Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)
1874-03-20 / 65. szám
megpillantó, közeledett a kandallóhoz a sóvárgásnak oly nemével, mint az éhező, midőn kenyeret lát, s lánghoz tartá északkeleti csipős széltől meggémberedett kezeit. — Fázik ön, Christine ? — szólt a fiatal ember, miközben egy karosszéket taszita a kandalló elé. *— Üljön le s nyugodja ki egy kissé magát. — Köszönöm, uram, — válaszolt Christine. — Én nem fázom . . . jól érzem magamat. .. De mi csupán fél órával rendelkezhetünk ... ne vesztegessük az időt. Beszéljen, kérem. Honnan ismer ön engem ? Hol találkozott velem ? — De hiszen nyilván látszik, hogy kegyed reszket . . . Ruhája is gőzölög a ködtül. Oh, mily meggondolatlanság is volt kegyedtől, elhagyni a kórodat! Már szemlátomást üdült. Egész hónapi gondos ápolás művét szántszándékkal igy egyetlen nap alatt semmivé tenni! — Szántszándékkal, valóban, uram. De mit sem tesz az. Ön jó, fiatal, nemeslelkű, azt látom, nyomozom alkalmasint megható önt, — szólt Christine, szegényes öltözetére tekintve. — Ön engem meg akart gátolni abban, hogy meghaljak, meg akart menteni.. . föltétellel. . . vagy föltétlenül, — tévé utána élénken, midőn észrevette, hogy az ifjú ellenmondani készül. — Azonban, ismétlem önnek, én nem ezért jöttem ide. Fogadja köszönetemet részvétéért és irgalomból keletkezett szándéklatáért, melyet irántam tanúsít. Engem nem a nyomor ösztönöz meghalásra .. . Meghalok, mert meg kell halnom, mert halálom szükségessé vált. Van valaki, akire nézve ha életben maradok, valóságos veszedelem vagyok. De nézze ön, már háromnegyed kettőre. Mennyi időnk elveszett! Végezzük be. Beszéljen, hallgatom. Honnan és mikép ismer ön engem ? — Jelentékeny dolgokat fogok önnek mondani, Christine, — szólt az ifjú. — Engedje azonban, hogy ez álöltözéket levessem. Egy másodperc múlva viszszatérek. Ezt mondva a fiatalember, egy mellékszobába vonult vissza. — Honnan van az, hogy én csaknem elfogulttá váltam ? — susogá magában Christine, midőn Lucien szobájában egyedül maradt. —Várjon csupán a hiú kíváncsiság vezetett volna engem ide ? De hát mirevaló akkor ez izgatottság, e remegés, mely rajtam erőt vesz ? Szivem hevesen dobog, — tűnődött tovább, kezét keblére téve. —• Szivem sebesen dobog ... és mióta e szobába léptem, föltámadt ellenállási ösztönöm, hogy harcot vívjon elhatárzásommal, melyet e találkozás nélkül végre is hajtottam volna. Ez mégis csak különös! Ugyan mi történik velem? Ejd, jőjön a minek jöni kell, Csusogá aztán s szilárd arcot öltve, igy sóhajtott föl: »Bármi történjék is, elhatározásomban mi sem fog megingatni!« Amint eközben Christine szeme gépileg szerte révedezett, a kandalló párkányán egy félig nyilt levelet vett észre, melynek kéziratát megpillantva, összerázkódott. — Oh, ez csodálatos ! — szólt, a levelet a lámpa közelébe tartva. Aztán hirtelen átfutá azt tekintetével. Majd kivévén kebléből egy oda rejtett paprikát, összehasonlitá annak kéziratát a levelével. — E levél is tőle eredt, —C susogá. — De mikép lehet az, hogy e szintén nekem szánt levél ide került? Vájjon ismeri-e e fiatal ember Lucient? Oh, istenem, hátha ez ifjú maga Lucien volna! Ez esetben a végzet még ádázabb lenne velem szemben! Christine bágyadtan veté magát egy támlásszékbe. E pillanatban lépett ki az ifjú a mellékszobából, hol átöltözködött. Szívélyesen, közeledett Christinehez, kinek arca el volt tőle fordulva s leülvén vele szemben, úgy hogy a lámpa ráveté fényét, pillanatra hallgatag vesztegelt ott, kétségkívül azért, hogy a hölgy időt nyerhessen a szemügyrevételre s ráismerhessen. Alighogy Christine rápillantott, azonnal eszmélni kezdett. — Most már emlékezem, — szólt a hölgy halkan. — Rám ismert, nemde ? — kérdé az ifjú, örömtől sugárzó arccal. — Uram, — szólt Christine, ama levélre mutatva, melyet a kandalló párkányán talált, — mielőtt ön visszatért volna, e szemembe ötlött levél már sejteté velem, hogy kinél vagyok. Nemde ön irta azt a levelet ? — kérdé oly hangon, mely még némi kételyt fejezett ki. Az ifjú igenlőleg bólintott fejével. — Ön Lucien ur? — Szolgálatára. — Akkor — szólt Christine, fölkelve székéről, — meg van oldva a talány. Miután ön Lucien ur — tévé utána, folytassuk mindenikünk saját utunkat. Ön, Lucien, menjen a bálba — én pedig visszatérek oda, ahol találkoztunk. Most már nem csodálkozom többé azon, hogy ön ismeri ama részleteket, melyeknek említése fölkeltő kíváncsiságomat, míg önben idegent gyanítottam. Nincs mi földerítenivalónk egymással szemben . . . Most pedig, uram, nagyon is ideje, hogy megváljunk egymástól. — De hát hová akar ön menni? — kérdé Lucien. — Oda, ahol ön az előbb velem találkozott, — szólt a hölgy hidegen. — És azt hiszi, Christine, hogy én önt távozni engedem ? — kérdé az ifjú, a hölgy kezét megfogni akarva. — Feledte ön a nekem tett ígéretet ? —— válaszolt Christine. — Meg kellene-e nekem azt bánnom, hogy bizalmammal megajándékoztam ? — Nem fogom önt tartóztatni távozásában, ha az csakugyan föltett szándéka, — de csak úgy, ha biztosít engem arról, hogy végzetes tervéről lemond . .. Ön — és meghalni! — folytató az ifjú hévvel. — Ugyan elbocsáthatnám-e én, mikor azt mondja, hogy innen egyenesen halni siet! Mikor ezt egyenesen nekem nyilatkoztatja ki, nekem, aki önt szeretem! — Éz azért, mert szeret, meg kell meghalnom, — szólt Christine. — Ez különös! — gondola magában Lucien, s a fiatal nőt csodálkozva szemlélte. — S . . . orvosnak csakugyan igaza van, az ő betegsége a tébolylyal áll kapcsolatban. — De — kérdé aztán, szívélyes hangon újra megkinálva a hölgyet üléssel, — mint lehet az, hogy önnel, akit én ma reggel a Hotel Dieuben láttam a szent Cecilia-terem 15-ik számú ágyán fekünni, ama hídon találkoztam ? Minő fontos esemény jött közbe, mi önt arra készte, hogy a kórodát odahagyja ? Hiszen ön még nem gyógyult meg, Christine, mit maga is jól tudhat, mert épen reggel mondta látogatáskor az orvos, hogy még legalább is egy hó tartamára kórodában kell maradnia. És én meg nem foghatom, mikép volt ereje onnan kijönni, holott oly gyönge, oly roskatag. De hát miért is engedték meg, hogy onnan kijöhessen ? Valóban, az egész dolog szinte hihetetlennek látszik. Én még három órakor a Hotel Dieuben valók, hol én egy előadást hallgattam végig, midőn az önök termén mentem át s észrevettem önt ágyán. Csupán ez időközben hagyhatta a kórodát el. De hát miért, istenem, miért ? Ez az a mit teljességgel nem tudok magamnak megmagyarázni. falvt. hnv.'. A Teleki-pályázat 1873-ban. (D.) Az akadémia minden évben megünnepli József napját, első elnöke, gr. Teleki József emlékezetére, kinek drámai pályajutalmát ezen a napon összes ülésben hirdetik ki, ha t. i. — van kinek. Tegnap nem gratulálhattunk senkinek, s a szép emléknap gyásznap lett a hazai drámairodalom évkönyvében. Nem üdvözölhettünk ujszülöttet a dicsőség nevében, hanem a »requiescat in pace«-t viszhangoztuk a felebaráti szeretet hangján. Vadnay Károly mondta a halotti búcsúztatót, a bíráló bizottság nevében, mely — kívüle — Székács József tiszteleti s Szász Károloly rendes tagokból, a színház részéről pedig Molnár György és Bercsényi Béla színészekből állt. Nem az ő hibájuk, hogy bírálóbizottságból temetési egyesületté, alakultak át. Csekélyebb számú verseny — jegyzi meg a jelentés —nem volt még a Teleki-pályázaton,mint tavaly.Csak öt darab versenyzett. Ezjó jel lenne, ha azt jelentené, hogy csak hivatott erők léptek ki a pályázat küzdövényére; de nem így történt; nem szomorú játékok, hanem szomorú munkák versenyeztek, melyek mind osztoznak ama közös hiányban,hogy nincs bennök sem tragikum, sem jellemrajz, sem drámai cselekvény, sem költői nyelv. Ha az »ügyrend« ama föltétele, mely szerint »csak valódi tragédiák fogadtatnak el,« nem csupán a forma külső oldalára, hanem a szó benső értelmére vonatkoznék, akkor most a bíráló bizottság jelentése csak e rövid mondatból állt volna: az 1872-dik évi pályázatra egy valódi tragédia sem érkezett; de miután annak megrostálására, hogy a beadott versenyművek közt melyek a valódi tragédiák, külön bizottság nincs, a jutalmat pedig minden évben ki kell adni, ennélfogva a bizottság kénytelen hoszszabb jelentést tenni erről a szomorújátéki pályázatról is, melyben egy valódi szomorújáték sincs. A bizottság azonban fölveti a kérdést, hogy nem állana-e úgy a drámairodalom, mint az akadémia érdekében oda módosítani az ügyrendet, hogy a saját képein bírálást előzze meg annak megrostálása, hogy melyek az elfogadható ,valódi tragédiák,« mert az teljességgel nem állhatott a nemes alapító szándékában, hogy szomorújátéki díjhoz jussanak oly gyarló művek is, melyek nem »valódi tragédiák« s melyeknek csupán címlapjára van írva ez a szép szó? Íme, most is, a többség szerint viszonylag legtöbbet érő műre is az a vélemény mondatott ki, hogy hatása olyanforma, mintha Shakspeare római tragédiáinak paródiája akarna lenni, persze nem a szerző akaratából, hanem komoly törekvése ellenére. Ily körülmények közt megeshetik, hogy ha az ügyrenden nem módosítanak, a hivatott erők pedig visszavonulnak, a Teleky-pályázat a kontárság jutalmazója, vagy legalább díjazója leend. A jelentés részletesen indokolta a szigorú véleményt, ismertetve a gyönge műveket, habár — mint előre volt bocsátva — a halvaszülötteknek nem szokott lenni biographiájuk. Legroszabb a »Caraffa« című, melyben a történelmi események és alakok igen gyermekesen vannak felfogva s amit beszélnek és cselekesznek benne, mind csupa merő képtelenség. Szerző azt vélte hazafias kötelességének, hogy Caraffát a legnyomorúságosabb színben tegye tragikai hőssé. S nyelve is olyan, a milyen a kompozíciója. »Bondi Lőrinc, a havasok királya« szintén képtelen és nevetségesen szőtt történet. Egy hegyi rabló lányt ragad magának, de miután ez fiába szeret, a lányt gyáva alattomossággal megmérgezi s akkor tudja meg, hogy saját lányát rabolta el, szerette és ölte meg. A darab egy nőszemélye azt mondja rá: »Irtóztatóbb, semhogy irtóztatónak lehetne mondani« Csak igen kevéssel ér többet a »György barát«, mely Martinuzzit bensőleg össze nem kapcsolt tablotnkban, gyarló és gyakran igen ízléstelen nyelven a hazaszeretet tehetlenjének mutatja be, egy a viharban kedvetlenül csikorgó szélkakasnak, mely ide-oda fordúl, mig a tetőrül le nem ütik. A műben el van törpitve minden történeti alak s drámai cselekvénye nincs. A nyelvéből idézett mosdatlan phrázisokat pedig a nők iránti tiszteletből nem ismételhetjük. A z'■"ül! " ".'I .............................. bizottság abban egyhangúlag megegyezett, hogy e három mű nem méltó semmi figyelemre. A másik kettő is csak annyiban méltányolható, mert mégsem annyira gyarlók, mint emezek. Különben e jobbak közt is akár az egyik, akár a másik, nem épebb, mint — egy francia szójárás szerint: »a félszemü király a a vakok közt.« A »Saul király« szerzőjében van nkói tehetség, adott is egy pár csinos részletet, de az ó-testamentomi történetek halmazát nem tudta drámaivá alakitani s hőséből egy bogaras, kapkodó embert csinált, kit egy fondor próféta jóslata zaklat s bár a legkisebb józan ész mellett is könnyű volna dolgát jól eligazitnia, ő mégis minden áron azon van, hogy a próféciát maga valósítsa meg magán: bátorul él és ijedtségében hal meg. Dávid (a lantos) is, valamint a többi személyek, gyöngén, hatástalanul festvék, a nyelv erőtlen, a verselés hibás. »A népért« című pályamunka Rómát akarja lefesteni Caius Gradius korában, de igen gyöngén, érdektelenül festi. Grachust oly ellenségek által buktatja meg, kik igen silányok; tragikai tévedés nélkül szúratja le hősét s az olvasót azzal akarja kiengesztelni, hogy végül a Gradiusok anyjával egy jobb jövőbe nézet. A mű katasztrófája baleset. Sőt alkalmasint a mű maga is az. De mivel tehetlen hőse mégsem válik oly hígvelejű alakká, mint Saul, a bírálók többsége (három, kettő ellen.) »A népért «-nek ítélte az egy hajszálnyi előnyt s ezzel a pályázat száz aranyát is, úgy azonban, hogy kimondó, miszerint jutalomra egyik művet sem tartja érdemesnek s alkalmaztatni kívánja az »Ügyrend« 110-dik szakaszát, hogy t. i., ha az említett mű szerzője — a rászóló ítélet dacára is — föl akarja venni a díjat (tehát nem jutalmat,) félév alatt jelentse magát a főtitkári hivatalnál. Ha jelenti, megkapja a pénzt, (s ez esetben nevét megtudjuk,) ha pedig nem jelenti, akkor a száz arany a jövő évi jutalomdíjhoz csatolandó. Mi dehogy vennék föl. Megpróbálnék inkább egy jobb darabbal nyerni meg a jövő év kétszáz aranyát. Dupla vagy semmi! 282