Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)

1874-03-28 / 71. szám

Szombat, március 28.1874. 71. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: félévre..........................8 frt. félérlyedévre.......................4 . Megjelenik az Ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetéses (Budapest, barátok-tere Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ír­t FŐVÁROSI LAPOK ápril-júniusi évnegyedére felhívjuk olvasóink figyelmét, kérve, hogy szívesked­jenek mielőbb megújítani előfizetéseiket, nehogy — mint ez az év elején is történt — a tömeges elkésé­­sek miatt újra kellessen nyomatni az első számokat, mi a kiadó társulatra nagy költséget hárít, az elké­­sőkre nézve pedig azzal a hátránynyal jár, hogy vár­­niuk kell az első számok másodszori kiállítására. A szerkesztőség — jeles írók közreműködésével — igyekezni fog továbbra is oly lapot állítni ki, mely a műveit olvasó közönség igényeit kielégítse, s folyvást megérdemelje azt a nagymérvű pártolást, melyben részesül. Vadnai Károly, lapszerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum­“-társulat, mint a lap kiadója, figyelmezteti a közönséget, hogy az előfizetéseket leg­célszerűbben lehet postautalványok által eszközölni. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes leve­lek e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Pesten.“ A hímzésről. (Felolvasás.) Pulszky Károlytól. Nehéz föladat vár arra, ki a művészet­ történe­lemnek szenteli magát, ha a puszta adatok gyűjtésén és összeállításán túl akar terjeszkedni s a kritika te­rére lép át, mert akkor a termelő és bíráló képesség­nek oly vegyülékét követelik tőle, melyet vajmi ne­héz valakinek magában egyesítnie, ha azonban akár akár másik irányban nem bír teljesen meg­felelni, úgy bizvást várhatja, hogy vagy a tudósok vagy a művészek nem fogják elismerni illetékességét. Még kényesebb föladata van annak, ki a tudo­mányt az ízlésre akarja alkalmazni s esetleg a jelen­legi állapotokkal szembeszállni. A divatot kell ekkor megtámadnia, mely korlátjánál uralkodik e téren s ez annál nehezebb, mert annak hatalma épen oly té­nyezőkön alapszik, melyek a tudományt kizárják. A divat önkényes, főleg az újat keresi, ellent mond ön­magának szeszélye szerint és sohasem gondolkodik. De épen mert ez a titka erejének, a tudomány e pon­ton győzve, teljesen megtörheti. Oly egyszerűek s a tárgy természetéből folyók az ízlést szabályozó főel­vek, hogy mihelyt felőlük gondolkozni kezdünk, a divat uralma megszűnik. Az iparművészeti reformnak, mely jelenleg egész Európában érvényesül, alapelve, hogy minden tárgy alakjának és diszítésének öszhangban kell állnia hasz­nálati céljával s az anyaggal, melyből készül. A múlt­ban kutatja az időket, melyekben az egyik vagy má­sik anyag leginkább lett e szabály szerint földolgozva s ezek termékein neveli érzékét, nem bízva szubjektiv ízlésünkben. Hiszen a modern világban születésétől fogva mindegyikünk oly tárgyakkal van körülvéve, melyek mindenhez közelebb állnak, mint a forma­­szépséghez és színharmóniához s e folytonos befolyá­sok mellett lehetetlen, hogy érzékünk ezek miatt ne szenvedjen. Modern műveltségünk sokkal szélesebb látkörrel bír, mint a megelőző időké, de épen ezért sokkal nehezebb is egyöntetű termékeket hozni létre. Mai nap sok eszközzel rendelkezünk, kivált az ipar terén, melyek ismeretlenek voltak elődeink előtt; de ép ezért kell iparkodnunk pontosan megismerni a határokat, melyeket átlépnünk nem szabad s melye­ken azok önkénytelenül is mindig belől maradtak. A tudást az ösztön árán vettük meg, minélfogva a sza­bályokat mindig szem előtt kell tartanunk; érzékünk elhagy, ha csak rája akarunk támaszkodni. Hiszen találó példánk van rá. Egyike ama kevés törvények­nek, melyeket tisztán természettudományi úton be­bizonyíthatunk, a színharmóniáé, melynek alapja az, hogy a színek összege fehérre egészíti ki egymást s mégis a törvény ellen minden szoba berendezésében, minden bútordarabban fogunk hibát találni, pedig a mórok, az Alhambra épitel, az épület diszitésében szorosan megtartották s mi mégis most e törvény al­kalmazását az indusoktól és persáktól tanuljuk. Egyes iparművészeti ágaknál azonban még technikai fö­lénynyel sem birunk a múlt fölött, így példáúl a zo­mánc, mely oly nagy szerepet játszott a középkor­ban, tökéletesen el lett hanyagolva s újra kellett föl­fedezni, mikor aztán megint becsülni kezdték. így vagyunk a hímzéssel is, mely lassan kint el­vesztette magasabb céljait s ezekkel együtt technikai finomságai is feledésbe mentek. Ruházatunk külső fényére sokkal kevesebb súlyt fektetünk ma, mint az antik világ vagy a középkor s a magas tökélyre vitt szövés teljesen kielégít minket. A festészet rég túl­szárnyalta s leszorította a verseny­térről e vetély­tár­sát, úgyhogy a hímzés ma már csak egyes bú­tordarabokon és csecsebecséken tengődik, itt is leg­tökéletlenebb alakjában, a kereszt­öltésben. Oly mű­vészetből, mely valaha a legmagasabb föladatokat oldotta meg, gépies foglalatosság lett, a hölgyek üres óráinak kitöltésére. S mégis minden női munkatársa­ton okvetlenül találkozunk munkákkal, melyek bá­­mulatraméltó szorgalomról és kitartásról tesznek ta­núságot, melyek évek munkáját veszik igénybe­­ s többnyire hajszálakkal vagy ezer meg ezer üveg­­i gyöngygyel hímzett képek; a roppant munka és sze­retet, melylyel készitvék, bizonyitják, hogy művé­szeti termények igényeivel lépnek föl s az ilyeneket azután meg szoktuk csodálni, a szakértő Jury pedig elsőrendű dijakkal tünteti ki azokat s igy kénytele­nek vagyunk azt hinni, hogy a hímzés legmagasabb céljait elérték. De ha kutatjuk, mi feladata van a hímzésnek, arra a következtetésre jutunk, hogy fényes példáját adja annak, mint lehet a legtöbb munka és idő igénybe­vételével a legkisebb eredményt hozni létre. Hiszen mennyivel rövidebb idő alatt s mennyi­vel egyszerűbb eszközökkel éri el a rézmetszés, a festészet azt a hatást, mely után az ilyen hímzés tö­rekszik. Valamely iparművészeti technika csak úgy­­ teremthet nagyot, ha sajátságaihoz ragaszkodik, nem , pedig ha ezekről lemond s egy másikat majmol. Tekintsünk végig a hímzés történetén s vizsgál­juk, minő célokat tűzött ki a műág magának, mily eszközökkel oldotta meg azokat s ebből következtet­hetni fogjuk, mennyiben életképes ma még. A műveltség alacsony fokán álló népeknél, ahol még a szövés mestersége is ismeretlen, a vad ember az állatok bőreit, melyekkel födi magát, búrokkal és növényrostokkal köti össze, a varrást nem rejti el, hanem inkább föltünővé teszi, különféle szinü szála­kat használ s igy szerény módon diszíti öltözetét. Ez egyszerű lapos öltést, mely azonban már nemcsak két ruhadarab összefoglalására való, hanem egyszers­mind diszül is szolgál, tekinthetjük a hímzés legré­­giebb alakjának. Az ó­korhoz fordulva, Egyptom és Assyriában a legrégibb időkben is fejlett művészetre találunk s a hímzések is, melyeket e népeknél látunk, a tökély magas fokán állanak. Saquarában egy mú­miával együtt hímzéseket leltek, melyek a harmadik dynasztia idejéből valók, körülbelül háromezer évvel Krisztus születése előtt. A hímzés ntálok a ruha és szoba díszítésénél fontos szereppel bírt. Sőt Semper, a modern műkritikusok egyik legkitűnőbbike, azt ál­lítja, hogy az egyptomiak szobrászata és festészete falon kivitt hímzés volt, keresztöltésben, ennek min­den stilisztikus tulajdonait megtartva. Az assúr kirá­lyok palotáiban, Koujondjék és Khorsabad­ban ta­lált, alabástromból faragott és megfestett faldíszíté­­sek és mennyezetekről is azt tartják, hogy hímzések utánzásai. A görög és római korból nem ismerek hímzést, de nyomaira gyakran akadunk a régi írók­nál és emlékekben. Az Íróknál két kifejezést ta­lálunk: »opus plumariumot« és »opus phrigionu­­mot« melyek néha ellentétbe vannak állítva s igy különféle technikára vonatkoztathatók. S va­lóban a himzés minden nemét két alapfajra vi­hetjük vissza : a lapos és keresztöltésre. Az nem törő­dik az alap szerkezetével, fokonkint nagyobbodó öl­tések által képes minden görbe vonalat leirni s többé vagy kevésbbé tömötten rakva a fonalakat egymás mellé, a legkülönbözőbb árnyalatokat tüntetheti elő. Ennek legegyszerűbb eleme a négyszög, a­melynek nagyságát az alapszövet szerkezete határozza meg, s ezért az ily technikával kivitt alakok körvonala mindig lépcsőalakú lesz. S így míg a lapos öltéssel embert, állatot, virágot ábrázolhatunk minden nehéz­ség nélkül, a keresztöltés, ha e feladatot tűzi ki ma­gának, csak torzképeket hozhat létre. Díszítések létrehozására ellenben, melyek egyenes és törött vo­nalakból állanak, vagy a növény és állati alakok egyszerűsített schémáiból, kiviteli egyszerűségének könnyűségénél s a hatásos erőteljes benyomásnál fogva, melyet érdes felülete tesz, minden más hímzés­nél alkalmasabb. A hímzés rajzolóművészet s egy az alaptól szinben vagy­ fényben különböző anyaggal disziti azt s e szerint a festészettel közel rokonság­ban áll. A festészetet azonban kifeszített földretekre vagy falakra alkalmazzuk, mig a himzés a lágy, hajlékony szövet dísze. Nagyon jól érzi ezt az indus, midőn a könnyű, majdnem átlátszó mousselint csak fényes arany pikkelyekkel hinti be, vagy a legegy­szerűbb mértani alakokban ékíti, melyek a szövet bármely fekvésében sem torzulnak el; jól tudta ezt a görög és római is, midőn a gazdag hímzéssel nem födte be az egész ruhát s csak a tóga biborszin szegélyére al­kalmazta és a clavusra, mely a konzulok, szenátorok és egyesek mellének bal részét díszítette. A pompás »toga triumphalis« ellenben, melyet a császárok és hadvezérek diadalmenetükön használtak, teljesen el­ő volt borítva hímzésekkel. Nehéz tyrusi biborszövet­­r­ből készült ez, mely kevés, de hatalmas redőkben­­ függött alá s széles felületeket nyújtott. Ránk ma­­­­radt consularis diptyebonokon látunk ilyeneket, hol a faragó szorgalmasan kivéste a pálma-ornamentek által képzett medaillonokba foglalt mellképeket, melyektől e köpeny aztán a »toga picta« nevet nyeré. A byzanci udvar fényszerető, legkisebb részleteiben is mesterséges etiquetteje és szoros összeköttetése a kelettel, tágabb tért nyújtott s uj lendületet adott a hímzésnek. Ekkor jöttek a selyem szövetek átaláno­­­­san használatba, nem többé gauzeszerü alakban, melyben azokat az antik világ ismerte, hanem ama merevséggel, mely a nehéz selyem szövetek tulajdona s melynél érvényre juthat ez anyag kellemes s fóbá­ját képező fénye. Ez uj anyag elterjedése forradal­mat idézett elő az egész ruházkodási modorban, mely gyökeres változáson ment át. A görög és római ruha alapja a dús redőzet volt, melyet a lágy gyapjú-szö­vetek képeztek, mignem e plasztikus elv helyére a s­z­i­n lépett; a ruha kevésbbé ráncos, sőt feszesebb lett s a hímzés sietett az üres felületeket betölteni. Az e korbeli szerzők gyakran leírják a ruhák gaz­dag diszitését s az egyháziak néha élesen támadják meg a pazar fényűzést, mely e tekintetben Byzancban dívott s Szent­ Asteriusnál olvassuk, hogy a keresz­tyén szenátorok tógáin néha hatszáz alak és esemény is volt f­imezve. Ez utóbbiak többnyire a szenteket ábrázolták vagy ó­ testamentomi történeteket s Krisz­tus életét. E korból sem maradtak ránk ily művek de fogalmat képezhetünk magunknak róla, ha a ma­­­gyar királyok koronázási palástját vizsgáljuk. E köpenyt, mint tudva van s a rája h­im­­zett fölírásból is kitűnik, Grizela királyné hímezte 1031-ben. Külső szélét tizenkét hímzett medaillon ké­pezi, melyek Szent­ István, Grizela és más fejedelmek mellképeit ábrázolják; e fölött a tizenkét apostol ül, majd építészeti keretekben harcoló alakokat látunk.

Next