Fővárosi Lapok 1874. január (1-25. szám)
1874-01-16 / 12. szám
A lovag fontolgatásának és Roumestant mester látogatásának eredménye nem sokáig váratott magára. Minden ingatlant eladtak, mégpedig jó áron; csupán Moriz kertjét és a marquis palotáját tartották meg; a négyszázezer frankot a legnagyobb gonddal osztották föl: a szarvasgomba, vadhús-kereskedő, mészáros, pék sat. közt, minden szükségletre, egész életükre, és kiszolgáltatandó addig, míg valamelyik közöttük él... A szállítók választása nagyon kényes dolog volt, és Roumestant mester nagy gondot fordított arra. Csupán jól ismert egyéneket, a vidékre való családokat, jó keresztényeket, hű és biztos embereket választott ki. A szerződések az óvatosság valóságos mesterművei voltak. A megmaradt nyolcvanezer frankból, mindenkinek kétezerötszáz frank személyjáradékot alapítottak, miután a lovag és marquis úgy akarta, hogy egyenlően részesüljenek mindenben. Az elhelyezés gyorsan megtörtént; csupán egy asztalt, egy pincét, egy konyhát tartottak ; a belső ellátást három-négy öreg, hű és gazdálkodó öreg cselédre bizták, kik jártasak voltak a konyhaművészetben és a forradalmárok, XVIII. Lajos és alkotmánylevél ellenére, a nagy ebédek újra elkezdődtek. III. Eként éltek hét-nyolc évig kis birodalmukban, távol a világtól, minden gond és zaj nélkül. A szállítók versenyeztek egymással a kiszolgáltatásban és a jó isten tudja, nem rejlett-e valami utógondolat azon készségben, melylyel fűszereket, szarvasgombákat és vadakat kiszolgáltatták. De bár ezen dús életmód a hajlott korral éreztette is befolyását, barátaink oly jól érezték magukat mellette, hogy egyetlen egy foguk sem hullott ki e miatt. Hasuk irigylésreméltón kerekedett; a marquis kissé nehézkessé lett, Moriz termete pedig roppant mérveket öltött. Csupán a lovag maradt meg régi állapotában, sovány, nyugtalan, izgatott, rajta nem fogott a dús életmód. A Sablas kastélyban rendszeres, valóságos zárdái életet folytattak. Délig mindenki lakosztályában maradt, tetszése szerint foglalkozván. A marquis néhány sort fordított floráciusból; a lovag öt-hat politikai levelet irt; Moriz virágait ápolta; Capiscol az étlap után tudakozódott és szükség esetében kijavította. Az Angelus utósó kongására, összejöttek az ebédlőben és a régi francia udvariasság legfinomabb módjával, egymás egészsége, álma és étvágya után tudakozódtak. Capiscol hangosan és nagy komolyan mondta el az asztali imát; a lovag néhány Voltaire-féle élccel tiltakozódott ezen játék ellen; aztán mindenki helyet foglalt és vitézül ostromolták a fogásokat. Hallgatag megegyezkedés következtében, minden vallási vagy politikai vitatkozást gondosan kerültek. A Gracias után, emésztései kissé vitatkoztak; a kávé után szórakozottan olvasták el a Fehér zászlót, azután pedig csöndesen hunyták le szemüket, egy órai délutáni álomra. Valahányszor a marquis fölébredt , rendesen mondá: — Bum ! Bum! Mi az? Úgy hiszem ön alszik, Capiscol ? Mire Capiscol változatlanul azt felelte : — Bum! Bum! én? Mily gondolat! Csupán Moriz alszik! r . és Moriz mindannyiszor tehetsége szerint mentegetőzött. Ezen kis Siesta után egyet fordultak a városon kívül levő kertben. Ez volt Moriz diadalának pillanata, mert minden közös életmód mellett is, most is azt mondták: Moriz kertje, Moriz narancsosa, Moriz rózsafái. Moriz csokrot kötött legszebb virágaiból; napnyugtával haza mentek, és egy kis kolládot tartottak ; azután pedig elballagtak a marquisehoz, ki változatlanul e szavakkal fogadta őket: — Ah! mily szép csokor! tudja-e lovag, hogy Moriz napról-napra udvariasabb lesz? És a jámbor ép úgy elpirult, mint első ízben, midőn a büszke marquise figyelmére méltatta virágcsokrát. Ekint múltak a napok, változatlanul hasonlítva egymáshoz. Ekkor egy nagy esemény, villámcsapásként zavarta meg e csöndes békét. Midőn a marquis ugyanis, 1791 felé távozott a Comtéból, nővért hagyott hátra, kivel ez idő tájt, bizonyos okoknál fogva, nem foglalkozott. Húgát Grace-Frangoisenak nevezték, és miután a zárdát, melyben a katonc volt, lerombolták, egy derék munkás család magához vette, honnét 1801-ben, Matius Silvan nevű katonai orvos segédhez ment nőül, kinek a becsületrend keresztjén kívül, melyet Egyptomban és Olaszországban érdemelt ki, semmije sem volt. Midőn a marquis megtudta ezen borzasztó mésalliancet, fennen kinyilatkoztatta, hogy e pillanattól kezdve, húga meghalt rá nézve, és tíz évig csakugyan még nevét sem említette. A császárság bukása után, Grace-Frangoise közeledni akart bátyjához, de nagyon roszul választotta ki az időt, és Silvan mester nejének könyörgőlevele felelet nélkül maradt. 1826. felé a szegény Matius főorvos Morééban meghalt, mint a becsületrend tisztje, a görög megváltó rend lovagja, háromszor említve meg Fabvier tábornok hadi parancsában, de ép oly szegényül, mint midőn Egyptomból tért haza. Ez alkalommal az özvegy második kisérletet tett bátyjánál; a marquis, ki sokra nézve egészen máskint vélekedett, nagyon megindult, és majdnem hajlandó volt, hogy megbocsásson, csakhogy e bocsánat következései megrémítették. Mily rendetlenséget okozna életében az anya és leánya, e két idegen? Nem határozhatta el magát ez áldozatra. Kitérő levelet írt, egy kis pénzt küldött és nyílt parancsot adott az öreg Benoitenak, hogy ezentúl soha sem emlegesse Frangoise kisasszonyt. Ekint álltak tehát a dolgok, midőn 1828 vége felé, utósó levél érkezett. Ezt is Frangoise írta, de halálos ágyából, könyörögve bátyjának, hogy vegye magához Suzanne leányát, ki egyedül, minden támasz és család nélkül marad hátra. A marquis első mozdulata valóságos viharhoz hasonlított. — Íme, miként fog ki rajtam Frangoise kisaszszony ! — kiáltá. — Meghalt, isten nyugtassa és bocsásson meg neki! Ily zavarba hozni minket! Nem megjósoltam-e, Capiscol, hogy így fog végződni a dolog. A mely napon Frangoise ez ostoba házasságot megkötötte, érezem, hogy előbb-utóbb fölforgatja életemet! Ön tanúm, lovag... Matius Silvan! lehetséges-e ilyesmi? ! Aztán mit miveljek e Suzanneval? Ah! szegény Moriz, ki hitte volna, hogy ennyire jutunk ! Átkozott, átkozott forradalom! E nélkül húgom sohasem távozott volna a zárdából! . . . Szent hitben halt volna meg . . . mint Frangoise néne! . . . Hát nem jobb lett volna-e ez rá, mindnyájunkra nézve? Mert hát végre is, lovag,bármit mondjunk is a dolog minket illet! mit tevők legyünk ? , Tanácsot tartottak. (Folyt, köv.) Petőfi egy pár elfeledt verse. Az az élénk érdekeltség, melyet a hírlapok Petőfi összes költeményeinek sajtó alatt levő új kiadása iránt tanúsítottak, kétségkívül fel fogja ébreszteni a nagy közönségét is. Szeretjük hinni előre, hogy ha e nagy kiadás piacra kerül, nem lesz egyegy olvasottabb könyv a jelen évben. Találgatták sokan , mi lesz benne; mások pedig aprólékos jegyzetekből vagy a könyvtárak poros polcairól kerestek elő a kiadás számára becses adalékokat. A jelen soroknak szintén az a célja, hogy egy pár »elfeledt vers« iránt keltse föl a figyelmet. Tudjuk ugyanis, hogy Petőfi szétszórva megjelent költeményeiből, amidőn azokat összegyűjtve kiadta, nehányat nem vitt fel a gyűjteménybe, mint Gyulai a »Vegyes művek«-hez irt előszavában mondja: »némelyeket gyöngeségök vagy gorombaságuk miatt hagyott ki, másoknak kimaradását változott politikai érzülete okozta.« A hálás utókornak jutott tehát feladatul, ha kedvenc költője munkáit teljesen óhajtja leírni, e kihagyott költeményeket, ahol feltalálhatók, összeszedni, s rájuk a kiadót, ha netalán figyelmét elkerülte volna, figyelmeztetni. Az alább következő költeményt a nemzeti színház súgói által évenkint kiadatni szokott zsebkönyvből írtam ki. (»Nemzeti szinházi zsebkönyv«, 1845-ik évre. Kiadták Gilyén, Gönczy, Réty. Pesten nyomatott Länderer és Heckenastnál 1844.) A könyvecske, mely »Magyarhon lelkes fiai és leányainak mély tisztelettel« van ajánlva, áll I—LVI. és 1—87. kis nyolcadrétű lapból. Két kőnyomatú arckép van hozzá csatolva, elől Szathmáryné arcképe, hátrább pedig, — ott hol a római számokkal jelzett lapok végződnek, — az Egressy Benjáminé. A római számokkal jelzett lapokon a színház beléletére vonatkozó adatok vannak feljegyezve: kik voltak az elmúlt 1844-dik évben a nemzeti színház tagjai, melyik napon, melyik színművet adták elő stb. Ezek után a XLII— LIV. lapokon olvasható: »Emlékezés Hubenay Ferencnére«, Vörösmartynak a színésznő halálára irt két emlékversével együtt. (Lásd ezeket: »Vörösmarty munkái.« Pest, 1864. II. kötet, 181—182. lap.) Ezek után következik az LV—LVI. lapokon: Szinészdal. Minden művészetek Feje’n a korona : A mi művészetünk Ellen ki mondana? Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk ! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. Csak árny, amit teremt A költő képzelet. Mi adjuk meg neki A lelket, életet. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk ! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. Miénk a hatalom Az emberszív felett. Idézni egyaránt Mosolyt vagy könnyeket. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk ! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. Apostolok vagyunk Az erkölcs mezején, Apostoli szavunk Téged kiált: erény ! Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk ! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. De a mit színpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem tesszük azt, A mi föladatunk , Akkor gyalázat ránk, Szinészek nem vagyunk ! A könyvecske többi részében az 1974. lapon »A párisi naplopó házassága« című két felvonásos francia vigjáték olvasható Egressy Benjamin fordításában. Utána a 75-dik lapon Petőfinek: »Levél egy színész barátomhoz« című költeménye foglal helyet; s ezt követi Szigligetitől: »Elbeszélése annak,miként semmit sem valók képes elbeszélni« cimü humoreszkje; végül a 86—87. lapon Petőfi »A tentás üveg« cimü költeménye, mely utósó darab a könyvben. A »Szinészdal« kelte a két utóbb említett költemény után ítélve 1844-re tehető; sőt mi hajlandók volnánk azt, ha az »Összes költemények« közé be akarnók sorozni, közvetlen ezek elé, vagyis a »János gazda« cimü költemény után igtatni. A zsebkönyvben amazok alatt a Petőfi név olvasható, míg ez alatt Petfi van szedve nyomdahibából. Érdekesnek tartottuk egész terjedelmében újra közleni már csak azért is, mert jól tudjuk, hogy az emlitett zsebkönyvnek magában a fővárosban is csekély közönsége van, s példányai közül elvétve ha kerül egy-kettő vidékre; ez pedig oly rég kikerült a forgalomból, hogy azok, akik valaha olvasták is, aligha fognak már rá emlékezni, s bizonyára igen sokan lesznek olvasóink közt olyanok, kik most olvasták először. A második költeményt már Petőfi gyűjteményéből elevenítjük fel. Ez verseinek második kötetében a 136-dik lapon olvasható. (»Versek.« Irta Petőfi Sándor. Pest, 1845.); de összes költeményeinek sem az 1847-ben egy kötetben, sem az 1848-ban két kötetben megjelent kiadásába nem vette föl; igy kikerülvén az a »Vegyes művek« kiadójának figyelmét