Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)
1873-11-08 / 257. szám
— A kést kezemhez kell kerítenem, — viszonzá a fiú. Anyja marasztalta még sokáig, de ő szó nélkül távozott. Midőn haza ért, látta, hogy neje észrevette az özvegy rögtöni eltűnését. E közben a nő ivott és most dühös volt. Az étel a tűzbe volt döntve és a teríték az asztal alatt hevert. De hol lehetett a kés. Izsák elég oktalanul kérdést ten eziránt. A nő megragadta az alkalmat, hogy veszekedhessék és férjét boszantsa. »Szeretné a kést, ugye? De megtudná-e mondani, hogy miért? — Nem ? Akkor nem adja oda, ha térden állva könyörögne is értte.« — A további szóváltásból kiderült, hogy ő vette a kést, és hogy azt kizárólagos tulajdonául tekinti. Izsák látta, hogy a szép szó mit sem használ, azért máskorra halaszta a dolgot. Fáradozása azonban akkor sem vezetett sikerre. Végre kiment a házból, hogy az utcán járkáljon. Most már nem mert a szobában aludni. Három hét múlt el, és a nő még most sem akarta a kést átadni . Izsák még mindig rettegett a gondolattól, hogy a szobában háljon. Az éjszakákat részint az utcán, részint anyja ágyánál tölte. Akkor még tíz nap hiányzott a születésnapi ünnepélyhez. Az özvegy élénken óhajta, bár csak életben maradna még addig. Izsák jelen volt végküzdelmeinél és a haldokló utósó szavai hozzá voltak intézve. — Ne menj vissza, fiam, ne menj vissza! De ő kénytelen volt visszamenni, ha egyébért nem, legalább hogy neje felett őrködjék. A bizalmatlanság által elkeserítve, Rebeka még azzal tetézte férje szenvedéseit, hogy kijelenté, miszerint anyjának temetésén jelen akar lenni. Hasztalan volt minden ellenvetés, ő makacsul ragaszkodott határozatához, és csakugyan oda lépett a koporsóhoz, lángolva a haragtól és pálinkától , újra kijelentve, hogy a holttestet a temetőig fogja kisérni. Ez utósó sérelem megfoszta Izsákot önuralmától. Iszonyú haragra gerjedt és megverte nejét. Ama pillanatban, midőn rá ütött, már megbánta tettét. A nő leült egy szögletbe és nyugodtan nézett férjére. Oly tekintet volt ez, mely utóbbinak lehitte vérét. De nem volt már mód a kiengesztelődésre, s hogy visszatartsa a nőt a gyászkisérettől, bezárta azt a hálószobába. Amint visszatért, egészen megváltozva találta őt. Holmijét egy kendőbe kötve az ágy szélén ült és nyugodtan igy szólt Izsákhoz : — Senki nem vert még meg kétszer, és erre férjemnek sem lesz alkalma. Nyisd ki az ajtót és bocsáss el. Mi soha nem látjuk egymást többé. Mielőtt a férj felelhetett volna, Rebeka kilépett a szobából és végig haladt az utcán. Vájjon vissza fog-e jönni? Izsák a következő éjét ébren tölte, de nem hallott közeledő lépteket. Másnap kimerülve a választásban, ruhástól dőlt az ágyra, bezárva az ajtót és égni hagyta a gyertyát. Alma nem volt megháborítva. A harmadik, negyedik, ötödik és hatodik és szintén elmúlt, anélkül, hogy valami történt volna. A hetediken épen lefeküdt, még mindig felöltözve s zárt ajtó és égő gyertya mellett, de már sokkal nyugodtabb kedélylyel. Alma azonban most félbeszakadt. Kétszer ébredt fel, anélkül, hogy figyelmét valami magára vonta volna. De már harmadizben újra érzi ama hideg borzadályt és szivén újra keresztülnyilalt az a fájdalom, mely egykor a magányos korcsma vendégszobájában álmaitól megfosztá. Felnyitá szemeit, és az ágy mellett balfelöl ott állt. Az álmodott nő? Nem! Saját neje, úgy a mint élt, halvány arccal, felemelt fehér karral, s gyöngéd fehér kezében élesre fent késsel. Izsák azonnal felugrott, de mégsem volt oly gyors, hogy a nőt a kés elrejtésében megakadályozhatta volna. Szó nélkül ragadta meg Rebeka vállát és lenyomta őt egy székre, miközben egyik kezével az elrejtett kést kérése. E pillanatban agya és szíve nyugodt volt. Élesen tekintett a nőre, s ezek voltak az utósó szavak, melyeket hozzá intézett: — Azt mondtad, hogy nem látjuk többé egymást, és mégis visszatértél. Most rajtam a sor, hogy elmenjek, és pedig örökre. Én mondom most, hogy soha nem látjuk többé egymást, és szavamat nem fogom megszegni. Ezzel elhagyá a szobát és kilépett az éjbe. Erős szél fújt és a jégnek esőszaga volt. A távoli toronyórák egy negyedet ütöttek, midőn a külváros utózó házai előtt elhaladt. Az első rendőrtől, a kivel találkozott, megkérdezte, hány óra. Az ember álmosan tekintett órájára. — Kettő. Két óra reggel. Micsoda nap vette ma kezdetét ? Anyja temetéséről kiszámítá, és nem csalódott. Ma születésnapja volt! Megszabadult e végkép a veszedelemtől, vagy csak újabb intés volt az iménti jelenet? Amint e kétely fölmerült lelkében, megállt, egy ideig gondolkozott, aztán visszafordult a város felé. Még mindig el volt rá határozva, hogy szavát megtartja, és neje előtt nem mutatja magát, de egyszerre eszébe jutott, hogy mégis jobb lesz a nőt szemmel kisérni. A kés nála volt s előtte nyitva állt a világ , de a nő iránti bizalmatlanság újra babonás félelemmel tölté el keblét. — Tudni akarom, hol van most, midőn azt hiszi, hogy elhagytam, — mondá magában, mialatt visszalopózott a házhoz. A gyertyát égve hagyta a szobában, de az ablak most sötét volt. Halkan és óvatosan átlépte az ajtót. Midőn elment, bezárta maga után az ajtót, és most félig nyitva volt az. Künn várakozott reggelig. Aztán belépett, figyelt mindenfelé, de nem hallott semmit, benézett a konyhába és a lakszobába, nem vett észre semmit. Végre bement a hálószobába, de üres volt az is. Mindössze egy feszítő vas hevert a földön, és ez volt a nőnek utósó nyoma. Hová tűnt maga? Azt halandó nyelv nem tudta megmondani. A sötétség kedvezett futásának, és midőn megviradt, senki sem sejthető, merre vette útját. Mielőtt Izsák a házat és várost örökre elhagyá, megbizta szomszédait, hogy adják el a bútorzatot, s a bejövő pénzből kerestessék a rendőrséggel Rebekát. Az illetők e megbízatásnak pontosan megfeleltek és elkölték a pénzt, anélkül hogy a kutatások eredményre vezettek volna. A feszítő vas volt az egyedüli jel, mi azt mutatá, hogy az álmodott nő a hálószobában megfordult.* E pillanatban a vendéglős kitekintett az istálló felé. — Előadtam — úgymond — mindazt, amit én hallottam. Amit még a mondottakhoz tehetek, azt saját tapasztalásomból merítem. Két hónappal ez esemény után Scatchard Izsák összeesve és megrémülve jött hozzám. Jó bizonyítványai voltak, és szolgálatot keresett. Minthogy nőmnek távoli rokona, felfogadtam őt, és dacára különc szokásainak, meg vagyok vele elégedve. Becsületes, józan és szorgalmas ember, minő kevés van Angolországban. Ami nappali álmát illeti, a fölött senki sem fog csodálkozni, aki történetét ismeri. Egyébiránt ő mindig kész fölkelni, ha fölébresztik, és egyátalában nem lehet ellene senkinek semmi panasza. — Talán attól tart, hogy álma ismétlődni fog, és félne ébren lenni a sötétben ? — Nem, — viszonzá a vendéglős. — Álma oly gyakran ismétlődik, hogy már egészen megszokta azt. Hanem éjjel neje miatt nem mer elaludni. — Hogyan, hát a nőről azóta nem hallottak semmit ? — Nem. Izsák azt hiszi, hogy még él és folyvást leselkedik utána, azért reggeli két óra tájban egy országért sem húnyná le szemét, mert, mint mondja, ekkor a nő megtalálná őt. Egyébiránt föl sem veszi a dolgot, és csak születésnapján fél a veszélytől. E napot még csak egyszer tölte nálam és akkor is a kapus szobájában virasztott. »Utánam leselkedik,«ennyi az egész, amit felel, ha félelme okát valaki tudakozza. És talán igaza van. Meglehet, hogy leselkedik utána. Ki tudná megmondani ? — Ki tudná megmondani ? — ismétlem én is önkénytelenül. Gotthárd Endre: 1116 1 A Liszt-ünnepen. (V.) Ma este katonai nagy szerenáddal kezdődik a három-napos ünnep, melyet Liszt félszázados művészi jubileumára rendezünk, azzal a hódolattal, mely ily fényes szellemet megillet s azzal a lelkes részvéttel, melylyel magunkat ép úgy megtiszteljük, mint a művészet e fölkentjét. Bülow, ki egyik legkitűnőbb tanítványa Lisztnek, a »mesterek mestereinek, 1865-ben, a zenede negyedszázados ünnepén, személyesen hallván, hogy mily rendkivüli fogadtatásban részesül nálunk a »Szent Erzsébet« oratórium, ez ujstylü egyházi dráma, s mily lelkesülten tapsolják a »Dante poklát«, e fölizgató »zenészed freskóit is, mely 1857- ben a drezdai színházban — az ízlés szégyenére — kudarcot vallott, elragadtatva kiáltott föl: »á bon entendeur salut«, s egy magyar lapban azt írta rólunk : »Lisztet sehol sem értik meg bensőbben, mint hazájában, Magyarországon.« E mondat súlyszava ez: »bensőbben«, s azt akarja kifejezni, hogy míg máshol a nagy művész és zeneköltő megítélésében pártokra szakadnak a hallgatók, nálunk az ő eredeti, sajátszerű harmóniái a véleményekben is öszhangot teremtenek s a közönség egy ajkká válik, mely éljenez, s egy kézzé, mely tapsol. S ez egyhangúlág bizonyára nem azt tanúsítja, hogy jobban értünk a lelkesedéshez, mint a kritikához, (bár ha úgy volna is, nem lenne szégyen egy fris fejlődésű népnél a lángelmékkel szemközt), hanem jelenti azt, hogy nemzetünkben megvan a fogékonyság minden uj iránt, a mi szép, gyönyörködtető és üdvös, s az a nép, melynek keblében a reformáció, a könyvnyomtatás és a szabadság modern eszméi oly gyorsan gyökeret tudtak verni, bit ösztönnel: felfogni, megérteni és átérzeni a művészet és irodalom szokatlanul új és meglepő tüneményeit is, kiknek megjelenése nálunk nem polgárháborút, hanem pártatlan örömet szokott előidézni. Wagner Rikhárd, midőn egyszer itt járt s Liszt — valahányszor csak itt járt vendégképen s még inkább, a mióta köztünk lakik — meggyőződhettek erről. Mi sokban hátra maradtunk ugyan, de nyűgeiből bontakozó szellemünket legalább nem csorbítják az iskolák és rendszerek egyoldalú felekezetisége és copfjai, s tudjuk becsülni és élvezni a jót és szépet, bármely iskola és rendszer terméke is. S ugyanez a vonás megvan magában Lisztben is. Míg zenészeti testvére, Wagner Rikhárd saját magán kívül nem talál bámulnivalót , (legfölebb még Beethovent és Lisztet), addig a »zongorakirály« hatalmas transcriptiói közt ott találjuk a német, francia, olasz operák legszebb dallamait, jeléül, hogy valamennyien lelkesíték, miután rá nem az iskola, hanem a szépség hatott. Ugyanaz a »varázsló« ki Schubert dalait ismeretesekké, népszerűekké tette, s Wagner Rikhárd zenedrámáinak nagy küzdés közt először tört utat: dolgozott azon is, hogy »Lucia« nagy záradéka, »Ördög Róbert« pokoli zenéje, Verdi »Miserere «-je s a rhapsodiákba öntött magyar dalok szintén nagy szépség színében tűnjenek föl a zongorázó világ előtt. Ez önzetlen lángelme, ki sokkal többet élt másoknak, mint magának, átalában egy igazi művésztermészet fényében tűnik föl előttünk, salak és árnyoldalak nélkül. Nagy elme, jó szív és fényes szellem párosulnak benne. A tagadás, mely mindig örömest fordul a nagyok ellen, nem is keresi az ő akhillsarkait máshol, mint elkényeztetett modorában és szerzeményeinek úgynevezett dallamtalanságában. A »mediocratia« aprólékos emberei azt mondják, hogy szereti a tömjént. Azt hiszszük, hogy ez egészen természetes, mert hisz a tömjén félszázad óta művészi életének levegője lett. Dicsőség és hódolat gyermekkora óta kényeztetik őt; nagy szellemek rakták le előtte áldozatuk adóját; a francia irodalom két fényes szellemű írónője: Sand Georges és d’Agoult grófnő (Stern Dániel) hajták fejüket lábaihoz ; Londontól Konstantinápolyig, Madridtól Szentpétervárig fényes diadalutak mámorában élt; Weimárban, Göthe és Schiller klasszikus földjén, egész udvar környező, fényesebb, mint a nagyhercegé, ki szintén hódolói közé tartozik; Babylon ép úgy elhalmozta gyönyörökkel, mint Jeruzsálem ájtatos ihlettel, ahová lépett, tanítványok serege követé önkénytes alázattal és büszke szeretettel; — se folytonos magasztaltatásban, ez úgyszólván »fejdelmi« életben, a lángelme koronájával fején, virágokon járva s mindenütt bókot és tapsot hallva, csaknem csodálni kell, hogy nem lett hiúság és önimádás idegbetege. Pedig mind, akik ismerjük, tanúságot tehetünk róla, hogy nem lett azzá. Átalában nincs nagy művész, ki oly kevéssé kívánt volna dicsőségéből egyedárút űzni, mint ő. Midőn a zongora királya volt, teljes lelkéből azon igyekezett, hogy tanítványaiban (Bülow, Tausig, Rubinstein), méltó utódokat hagyjon maga után, és semmi sem okozott neki nagyobb örömet, mintha egyik-másikról azt hihette, hogy tán még különb is lehet nála. Midőn a hangversenypadról lemondott, s a teremtő ész érettségével fordult a zene-