Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-23 / 117. szám
Mihalovich Ödön dalairól. (D.) Németország egyik legjelentékenyebb szaklapjában, a lipcsei »Neue Zeitschrift für Musik« két közelebbi számában igen elismerő cikket olvasunk Mihalovich dalszerzeményeiről. »Már 1872-ben — igy szól a cikkíró — Mihalovich első dalfüzete (megjelent Táborszkynál Pesten) méltánylásra talált e lapban; azóta ő még három ily füzetet adott ki, és az akkor kimondott kedvező ítéletet ez újabb füzetek teljesen igazolták. E dalok különös becsét talán nem annyira a tisztán zenészeii teremtő erőben, mint inkább a költői tárgy teljes áthatására irányzott törekvésben találjuk. Szerzőnk az adott helyzetet élesen tudja felfogni, és ennek nyomán dalait a hangulatok erőteljes és igaz képeivé alakítja. A hangulatfestés képességét szerzőnk egyenlő mértékben leírja, akár a természet, akár az emberi lélek életével álljon szemben. Felfogási és jellemzési tehetsége a legellentétesb irányokban érvényesül: vihar és tündértánc, éjféli rémek borzadályai és szende, holdfényes ömlengések, a szenvedély tobzódásai és a leggyöngédebb érzelem, reménytelen és boldog szerelem felváltva emelik föl hangjaikat e dalokban. A tartalombeli hangulatok ez ellentéteinél nem kevésbbé feltűnő az irály változatossága. Szerzőnk némely dalban tisztán lyrikus, talán csak egynél balladaszerű epikus, míg a legtöbbeknél határozottan drámai irálylyal találkozunk. Világos, hogy a szerző, (ki csakugyan »Hagscarth és Signe« című opera írásával foglalkozik) leginkább ez utóbbi felé hajlik. Egyátalán , ha mélyebbreható kutatás tárgyaivá teszszük dalait, az alak sokszerűsége mögött feltaláljuk a szerző eléggé kifejtett és következetes egyéniségét. Ez az egyéniség inkább hatalmas és sötét, mint lágy, gyöngéd s vidám képek alkotásában otthonos. Ezzel összefüggésben áll már említett hajlama a drámai irály felé. Úgy látszik, hogy a természet elemeinek legvadabb harca, a démoni rémek hajmeresztő játéka és az emberi szív örök szomorúsága s legmarcangolóbb kínjainak közepett ütötte föl kedvenc tanyáját, s e téren nem mindenki által elérhető hatásokat tud máris előidézni. Valamely szerző egyéniségének fölismerésére talán legbiztosabban vezet oly alakításainak tanulmányozása , melyek tárgya különböző felfogásra nyújt alkalmat, mert itt az egyéni hajlam határozza meg a választást. E szempontból szerzőnkre nézve felette jellemző Lenau »Bitte« című költeményére írt dala. (a lipcsei Kahnt-nál megjelent hét dal közt.) Ugyanezt a szöveget Franz Róbert is zenére alkalmazta s ő, mint tetőtül talpig lyrikus, szorosan a költeményben kifejezett pillanatnyi hangulat határai közt mozog, s csupán ehhez alkalmazza szép és átszellemült nyugodtságot lehelő zenéjét. Nem így Mihalovics. Ő nem elégszik meg azzal, hogy a költő két strófájában közvetlen foglalt érzelmi mozzanatnak adjon kifejezést; hanem amig a költeményt olvassa, előtte áll amaz egész egyéniség és életkép, melynek talaján nőhettek ily érzelmek; s midőn a zene fényének sugarait ama hangulat megvilágítására irányozza, melyet a költemény szavai magukba zárnak, (és mely a lyrikus zenészt kizárólag érdekelte.) e háttérnek odafest — homályos körvonalazásban — egy egész jellemet, és sejteti annak vihar-korbácsolta pályafutását. S ebben áll Mihalovich dalirályának drámai jellege. Az, aki a »kérelem« e zenei alakításából szavát emeli, meghasonlott az élettel, elbágyadt a küzdelemben, ezerszer megcsalatva elveszté hitét az emberiségben, s végre egy sötét szempár édes pillantásaiban leli a boldogság utósó sugarát, kietlen szivének utósó nyugalmi reményét. Nyomorának mélyéből feljajdulva ezt kiáltja: »Szállj rám! bűvös homályaid hatalmával távolitsd el tőlem e világot, s te egyedül lebegj fölöttem! Egy hajótörést szenvedettnek vészkiáltása ez; rejtsd el e csalfa világot« — e szavakban kulminál szerző felfogása szerint a költemény, s midőn ezekhez ér, a zene enyhébb jellemet ölt, s lassú eséssel a szeretett lénynyel való egyedüliség felé vezet. E célnak boldogító elérését a végütények egyszerű, átszellemült hangjai sejtetik, melyek egy békétlen élet homályait a remény egy végsugara által szétoszlatván, a komor képet az engesztelődés víziójával fejezik be. Ily megható emberi rajzzá fejlesztette szerzőnk drámai tehetsége az egyszerű költeményt. Az általunk egy példában illusztrált drámai irály, lyrikus költeményekre alkalmazva, Mihalovich némely dalának bizonyos töredékes jelleget ad, mely mindazokra kelletlenül fog hatni, kik nem tudják vagy nem akarják a szerző szándékát felfogni, és az általa eléjök állított drámai fővonásokból önmaguknak befejezett képet összeállítani. Ilyenek nem fogják e dalokat kielégítőknek nevezni. E vád áll akkor, ha kielégítés alatt azt értjük, hogy mi se maradjon szellemi öntevékenységünkre; de igaztalan, ha követelésünket helyesebb felfogás szerint oda irányozzuk, hogy midőn bennünk képek ébresztetnek, ezek benső kiegészítésére szükséges támpontot kapjunk. Ily értelemben Mihalovich dalai ki fognak elégíteni mindenkit, kiben a zene iránti szeretet nem egyedül a kellemes csengések kedvelése, hanem költészeti fogékonysággal párosult magasabb eszményi törekvés, s ezek helyeslésével szerző beérheti. Ennyi dicséret után állítjuk-e azt, hogy a józan kritika Mihalovich dalaiban gyönge oldalakat nem talál ? Korán sem. Nem minden üteny egyenlően értékes és egyenlően eredeti azokban Szerzőnk határozottan a Liszt-Wagner iskola híve, s ezt jól teszi, de nem hallgathatjuk el, hogy e két nagy előképét gyakran az eredetiség rovására utánozza. Elismerendő azonban, hogy egyik dalfüzetétől a másikig jelentékeny haladás mutatkozik az önálló egyéniség teljes emancipációja felé. Óvakodjék azonban attól, hogy egyénisége érvényesítését bizonyos erőpazarlásokban, viharfestésben és egyéb külsőségekben keresse, melyek könnyen modorossággá fajulnak. Kisebb hiányok fürkészetébe nem bocsátkozunk; ilyeneket keresni ép oly olcsó, mint meddő tevékenység; jobban vélünk cselekedni, ha a műértő közönséget e dalok kétségtelen értékére és sajátos jellegére figyelmeztetjük, mely a dalirodalom számos kitűnő termékei mellett is létjogukat biztosítja.« 512 A fekete golyó. Bogh Erik beszélye (Vége.) Mivel tölthette tehát távollétem hosszú óráit ? Vége volt a társaságoknak, divatos új öltözékeknek, szinházi páholynak és sétakocsizásnak ! Foglalatos-ság hiányában tehát a legroszabbra adta magát; t. i. minden szón vagy beszéden addig gondolkozott, mig annak valódi értelmét kifacsarván, mindig félremagyarázta s ezzel magát elkeserítette. Miután a világot is úgy tekinté, mely ért tésen teremtve, azt hitte, hogy ez és a természet szövetkeztek az ő boszantására. A kedves hat tante pedig buzgón segítő ebben is. Úgy vették körül, mint valami siratók, jajveszéklők. Ha délben vagy este haza mentem, csak kedvetlen arcokat láttam. Lehetlen volt egy szót is szólani, mely alkalmat adott volna valami keserű feleletre, így tehát legörömestebb hallgattam, habár ezt is rész néven vették, közönyösségnek vagy megvetésnek magyarázták. Egy délelőtt föltettem magamban megkísérlem: vájjon egy zivatar nem hozná-e helyre Flórát, de kísérletem ellenkezőről győzött meg és én csak azt nyertem vele, hogy a szemrehányások egész zuhataga háramlott rám, s én örültem, hogy hivatalomba menekülhetek kellemetlen otthonomból. Midőn este hazatértem, a tante-ok elhatározásával a púpos Cili tante len megbízva, hogy a többiek nevében oly fenyítő beszédet tartson nekem, melytől még a kő is szikrát vetett volna. Ennek hallása túlhaladta türelmemet. Kijelentem neki is, valamint a többi hat boszorkánynak, hogy vagy a lépcsőn lefelé vagy pedig a kéményen fölfelé vegyék ujjukat, különben rögtön kidobom őket az ablakon. Mily megkönnyebbülés! Midőn e szavakat kimondtam, melyek oly rég nyomták lelkemet, oly jól esett, mint ha egy nagy lidércet ráztam volna le szivemről ! A hadüzenet megvolt. Flóra elkeseredése irántam most már valódi gyűlöletté változott, mely minden alkalomkor oly féktelenül tört ki, hogy sokszor elmeháborodástól féltettem. Hogy a hat tante mint boszálta meg magát, azt mindenki elgondolhatja, ha valaha csak egy ily Megarával is viszályba keveredett. Nincs a világon az a biztosító társaság, mely csak két garast is adna becsületünkért, s most hatan dolgozták az enyimet, így egy év alatt koronkint hallottam felőlük, de látogatásaiktól legalább mentt valék. Ezért azonban köztem és nem közt nem javult a viszony. Utójára, amennyire csak lehetett, kerültük egymást. Egy vasárnap reggel csöngettek. Én kinyitottam az ajtót s bámulatomra Cilitante-ot pillantom meg a lépcsőn. — Oh ne féljen, meg ne ijedjen, nem akarom a küszöbét átlépni! — sipogó a legédeskésebb pillantással. — Csak azt jöttem megmondani, hogy százhúszezer márkányi csekélységet nyertem egy német sorsjátékon. Föltettem tehát magamban, hogy hátralévő napjaimat kényelmes jó életben fogom átélni, s miután tudom, hogy Flóra önnek terhére van, azt hiszem, legjobb lesz, ha magamhoz veszem. Ha Flóra önt is magával kívánja hozni, és ön ezt elfogadja, na akkor meg fogja ön az ajtómat találni, meglehet affelől győződve, hogy sem az ablakon nem ugratom ki, sem a kéményen át nem jelölök ki számára utat. Isten önnel. Ez volt házasságunknak legboldogabb napja, mivel a legutósó volt. Flórával hamar kiegyeztünk oly szép egyességben, mint talán soha életünkben, mivel elhatároztuk, hogy ki-ki haladjon a maga útján. Ő menjen gazdag nénjéhez élvezni a bőséget, amely után annyit sóhajtott, én pedig ki a világba, élvezni a szabadságot, a békét, amit oly sokáig nélkülöztem. És most ön, e szerencsétlen bál után tíz évvel, utazni lát Algír felé, hogy egy más világrészben szerencsét próbáljak, anélkül hogy egyebet vinnék magammal, mint szomorú emlékeket, elkeserült kedélyt és megtompult érzékeket. Ha azon a végzetes estén oly szerencsés lettem volna, hogy a fekete golyóra lépek, akkor most erőteljes, jómódú ember volnék, változatokban gazdag élet szép emlékeivel, kéjutazásban Páris felé.* — Nos, kedves orvos úr! mit mond elbeszélésének folytatásához ? Ha véletlenül való volna, nem lenne-e önnek elég oka arra, hogy a fekete golyót braziliai gyémántokba foglaltassa ? A vonat lassabban mozgott, s mi a roppant kiterjedésű indóházba értünk, mely az északi vaspályáé. Möller pillanatig hallgatott, azután útitársunk kezét megragadván, igy szólt: — Meglehet, hogy igy történt volna! Talán a leányt, akit elvesztettem, nem ismerem eléggé. Megengedem, hogy szépség és gazdagság közepett kedves lénynek látszott, anélkül hogy boldoggá tett volna. Mindenesetre köszönöm elbeszélését. Bár tudom, hogy csak képzelmének szüleménye , megvallom, gyakran hajlandó valók azt valónak tartani. — Ez nem is volt oly különös, mert meg kell önnek vallanom, hogy egy nagy regénygyártótúl tudom. — Egy nagy regénygyártótúl ? — kiáltá Möller csodálkozva. — Igen, a legnagyobbtúl, a valótúl. — Hogyan ? Ön tehát ? — Igen, a könnyelmű hadnagy, hisz ön tudja! Az, és — fájdalom! — nem más. Isten önnel! Jó mulatságot Párisban!* ! És mi lett az elbeszélés vége ? A föntebbiekkel tulajdonkép vége volna e történetnek, de ma egy másikat is hallottam, mely annyira megörvendeztetett, mint a mennyire a hadnagy elbeszélése érdekelt Midőn minap gyönyörű Tivolunkban ültem, mely a maga nemében a legkedvesebb mulatóhelyek egyike, s a járókelő tömegben gyönyörködöm, szemem egy pár örömtül ragyogó arcon akadt meg. Az egyik erőteljes férfikorban lévő, a másik pedig kellemes, mintegy huszonöt éves szőke hajadon volt. A férfi egyszerre megpillantott s örömmel jött felém. Mint már mondom, gyakran megtörténik velem, hogy hirtelenében nem ismerek meg egy arcot, melyet csak egyszer láttam, kivált ha az annyira megváltozott, mint e férfinál. — Talán nem ismer ? — kérdé ez mosolyogva. — Ej, ej ! — kiáltám, — az én »fekete golyós« szerencsétlen útitársam. — Ugyanaz! De nem csoda, ha nem ismert rám, mert azóta a világ legszerencsésebb embere lettem. íme, bemutatom önnek kis Constance-omat, a mátkámat. Elbeszélte nekem visszajövetelének s mátkaságának történetét. Oly kedves és oly kalandteljes volt, hogy nem adnám sokért, ha azt is elbeszélhetném, csak volna időm rá. Azonban még egy lakodalmi verset kell írnom a szerencsés pár számára, még pedig ma este kell elkészítenem, mivel már holnap szükség van rá. Gr. L. B. Önismeret. (A »Saturday Review« után.) (Gy. E.) Disraeli egy beszédben, melyet nem igen rég Glasgowban tartott, többi közt hangsúlyozta, hogy mennyire szükséges volna az ifjaknak korán megismerni önmagukat s e szerint irányozni törekvéseiket. A »Saturday Review«, e világhírű folyóirat.