Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)

1874-02-14 / 36. szám

Thirlby úr magán kivül volt felindulásában. — Mari, — szólt most remegő hangon — ezen­nel esküszöm önnek ... De e pillanatban a vasoszlop engedett s egy irtóztató lökés Thirlbyt és félig ájult nejét a terem­nek egy szögletébe, az ottan egymásra hányódott butorhalomra dobta. Nagy fáradsággal talált Thirl­by a maga és megtört neje számára új kapaszkodót, valami összetört fali tartány vaskapcsát. — Ön tán még megmenekülhetne, — nyögé Thirlbyné asszony. — Sem én, sem ön. — Az ablakon át, Feri! — És mi lenne belőled, Mari! — Én meghalnék, de legalább fiúnk nem ma­radna árván. Ő Dublinban van Ellen nagynénémnél látogatóban. Jegyezze meg ön­magának a lakást: Meroyen-Square, O’ Gradine asszony. A végszavak elhaltak a beszélő ajkain. Öntu­datát elvesztette. Thirlby hiába beszélt, nem kapott feleletet. — Szegény asszony ! — sohajtá Thirlby úr, s a körülte dühöngő elemek orditása között a múltban andalgott gondolataival. — Hála istennek, hogy a halál nekünk legalább ezt a pogány időt megérnünk engedte, — mondá aztán, a közel levő veszély miatt ismét a jelenhez térvén vissza. — Én hiszem, hogy ha csakugyan meg kell történnie, e pillanatban keresz­tyéni bátorsággal tudnék meghalni. Fiam, Ferenc, — kezdő újonnan — jobb időkben engem is Feri­nek szólított nőm. Csak legalább megláthattam vol­na még fiamat! Fogadni mernék, hogy járásmódja az enyém. Semmit sem örököl a gyermek biztosab­ban, mint a járásmódot, így töltötte el az egész éjszakát, karjában az öntudatlan nővel, a­ki jobb időben az ő neje volt; az egymással harcoló behatások által körülhullámzott lelke előtt az ő soha nem látott fiának képe lebegett; a mellékszobából a pincérnő jajgatása és imádkozása hallatszott, s néhány óranegyedet vele imádkozott ő is. Ehhez járult a vihar zúgása, a nagyon megrongá­lódott hajó ropogása, csikorgása, recsegése, ama kis belső tengernek locsogása, mely a termet félig meg­telte; a folytonosan beható tengerárnak harsogása, hengergése, döreje a hajón keresztül. Olykor látni vélte, hogy a vad természeti hatalmak mint szórják a mélységbe áldozataikat, de mindig felküzdöttük azok magukat ismét s ő újra kezdett remélni. Végre a reggeli szürkületben ismét emberi han­gokat különböztethetett meg a fedélzeten. A zúgás és üvöltés nem hangzotta többé túl azokat. Aztán a mint a reggeli világosság egyes sugarai a tört romo­kon, melyek őket­ körülvették, ott reszkettek, lépte­ket vett észre a lépcsőn. Majd kalapácsütésektől s nehéz bontó vasfogók harsogásától rengett az ajtó, mely megnyílt, s rajta mint egy megtépett s meg­­fürösztött varjú, a pincér rohant be. — Uram! a mentőhajó a látkörben van, — szólt. — Hol van Zsuzsánna kisasszony ? Hol van a pincérnő? Minden jóra kezd fordulni, uram ! Bocsá­natot kérek, hogy állomásomon nem voltam. A szi­vattyúkhoz emberek kellettek, nekem is segitnem illett. Ah hisz itt van ő! — S a pusztult teremnek e két felszolgáló szelleme azon vizesen, a­mint volt, egymás karjába rohant. Az ajtóban most az ősz kapitány jelent meg. — A legrútabb időt szenvedtük át, — mormogta. Az öreg isten még egyszer kegyelmes volt hozzánk. Thirlby felvitte nejét a lépcsőn. Az üde jég is­mét eszméletre hozta. Jól esett neki, a mit felüdité­­sére nyújtottak. S midőn az első kormányos azt mondta, hogy­ ő ez éjjel csaknem felmondott a tenge­részéletnek, igy szólt: — És én a világnak semmi adományáért sem kivánnám, hogy ez éjét a szárazon aludtam le­gyen át. A mentő­hajó megérkezett. Nem minden veszély nélkül szállították át rá az utasokat. A rátul megron­gált hajót pedig uszálykötélre fogva, bevontatta a gőzös a kingstowni kikötőbe. A sokaság között, mely a kikötő kőlépcsőzetén szorongott, egy kis gyermek fáradhatlanul csóválta kalapját. Thirlby úr szeme befátyolozódott. — Mari! — mondá, szemét folytonosan az inte­gető gyermekre irányozva, — hogy ön rám olykor­olykor barátságosan gondolt, a felől kezeskedik ne­kem az a tény, hogy­ ön az én nevemet tovább is fen­­tartotta. Meg van-e hát mostantól kezdve minden go­noszság bocsátva és elfeledve ? A nő némán szorította meg férje kezét. — Hát az én utósó gonoszkodásom a csészével ? Thirsbyné asszony mosolygott. — Mama ! mama! — hangzott most köszöntve a kikötő lépcsőjéről, s kevés pillanat múlva anya és gy­ermek egy­más karjai közt voltak. — Fönt áll a nagynéni, — szólt a gyermek; aztán az idegen urat, ki feléje karjait nyújtotta, meg­ütközve megnézvén, kérdezte: — Hát ez kicsoda, mama ? — Atyád! — mondá Thirlbyné asszony pi­rulva. — Atyám ? Indiákról ? — Mi az ? — szólt le Ellen nagynéni. — Thirl­by ur ? Lehetséges-e az ? Maga Thyrlby ur ? — És miért maradt apám oly sokáig Indiákon ? — kérdezte tovább a gyermek. — Arról majd máskor, — nyugtatta meg őt Thirlbyné asszony, miközben magát Thirlby ur által a partra vezettetni engedte. — Addig pedig, — szólt Thirlby ur, miközben a gyermek is erősen kézen fogta — éljünk teljesen egymásért, s ilyen módon igyekezzünk kipótolni, a­mit elmulasztottunk. Sarkadi Ferenc: A római karnevál. — Róma, febru­ár 9-én. — (A farsang nálunk és Rómában. — Com­andoli-háború. — Pasquino II. diadalmenete.) (H. L.) Megérkezett tehát a várva várt nap, melyen a római karnevál sajátszerű prototypje, Pas­­q­u­­­ao az olympi hatalmasságok társaságában fényes bevonulását megtartotta s nekem, úgy nemkülönben az ez alkalomra Rómába tolongott idegeneknek mó­don nyújtott, fogalmat szerezni amaz ünnepélyek­ről, melyeknek párját hasztalan keresnék az egész világon. A farsangnak Olaszországban egészen más je­lentősége és külszíne van, mint nálunk, hol az egy­szerű bálidény, midőn a jótékonyság szelleme szedi a jókedv hullámos mezejéről dús aratását még oly rosz időben is, mint az idei volt. Itt és ott ezt a jótékony célt mozdítjuk elő, — itt és ott ezek az ismerőseink lesznek, ebben az álarcos­bálban az ismeretlenség és az élcelési szabadság előnyeit fölhasználva ezt és azt az urat, asszonyságot, vagy kisasszonyt fogjuk kitű­nően molestálhatni — gondoljuk, mi, egy-két táncvi­galmat meglátogatunk s ezzel ránk nézve vége a farsangnak, habár oly hosszúra nyúlnék is még tör­ténetesen a naptáp lapjain. Azok az örökbűbájú per­cek, melyek a farsangi idény alatt egy-egy négyes, keringő közben, vagy álarcos bálokon egy-egy sze­rény fülkében megszületnek, s melyek alg­annyiszor éles vonásokkal karcolják be a szívbe azt az év- és napszámot , az illetők osztatlan tulajdonát képezik, melyekre legfölebb csak az irigység tart számot. Mennyire más kint van azonban minden itt! Farsang nem létezik csak az utósó tíz napon, de ennek aztán mindegyike közös ünnep a szónak szoros értelmé­ben. Az utósó utcagyermektől kezdve, föl a politikai körülményekkel annyira­ mennyire kibékült ariszto­kráciáig mindenki kiveszi belőle tehetséges arányá­ban a maga részét. De ennek a mulatságnak nincs egy vonásnyi egoisztikus jellege, Pasquino nem sző myrtus-koszorút egyes kegyeltek számára, nem nyújt módot édes csevegésre s még édesebb ölelésre, átalá­­ban nincsenek favoritái; ő demokrata , teremt tíz napot, melyen nem szabad magát mutatnia a gond­nak, melyen az őrjöngéssel határos önfeledésnek má­mora ömlik el és ki, ne vetné magát e mámor hul­lámaiba, mikor látja hogy ott ezren és ezren oly édesen kéjelegnek? Ez eddig egy kissé úgy van írva, mintha va­lamely angol divatlap lelkesült levelezőjének tollá­ból folyt volna, a­ki olvasóinak épen bevezetni készül azokat a szem nem látta, fül nem hallotta csodadol­gokat, melyeknek ő, a szerencsés, szemtanúja volt. Prózai nyelven szólva azonban a Pasquino igen érde­kes, de sok tekintetben cudar és rendőrellenes mu­latság, melyet kellő határok közé kellene szorítania a hatóságnak, hogy az idegen előtt minden vonzere­jét el ne veszítse. Igaz, hogy a tréfának sok szabad, az is igaz, a­mivel az egyszeri sváb vigasztalta a körtefáról lepottyant múzsafit, hogy: »wärst nit ufi­­kanga, wärst nit obigfallen«, mert hát a­kinek nem tetszik, ne menjen ilyenkor a corsóra, (mintha volna ember, kivált idegen, a­ki ezt megállhatná!) hanem, a­mit azokkal a com­andoliknak nevezett gypszgolyócs­­kákkal, méginkább pedig a lőszporral és liszttel elkö­vetnek, az sokkal több az élvezhetőnél, de talán a rendőrileg megengedhetőnél is. Szerencsére körülbe­lől 200 mértföldnyi távolságban olvassák e szemre­hányásomat, mert itt szent István martyrrá avan­­csoltatnának miatta, — de biz isten félóráig mosdot­tam, mig nagyjából el tudtam távolitani fejemről, nyakamból, füleimből a gyászport, melylyel gyöngéd női kacsák megtiszteltek, a fülem tövén pedig még ma is jókora vörös folt hirdeti egy fölöttébb szeretet­reméltó angol asszonyság erejét, melylyel egy marok coriandolit három lépésnyi távolságból rám hajítani kegyeskedett. Köszönöm igen szépen, de ezentúl a coriandolis napokon majd csak tisztes távolból nézem a mulatságot. De annyi bizonyos, hogy az a kép, melyet teg­napelőtt délután nyújtott a corsó, legkivált kezdet­ben, a Pasquino bevonulása előtt, midőn még utca, ablak, erkély, emberek többé-kevésbbé megvoltak a maguk tisztességes formájában és színében — any­­nyira érdekes volt, mely lebilincselte volna a leghi­degebb és legridegebb kedélyű mizantrópot is. Az olvasó képzeljen magának egy oly hosszú, de vonasz­­egyenességű utcát, minő a mi király­ utcánk Pesten, persze hogy csupa palotával és három-négyemeletes magánházakkal, melyeknek felszőnyegezett ablakai­ból és szines kárpitokkal díszített erkélyeiről az ég csillagainak megszámlálhatlansága arányában tün­dökölnek le a szép hölgyek, a legtöbben szines se­lyem dominókban kacér csuklyákkal (melyeknek feladata volt a com­andoli-támadás ellen biztosítani a dús hajzatot) de álarc nélkül, képzeljen aztán magá­nak len az utcán huszonötezernyi hullámzó, rivalgó, kacagó tömeget, tarka-barka álarcosokkal vegyítve, kik közül a boldog gyermeksereg egeket verő kur­­jongatással csoportosult, s gondolja ezt a képet a leg­gyönyörűbb tavaszi napnak tizenhat foknyi hőségű sugaraitól megaranyozva, a tömeg feje fölött száz meg száz ágas póznát, melynek minden egyes szar­ván irigylendő virágbokréták várnak a vevőre, hogy pár perc múlva beröpüljenek e vagy amaz ablakba, erkélyre, szép leány, vagy asszony ölébe, avagy el­­hibázottan hajolva egy pillanat alatt széttapostassa­­nak a hullámzó tömeg által — gondolja mindezt együvé a szives olvasó és halvány fogalmat nyer a római karneválról. Ez eddig az ünnepi rész. A capitolium nagy ha­rangja, melyet csak a karnevál kezdetén, pápa halá­lozásakor s más ily rendkívüli nevezetességű alka­lommal húznak meg, megkondult, az ágyú a Ripettán és a Piazza del popolon eldördült, hirdetve a türel­metlen közönségnek, hogy Saturnus és Pasquino meg­­indultak, mint egy óriási villamos ütés hatása alatt vig mozgalom kél az egész hosszú útvonalon s kez­dődik a hajrá! Minden erkélyre deszkavályúk van­nak aggatva, melyekbe egy szolga szünet nélkül töltögeti kosárszámra s com­andolit. Minden kéz moz­gásban van. Drrrr! érzed kalapodon és hátadon a golyózápor kopogását, a világért sem mersz, csak lopva föltekinteni, hogy megtudd, honnan ért a meg­tiszteltetés, bújsz a másik oldal felé, hol már észre­vették. Drrrr! — kapod a másik adagot, még­pedig abból a veszedelmes pléh irányzóból, a­mely ügyesen kezelve, valóságos fegyver. Na hiszen, nem kell egyéb mint hogy az erkélyek figyelme rád irányuljon, mert akkor végig éled más kiadásban a boldog emléke­­zetű vesszőfutást és teljességgel nem marad számodra más, mint valamely oldal­ utcába, vagy kávéházba menekülni. Boldogtalan ember, ha valamikép cilin­der-kalapban találtál karnevál idején a corsóra té­vedni, mert erre valóságos hajtóvadászatot tartanak s jó, ha kalapodat összeéktelenitve, törve-zúzva meg­mentheted. E sors ellen nem használnak sem az ifjú­ság természetes előnyei, sem az öregség tiszteletre­méltósága; tűrnöd kell, ha egy jól irányzott félfontos bokrétával leültették fejedről, ekkor aztán végy bú­csút tőle, mert azt­ ugyan semmiféle emberfia többé nem rakja a fejére. És még csak haragudnod sem szabad, a guardia összedugott kézzel mosolyog ha hozzá folyamodál, ha pedig ellenállni kezdtél, öt má­sodperc alatt oly gyönyörűn kitolnak a corsóról vala­melyik szűk mellék­utcába, mintha ott sem lettél volna. Ezek a karnevál szabadalmai, melyek ellen nincs appelláta. Egyszerre megszűnik a com­andoli-hányás. A tereken fölállított zenekarok rákezdik s mindenki igyekszik magának a trotok­on helyet biztosítani- közeledik Saturnus. Lovas őrök és fényes jelmez-lo­vagok nyitják meg előtte az utat. Az olympi isten­ség négy ökörtűi vont óriási magasságú szekér tete­jén ül, melynek pyramisszerűn fölfutó lépcsőzetén koszorús papjai és vénei festőileg vannak elhelyezve. A kocsinak kiállítása, a jelmezek sat. oly fényesek, hogy az ember egy pillanatra csakugyan az Olym­­puson képzeli magát. Következik egy alacsonyabb szekéren az olympi zenekar. Kiállítása ellen nem lenne kifogás, csakhogy a fráterek egy kissé hanya­­gul fújják, no de hiszen egy néhány órája fújják és bizony megérdemlik azt a napdíjat, melyet nekik

Next