Fővárosi Lapok 1874. április (74-98. szám)
1874-04-22 / 91. szám
Szerda, ápril 22.1874. 91. szám Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 írt. Negyedévre........................ „ Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. kiadóhivatal. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a Kéthejűség. Kétszeres áldás érte sorsom. Két feleségem van nekem, És mind a kettő olyan kedves: A múzsa meg a hitvesem. Az egyik fölvon a magasba, Hol csillagokba vész a szem; A másik le-lekí a földre, A mely virágokat terem. Az egyik örök fényt ígérget, Babérfrízért és ihletet; A másik karjaira nézve, Szelíden súgja : »gyermeked !« S én mint Mahomed koporsója Az ég és föld közt lebegek. És érzem, hogy e kettő nélkül Sem itt, sem ott nem élhetek. Gróf Zichy Géza: A későn támadt szerelem. Elbeszéli: Katinka. (Folytatás.) — Tehát ennek a férje is elment? A pap elhagyta szószékét, a fiatal férj nejét, az apa pici gyermekét ? Hogy érzelmeit és szégyenét elrejtse a pici gyermek arca mögé, átvette a kisfiút, csókjaival halmozta el és gyügyügött fülébe lágy, érthetlen szavakat, de melyekre a pici gyermek nevetni kezdett. Az anya ott hagyta gyermekét, hogy az érkezőket jól megvendégelje. Ilona pedig ölébe állította az alig féléves gyermeket és nagy égszinüi szemeibe nézve, kezdte vallatni: -- Ugye, ha tizenöt évvel nagyobb volnál, ott lennél most most te is, ahol atyád van ? Milyen furcsa elképzelni, ha te ebbe a pici kezedbe kardot ragadnál és ezzel a te pici kezeiddel nagy puskákat sütögetnél az ellenségre! Milyen nagy kárt tennél benne! A férj ezt a játékot olyan bolondosnak találta. — Ugyan, hogy tudsz ezzel a kis ostoba jószággal ilyenekről beszélni? Ilona nem felelt, hanem tovább beszélt a gyermekhez. — Ilona te még mindig gyermek vagy! — jegyzé meg a férj mosolyogva. — Bár az lennék!... E pár szóban annyi szemrehányás és fájdalom volt, hogy végig rezgett a férj minden idegén. — Ilonám, én most komolyan szólok hozzád, abban a reményben, hogy lelkesültséged mellett is elég higgadt leszesz szavaim igazságát belátni. Látod, én is tudom becsülni, ki vész idején hazáját védi, ez kötelességre a férfinak, de még más egyéb kötelességek is vannak, amikkel a hazának szintén nagy szolgálatot lehet tenni. Baj volna, ha minden ember katonának menne. Én itthon maradtam, mert érzem, hogy jobb vagyok gazdának , mint honvédnek. Hana e percben a kis fiúra nézett s azt gondolá: » Csak légy te kis fiam bátor, lelkesedni tudó férfivá !« E percben bejött a fiatal lelkészné, könytelt szemmel, mosolygó ajkkal s elkapta a gyermeket és ő is ahhoz kezdett beszélni: — Kedves kis fiam! ma vagy holnap haza jön atyád, a te derék atyád! Ő szente ezt nekünk. Csúcsánál megnyerték a csatát. Aztán sírt és nevetett egyszerre. A másik fiatal asszony pedig még jobban pirult. Koszul esett rá gondolnia, hogy az ő férje nem volt ottan. IV. Másnap reggel a két nő télizöldbül és virágházi borostyánból koszorút kötve ültek egy szőnyegen. A férj az ablak előtt állt. A leggyönyörűbb téli reggel volt, minden födve puha fehér hóval, melynek felszíne jéggé fagyva csillogott, mint sok milliárd gyémántszem a feljövő nap tiszta sugaraiban. Kálmán, amint ott állt a téli tájképet szemlélve és gondolkozva otthoni dolgairól, egyszerre csak összerázkódott. — Nézzétek! mi az ottan? A lelkészné pedig, amint kitekintett, fölsikolta. — Végünk van ! Ott jön a topányság! Valóban a falu fölött elterülő begyoldalban, a hóval borított zöldfényük sudarai közt fénylettek a tiszta téli reggel levegőjében a kaszák és lándzsák acéljai. E percben gyorsan nyitott be egy oláh menyecske. — Hamar, hamar! A topányság itt van! Az uram előre szokött engem értesíteni, hogy ha a nagyságos urnak még lenne itt valakije, én távolítsam el. Míg a hegyről bejönek, egy jó órába belekerül. Addig talán Kolozsvár felé el lehetne menekülni. Tehát csak gyorsan! Neked is, tiszteletes asszonyom, jó lesz velek menekülni. — Nem, nem, inkább meghalok, mint hogy most menjek, midőn őt várom.. . Ő eljön és megvéd bennünket. Aztán talán ezek sem vadak, hogy az asszonyokat is bántsák. — Én is itt maradok, — mondá Ilona. — Minő beszéd ez Ilona ? Csak készülj rögtön. A mi falunkhoz csak este későn érhetnek, addig minden dolgomat eligazítom, hogy csak a puszta falakat kapják, ha oda jőnek. Gabonát, pénzt, ékszert elkell előlük takarítani. Nem nekik szereztem. . A fiatal asszony most látott először lángot férjének fekete szemében s fölhevülést nyugodt arcán. És szebbnek találta, mint bármikor. E percben tompa dördülés rázta meg az ablaktáblákat. Odaát a hegyen szólaltak meg a faágyúk. A férj lázas sietséggel sürgette nejét az indulásra. A lelkészné, első ijedtségéből magához térve, mondá:t — Az út Kolozsvár felé már nem lehet szabad. Az úri fogat pedig rögtön is föltűnnék rajta, hanem gyalog az önök falujáig még veszély nélkül el lehetne jutni. — Én nem távozom, — szólt közbe Ilona. — Itt van Mina, ő benne bízhatunk, ő felöltöztet minket saját ruhájába, és azt mondja, hogy az udvarhoz tartozó cselédek vagyunk, így kikerülhetjük a veszélyt. A férj sietett felelni : — Adja a jó isten! Öltözz gyorsan Ilonám, én pedig menekülök, hogy otthonunkat megmentsem. És elmente menteni vagyonát. A fiatal nő arca most már nem piros volt, hanem halulsápadt. Úgy állt ott a szép asszony, mint egy kőszobor. De hideg szoborkezét csakhamar megfogták s elvezették. Érezte, mint tépik le róla a ruhát s mint adnak rá mást, idegenszerűt. A lelkésznő belátott a fiatalasszony szivébe, — hisz néha egyik nő úgy tud a másik szivében olvasni, — s oda súgott a fülébe : — Ilona, öltözzék gyorsan, s rejtsük el koszorúinkat, hogy megmaradjanak hazatérő atyja és az én férjem számára. A nő felrezzent. Édes volt rá gondolni, hogy van neki is, a ki védje. Sietett öltözni s pár perc alatt a legszebb oláh menyecske lett. Karcsú, gömbölyű termetéhez oda kimúlt a pirossal gazdagon kivarrt fehér gyolcs ing, melynek fodros »zászlis« ujja szabadon hagyta szép fehér karját; a fejére könnyedén felkötött piros olajos kendő alól pedig tömött sötét hajának egy-egy gyűrüdző fürte, amint fehér homlokára esett, olyan különösen bájossá tette szép fiatal arcát. Nemsokára vad zajjal tört be a vad csorda. Amint a tágas termeket elözönlék, romboló dühök legelébb is a családi képeknek esett, s csak midőn ezeket összelyukgaták és összetörték, láttak egyébhez. Volt egy tárgy, amit e vad nép különösen szeretett, összegyűjtött és elcsomagolt: a vas. Ha ez akadt kezükbe, mint valami drága, féltett kincset vitték haza havasi kunyhóikba, és hosszú éveken át rejtegették. Az ötvenes években sok kirablott családnak kerítették haza gyémánt, arany és ezüst drágaságait, de vasat a legszemesebb csendőr sem birt, csak egy kis darabkát is fölfedezni. Azt elásták a havasokon. Míg a lelkészné karjai közt ringató kisgyermekét és azzal, mint valami titkos talizmánnal, távol tartotta magától a szilaj népet. Ilona nem akart félrehuzódásával gyanút kelteni s úgy tett, mint a falubeli oláh nők: bámuló kíváncsisággal vegyült a tömegbe. Egy fiatal móré szilaj tekintete egyre kisérte minden léptét. Ilona gondolá, hogy talán a móré gyanakszik. Jó lesz tévútra vezetni, a gondolá s oda nézett bátran a szemébe és jókiejtésű oláhsággal megszólalt : — Na most jőnétek ti kényes uraságok megkérdezni, hogy miért nincs rend a szobátokban ? — s szintén babotáztak. — Milyen jó is lenne az, ha most jőnének azok a kényes uraságok! Midőn már annyit romboltak, hogy szinte beléfáradt a kezük, le a pincékbe oszlottak szét. (Folyt, köv.) Ne játszunk a fájdalommal. Girardin Emilió regénye. (Folytatás.) — Lenyugodott, mert beteg, — viszonzá Viremont úr. — Azonban nem kell őt sajnálni e csekély baj miatt, maga kereste azt magának; a tengeri rák igen egésségtelen étek ily időszakban. No én már meg nem ettem volna; nem biz én! . .. — De hiszen én úgy emlékszem, hogy Hektor sem evett azt, — vágott közbe Leontine. — Evett biz ő; meg akarta ízlelni; maga bevallotta ezt nekem, és ép ettől lett roszul. — Az Operában ? — Ott, az előcsarnokban, a kijáratnál, ájultan rogyott össze egy pillanat alatt. Szerencsére, kocsink épen előállott s mi gyorsan beemeltük őt abba. — Szegény Hektor, — szólt Leontine, — ugyan nézzük meg őt. — Már ma nem háborgatjuk , — válaszolt Albertné hevesen. — Most már jóízűen alszik s hónap semmi baja sem lesz, tökéletesen meggyógyúl. — Meggyógyúl! — motyog, a kedvetlen ínyenc. — Hiszen meggyógyúl, csakhogy egykét nap beletelik, míg. . . . — Volt- e ma este valaki látogatáson nálad ? — kérdé Albertné, más egyébre akarva a társalgást terelni. — Senki, teljes magánosságban töltöm az estét. E felelet látszólag kielégítő Albertnét. Leontine helyén más nő még ezt is utána tette volna. — Oh, én senkit sem is vártam; mindenki azt hihette, hogy színházba mentem. De Leontinenek nem volt bátorsága, úgy vélekedett, hogy: inkább semmit nem hazudni, mint ügyetlenülhazudva, pirulni!