlánnal, sárkánynyal kell megviaskodni egy szép leányért, mint a vörös vitéz, vagy akár a rozsdás vitéz, az ur azt a szép leányt igazán olyan emberül megszolgálta. Nem hittem, de mivelhogy annyi mindenféle fortélyt kutyába sem vett, most már látom, hogy az urat, csakugyan sem tűz, sem víz, sem jégeső, sem villámlás, még csak maga a mennydörgés mennykő hullása sem riasztja vissza attól a leánytól. Már látom, hogy úgy szereti, hogy nemcsak a Szuha patakjának, nem a kutyaugratónak, de még a valóságos halálnak is neki menne értte. Jól van, — végezé boldog elégedettséggel. — Nem húzok hát újat többé. Legyen az űré. Isten neki! Vegye el, nem bánom. Ezzel dixi-képen benyomta a bagót a pofájába. A festő egyszerre a fejéhez kapott — megvakarta. Várt, várt, — bizonyosan tudta, hogy ismét valami bolond fog kisülni, — de mégsem várt egyszerre egészen ilyen bolondot. Sohasem gondolta volna életében, hogy egy ostoba palóc valaha így megfogja. Az pedig csak nézett rá ostoba zöld szemével, melyek apránkint, lassan-lassan a hegyi sas zöld szemének kerekségét vették föl, s mint ahogy a sas szokott a felé nyulóhoz vágni csőrével, ő is egyet fejével, s a bagótúl féloldalon kidülledő pofájával. — Úgy ám uram ! akárhogy nézünk ! ügy van a! ha az ur mind nem akarja elérteni, azokat az apró ártatlan fortélyokat, melyekkel úgy hébe-hóba szép kíméletességgel egy édes atyja figyelmezteti, hát csak már egyszer világosan kell az úrral beszélni. A fiatalember most már nemcsak zavarba volt hozva, hanem meg is volt szégyenítve; az együgyű palóc előtt úgy állt, mintha valamely bűntényért állna biró előtt. S még azt mondta ezenkívül búcsúzóra Szomorú Pista. — Oszteg jusson eszébe az úrnak az is, hogy én vagyok az, aki a fejetlen barátot szoktam látni. Azzal azt sem mondva, hogy befellegzett, hátat vetett neki, kevélyen, diadalmasan az erdő felé véve lépteit, anélkül hogy régi szokásaként vissza-visszatért volna egy-egy elfelejtett mondókájával. Ez egyszer mindent megmondott egyszerre és kereken, s mikor még barátunk csak bámult utána, annak már puskája odafen dördült egyet az Ágas oldalában. — De azért mégis furcsa egy bolond ember ez a Szomorú Pista! Most egyszerre befogta valaki hátulról a szemét, s hozzá kacagott is jókedvűen. Igazság szerint gyorsan meg kellene fordulni derékon kapni és össze-vissza csókolni. Tudja ég, most neki nem volt kedve sem kacagni sem tréfálkozni. Pedig az a leány ott enyelgett, ott vidámkodott körülötte, mint egy kis piros pillangó. . . »Oh istenem, hogy az élet össze nem egyeztethető az álmokkal. Mily keserű dolog ez. Szomorú Pista egészen elvette a kedvét azzal a bolond felszólítással. Sajnálta magát is, de sajnálta jobban a szegény leányt s legjobban fájt, ha arra gondolt, hogy annak a szive fog értte megrepedni. Nem is tudott tovább csak pár percig ott maradni. Elviselhetlen volt az a jég, elviselhetlen az a szép völgy, a szép erdők, minden, de minden. Sietett. Szökött onnan. Persze, hogy a Szomorú Pista ráijesztett. Midőn az erdők mélyébe ért egy szép dal csengett utána, a szerelemről, a virágról és búbánatról: »Jaj de nehéz a szerelmet viselni, Tövis közül a virágot kiszedni, Tövisbokor megszúrja a kezedet. A búbánat átaljárja szivedet.« Megállt, gondolkozott, úgy óhajtott, úgy szeretett volna visszamenni, de megint csak folytatta útját hazafelé s azt mondta magában: — Nem ! Nem többé soha ! Mert én majd csak feledni fogok a nagy világ zajában, de az a szegény leány, ki bús magányára lesz kárhoztatva, el fog hervadni, mint az a virág, melyről dalolt. . . Ab borzasztó lesz az. S menekülve saját magától is, gyoran átvágott a remetevölgyön Pálfalva felé. (Folyt. köv.) Cybo Veronika sangiilianoi hercegnő. (Történeti elbeszélés.) Irta: Guerazzi. (Folytatás.) A fiatal nő halkabban igyekezett lélekzeni. Fülét gyakran közel tartá az ajtóhoz, figyelvén, hogy alszik-e az öreg. Majd meg fölemelé arcát s az óra mutatóját vizsgálta. Úgy látszik, hogy belső remegéssel látja a végzetteljes óra közeledését. Fölemelve szemét, arra az ajtóra függeszté, mely a lépcsőre vezetett s így folytató eme — ha szabad e kifejezéssel élnem — háromszögű mozgást.