Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)

1873-11-22 / 269. szám

269-dik sz. Szombat november 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda Lipót­ utca 42. sz. földár.. Hirdetési dij: Hatodfaasábos petit­sor .................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal foly­vást szolg­álh­at a „Fővárosi Lapok“ kiadó­hivatala. A nép vezére. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. I. Halálos ágyán feküdt Medici Lőrinc. Barátai, hívei sírva állták körül. Soha nagyobb, hatalmasabb polgára nem volt Florencnek, nagylelkű és bőkezű a szegényekhez, tudósok, művészek pártfogója, maga is versenyzett a költői babérért s aranynyal dúsan fizette a festők ecsetjét, lakomái elbájolták vendé­geit, ékesszólása a népet, soha semmi szolgálatot ju­­talmazatlan nem hagyott és soha senki nem folyamo­dott hozzá hiába. Gazdagsága megmérhetetlen volt s két marokkal osztogatott belőle mindenkinek. Hogy­ne ragaszkodtak volna hozzá ? Hogyne szerették, hogyne siratták volna ? Ki kereste volna, hol szerezte, hogyan szerezte a vagyont és hatalmat ? Elég az, hogy nemesen hasz­nálta, mindenkinek számára volt nyájas szava s min­den harmadik polgár adósa volt. Annyi embert kö­tött hozzá a hála, a szeretet, a csodálat s az érdek, hogy életét, mint a florenci köztársaságra a legna­gyobb áldást, magasztalták s halálát mint közszeren­csétlenséget siratták. Csak egyszerű polgára volt a városnak a hata­lom külső jelvényei s címe nélkül és mégis csaknem fejedelmi korlátlansággal uralkodott fölötte. Hívei­nek, barátainak nagy tömege követte minden intését s teljesült minden akarata. Ura volt Florencnek a szó teljes értelmében, de okos, óvatos, kiméletes ura. Nem mutogatta hatalmát; megelégedett azzal, hogy használta. A Mediciek ildomos embereknek tanúsították magukat. Bölcsen eltakarták a nagyravágyást s a szerény, hű hazafi köpenye alatt meg tudták őrizni a hatalmat, melyet félszázad óta apáról fiúra hagytak örökségkép. A halálos beteget nehéz gond és töprengés nyomta most, a mint ez örökségre gondolt, melyet oly gyönge kezekbe fog letenni. Fia , Péter ott állt ágya mellett s a beteg szemei aggódva kerestek, de nem találtak megnyugvást a szellemtelen arc voná­sain. Bágyadt, aggódó, téveteg pillantása odább szállt aztán s mintegy vizsgálni látszik a körülállók arcait. Nem sok vigasztalót találhatott, mert nyugta­­lanul, a szorongás elpalástolhatlan jeleivel fordította félre fejét. A falon, ágya fölött nagy bronz­kereszt, a megfeszített üdvözítő képe függött, arra tekintett most a beteg. Szemei a sötét érc-vonások szigorú, kemény tekintetével találkoztak, ez nem a megváltó szelíd, könyörülő képe volt, hanem ama mindenható űré, ki a legmélyebb fájdalom gyötrelmei közt is az isteni hatalmat, az erőt, a fenség és határtalan méltó­ságot tükrözi vissza. Az uj idő alkotása volt már e kép. A szobrász amaz uj szellem ihletése alatt állt, mely már csak ne­veket kölcsönzött a keresztyén hittől, a lelket belé az újra fölelevenített antik görög világból hozta. A haldokló szemei előtt, mintegy ködben úszva, Görög­ország istenei és költői kezdenek kiemelkedni, már­vány szobrok és nyílt oszlopsoros csarnokok, az ízlés műremekei, melyekkel hazáját földiszűtni igyekezett, a pompás paloták és templomok, melyeknek arany és elefántcsont domborművei bőkezűségét és finom ízlését hirdetik. A szépért lelkesült mindig s megza­bolázta a nyers tömeg durvaságait. Nem volt-e iga­za, ha magának tulajdonította a hatalmat? A nagy tömeg egy száz fejű vak szörny, mely nem lát, csak harapni tud; nem tette-e okosan, hogy kitépte fogait ? A ravasz, becsvágyó lélek igazolást talált mind­arra, a­mit cselekedett, úgy kellett cselekednie. De töprengve gondolt arra, a­mi halála után bekövet­­kezhetik: a Medici-ház hatalma összeomlik, mint a kártyavár. Ezek a kevély nemesek, kik itt sétálgat­nak aranynyal hímzett bársony ruháikban, nem bír­ják föntartani azt, ha egyszer beléfú a vihar. A nép oly ingatag­ hullám hátára épít, a­ki rá épít. A becsvágy gondjai háborgatták még mindig a halálos beteg utósó óráit. Családja jövője, a Medici ház fénye és e világi hatalma jobban szivén feküdt, mint a túlvilági boldogság. A harangok zúgása be­­hallatszék. Florenc templomaiban a magnifico föl­­üdüléséért imádkoztak. A kétség gúnyos mosolya s a félelem reszketegsége vegyült össze a haldokló ajkain. A hitetlenség már bo­csk­áit eresztette az olasz földbe, az antik pogány világnéz­et terjedését hirdette mindenfelé a tudós, a költő tolla, a szobrász vésője, de még benn ült a lélek mélyén a keresztyén vallás sötét árnya, mely örök kárhozattal fenyege­tett. E félelmes órában a vallás vigaszát kereste a máskor oly vakmerő lélek. Néma csönd uralkodók a nagy, boltozatos terem­ben. A beteg kissé fölült ágyában, még mindig igye­kezett megtartani büszke, méltóságos tekintetét. Még most sem vetette le a hiúság álarcát, midőn isten elé készült. A gyóntató papot várta. A méltóság torzképét ábrázolta ágya mellett fia Péter, gőgös, felfuvalkodott arcával. Hasonlított egy kevélyen fölcifrázott bábhoz ; vonásain családjának ravaszságát és hiúságát nem nemesítette meg semmi szellem. A Medici-ház többi tagja és barátjai hátrább álltak, tiszteletteljes távolban a florenci respublika leendő urától. Most léptek hallatszanak a csarnokból a nyitott ajtón át: a fapapucs tompa koppanásai a márvány talajon. Az őr, a marcona német zsoldos, félreállt he­­lebárdjával s az ajtó nyílásánál megjelent hosszú fehér talárjában egy dominikánus barát száraz, cson­tos alakja. — Fra Girolamo, — suttogták meglepetve, bá­mulva a körülállók. S nem egy kihívó, gúnyos vagy dühös pillantás szállt a barát felé. Az szótlan jártatta végig rajtok tekintetét. A sápadt, sárgabarna arcbőr csak alig gyúlt ki kissé pirosabbra, de a két tüzes nagy fekete szem fenyege­­tően villogott a benső elfojtott lángtól. Emelt hom­lokkal, büszke léptekkel ment át a kevély patríciu­sok közt. Nem a kolostori alázatosság képe volt ez; egy szikrányit sem lehetett abból találni a hires pré­dikátorban, a szenvedélyes, rajongó szerzetesben, ki a szószékből mennydörgött a hiúk és zsarnokok, a gazdagok és nemesek, a szegény nép elnyomói ellen. Most itt állt ellenségei közepett, ama férfi ha­lálos ágyánál, kiben a köztársaságnak zsarnokát gyűlölte ; itt állt, mint gyóntató pap, kit a beteg híva­tott, hogy kezéből fölvegye az utósó szentséget s ékesszóló ajkáról a végső vigasztalást ama hosszú útra, mely előtt megdöbben a legerősb lélek is. — Köszönöm, hogy eljöttél,— szólt a beteg s a megnyugvás derültsége szállt át finom, halvány ar­cán. A te jelenléted tanúskodni fog, hogy úgy aka­rok meghalni, mint igaz keresztyén, megtisztulva minden bűntől és földi salaktól. A szent Márk ko­lostorának priorja soha sem lépte át e küszöböt, míg itt a hatalom trónolt és kegyeket osztogatott, de hí­ven eljött a haldokló vigasztalására. A te ajkaidról akartam hallani az isten igéjét ez utósó órában. A barát a betegre szögezte nagy fénylő fekete szemét s megrendült ajkán amaz érces, hatalmas hang, mely annyi szivet megrezegtetett a florenci dóm roppant boltivei alatt. — Medici Lőrinc, mi mindketten nyomorult férgek vagyunk, kiket a halál egyenlővé tesz, engem szegény szolgáját az Urnak s téged a hatalmast. Ne emlegesd, hogy ki voltál s imádkozzál istenhez, hogy ő is felejtse el. Én nem tudok hízelegni földi nagyok­nak, s nem hoztam számodra más vigasztalást, mint azt, hogy az Úr irgalma végtelen. Hiszesz-e benne teljes szivedből, teljes lelkedből? — Hiszek. — Visszaadod-e mindazt, mit törvénytelenül szereztél? A gazdagságot nem viheted magaddal a síron túl, de a megfosztottak kényeit és átkait ma­gaddal viszed. — Igyekeztem mindenkor segitni a szegénye­ken s ha mit törvénytelen szereztem, visszaadom utóló fillérig, — hangzék a beteg szelíd, nyugodt felelete. — Még egyet, Medici Lőrinc. Mielőtt föloldaná­lak, jelentsd ki itt ünnepélyesen, isten nevére és pol­gári becsületedre: visszaállitod-e a szabadságot Flo­reneben s a respublika népies kormányát ? Sötét árnyék húzódott a magnifico arcára s félig gúnyos, keserű rángás futott át halvány ajka szélén. — Mióta foglalkoznak a szent Márk szerzetesei e világi országok kormányzásával az isten országa helyett ? A dominikánus barát emelt homlokáról vissza­pattant a nyil, a rajongó sérthetlennek érezte magát magasztos hivatásának öntudatában. Lángoló nagy szemei áthatólag függtek a fejedelmi betegen, kinek sápadt arca mindinkább elborult s méltóságos alakja kissé meggörnyedni látszott. Két vagy három perc telt el így némán, a­mint szemtől szembe nézett a két rendkívüli férfiú, az egy­szerű szerzetes és a hatalmas úr. Akkor újra meg­szólalt a szerzetes mély, érces hangja: —­Az isten országának kell e földön uralkodni ép úgy, mint a másvilágon. Én az örök igazság nevé­ben állok itt, Medici Lőrinc, és kérdezlek: vissza­­állitod-e a szabadságot Florencben ? — Nem, — viszonzá a beteg dacosan, hatá­rozottan. S meggörnyedt alakja most újra fölegyenese­­dék. Az akarat ereje parancsolt a roncsolt testnek. Hideg, büszke nyugalommal hallgatta, a mint a prior hátralépve kimondá a rettenetes szavakat: — Úgy föl nem oldozlak és isten sem fog soha föloldozni. Menj a kárhozatba ! Tompa morgás támadt a körülállók ajkain. A harag és megdöbbenés tükröződött arcaikon s nehá­­nyan kardjaik markolatához kaptak. A hetyke ifjak egyike, Dolfo Spini kivont karddal lépett a vakmerő barát felé. De Medici Lőrinc egy intésére lehanyatlott min­den kéz s elnémult minden ajk. Fra Girolamo Savo­narola sértetlen távozhatott. A gyűlölet szikrázó pillantását váltották még egyszer a kevély patríciusok s a mezítlábas domini­kánus barát, aztán eltűnt az ajtón a hófehér talár s elhangzott a márvány talajon a fapapucs kopogása. Medici Lőrinc komor, elmélyedt, merengő arc­cal nézett utána s magához intve Dolfo Spinit, óvó hangon, bágyadtan szólt: — Az a fej magasabban áll, mintsem a mi ke­zünk elérhetné. — Nekem nem áll oly magasan, — mormola az elbizakodott, makacs ifjú. (Folyt. köv.)

Next