Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)

1874-05-23 / 117. szám

Mih­alovich­ Ödön dalairól. (D.) Németország egyik legjelentékenyebb szak­lapjában, a lipcsei »Neue Zeitschrift für Musik« két közelebbi számában igen elismerő cikket olva­sunk Mihalovich dalszerzeményeiről. »Már 1872-ben — igy szól a cikkíró — Mihalovich első dalfüzete (megjelent Táborszkynál Pesten) méltánylásra talált e lapban; azóta ő még három ily füzetet adott ki, és az akkor kimondott kedvező ítéletet ez újabb füze­tek teljesen igazolták. E dalok különös becsét talán nem annyira a tisztán zenészeii teremtő erőben, mint inkább a költői tárgy teljes áthatására irányzott tö­rekvésben találjuk. Szerzőnk az adott helyzetet éle­sen tudja felfogni, és ennek nyomán dalait a hangu­latok erőteljes és igaz képeivé alakítja. A hangulat­festés képességét szerzőnk egyenlő mértékben leírja, akár a természet, akár az emberi lélek életével áll­jon szemben. Felfogási és jellemzési tehetsége a leg­­ellentétesb irányokban érvényesül: vihar és tündér­­tánc, éjféli rémek borzadályai és szende, holdfényes ömlengések, a szenvedély tobzódásai és a leggyön­­gédebb érzelem, reménytelen és boldog szerelem fel­váltva emelik föl hangjaikat e dalokban. A tarta­lombeli hangulatok ez ellentéteinél nem kevésbbé feltűnő az irály változatossága. Szerzőnk némely dalban tisztán lyrikus, talán csak egynél ballada­­szerű epikus, míg a legtöbbeknél határozottan drá­mai irálylyal találkozunk. Világos, hogy a szerző, (ki csakugyan »Hagscarth és Signe« című opera írá­sával foglalkozik) leginkább ez utóbbi felé hajlik. Egyátalán , ha mélyebbreható kutatás tárgyaivá teszszük dalait, az alak sokszerűsége mögött feltalál­juk a szerző eléggé kifejtett és következetes egyéni­ségét. Ez az egyéniség inkább hatalmas és sötét, mint lágy, gyöngéd s vidám képek alkotásában ott­honos. Ezzel összefüggésben áll már említett hajlama a drámai irály felé. Úgy látszik, hogy a természet elemeinek legvadabb harca, a démoni rémek hajme­resztő játéka és az emberi szív örök szomorúsága s legmarcangolóbb kínjainak közepett ütötte föl ked­venc tanyáját, s e téren nem mindenki által elérhető hatásokat tud már­is előidézni. Valamely szerző egyéniségének fölismerésére talán legbiztosabban vezet oly alakításainak tanul­mányozása , melyek tárgya különböző felfogásra nyújt alkalmat, mert itt az egyéni hajlam határozza meg a választást. E szempontból szerzőnkre nézve felette jellemző Lenau »Bitte« című költeményére írt dala. (a lipcsei Kahnt-nál megjelent hét dal közt.) Ugyanezt a szöveget Franz Róbert is zenére alkal­mazta s ő, mint tetőtül talpig lyrikus, szorosan a köl­teményben kifejezett pillanatnyi hangulat határai közt mozog, s csupán ehhez alkalmazza szép és át­szellemült nyugodtságot lehelő zenéjét. Nem így Mi­­halovics. Ő nem elégszik meg azzal, hogy a költő két strófájában közvetlen foglalt érzelmi mozzanat­nak adjon kifejezést; hanem a­mig a költeményt olvassa, előtte áll amaz egész egyéniség és életkép, melynek talaján nőhettek ily érzelmek; s midőn a zene fényének sugarait ama hangulat megvilágítá­sára irányozza, melyet a költemény szavai magukba zárnak, (és mely a lyrikus zenészt kizárólag ér­dekelte.) e háttérnek odafest — homályos körvona­lazásban — egy egész jellemet, és sejteti annak vi­­har-korbácsolta pályafutását. S ebben áll Mihalovich dalirályának drámai jellege. Az, a­ki a »kérelem« e zenei alakításából szavát emeli, meghasonlott az élet­tel, elbágyadt a küzdelemben, ezerszer megcsalatva elveszté hitét az emberiségben, s végre egy sötét szempár édes pillantásaiban leli a boldogság utósó sugarát, kietlen szivének utósó nyugalmi reményét. Nyomorának mélyéből feljajdulva ezt kiáltja: »Szállj rám! bűvös homályaid hatalmával távolitsd el tőlem e világot, s te egyedül lebegj fölöttem! Egy hajó­törést szenvedettnek vészkiáltása ez; rejtsd el e csalfa világot« — e szavakban kulminál szerző fel­fogása szerint a költemény, s midőn ezekhez ér, a zene enyhébb jellemet ölt, s lassú eséssel a szeretett lénynyel való egyedüliség felé vezet. E célnak bol­dogító elérését a végütények egyszerű, átszellemült hangjai sejtetik, melyek egy békétlen élet homályait a remény egy végsugara által szétoszlatván, a komor képet az engesztelődés víziójával fejezik be. Ily meg­ható emberi rajzzá fejlesztette szerzőnk drámai te­hetsége az egyszerű költeményt. Az általunk egy példában illusztrált drámai irály, lyrikus költemé­nyekre alkalmazva, Mihalovich némely dalának bi­zonyos töredékes jelleget ad, mely mindazokra kel­letlenül fog hatni, kik nem tudják vagy nem akarják a szerző szándékát felfogni, és az általa eléjök állí­tott drámai fővonásokból önmaguknak befejezett képet összeállítani. Ilyenek nem fogják e dalokat ki­elégítőknek nevezni. E vád áll akkor, ha kielégítés alatt azt értjük, hogy mi se maradjon szellemi önte­vékenységünkre; de igaztalan, ha követelésünket helyesebb felfogás szerint oda irányozzuk, hogy mi­dőn bennünk képek ébresztetnek, ezek benső kiegé­szítésére szükséges támpontot kapjunk. Ily értelem­ben Mihalovich dalai ki fognak elégíteni mindenkit, kiben a zene iránti szeretet nem egyedül a kellemes csengések kedvelése, hanem költészeti fogékonyság­gal párosult magasabb eszményi törekvés, s ezek helyeslésével szerző beérheti. Ennyi dicséret után állítjuk-e azt, hogy a józan kritika Mihalovich dalai­ban gyönge oldalakat nem talál ? Korán sem. Nem minden üteny egyenlően értékes és egyenlően ere­deti azokban Szerzőnk határozottan a Liszt-Wagner iskola híve, s ezt jól teszi, de nem hallgathatjuk el, hogy e két nagy előképét gyakran az eredetiség ro­vására utánozza. Elismerendő azonban, hogy egyik dalfüzetétől a másikig jelentékeny haladás mutatko­zik az önálló egyéniség teljes emancipációja felé. Óvakodjék azonban attól, hogy egyénisége érvénye­sítését bizonyos erőpazarlásokban, viharfestésben és egyéb külsőségekben keresse, melyek könnyen modo­rossággá fajulnak. Kisebb hiányok fürkészetébe nem bocsátkozunk; ilyeneket keresni ép oly olcsó, mint meddő tevékenység; jobban vélünk cselekedni, ha a műértő közönséget e dalok kétségtelen értékére és sajátos jellegére figyelmeztetjük, mely a dalirodalom számos kitűnő termékei mellett is létjogukat biz­tosítja.« 512 A fekete golyó. Bogh Erik beszélye (Vége.) Mivel tölthette tehát távollétem hosszú óráit ? Vége volt a társaságoknak, divatos új öltözékeknek, szinházi páholynak és sétakocsizásnak ! Foglalatos-­­­ság hiányában tehát a legroszabbra adta magát; t. i. minden szón vagy beszéden addig gondolkozott, mig annak valódi értelmét kifacsarván, mindig félrema­gyarázta s ezzel magát elkeserítette. Miután a világot is úgy tekinté, mely ért té­sen teremtve, azt hitte, hogy ez és a természet szövet­keztek az ő boszantására. A kedves hat tante pedig buzgón segítő ebben is. Úgy vették körül, mint va­lami siratók, jajveszéklők. Ha délben vagy este haza mentem, csak kedvet­len arcokat láttam. Lehetlen volt egy szót is szólani, mely alkalmat adott volna valami keserű feleletre, így tehát legörömestebb hallgattam, habár ezt is rész néven vették, közönyösségnek vagy megvetés­nek magyarázták. Egy délelőtt föltettem magamban megkísérlem: vájjon egy zivatar nem hozná-e helyre Flórát, de kísérletem ellenkezőről győzött meg és én csak azt nyertem vele, hogy a szemrehányások egész zuhata­­ga háramlott rám, s én örültem, hogy hivatalomba menekülhetek kellemetlen otthonomból. Midőn este haza­tértem, a tante-ok elhatározá­sával a púpos Cili tante len megbízva, hogy a töb­biek nevében oly fenyítő beszédet tartson nekem, melytől még a kő is szikrát vetett volna. Ennek hal­lása túlhaladta türelmemet. Kijelentem neki is, vala­mint a többi hat boszorkánynak, hogy vagy a lépcsőn lefelé vagy pedig a kéményen fölfelé vegyék ujju­­kat, különben rögtön kidobom őket az ablakon. Mily megkönnyebbülés! Midőn e szavakat ki­­mondtam, melyek oly rég nyomták lelkemet, oly jól esett, mint ha egy nagy lidércet ráztam volna le szi­vemről ! A hadüzenet megvolt. Flóra elkeseredése irántam most már valódi gyűlöletté változott, mely minden alkalomkor oly féktelenül tört ki, hogy sok­szor elmeháborodástól féltettem. Hogy a hat tante mint boszálta meg magát, azt mindenki elgondolhat­ja, ha valaha csak egy ily Megarával is viszályba keveredett. Nincs a világon az a biztosító társaság, mely csak két garast is adna becsületünkért, s most hatan dolgozták az enyimet, így egy év alatt koronkint hallottam felőlük, de látogatásaiktól legalább mentt valék. Ezért azon­ban köztem és nem közt nem javult a viszony. Utó­jára, amennyire csak lehetett, kerültük egymást. Egy vasárnap reggel csöngettek. Én kinyitot­tam az ajtót s bámulatomra Cili­tante-ot pillantom meg a lépcsőn. — Oh ne féljen, meg ne ijedjen, nem akarom a küszöbét átlépni! — sipogó a legédeskésebb pillan­tással. — Csak azt jöttem megmondani, hogy száz­­húszezer márkányi csekélységet nyertem egy német sorsjátékon. Föltettem tehát magamban, hogy hátra­lévő napjaimat kényelmes jó életben fogom átélni, s miután tudom, hogy Flóra önnek terhére van, azt hiszem, legjobb lesz, ha magamhoz veszem. Ha Flóra önt is magával kívánja hozni, és ön ezt elfogadja, na akkor meg fogja ön az ajtómat találni, meglehet affelől győződve, hogy sem az ablakon nem ugratom ki, sem a kéményen át nem jelölök ki számára utat. Isten önnel. Ez volt házasságunknak legboldogabb napja, mivel a legutósó volt. Flórával hamar kiegyeztünk oly szép egyes­­ségben, mint talán soha életünkben, mivel elhatároz­­tuk, hogy ki-ki haladjon a maga útján. Ő menjen gazdag nénjéhez élvezni a bőséget, a­mely után annyit sóhajtott, én pedig ki a világba, élvezni a sza­badságot, a békét, a­mit oly sokáig nélkülöztem. És most ön, e szerencsétlen bál után tíz évvel, utazni lát Algír felé, hogy egy más világrészben szerencsét próbáljak, a­nélkül hogy egyebet vinnék magammal, mint szomorú emlékeket, elkeserült ke­délyt és megtompult érzékeket. Ha azon a végzetes estén oly szerencsés lettem volna, hogy a fekete go­lyóra lépek, akkor most erőteljes, jómódú ember vol­nék, változatokban gazdag élet szép emlékeivel, kéj­­utazásban Páris felé.* — Nos, kedves orvos úr! mit mond elbeszélésé­nek folytatásához ? Ha véletlenül való volna, nem lenne-e önnek elég oka arra, hogy a fekete golyót braziliai gyémántokba foglaltassa ? A vonat lassabban mozgott, s mi a roppant ki­terjedésű indóházba értünk, mely az északi vaspályáé. Möller pillanatig hallgatott, azután útitársunk kezét megragadván, igy szólt: — Meglehet, hogy igy történt volna! Talán a leányt, a­kit elvesztettem, nem ismerem eléggé. Meg­engedem, hogy szépség és gazdagság közepett ked­ves lénynek látszott, a­nélkül hogy boldoggá tett vol­na. Mindenesetre köszönöm elbeszélését. Bár tudom, hogy csak képzelmének szüleménye , megvallom, gyakran hajlandó valók azt valónak tartani. — Ez nem is volt oly különös, mert meg kell önnek vallanom, hogy egy nagy regénygyártótúl tudom. — Egy nagy regénygyártótúl ? — kiáltá Möl­ler csodálkozva. — Igen, a legnagyobbtúl, a valótúl. — Hogyan ? Ön tehát ? — Igen, a könnyelmű hadnagy, hisz ön tudja! Az, és — fájdalom! — nem más. Isten önnel! Jó mu­latságot Párisban!* ! És mi lett az elbeszélés vége ? A föntebbiekkel tulajdonkép vége volna e történetnek, de ma egy másikat is hallottam, mely annyira megörvendezte­tett, mint a mennyire a hadnagy elbeszélése érdekelt Midőn minap gyönyörű Tivolunkban ültem, mely a maga nemében a legkedvesebb mulatóhelyek egyi­ke, s a járó­kelő tömegben gyönyörködöm, szemem egy pár örömtül ragyogó arcon akadt meg. Az egyik erőteljes férfikorban lévő, a másik pe­dig kellemes, mintegy huszonöt éves szőke hajadon volt. A férfi egyszerre megpillantott s örömmel jött felém. Mint már mondom, gyakran megtörténik velem, hogy hirtelenében nem ismerek meg egy arcot, me­lyet csak egyszer láttam, kivált ha az annyira meg­változott, mint e férfinál. — Talán nem ismer ? — kérdé ez mosolyogva. — Ej, ej ! — kiáltám, — az én »fekete golyós« szerencsétlen útitársam. — Ugyanaz! De nem csoda, ha nem ismert rám, mert azóta a világ legszerencsésebb embere lettem. íme, bemutatom önnek kis Constance-omat, a mátkámat. Elbeszélte nekem visszajövetelének s mátkasá­­gának történetét. Oly kedves és oly kalandteljes volt, hogy nem adnám sokért, ha azt is elbeszélhet­ném, csak volna időm rá. Azonban még egy lakodal­mi verset kell írnom a szerencsés pár számára, még pedig ma este kell el­készítenem, mivel már holnap szükség van rá. Gr. L. B. Önismeret. (A »Saturday Review« után.) (Gy. E.) Disraeli egy beszédben, melyet nem igen rég Glasgowban tartott, többi közt hangsúlyoz­ta, hogy mennyire szükséges volna az ifjaknak korán megismerni önmagukat s e szerint irányozni törek­véseiket. A »Saturday Review«, e világhírű folyóirat.

Next