Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)

1874-02-21 / 42. szám

Reclus Onésime „<xeograpliie“-je. Magyarországon is, hol oly nagy érdekkel kísérik az európai tudományos mozgalmakat, bizonyára sokan ismerik a mi első földrajzírónk, Reclus Elisée kétkötetes gyönyörű munkáját, melynek címe: »La terré.« Szerzőjének hírneve már régóta meg van alapítva világszerte, munkái a jól rendezett könyvtárakban nem hiányoztak anélkül, hogy az valódi hiány ne volna. E tudós földrajzírónak egy fiatalabb testvére, Reclus Onésime ép e napokban adott ki szintén két vaskos földrajzi kötetet, melynek megjelenése még oly új, hogy valószínűleg sem Németországban, sem a Duna és Tisza partjain nem igen tudnak róla. E két kötet a népies könyvtáraknak van szánva s a nyilvános iskolák már körülbelül el is fogadták tan- és olvasókönyvnek. Cime egyszerűen »Geographie.« Első része magában foglalja Európát, Ázsiát, Afrikát és Amerikát, míg a második rész csupán Franciaországról és gyarmatairól szól. Azt hiszem, bajos volna földünkről pontosabb leírást kapni. Reclus Onésime, ki e műben kitűnő iskolai művet alkotott, egyszersmind oly kellemes és oly változatos formával ruházta fel azt, minővel a régi híres földrajzok korántsem húznak. Franciaországban könyv nélkül tudja mindenki s Michelet-nek gyönyörű leírását hazánkról, az ő történeti munkájában, s Európa leírását sem feledték el ugyanez irótúl, az átalános történethez írt bevezetésben. Az ily leírások már bebizonyították volt, hogy a földrajz a legvonzóbb, legérdekesebb tudomány lehetne. Reclus Onésime most ezt meg is mutatta, ami pedig nem volt könnyű feladat, mert el kellett térni a sok mindenféle régi megrögzött szokástól. Természettani és politikai leírás, nyelvészeti tanulmány, szokások és erkölcsök tanulmányozása, éghajlat, virány és fák leírása minden megvan a munkában, és mindez pontosan, tüzetesen, szabatosan, tiszta észszel előadva. Néhány idézettel hű képet adhatnánk olvasóinknak e szép munkáról. De melyeket idézzük ? Az emberiség első éveinek gyönyörű, (de talán kissé ábrándos) leírását? Vagy pedig a közép-tenger partjainak oly hó, oly élénk, oly festői képét? Egy percben ki akartuk jegyezni magyar olvasóink számára a fiatal író nemes, fölemelkedett, hazafias szavait Párisról; a másikban pedig ép eme gazdag völgy költői leírását, honnan e sorokat küldjük oly távoli földre. E gazdag völgy, mely hol nagyszerű, hol bájos, mely a legváltozatosabb és leggyönyörűbb élvonalakat mutatja a Cote d’or-tól Normandia tengerpartjáig terjedve. De mikor a francia nyelvről irt elragadó lapokat olvastuk, Normandia is háttérbe szorult. Végre Ázsiának átalános leírását szerettük volna ismertetni, vagy pedig az Ausztráliáét. De még inkább meg voltunk lepetve az Arábiáról irt lapok által, s egyszersmind meggyőződtünk, hogy egy részt idézve, az egész könyvet óhajtanák idézni. Tegyünk jobbat, ajánljuk magyar olvasóinknak, mint fogjuk ajánlani francia és angol olvasóinknak is, hogy olvassák el e munkának csak első lapját, mert ez elég, hogy az első után okvetlenül elolvassák a másodikat, a harmadikat, és a többit is, mind a két kötetet. Mert ez a földrajz nem csupán ismeretterjesztő munka, hanem egyszersmind igen 132 meki ajkon. E bizonytalan susogás, melyben még csak az ösztön és nem a gondolat nyilatkozik, mintha öntudatlan fölszólítás lenne az örökkévaló igazsághoz ; tán tiltakozás az élet küszöbén, alázatos, de szívreható tiltakozás: mintha e tudatlanság, mely mosolyogva néz a végtelenség elé, vádolná az alkotót a sors miatt, mely a gyönge és tehetetlen teremtésre várakozik. A szerencsétlenség, ha később bekövetkezik, bűnhödés, hogy mégis hitt. A gyermek gagyogása több és kevesebb a szónál. Dallam hangok nélkül, beszéd szótagok nélkül ; kezdődik az égben s nem ér véget a földön; megelőzi a születést és követi azt, folytatás, melynek soha sincs vége. E gagyogásban mindaz ben van, amit a gyermek akkor mondott, mikor még angyal volt , mindaz, amit akkor fog mondani, midőn már férfi lesz; a bölcsőre nézve is létezik a tegnap s a sírra nézve is a holnap; s mindaz, a mi titokzatos a tegnap és a holnap fogalmában, belevegyül e homályos suttogásba és semmi sincs, a mi hathatósban bizonyitná, hogy van isten, van örökkévalóság, van felelősség, van jószerencse és balsors, mint e rettentő sötétség a derült gyermeki lélekben. Georgette nem szomorodott el attól, amit csacsogott, csupa mosoly volt kedves arca. Mosolygott pici szája, mosolyogtak szemei s mosolyogtak ajkgödröcskéi. E mosoly bizonyos rejtélyes megnyugvást jelzett a jövő iránt. A lélek hisz a sugárnak, mely ragyog. Az ég derült volt, a jég enyhe, az idő szép. A gyönge teremtés, mely semmit sem tudott, semmit sem ismert, semmit sem értett, elmerülve az öntudat nélküli álmodozásba, úgy látszik, mintha teljes biztosságban érezné magát a hatalmas természet, tisztes fák, a nyájas lombok, a csendes mezők, a zengő fészkek, a tiszta források, a zümmögő legyek, a suttogó falevelek közepette, melyek fölött az ártatlanság végtelen fényével tündökölt a nap. Georgette után René-Jean ébredt föl, az idősb fiú, ki meghaladta a négy évet. Fölült, gyorsan kiszállt bölcsőjéből, megpillanta csészéjét, s rendén találva dolgot, leült a földre s elkezdte enni a levest. Georgette csacsogása nem verte föl álmából Gros-Alaint, de alig kezdett csörögni a kanál a csészében, rögtön megfordult s szemei megnyíltak. Gros- Alain hároméves volt. Megpillanta saját csészéjét ő is. Csak karját kellett kinyújtani, hogy elérje. Megtette s ki sem lépve az ágyból, térdei közé fogta a csészét, kezébe a kanalat, s René-Jean példájára hozzálátott az evéshez. Georgette nem vette észre mit mivelnek. Úgylátszott, mintha gagyogása álmodozásának ringó hullámzását követné. Nagy, nyitott szemével fölfelé nézett, s mikor a gyermek fölfelé néz, akár a szoba, s akár az ég boltozata van feje fölött, mindig a menny tükröződik szemében. Mikor René-Jean elvégezte az evést, kanalával s kivakarta csészéje fenekét, nagyot sóhajtott s komolyan szólt: — Megettem a levesemet. — E megjegyzés Georgette álmodozását is megzavarta. — Tetevest, — szólt dadogva. S látván, hogy René-Jean már evett, Gros-Alain meg eszik, megfogta közel álló csészéjét s elkezdett enni ő is, többször vivén füléhez, mint szájához a kanalat. Iközben-közben szakítva a civilizáció igényeivel, ujjait mártogatá a csészébe s onnan szopta le a levest. Gros-Alain, miután bátyját utánozva jól kikotorta a csésze fenekét, hozzá ment, s szaladozni kezdtek. II. Egyszerre csak trombitaharsogás hangzók kívülről, len az erdő felől, kevély és fenyegető harsogás. A trombita e hangjára a torony tetejéről a pásztorkürt felelt. Ezúttal a tárogatótól eredt a fölhívás s a kürt adta rá a választ. A tárogató másodszor is rivalgott s másodszor is követte a pásztorkürt hangja. Aztán egy távoli, de tisztán fölfogható hang szólalt meg az erdő szélén s érthetőleg kiáltá: — Zsiványok ! Intelek, ha estig meg nem adjátok magatokat, kard élére hányunk. Mennydörgéshez hasonló hang felelt a torony tetejéről: — Jöjjetek. A lent álló viszonza: — Egy ágyúlövés lesz az utósó figyelmeztetés, félórával a roham előtt. S a hang fölülről azt válaszolta rá: — Csak jöjjetek. E hangok nem jutottak el a gyermekekhez, de a tárogató s a pásztorkürt magasabban s messzebb szállt, és Georgette a trombita első rivalására fölemelte fejét s abba hagyta az evést; a mint a pásztorkürt megszólalt, letette a kanalat, csészéjébe; mi-kor a trombita másodszor megharsant, felemelte jobbkezének pici mutatóujját, s majd föl, majd lehajlitva mintegy trombita s az azt követő kürt harsogásának hullámzását jelölte a levegőben; s mikor a trombita is, a kürt is elhallgatott, a kicsike elgondolkodva tartotta föl ujját s gagyogva szólt : Miziki. Úgy hiszszük, hogy azt akarta mondani: »muzsika.« A két nagyobbik, René-Jean és Gros-Alain nem ügyeltek a trombitára és pásztorkürtre; más dolog kötötte le figyelmüket: egy százlábú pincebogár mászott át a könyvtáron. Gros-Alain észrevette s fölkiáltott: — Nini, egy állat! René-Jean oda futott. Gros-Alain azt mondta: — Csíp. — Ne bántsd, — szólt René-Jean. S mindketten elkezdték bámulni, hogy mászik a bogár. Georgette ezalatt megette a levesét s szemével két testvérét kereste. René-Jean és Gros-Alain az ablakmélyedésben álltak leguggolva, s komoly képpel nézegetve a százlábú pincebogarat, homlokaik összeértek s hajuk egymásba vegyült; még a lélekzetüket is visszatartották a nagy bámulásban, melylyel az állatot kisérték, ki úgy látszott, nem igen van megelégedve e nagyszerű csodálattal, mert most már megállt s nem akart tovább mozdulni. Georgette amint látta, hogy testvérei bámulnak valamit, tudni akarta, hogy mi az. Nem volt könnyű dolog eljutni egész hozzájuk, de Georgette mégis megkísérlette. Az átjárat akadályokkal teljes volt, szanaszét hevert mindenféle a földön, fölforgatott székek, papiroscsomók, fölbontott s kiürített rákászok, ládák, mindenféle halmazok, melyeket körül kellett kerülni, szirtekkel teljes út, hanem Georgette bátran nekiindult. Legelőször is kimászott a bölcsőjéből, ez volt az első nagy munka, aztán bebocsátkozott a szirtek közé, kígyózva átevezett a szorosokon, eltolt egy széket, átkúszott két láda közt, keresztülhaladt egy papirosomén, fölmászva az egyik oldalán s legurulva a másikon, mialatt ingecskéje fölcsúszott kis meztelen testéről, s ily módon elérkezett végre oda, hol mint a tengerész mondaná: a nyilt tenger kezdődött, azaz meglehetősen tágas tér a padlón, mely nem volt már eltorlaszolva s hol nem kellett már több veszélylyel megküzdeni, akkor Georgette nekiiramodott s négykézláb gyorsan, mint valami macska, áthaladt a terem e részén s eljutott az ablakhoz. Ott már áthághatlan akadály emelkedett előtte, a nagy lajtorja, melyet ide fektettek a falhoz, végével az ablakhoz ért s elzárta az ablakmélyedést. Georgette és testvérei közt ily módon korlát képződött, melyen áttörni volt nehéz feladat. A kicsike megállt s gondolkozott, mikor elvégezte hallgatag magánbeszédét, már elkészült rá, hogy mit csinál; elszántan belekapaszkodott rózsás ujjacskáival a lajtorja egyik fogába, mely függélyesen állt s nem vízszintesen földre lévén fektetve a lajtorja; a kicsike fölállni próbált lábaira, de leesett; újra megkisérlette kétszer is, mindig meghiúsult; harmadszorra végre sikerült, akkor egyenest állva s a lajtolja fogaiba egyikbe a másik után kapaszkodva, végig ment rajta. A végére érve, nem volt már támpontja, megbotlott, de kis kezecskéivel a vaskos lábtóoldalba fogazva, megint talpra állt, átkandikált René-Jeanra és Gros-Alainras nevetett. (Folyt, köv.) érdekes olvasmány, mely sok gondolatot ébreszt az emberben. Csupán irályára nézve idézünk egy pár pontot az első emberekről. »Szegény elődeink — úgymond — kik nyomorultak és csúfak voltak, roszul fegyverkezve, reszketve bujkáltak egyik barlangból a másikba. A hegyeken, a járatlan, áthághatlan szorosokban, az erdőben, a mocsárok közt, mindenütt ott volt az ellenség, a rettentő ellenség, mely hol nagysága, hol ereje, hol gyorsasága, hol körmei, fogai és agyarai miatt volt félelmes. Az ember botokkal, élesre fent silen-baltával igyekezett küzdeni, stb.)írónk szerint: az összes szárazföld, beleszámítva a folyóvizeket, tavakat s egyéb vizeket, tizenhárom milliárd és százötven millió hektárra terjed, melynek huszonnegyed része a szigetekre esik. Ez tizennyolcszáz és néhány ezerszer nagyobb mint Páris jelenlegi területe s kétszázötvenszer akkora, mint Franciaország. Azért az nem áll, hogy földgömbünkön kétszázötvenszer annyi ember élhetne, mint hazánkban. A Bretagne és Provence közt levő vidék, kitűnő földje és éghajlata által, sokkal fölebb áll, mint a földnek rendes középmértéke; pedig menynyi térség van e középmértéken alul már eleve elhagyatottságnak szánva, hol a tűrhetetlen hideg, hol az égnek eső fukarsága miatt. Eső nélkül nincs növény, nincs állat,nincs ember, valamint tenger nélkül nincs eső; ekkor a föld csak a tenger által ér valamit. Mily ékesen van írva a könyvben ama hely, hol szerző elbeszéli, hogyan foglaltak az európaiak Afrikában, Ázsiában és Ausztráliában. »Ez erőszakos elfoglalások — úgymond — magukban hordják a büntetést. Az európai nem tapodhatja lábbal a gyön