Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)

1874-03-20 / 65. szám

megpillantó, közeledett a kandallóhoz a sóvárgásnak oly nemével, mint az éhező, midőn kenyeret lát, s lánghoz tartá északkeleti csipős széltől meggém­­beredett kezeit. — Fázik ön, Christine ? — szólt a fiatal ember, miközben egy karosszéket taszita a kandalló elé. *— Üljön le s nyugodja ki egy kissé magát. — Köszönöm, uram, — válaszolt Christine. — Én nem fázom . . . jól érzem magamat. .. De mi csupán fél órával rendelkezhetünk ... ne veszteges­sük az időt. Beszéljen, kérem. Honnan ismer ön en­gem ? Hol találkozott velem ? — De hiszen nyilván látszik, hogy kegyed resz­ket . . . Ruhája is gőzölög a ködtül. Oh, mily meg­gondolatlanság is volt kegyedtől, elhagyni a kó­­rodat! Már szemlátomást üdült. Egész hónapi gondos ápolás művét szántszándékkal igy egyetlen nap alatt semmivé tenni! — Szántszándékkal, valóban, uram. De mit sem tesz az. Ön jó, fiatal, nemeslelkű, azt látom, nyomo­zom alkalmasint megható önt, — szólt Christine, sze­gényes öltözetére tekintve. — Ön engem meg akart gátolni abban, hogy meghaljak, meg akart mente­ni.. . föltétellel. . . vagy föltétlenül, — tévé utána élénken, midőn észrevette, hogy az ifjú ellenmondani készül. — Azonban, ismétlem önnek, én nem ezért jöttem ide. Fogadja köszönetemet részvétéért és ir­galomból keletkezett szándéklatáért, melyet irántam tanúsít. Engem nem a nyomor ösztönöz meghalás­­ra .. . Meghalok, mert meg kell halnom, mert halá­lom szükségessé vált. Van valaki, a­kire nézve ha életben maradok, valóságos veszedelem vagyok. De nézze ön, már háromnegyed kettőre. Mennyi időnk elveszett! Végezzük be. Beszéljen, hallgatom. Hon­nan és mikép ismer ön engem ? — Jelentékeny dolgokat fogok önnek mondani, Christine, — szólt az ifjú. — Engedje azonban, hogy ez álöltözéket levessem. Egy másodperc múlva visz­­szatérek. Ezt mondva a fiatal­ember, egy mellékszobába vonult vissza. — Honnan van az, hogy én csaknem elfogulttá váltam ? — susogá magában Christine, midőn Lu­­cien szobájában egyedül maradt. —Várjon csupán a hiú kíváncsiság vezetett volna engem ide ? De hát mirevaló akkor ez izgatottság, e remegés, mely raj­tam erőt vesz ? Szivem hevesen dobog, — tűnődött tovább, kezét keblére téve. —• Szivem sebesen do­­bog ... és mióta e szobába léptem, föltámadt ellen­állási ösztönöm, hogy harcot vívjon elhatárzásommal, melyet e találkozás nélkül végre is hajtottam volna. Ez mégis csak különös! Ugyan mi történik velem? Ejd, jőjön a minek jöni kell, C­susogá aztán s szi­lárd arcot öltve, igy sóhajtott föl: »Bármi történjék is, elhatározásomban mi sem fog megingatni!« A­mint eközben Christine szeme gépileg szerte révedezett, a kandalló párkányán egy félig nyilt le­velet vett észre, melynek kéziratát megpillantva, összerázkódott. — Oh, ez csodálatos ! — szólt, a levelet a lám­pa közelébe tartva. Aztán hirtelen átfutá azt tekin­tetével. Majd kivévén kebléből egy oda rejtett paprikát, összehasonlitá annak kéziratát a levelével. — E levél is tőle eredt, —C susogá. — De mi­kép lehet az, hogy e szintén nekem szánt levél ide került? Vájjon ismeri-e e fiatal ember Lucient? Oh, istenem, hátha ez ifjú maga Lucien volna! Ez eset­ben a végzet még ádázabb lenne velem szemben! Christine bágyadtan veté magát egy támlás­székbe. E pillanatban lépett ki az ifjú a mellékszobából, hol átöltözködött. Szívélyesen, közeledett Christine­­hez, kinek arca el volt tőle fordulva s leülvén vele szemben, úgy hogy a lámpa ráveté fényét, pillanatra hallgatag vesztegelt ott, kétségkívül azért, hogy a hölgy időt nyerhessen a szemügyrevételre s ráismer­hessen. Alighogy Christine rápillantott, azonnal eszmél­ni kezdett. — Most már emlékezem, — szólt a hölgy halkan. — Rám ismert, nemde ? — kérdé az ifjú, öröm­től sugárzó arccal. — Uram, — szólt Christine, ama levélre mutat­va, melyet a kandalló párkányán talált, — mielőtt­­ ön visszatért volna, e szemembe ötlött levél már sej­­teté velem, hogy kinél vagyok. Nemde ön irta azt a­­ levelet ? — kérdé oly hangon, mely még némi kételyt­­ fejezett ki. Az ifjú igenlőleg bólintott fejével. — Ön Lucien ur? — Szolgálatára. — Akkor — szólt Christine, fölkelve székéről, — meg van oldva a talány. Miután ön Lucien ur — tévé utána, folytassuk mindenikünk saját utunkat. Ön, Lucien, menjen a bálba — én pedig visszatérek oda, ahol találkoztunk. Most már nem csodálkozom többé azon, hogy ön ismeri ama részleteket, melyeknek említése fölkeltő kíváncsiságomat, míg önben idegent gyanítottam. Nincs mi földerítenivalónk egymással szemben . . . Most pedig, uram, nagyon is ideje, hogy megváljunk egymástól. — De hát hová akar ön menni? — kérdé Lucien. — Oda, ahol ön az előbb velem találkozott, — szólt a hölgy hidegen. — És azt hiszi, Christine, hogy én önt távozni engedem ? — kérdé az ifjú, a hölgy kezét megfogni akarva. — Feledte ön a nekem tett ígéretet ? —— vála­szolt Christine. — Meg kellene-e nekem azt bánnom, hogy bizalmammal megajándékoztam ? — Nem fogom önt tartóztatni távozásában, ha az csakugyan föltett szándéka, — de csak úgy, ha biztosít engem arról, hogy végzetes tervéről le­mond . .. Ön — és meghalni! — folytató az ifjú hévvel. — Ugyan elbocsáthatnám-e én, mikor azt mondja, hogy innen egyenesen halni siet! Mikor ezt egyenesen nekem nyilatkoztatja ki, nekem, a­ki önt szeretem!­­ — Éz azért, mert szeret, meg kell meghalnom, — szólt Christine. — Ez különös! — gondola magában Lucien, s a fiatal nőt csodálkozva szemlélte. — S . . . orvos­nak csakugyan igaza van, az ő betegsége a téboly­­lyal áll kapcsolatban. — De — kérdé aztán, szívélyes hangon újra megkinálva a hölgyet üléssel, — mint lehet az, hogy önnel, a­kit én ma reggel a Hotel Dieuben láttam a szent Cecilia-terem 15-ik számú ágyán fekünni, ama hídon találkoztam ? Minő fontos esemény jött közbe, mi önt arra készte, hogy a kórodát odahagyja ? Hi­szen ön még nem gyógyult meg, Christine, mit maga is jól tudhat, mert épen reggel mondta látogatáskor az orvos, hogy még legalább is egy hó tartamára kórodában kell maradnia. És én meg nem foghatom, mikép volt ereje onnan kijönni, holott oly gyönge, oly roskatag. De hát miért is engedték meg, hogy onnan kijöhessen ? Valóban, az egész dolog szinte hihetetlennek látszik. Én még három órakor a Hotel Dieuben valók, hol én egy előadást hallgattam vé­gig, midőn az önök termén mentem át s észrevettem önt ágyán. Csupán ez időközben hagyhatta a kórodát el. De hát miért, istenem, miért ? Ez az a mit teljes­séggel nem tudok magamnak megmagyarázni. f­alvt. h­nv.'. A Teleki-pályázat 1873-ban. (D.) Az akadémia minden évben megünnepli József napját, első elnöke, gr. Teleki József emléke­zetére, kinek drámai pályajutalmát ezen a napon összes ülésben hirdetik ki, ha t. i. — van kinek. Tegnap nem gratulálhattunk senkinek, s a szép emléknap gyásznap lett a hazai drámairodalom év­könyvében. Nem üdvözölhettünk uj­szülöttet a dicső­ség nevében, hanem a »requiescat in pace«-t visz­­hangoztuk a felebaráti szeretet hangján. Vadnay Károly mondta a halotti búcsúztatót, a bíráló bizott­ság nevében, mely — kívüle — Székács József tisz­teleti s Szász Károloly rendes tagokból, a színház részéről pedig Molnár György és Bercsényi Béla színészekből állt. Nem az ő hibájuk, hogy bíráló­­bizottságból temetési egyesületté, alakultak át. Csekélyebb számú verseny — jegyzi meg a jelentés —nem volt még a Teleki-pályázaton,mint tavaly.Csak öt darab versenyzett. Ez­­jó jel lenne, ha azt jelente­né, hogy csak hivatott erők léptek ki a pályázat küzd­­­övényére; de nem így történt; nem szomorú játékok, hanem szomorú munkák versenyeztek, melyek mind osztoznak ama közös hiányban,hogy nincs bennök sem tragikum, sem jellemrajz, sem drámai cselekvény, sem­ költői nyelv. Ha az »ügyrend« ama föltétele, mely szerint »csak valódi tragédiák fogadtatnak el,« nem csupán a forma külső oldalára, hanem a szó benső értelmére vonatkoznék, akkor most a bíráló bizottság jelentése csak e rövid mondatból állt volna: az 1872-dik évi pályázatra egy valódi tragédia sem érkezett; de miután annak megrostálására, hogy a be­adott versenyművek közt melyek a valódi tragédiák, külön bizottság nincs, a jutalmat pedig minden évben ki kell adni, ennélfogva a bizottság kénytelen hosz­­szabb jelentést tenni erről a szomorújátéki pályá­zatról is, melyben egy valódi szomorújáték sincs. A bizottság azonban fölveti a kérdést, hogy nem állana-e úgy a drámairodalom, mint az akadémia érdeké­ben oda módosítani az ügyrendet, hogy a saját képein bírálást előzze meg annak megrostálása, hogy me­lyek az elfogadható ,valódi tragédiák,« mert az tel­jességgel nem állhatott a nemes alapító szándékában, hogy szomorújátéki díjhoz jussanak oly gyarló mű­vek is, melyek nem »valódi tragédiák« s melyeknek csupán címlapjára van írva ez a szép szó? Íme, most is, a többség szerint viszonylag legtöbbet érő műre is az a vélemény mondatott ki, hogy hatása olyanforma, mintha Shakspeare római tragédiáinak paródiája akarna lenni,­ persze nem a szerző akara­tából, hanem komoly törekvése ellenére. Ily körül­mények közt megeshetik, hogy ha az ügyrenden nem módosítanak, a hivatott erők pedig visszavonulnak, a Teleky-pályázat a kontárság jutalmazó­ja, vagy legalább díjazója leend. A jelentés részletesen indokolta a szigorú véle­ményt, ismertetve a gyönge műveket, habár — mint előre volt bocsátva — a halvaszülötteknek nem szo­kott lenni biographiájuk. Legroszabb a »Ca­raff­a« című, melyben a történelmi események és alakok igen gyermekesen vannak felfogva s a­mit beszélnek és cselekesznek benne, mind csupa merő képtelenség. Szerző azt vélte hazafias kötelességének, hogy Caraffát a legnyomo­rúságosabb színben tegye tragikai hőssé. S nyelve is olyan, a milyen a kompozíciója. »Bondi Lőrinc, a havasok királya« szintén képtelen és nevet­ségesen szőtt történet. Egy hegyi rabló lányt ragad magának, de miután ez fiába szeret, a lányt gyáva alattomossággal megmérgezi s akkor tudja meg, hogy saját lányát rabolta el, szerette és ölte meg. A darab egy nőszemélye azt mondja rá: »Irtózta­­tóbb, semhogy irtóztatónak lehetne mondani« Csak igen kevéssel ér többet a »György barát«, mely Martinuzzit bensőleg össze nem kapcsolt tablotnk­­ban, gyarló és gyakran igen ízléstelen nyelven a ha­zaszeretet tehetlenjének mutatja be, egy a viharban kedvetlenül csikorgó szélkakasnak, mely ide-oda fordúl, mig a tetőrül le nem ütik. A műben el van törpitve minden történeti alak s drámai cselekvénye nincs. A nyelvéből idézett mosdatlan phrázisokat pedig a nők iránti tiszteletből nem ismételhetjük. A­ z'■"ül! " ".'I .............................. bizottság abban egyhangúlag megegyezett, hogy e három mű nem méltó semmi figyelemre. A másik kettő is csak annyiban méltányolható, mert még­sem annyira gyarlók, mint emezek. Különben e jobbak közt is akár az egyik, akár a másik, nem épebb, mint — egy francia szójárás szerint: »a félszemü király a a vakok közt.« A »Saul király« szerzőjében van n­kói tehetség, adott is egy pár csinos részletet, de az ó-testamentomi történetek halmazát nem tudta drá­maivá alakitani s hőséből egy bogaras, kapkodó em­bert csinált, kit egy fondor próféta jóslata zaklat s bár a legkisebb józan ész mellett is könnyű volna dolgát jól eligazitnia, ő mégis minden áron azon van, hogy a próféciát maga valósítsa meg magán: bátorul él és ijedtségében hal meg. Dávid (a lantos) is, valamint a többi személyek, gyöngén, hatástalanul festvék, a nyelv erőtlen, a verselés hibás. »A n­é­­pért« című pályamunka Rómát akarja lefesteni Ca­­ius Gradius korában, de igen gyöngén, érdektelenül festi. Grachust oly ellenségek által buktatja meg, kik igen silányok; tragikai tévedés nélkül szúratja le hősét s az olvasót azzal akarja kiengesztelni, hogy végül a Gradiusok anyjával egy jobb jövőbe nézet. A mű katasztrófája baleset. Sőt alkalmasint a mű maga is az. De mivel tehetlen hőse még­sem válik oly hígvelejű alakká, mint Saul, a bírálók több­sége (három, kettő ellen.) »A népért «-nek ítélte az egy hajszálnyi előnyt s ezzel a pályázat száz aranyát is, úgy azonban, hogy kimondó, miszerint juta­lomra egyik művet sem t­a­rtj­a érdemes­nek s alkalmaztatni kívánja az »Ügyrend« 110-dik szakaszát, hogy t. i., ha az említett mű szerzője — a rászóló ítélet dacára is — föl akarja venni a díjat (tehát nem jutalmat,) félév alatt jelentse magát a fő­titkári hivatalnál. Ha jelenti, megkapja a pénzt, (s ez esetben nevét megtudjuk,) ha pedig nem jelenti, akkor a száz arany a jövő évi jutalomdíjhoz csa­tolandó. Mi dehogy vennék föl. Megpróbálnék inkább egy jobb darabbal nyerni meg a jövő év kétszáz aranyát. Dupla vagy semmi! 282

Next