Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)
1874-02-14 / 36. szám
Thirlby úr magán kivül volt felindulásában. — Mari, — szólt most remegő hangon — ezennel esküszöm önnek ... De e pillanatban a vasoszlop engedett s egy irtóztató lökés Thirlbyt és félig ájult nejét a teremnek egy szögletébe, az ottan egymásra hányódott butorhalomra dobta. Nagy fáradsággal talált Thirlby a maga és megtört neje számára új kapaszkodót, valami összetört fali tartány vaskapcsát. — Ön tán még megmenekülhetne, — nyögé Thirlbyné asszony. — Sem én, sem ön. — Az ablakon át, Feri! — És mi lenne belőled, Mari! — Én meghalnék, de legalább fiúnk nem maradna árván. Ő Dublinban van Ellen nagynénémnél látogatóban. Jegyezze meg önmagának a lakást: Meroyen-Square, O’ Gradine asszony. A végszavak elhaltak a beszélő ajkain. Öntudatát elvesztette. Thirlby hiába beszélt, nem kapott feleletet. — Szegény asszony ! — sohajtá Thirlby úr, s a körülte dühöngő elemek orditása között a múltban andalgott gondolataival. — Hála istennek, hogy a halál nekünk legalább ezt a pogány időt megérnünk engedte, — mondá aztán, a közel levő veszély miatt ismét a jelenhez térvén vissza. — Én hiszem, hogy ha csakugyan meg kell történnie, e pillanatban keresztyéni bátorsággal tudnék meghalni. Fiam, Ferenc, — kezdő újonnan — jobb időkben engem is Ferinek szólított nőm. Csak legalább megláthattam volna még fiamat! Fogadni mernék, hogy járásmódja az enyém. Semmit sem örököl a gyermek biztosabban, mint a járásmódot, így töltötte el az egész éjszakát, karjában az öntudatlan nővel, aki jobb időben az ő neje volt; az egymással harcoló behatások által körülhullámzott lelke előtt az ő soha nem látott fiának képe lebegett; a mellékszobából a pincérnő jajgatása és imádkozása hallatszott, s néhány óranegyedet vele imádkozott ő is. Ehhez járult a vihar zúgása, a nagyon megrongálódott hajó ropogása, csikorgása, recsegése, ama kis belső tengernek locsogása, mely a termet félig megtelte; a folytonosan beható tengerárnak harsogása, hengergése, döreje a hajón keresztül. Olykor látni vélte, hogy a vad természeti hatalmak mint szórják a mélységbe áldozataikat, de mindig felküzdöttük azok magukat ismét s ő újra kezdett remélni. Végre a reggeli szürkületben ismét emberi hangokat különböztethetett meg a fedélzeten. A zúgás és üvöltés nem hangzotta többé túl azokat. Aztán a mint a reggeli világosság egyes sugarai a tört romokon, melyek őket körülvették, ott reszkettek, lépteket vett észre a lépcsőn. Majd kalapácsütésektől s nehéz bontó vasfogók harsogásától rengett az ajtó, mely megnyílt, s rajta mint egy megtépett s megfürösztött varjú, a pincér rohant be. — Uram! a mentőhajó a látkörben van, — szólt. — Hol van Zsuzsánna kisasszony ? Hol van a pincérnő? Minden jóra kezd fordulni, uram ! Bocsánatot kérek, hogy állomásomon nem voltam. A szivattyúkhoz emberek kellettek, nekem is segitnem illett. Ah hisz itt van ő! — S a pusztult teremnek e két felszolgáló szelleme azon vizesen, amint volt, egymás karjába rohant. Az ajtóban most az ősz kapitány jelent meg. — A legrútabb időt szenvedtük át, — mormogta. Az öreg isten még egyszer kegyelmes volt hozzánk. Thirlby felvitte nejét a lépcsőn. Az üde jég ismét eszméletre hozta. Jól esett neki, a mit felüditésére nyújtottak. S midőn az első kormányos azt mondta, hogy ő ez éjjel csaknem felmondott a tengerészéletnek, igy szólt: — És én a világnak semmi adományáért sem kivánnám, hogy ez éjét a szárazon aludtam legyen át. A mentőhajó megérkezett. Nem minden veszély nélkül szállították át rá az utasokat. A rátul megrongált hajót pedig uszálykötélre fogva, bevontatta a gőzös a kingstowni kikötőbe. A sokaság között, mely a kikötő kőlépcsőzetén szorongott, egy kis gyermek fáradhatlanul csóválta kalapját. Thirlby úr szeme befátyolozódott. — Mari! — mondá, szemét folytonosan az integető gyermekre irányozva, — hogy ön rám olykorolykor barátságosan gondolt, a felől kezeskedik nekem az a tény, hogy ön az én nevemet tovább is fentartotta. Meg van-e hát mostantól kezdve minden gonoszság bocsátva és elfeledve ? A nő némán szorította meg férje kezét. — Hát az én utósó gonoszkodásom a csészével ? Thirsbyné asszony mosolygott. — Mama ! mama! — hangzott most köszöntve a kikötő lépcsőjéről, s kevés pillanat múlva anya és gyermek egymás karjai közt voltak. — Fönt áll a nagynéni, — szólt a gyermek; aztán az idegen urat, ki feléje karjait nyújtotta, megütközve megnézvén, kérdezte: — Hát ez kicsoda, mama ? — Atyád! — mondá Thirlbyné asszony pirulva. — Atyám ? Indiákról ? — Mi az ? — szólt le Ellen nagynéni. — Thirlby ur ? Lehetséges-e az ? Maga Thyrlby ur ? — És miért maradt apám oly sokáig Indiákon ? — kérdezte tovább a gyermek. — Arról majd máskor, — nyugtatta meg őt Thirlbyné asszony, miközben magát Thirlby ur által a partra vezettetni engedte. — Addig pedig, — szólt Thirlby ur, miközben a gyermek is erősen kézen fogta — éljünk teljesen egymásért, s ilyen módon igyekezzünk kipótolni, amit elmulasztottunk. Sarkadi Ferenc: A római karnevál. — Róma, február 9-én. — (A farsang nálunk és Rómában. — Comandoli-háború. — Pasquino II. diadalmenete.) (H. L.) Megérkezett tehát a várva várt nap, melyen a római karnevál sajátszerű prototypje, Pasquao az olympi hatalmasságok társaságában fényes bevonulását megtartotta s nekem, úgy nemkülönben az ez alkalomra Rómába tolongott idegeneknek módon nyújtott, fogalmat szerezni amaz ünnepélyekről, melyeknek párját hasztalan keresnék az egész világon. A farsangnak Olaszországban egészen más jelentősége és külszíne van, mint nálunk, hol az egyszerű bálidény, midőn a jótékonyság szelleme szedi a jókedv hullámos mezejéről dús aratását még oly rosz időben is, mint az idei volt. Itt és ott ezt a jótékony célt mozdítjuk elő, — itt és ott ezek az ismerőseink lesznek, ebben az álarcosbálban az ismeretlenség és az élcelési szabadság előnyeit fölhasználva ezt és azt az urat, asszonyságot, vagy kisasszonyt fogjuk kitűnően molestálhatni — gondoljuk, mi, egy-két táncvigalmat meglátogatunk s ezzel ránk nézve vége a farsangnak, habár oly hosszúra nyúlnék is még történetesen a naptáp lapjain. Azok az örökbűbájú percek, melyek a farsangi idény alatt egy-egy négyes, keringő közben, vagy álarcos bálokon egy-egy szerény fülkében megszületnek, s melyek algannyiszor éles vonásokkal karcolják be a szívbe azt az év- és napszámot , az illetők osztatlan tulajdonát képezik, melyekre legfölebb csak az irigység tart számot. Mennyire más kint van azonban minden itt! Farsang nem létezik csak az utósó tíz napon, de ennek aztán mindegyike közös ünnep a szónak szoros értelmében. Az utósó utcagyermektől kezdve, föl a politikai körülményekkel annyira mennyire kibékült arisztokráciáig mindenki kiveszi belőle tehetséges arányában a maga részét. De ennek a mulatságnak nincs egy vonásnyi egoisztikus jellege, Pasquino nem sző myrtus-koszorút egyes kegyeltek számára, nem nyújt módot édes csevegésre s még édesebb ölelésre, átalában nincsenek favoritái; ő demokrata , teremt tíz napot, melyen nem szabad magát mutatnia a gondnak, melyen az őrjöngéssel határos önfeledésnek mámora ömlik el és ki, ne vetné magát e mámor hullámaiba, mikor látja hogy ott ezren és ezren oly édesen kéjelegnek? Ez eddig egy kissé úgy van írva, mintha valamely angol divatlap lelkesült levelezőjének tollából folyt volna, aki olvasóinak épen bevezetni készül azokat a szem nem látta, fül nem hallotta csodadolgokat, melyeknek ő, a szerencsés, szemtanúja volt. Prózai nyelven szólva azonban a Pasquino igen érdekes, de sok tekintetben cudar és rendőrellenes mulatság, melyet kellő határok közé kellene szorítania a hatóságnak, hogy az idegen előtt minden vonzerejét el ne veszítse. Igaz, hogy a tréfának sok szabad, az is igaz, amivel az egyszeri sváb vigasztalta a körtefáról lepottyant múzsafit, hogy: »wärst nit ufikanga, wärst nit obigfallen«, mert hát akinek nem tetszik, ne menjen ilyenkor a corsóra, (mintha volna ember, kivált idegen, aki ezt megállhatná!) hanem, amit azokkal a comandoliknak nevezett gypszgolyócskákkal, méginkább pedig a lőszporral és liszttel elkövetnek, az sokkal több az élvezhetőnél, de talán a rendőrileg megengedhetőnél is. Szerencsére körülbelől 200 mértföldnyi távolságban olvassák e szemrehányásomat, mert itt szent István martyrrá avancsoltatnának miatta, — de biz isten félóráig mosdottam, mig nagyjából el tudtam távolitani fejemről, nyakamból, füleimből a gyászport, melylyel gyöngéd női kacsák megtiszteltek, a fülem tövén pedig még ma is jókora vörös folt hirdeti egy fölöttébb szeretetreméltó angol asszonyság erejét, melylyel egy marok coriandolit három lépésnyi távolságból rám hajítani kegyeskedett. Köszönöm igen szépen, de ezentúl a coriandolis napokon majd csak tisztes távolból nézem a mulatságot. De annyi bizonyos, hogy az a kép, melyet tegnapelőtt délután nyújtott a corsó, legkivált kezdetben, a Pasquino bevonulása előtt, midőn még utca, ablak, erkély, emberek többé-kevésbbé megvoltak a maguk tisztességes formájában és színében — anynyira érdekes volt, mely lebilincselte volna a leghidegebb és legridegebb kedélyű mizantrópot is. Az olvasó képzeljen magának egy oly hosszú, de vonaszegyenességű utcát, minő a mi király utcánk Pesten, persze hogy csupa palotával és három-négyemeletes magánházakkal, melyeknek felszőnyegezett ablakaiból és szines kárpitokkal díszített erkélyeiről az ég csillagainak megszámlálhatlansága arányában tündökölnek le a szép hölgyek, a legtöbben szines selyem dominókban kacér csuklyákkal (melyeknek feladata volt a comandoli-támadás ellen biztosítani a dús hajzatot) de álarc nélkül, képzeljen aztán magának len az utcán huszonötezernyi hullámzó, rivalgó, kacagó tömeget, tarka-barka álarcosokkal vegyítve, kik közül a boldog gyermeksereg egeket verő kurjongatással csoportosult, s gondolja ezt a képet a leggyönyörűbb tavaszi napnak tizenhat foknyi hőségű sugaraitól megaranyozva, a tömeg feje fölött száz meg száz ágas póznát, melynek minden egyes szarván irigylendő virágbokréták várnak a vevőre, hogy pár perc múlva beröpüljenek e vagy amaz ablakba, erkélyre, szép leány, vagy asszony ölébe, avagy elhibázottan hajolva egy pillanat alatt széttapostassanak a hullámzó tömeg által — gondolja mindezt együvé a szives olvasó és halvány fogalmat nyer a római karneválról. Ez eddig az ünnepi rész. A capitolium nagy harangja, melyet csak a karnevál kezdetén, pápa halálozásakor s más ily rendkívüli nevezetességű alkalommal húznak meg, megkondult, az ágyú a Ripettán és a Piazza del popolon eldördült, hirdetve a türelmetlen közönségnek, hogy Saturnus és Pasquino megindultak, mint egy óriási villamos ütés hatása alatt vig mozgalom kél az egész hosszú útvonalon s kezdődik a hajrá! Minden erkélyre deszkavályúk vannak aggatva, melyekbe egy szolga szünet nélkül töltögeti kosárszámra s comandolit. Minden kéz mozgásban van. Drrrr! érzed kalapodon és hátadon a golyózápor kopogását, a világért sem mersz, csak lopva föltekinteni, hogy megtudd, honnan ért a megtiszteltetés, bújsz a másik oldal felé, hol már észrevették. Drrrr! — kapod a másik adagot, mégpedig abból a veszedelmes pléh irányzóból, amely ügyesen kezelve, valóságos fegyver. Na hiszen, nem kell egyéb mint hogy az erkélyek figyelme rád irányuljon, mert akkor végig éled más kiadásban a boldog emlékezetű vesszőfutást és teljességgel nem marad számodra más, mint valamely oldal utcába, vagy kávéházba menekülni. Boldogtalan ember, ha valamikép cilinder-kalapban találtál karnevál idején a corsóra tévedni, mert erre valóságos hajtóvadászatot tartanak s jó, ha kalapodat összeéktelenitve, törve-zúzva megmentheted. E sors ellen nem használnak sem az ifjúság természetes előnyei, sem az öregség tiszteletreméltósága; tűrnöd kell, ha egy jól irányzott félfontos bokrétával leültették fejedről, ekkor aztán végy búcsút tőle, mert azt ugyan semmiféle emberfia többé nem rakja a fejére. És még csak haragudnod sem szabad, a guardia összedugott kézzel mosolyog ha hozzá folyamodál, ha pedig ellenállni kezdtél, öt másodperc alatt oly gyönyörűn kitolnak a corsóról valamelyik szűk mellékutcába, mintha ott sem lettél volna. Ezek a karnevál szabadalmai, melyek ellen nincs appelláta. Egyszerre megszűnik a comandoli-hányás. A tereken fölállított zenekarok rákezdik s mindenki igyekszik magának a trotokon helyet biztosítani- közeledik Saturnus. Lovas őrök és fényes jelmez-lovagok nyitják meg előtte az utat. Az olympi istenség négy ökörtűi vont óriási magasságú szekér tetején ül, melynek pyramisszerűn fölfutó lépcsőzetén koszorús papjai és vénei festőileg vannak elhelyezve. A kocsinak kiállítása, a jelmezek sat. oly fényesek, hogy az ember egy pillanatra csakugyan az Olympuson képzeli magát. Következik egy alacsonyabb szekéren az olympi zenekar. Kiállítása ellen nem lenne kifogás, csakhogy a fráterek egy kissé hanyagul fújják, no de hiszen egy néhány órája fújják és bizony megérdemlik azt a napdíjat, melyet nekik