Fővárosi Lapok 1873. december (277-299. szám)

1873-12-03 / 278. szám

hasznos... és főleg üdvös. Az aggleányok helyzete nem oly kedvező Franciaországban, mint Angliában; nem bírnak polgári jogokkal. Azonkívül némileg nevetséges szinben állanak a világ előtt. . — No, jól van, tehát majd körültekintek kissé s aztán határozni fogunk. Gilberte e látszólagos nyugodtsága alatt bizonyos hevély lappangott. Először történt, hogy az ő gondolata a házasság ügyére lön irányozva. E szó: házasság, félelmet öntött lelkébe. Eszébe jutottak ama csevegések, melyeket barátnői Dittmerné növeldéjében e tárgy felől olykor tartottak, s emlékezett ama kíváncsiságra, melyet mindannyian éreztek, midőn barátnőik egyike, egy fiatal embernek adta kezét, ki őt tegezte. Némelyek azt a kazimirt szemlélték, mely a vőlegény vállairól alányúlt, mások lopva vizsgálták a férj arcát , s azonnal bő tárgya volt a csevegésnek. Emlékezett Gilberte arra is, hogy ama fiatal nők között, kik náluk, férjhezmenetelük után látogatást tettek, voltak olyanok, kik bizonyos mélabút nem tudtak elpalástolni arcukon, mig ellenben másoknak szüntelen mosoly lebegett ajkukon s öröm ragyogott ki szemükből. És ő azt észlelte, hogy az előbb említettek közül rendszerint azoknak az arcán tűnt föl a mélabú árnya, kiknek, mig a növeldében voltak, az élet felöl oly túlzásig magas fogalmuk volt. És várjon miért? . . . Lesétált Gilberte a parkba s onnan ki a mezőre. November vége felé járt az idő. A fagy már megkeményíte a talajt, s hűvös szellő zörgeté a cserfákágain levő száraz leveleket. Gilberte elmélyedten bolyongott szerte, majd egy a vágástérre vezető gyalogösvényen haladt tova, midőn a közel eső oldaluton egy szegény nőt pillantott meg, ki lassan ballagott, kézen vezetve egy a kerékvágásban megmegbotló gyermeket. Két nyomorúságosan öltözött kis leány ödöngött utánuk. Az asszony csakhamar aztán egy határjelző kőre ereszkedett le, míg a kisfiú látszólag kimerülten telepedett mellé. A két kis leány pedig elkezdett sírni. Gilberte, zsebeiben kotorászva közelgett feléjök, midőn Rene is megjelent ugyanazon az utón s megállóit a szegények e csoportozata előtt. Gilberte, a nélkül hogy meg tudta volna magának magyarázni miért, hirtelen visszavonult, még mielőtt észrevették volna, s egy bokor mögé rejtőzködve, mindent jól láthatott, a nélkül hogy őt megpillanthatta volna valaki. René legott elővette erszényét s kiürite annak tartalmát a kis leányok egyikének markába, ki anyja térdei közt vonta meg magát. Majd beszédbe eredt az asszonynyal. A társalgás nehány percig tartott, mialatt az asszony folyvást ült, míg ő ott ácsorgott oly arckifejezéssel, mint mikor az ember érdekkel hallgat valamit, miközben gépileg simogatta kezével a kisfiú haját, ki fölkelt, midőn ő oda érkezett. Majd észrevette Gilberte, hogy az ifjú zavartan kezd körültekinteni. A leányka ekkor belebb sompolygott a bokrok közé az útról. Rend csengő hangja, melyet a szellő egyenesen arra szállított, tisztán érthetően. — Mégsem hagyhatom én itt önöket, — szólt az ifjú, — az a csekélység, amit adtam, legfelebb két-három napra való lesz, és még valamely tűrhető hajlékra is szükségük lesz. Képes-e ön saját erejéből tovább menni ? — Majd megkísérlem, — válaszolt a szegény asszony, — csak a várost érhessem el, ahol férjem a kórházban betegen fekszik. — Míg önök jól kipihenik magukat s meghalnak valahol, majd csak találok talán egy szekeret, melyen mindnyájokat oda szállíthatom. Úgy tetszik , azt mondta ön, hogy férje meg van sebesülve, nemde ? — Azt, uram. A cserhéjat őrlő malomnak kerékfogai oda kapták magokhoz s összetörték karját. Mihelyt értesültem a szerencsétlenség felöl, azonnal útnak indultam gyermekeimmel hozzá , hogy ott ápolására lehessek, eszembe sem jutván az út fáradalma. Ezt mondva a szerencsétlen asszony, nagynehezen újra felállott. — Csak egy botom volna, amelyre támaszkodhatnám, — folytató — mindjárt könnyebben boldogulhatnék. Kimerültem nagyon, mert sokáig cepeltem e legkisebb gyermekemet karjaimon. A nő néhány lépésnyire vánszorogva haladt előre. — Várjon csak, — szólt René — Íme itt a karom, támaszkodjék rá, úgy hiszem a bot hiányát eléggé pótolja ez. A nő kissé késlekedve fogadta el a fiatalember karját. A kis leányok egyike anyja szoknyájába kapaszkodott s másik kezét oda nyújtva kis nővérének, úgy lépkedtek egymás mellett. A kisfiút René fogta kézen, ki eleinte kedvetlenül ballagott mellette, de aztán fölvidult az arca. Gilberte eközben egy az utat szegélyzett sűrű kökénybokor mögé húzódott s a mellett követé őket észrevétlenül. — Nem messze ide, alig egy kilometrenyire, fogadó fekszik, — folytató René, miközben egész gyöngédséggel támogató a kifáradt asszonyt; — ott megvacsorálhatnak s ez éjjel egy pár köteg zsupszalmán jól kipihenhetik magokat. Majd én addig utána látok, hogy férje felől hitt hozzanak s gondoskodni fogok arról, hogy önnek, jó asszony, valami keresete legyen. — Az isten áldja meg önt, uram. Az út most kanyarodott s a kökénybokrok láncolata egyszerre megszakadt. Gilberte, ki nem akarta, hogy észre vegyék, megállapodott s csakhamar aztán elveszté Renét szem elől. — Beh jó szive van neki, susogó, visszasétálva a La Mamiére felé vezető úton. Ez alatt mélyen elmerült gondolataiba s úgy tetszett neki ez ábrándozás közben, mintha egy széles zöld ösvényen René karján sétált volna, két-három gyermek kíséretében. Meleg fuvalom lengett ez ösvényen; a gyermekek üdék , vidámak voltak s René boldognak látszott. A mező szélén, melyet egy folyócska szelt át, díszes lak emelkedett, melynek ablakai a kelő napra tekintettek. Szőlővenyige és fölfutó fehér rózsa-indák kapaszkodtak föl egész a fedélig, a szőlőfürtök szépen egybeolvadva a rózsa illatos virágaival. Köröskörül a kalászdús mező szelíden hullámzott ameddig a szem látott. Gilberte annyira elmerengett, hogy csak akkor ocsúdott ki ábrándaiból, midőn a perron lépcsőjén álló anyját megpillantó, ki nevén kiáltá őt. — Megyek! — kiáltá Gilberte, meggyorsítva lépteit, hogy Villepreux asszony ölelésére siessen. — Valahára! — szólt az anya kedves hangján. — Kétszer-háromszor is rád kiáltok, anélkül, hogy hallottad volna hangomat. Ugye már megint ábrándoztál ? — Elméláztam egy kissé, — viszontá Gilberte elpirulva. Aztán fölfutott a lépcsőn, szökdécselve, mint ahogy még a niederbrunhei neveldében szokta tenni s ott termett Villepreux asszony előtt, ki gyöngéd szeretettel ölelte kebléhez. (Foly. köv.) A bécsi ünnepélyek. (Bécs, dec. 1-jén.) (B.) A rövid tudósítás hézagosságát, melyet ime a »Fővárosi Lapok« levélszekrényébe dobok, mentse ki az, a mivel minden bűnét szereti mentegetni a hírlapíró : a gyorsaság. Bécs e percekben legfelső fokon mutatja be minden híres tulajdonságát: tároli lojalitását, párisi ízlését és a bécsi kíváncsiságát. A terek, utcák és sikátorok ma reggel óta mindenkinek szűkekké váltak. Ezer meg ezer ember hullámzik a Ringen, a Grabenen, a Kürnthnerstrassén és az egész belvárosban. Díszöltözetű katonák, kopott cilinderes vidéki polgárok, egymást bámuló bécsiek és már kora reggel feketébe öltözött küldöttek tarka vegyületben. Minden kirakat a császár-király kisebb-nagyobb, színes vagy metszett arcképével ékeskedik; legtöbb bámulója van egy gyönyörű parcellán-arcképnek az István-templom mellett, mely előtt százával áll a bámészkodó. Minden utcasarkon az idevaló képes lapok ünnepi kiadásait árulják Ő Felsége képmásával és visszatekintésekkel az elmúlt negyedszázadra. A hirdetési táblák végetlen sora is mind »Jubelfest «-re csalogat a »Blumensäle«-ktől kezdve a Hornischertanyákig. Az erkélyek, ablakok, háztetők a múlt éjjel egész sereg zászlót hajtottak, nem annyit ugyan, mint ha egyszer a mi Budapestünk lobogó díszbe öltözik, de ezüsttel, aranynyal, selyemmel pompásabbakat, mint a mi egyszerű zászlóink szoktak lenni. Az István-templom portáléjáról messze lengeti a hideg, csípős, nedves szél a fekete-sárga és fehér-vörös lobogókat, a templom kapuját pedig bíboros szőnyegek borítják. Sok erkélyen díszeskedik cifra menynyezet, fényes korona, sok ékes címer. A vén Burg is kicsinosította magát az ünnepi pillanatokra. Az Augustiner-hof hosszú folyosóinak falait, melyeket szívesség útján alkalmam volt megtekinteni, véges végig beborították amaz óriási díszszőnyegekkel, melyek nem jelentéktelen részét képezik a Habsburgcsalád műkincseinek. Százados emlék mindegyik a flamand és német szövés fénykorából, roppant arányú szent és profán történeti kompozícióikkal, huszonötharminc egy sorban. Ezeken kívül a termekben tömérdek virágágy, sőt virágos kert készül, hogy a holnapi estélynek áldozatává essék. Egész Bécs díszben van. A mai délelőtt a küldöttségek egy részének fogadására volt szánva. A Schweizerhof tele a legnagyobb díszbe öltözött udvari személyzettel és testőrökkel. Csupa vörös selyem és sárga posztó, arany és ezüst paszamánt. Ferenc császár szobra körül sűrű sorok lesik az érkező fogatokat, kevésbbé díszesen, de annál kiváncsiabban. A tisztelegni érkezők végtelen vagy legalább végevárhatlan sorát Rauscher bíbornok nyitja meg, páratlan és pompás fogatán, szemkápráztatóan fényes , ezüsttel hímzett piros öltözetű cselédségével és a következő fogatokon sötét soutános kíséretével. Érkeznek mind az egyházfejedelmek : Schwarzenberg, Rudigier, meg a többi érsek és püspök, engedelmesek és engedetlenek különben, ma mind egyenlő hódolattal tisztelgők. A politika képviselői: »urak« és követek, csillogó díszben és egyszerű bérkocsikon jönnek a papi méltóságok után. Majd a katonák végetlen száma : egész ezred csupa tábornokbal. Azt kell hinnünk, sohasem lesz vége már az egyenruhának, zöld-tollas lövegnek és arany kardbojtnak. Hát még a mi utánok következett: a civil arisztokrácia és demokrácia! Tarka sora a diszkocsiknak, parókás kocsisoknak, bakhoz nőtt inasoknak, sáros frakkereknek és kopott komfortábliknak. A kusza képű Herbst és mélytekintetű Hohenwart gróf, az alkotmányos és a feudális párt feje, egyenlő uniformisban szálltak ki kocsijaikból : a titkos tanácsosok egyenruhájában. A hivatalos személyiségek közül a reichsrath elnökének, Rechbauernek kabátja tűnt föl legjobban: egyetlen rendjel sem volt rajta. Jöttek, jöttek egymásután, elnyelte valamennyit az úgynevezett »követek lépcsője« és sohasem fogytak ki. A ma esti itteni lapok úgy írják, hogy még holnap sem fogynak ki és a fogadásnak szerdán is folytatása lesz. A jubiláló fejedelem ma nem kevesebb, mint hatvannyolc küldöttséget, ötszáz embert fogadott. És még nincs vége, hanem folytatása következik. Én most jövök sétámból a kivilágított utcákon. Aki nem tette meg velem ezt az utat, még sohasem volt igazi tolongásban. Az egész Ringen olyan a tömeg, hogy senki sem jár a maga lábán és nem tudja, hová jut onnan. A terekhez, melyeken katonazene harsog, közeledni is képtelenség. A kocsiközlekedés teljesen el van zárva s a zaj sikerítő mindenütt. Maga a kivilágítás nagyszerű. A szó szoros értelmében vett fénypontok : a Schwarzenberg-tér, melyen Lajos Viktor főherceg palotája tündöklik, és a sötéten hagyott (mert udvari) operaház csillogó környéke. A Ring millió lánggal öleli körül a várost. Mindenfelé ragyognak gázlángokkal és transparentekkel az »F. J.« betűk és a kétfejű sas. A Kärntnerstrasse végén van egy palota, melynek minden ablakában huszonkét gyertya ég. A Grabenen a Haas-féle épületet hatalmas fehér lámpák hosszú sora tündérien világítja. A Stadttheater loggiájában kelyhekből emelkednek az örömlángok. Ezer meg ezer színes lampion csillog mindenfelé és hol itt, hol ott villan fel bengáli tűz vagy röpül a rakéta. Csak az udvari épületek sötétek. A szél most is dühöng, de a járókelőket nem zavarja, a gázlángok pedig kifognak rajta. Az uralkodót a leglelkesebb zaj fogadja mindenütt. 1208 Párisi levél. (Nov. 27-én.) A franciák társulási szelleméről akarok írni, melyben oly páratlanok. Valami benső ösztön készti őket a társas együttlétre, úgyhogy ez rájuk nézve oly életföltétel, mint a svájcira nézve havasainak szemlélete. E társulási hajlam kifolyása az az irigylésreméltó szívélyesség és közlékenység is, mely itt úgy a magánkerclekben, mint a minden rangú és rendű nyilvános társulatokban is érvényesül, kezdve a hasznosan mulattatóktól, minek a zene, ének és táncnak szenteltek, az úgynevezett »Chambre syndical«-ok vagyis a munkás- és kereskedő-osztályoknak, érdekeik előmozdítása és eszmecsere végett alakult egyesületein át, egész a politikai pártklubok köreiig. Jó része van e társulási szellemnek, a munkásosztályokat kiválólag jellemző tudványon kivül, a számtalan nyilvános nappali és esteli tanfolyamban, melyeken a csak jóakarattal biró proletár a leghasznosabban töltheti el szabad óráit s elsajátít-