Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-28 / 120. szám
Tárca Velencéből. (Ferrari »Il ridicolo«-ja.) — Na, ez már kiállhatlan! — Hallatlan. — Türhetlen! — Mi lesz már ebből ? — Meg kell szökni. Pár nap előtt még ilyen párbeszédet lehetett hallani mindenfelé. Ha egy ismerőssel találkoztunk az utcán, bizonyosak lehettünk benne, hogy azzal fogad: »juj, bel hideg van!« s mi okvetlen azt feleljük rá: »gyalázatos hideg.« Nem segít ugyan vele az ember sem magán, sem felebarátján, de mégis jobban esik, ha szidhatja az időjárást. Három hét óta Velence százhúszezer lakosa nem beszélt egyébről,az időjárást szidta mind. Az idegenek legjobban. Őket elbolonditotta Bädeker. Hisz ez muszka klima: 4- 8-----1— 9 C. fokot mutat a hévmérő. Az eső folyvást szakad, didergünk és fűtünk. S a ki nem fűt, még jobban didereg. Közbeközbe változatosság kedvéért hideg szél csap át a lagúnák fölött s fölhajtja a piszkos, zavaros vizet a csatornákon. A Márk-téren fölszivárog a viz s pompás tenger támad a nagy piacon. Az utcai suhancok térdig lubickolnak benne. Sőt egy este azt a mulatságot csinálták maguknak s a nagy közönségnek, hogy csónakokkal eveztek a Márk-téren. Két nap óta azonban kiderült s újra ragyog a nap a márványpaloták és rongyos emberek fölött a Piazzetán. A Márk-téren újra megjelen az esti sétálók tömege s megtelnek a színházak is. Nemrég hagyott el bennünket a Bellotti-Bon társasága, egyike a legelőbbkelő olasz drámai társulatoknak. Az előkelő szót mindenkép értve. Az igazgató »lovag«, a rendező »doktor.« Most Marini és Ciotti társasága játszik a Malibran-színházban. Repertoirja meglehetősen gazdag új olasz eredeti darabokban. Néhány év óta rendkívüli tevékenységet fejt ki az olasz irodalom. Geniális színműírók támadtak, mint Ferrari, Cavallotti, Bersezio s egész sereg fiatal író, kiknél ha egyebet nem is, de hatásos jeleneteket s ügyes dialogot majd mindig találunk. A politikai szabadsággal fölszabadultak a múzsák is békáikból s azoknak, kik azt hiszik, hogy élénk politikai élet mellett pangásnak indul és elcsenevészedik a költészet, csattanós cáfolattal szolgál az olasz irodalom. Egy évtized alatt hatalmasabb lendületet vett s többet termelt, mint azelőtt ötven év alatt. Hanem persze Olaszországban nem is szállta meg minden írni olvasni tudó ember apját a politikai szereplés mániája. Prati verseket ír, ahelyett hogy beülne a parlamentbe szónokolni és disputáini, s öreg napjaira megteremti gyönyörű »Armando«-ját. Az imént elhunyt Tommaseo, Manin elnöktársa az 1848/»‘iki velencei köztársaság élén, az ifjúság nevelésére szentelte életét. Bixio kilépett a senatusból s letette tábornoki kardját, hogy hajózási tervekkel foglalkozhassék s kereskedelmi összeköttetéseket keressen hazájának keletén. Garibaldi a szardiniai posványos vidékek gyarmatosításán dolgozik. A felszabadult Olaszország minden téren mozog. Italia fara da se. Az olasz eredeti művek kiszorítják lassan kint a repertorrból a francia drámákat, melyek azelőtt kizárólag uralkodtak az olasz színpadon. Az arány már most is határozottan az eredeti művek javára üt ki, amenynyiben két estét lehet az eredeti s csak egyet a fordított darabokra számítni. Egyébként ez az arány nem áll minden színtársulatnál. Marini és Ciotti büszkék arra, hogy mennél több eredeti darabot mutassanak be. Ferrari első művét is ők ismertették meg a közönséggel, s e költő színdarabjai azóta gyorsan követik egymást, s ő maga határozottan kedvence lett a nagy közönségnek. »I ri di coro« című legújabb művét tapsvihar közt adják ismét. Ferrari e művében ép úgy, mint a »Párbaj «ban, melyet a mi budapesti közönségünk is jól ismer, egy előítéletet vesz föl tárgyal. Reá mutat a társadalom egy sebére, de nem hogy aztán, mint a francia drámaírók, a társadalom ellen forduljon égbekiáltó vádjaival. Ferrari nem vádol senkit, legkevésbbé a társadalmat, melynek intézményei oktalanoknak s igazságtalanoknak látszhatnak ugyan gyakran, de hetven évszázad tapasztalásán alapulnak. A társadalom bölcsesége épen abban fekszik, hogy belátva az absolut igazság és absolut erény uralkodásának lehetlenségét, eltűri és helybenhagyja a kisebb roszát, hogy a nagyobb roszát megelőzze. A régi zsidók agyonkövezték, a római törvény fejvesztésre ítélte a házasságtörő nőt; a mai világ a megcsalt férjet neveti ki. Lehet az derék, becsületes, feddhetlen férfi, azért mégis áldozatul esik a nevetségességnek. Mily igaztalanság, mily erkölcstelenség az ártatlant sújtani! Nem úgy van, — kiált föl Ferrari. A száz megcsalt férj közül legfeljebb öt percent az, aki nem maga érdemli meg sorsát, hanem egyébbel, már azzal, hogy esztelenül választott házastársat. Ha a férfi tisztalelkű, erényes leányt választott, ha ő maga csak jó példát mutat, erényes, hű és szerető férj marad, ha nem hanyagolja el nejét s eltávolítja tőle a veszélyeket, ugyan hogy férkőzhetnék be ama nő lelkébe a romlottság? A Ferrari alternatívája kérlelhetlen. Vagy megvolt már előbb a romlottság a nő lelkében az esküvő előtt s akkor nagyon helyes, hogy bűnöködjék a férj ostoba választásáért, vagy később hatott lelkébe a romlottság s a férj elmulasztotta azt meggátolni, ekkor is helyes, hogy bűnhődjék vigyázatlanságáért. Mindkét esetben büntetése a nevetségesség. Legérzékenyebb oldalán sújtja őt a társadalom, mert nemcsak becsületében, hanem a mi még jobban fáj, hiúságában sérti. És ez a legbölcsebb, a mit a társadalom tehet. Szüntelen a férj feje fölött lebegteti a Damokles-kardot, melyre e rettenetes szó van fölirva, e szó, mely mindennél mélyebb sebet vág: »Nevetségesség.« Az ettől való félelem éberné teszi a férjet, hogy őrködjék háza becsülete fölött; figyelmessé teszi neje iránt, hogy okot ne adjon annak jogos panaszra; e félelem lesz az erény őre, korlát a kicsapongások ellen s útmutató a józan és tisztességes családi életre. Ez az a szempont, melyből Ferrari kiindul. Válaszd meg jól a nőt, kit feleségül akarsz venni. Nem elég, hogy tiszta életű és feddhetlen legyen, nem elég biztosíték a büszkeség, nevelés és vallás, ha hiányzik ama rejtélyes hatalom, mely a leányt elpirulni készüi, ha egy férfi csak rá tekint is: a szűzi szemérem. Ahol az elveszett, ott örökös aggódásban kell élnünk. Hiányzik a zár a szekrényről, melyben legdrágább kincsünket őrizzük, nyitva az út a rablóknak. Körülbelül azt mondja az öreg Braganza Raimond marquis is fiának Federiconak, ki egy énekesnőt (Lafarga Emmát) akar nőül venni. Az öreg marquis megtagadja beleegyezését s fia minden kérésére hajthatatlan marad, de mikor ez kijelenti, hogy becsületére ígérte a szinésznőnek, hogy nőül veszi, az öreg arisztokrata azt feleli: »A becsületszót meg — 526 - Egy nap bevallom Luisellának, hogy ama pillanattól kezdve, mióta először megpillantam, éreztem, mikép kívüle mást nem tudnék nőül venni s mondom, hogy balsorsunk és szerencsétlenségünk közepette is e kedves név, feleség, vigaszul szolgálna s az egybekelésben mindketten támaszt lelnénk; végre kértem őt, hogy népszokásunkat követve, cserélne gyűrűt velem. E kérésemre láttam, mint halványodott el Luisella. Oly tekintetet vetett rám, mely elismerés, zavar és szánalom vegyületének látszott. Aztán visszavonta kezét, melyet kezemben tartottam s igy szólt: — Majd a háború után. E pillanatban bűn lenne az! Ha nem lettem volna oly fiatal, ha mélyebben tudtam volna gondolkozni, talán töprengésem tárgyává lesz vala ama körülmény, hogy Manhés tábornoknak s tiszteinek szigorú intézkedései dacára Tiodoro Mileto, Luisella atyja, még nincs elfogva. Azonban mindez legkevésbbé sem kelte bennem csodálkozást s habár a leányka elutasító válasza megszomorított, gyanút nem ébresztett lelkemben. Ismét két hó tűnt tova. Május vége felé járt az idő s a bájos évszakkal a banditák üldöztetése is hevesebbé vált. Luisellát mindinkább ritkábban láthattam. Gyakran volt távol kunyhójától, miután — a mint beszóló — az utóbbi hetekben több ízben volt kénytelen a Sainte-Euphemie rengetegébe menni, némi eleséget vinni Tiodorónak. Egy reggel, nyughatatlanságom és szerelmem által vontatva, sokkal közelebb mentem az erdőszélhez, semmint azt nekem gazdám, Antonio, megengedte. Egy fehér alakot láttam ott megjelenni meg eltűnni s újra jelenkezni a bokrok és fatörzsek mögött. Közelebb mentem felé. Luisella volt. — Ő éhezik ! — szólt a leányka, kinek szeme szokatlan tűzben égett, kezét is forrónak érzem, lázban volt. Én mit sem szólva, gyorsan visszatértem a majorságba, titkon magamhoz vettem két kenyeret s egy ürüoldalt és visszatérve Luisellához, kértem, tudassa velem, hol találkozhatnám atyjával. Én, mint ama vidék szülötte, ki oly sokat jártam rigó és vadgalamb-fészket keresni, az erdőnek minden zegezugát jól ismertem. — Nem, — szólt Luisella, — adja ide ez élésé-get, majd magam viszem neki el. — Én hoztam ezeket az ő számára, — válaszú-i rám — s nekem van ahhoz jogom, hogy ezeket hozzá is szállítsam. Feledj kegyed, Luisella, a veszélyt, melylyel az ilyesmi jár ? Én csak egyszerű szavakat hittem kiejteni. Azonban Luisella oly mozdulatot tett, mintha térdre akarna előttem borulni. Csodálkozással vegyes gyöngéd szeretettel tekinte rám, mint azt nála még addig soha sem tapasztalom s mi szépségét még hűvösebbé tette. — Paolo — susogá, — akar-e ön vőlegényem lenni ?Arr Én minden válasz nélkül térdre estem előtte. Ő szintén letérdepelt mellém s kicseréltük gyűrűinket. Aztán, mint a gazella szökött fel Luisella s igy szólt: — Induljon, Paolo , én is önnel megyek. Nem gátolhattam a leánykát, hogy ne csatlakozzék hozzám társul e veszélyes kirándulásnál. Különben is oly boldognak érzettem magamat, egyesülve vele a közös veszélyben, hogy egyátalában nem volt erőm csatlakozását visszautasítani. Sajátságos nap volt ez, telve gyötrelmes és édes izgatottsággal, melyben az ifjú szerelem szívbeli aggálylyal párosult. Soha a tavasz reggele nem volt még szebb, derültebb. A rejtélyes magány csöndé, mintha minden léptünkkel zavartuk volna, ezernyi zsongó dallamban látszott ébredezni: madarak dalában, rovarok zizegésében és azürü lombok lágy susogásában. Itt-ott áttörtek a májusi nap élénk sugarai az óriási fák lombernyőin, melyek alatt üde jég és árny honolt. Koronkint sűrű bokrok állták el utunkat, majd meg tátongó meredélyekhez értünk, hol pedig nehezen járható szirteken kelle áthatolnunk s Luisella karomba kapaszkodott. Érzem szép karját a mint remegett dobogó szivem fölött s fölfohászkodtam e pillanatban istenhez, vajha e kalandos pályánk soha ne érne véget! Négyórai gyalogolás után egy sziklabarlanghoz értünk, melyet a sürü vadvenyige, szederinda s egyéb kúszó növény és bokor takart el szem elől. E barlangot San Antoniellónak nevezték s itt várt leányára Tiodoro. A leányka tudatta vele kilétemet s hogy mily szolgálatot tettem én neki. A férfi sötét tekintetet vetett felém; mohó étvágygyal kapott az élelmiszerekhez. Aztán igy szólt leányához: — Ez még életembe fog kerülni!... Nem tudtam fölfogni e szavak értelmét. A leány elpirult, az apa pedig folytatá: — Három nap óta mit sem ettem. Három napja, mióta Gemigliano majorságát, hol oly jó dolgom volt, oda kelle hagynom. Miért e változás? ki abban a hibás ? Luisella szótlanul sütő szemét le. Jóllehet a bandita panaszkodó szavai előttem talányosak volt: arcának kifejezése, hangja, szemének sötét tüze borzalmat kelte bennem. — Isten önnel, atyám, — szólt végre Luisella. — Paolónak gyorsan vissza kell térni nyájához újra... Én majd holnapután megint fölkeresem. Tiodoro még egyszer végig mért fenyegető tekintetével, mely csaknem jéggé fagyasztá szivemet s aztán eleresztve leánya kezét, melyet ez neki búcsúzásúl oda nyújtott, igy szólt: — A viszontlátásig, Luisella!... Isten önnel Paolo !... Visszatérve szomorúan, hallgatag mentünk egymás mellett. Luisella lesüte fejét s nem bátorkodott többé karját nyújtani; én meg a csöndet sem mertem megtörni, holott ezerféle égető kérdés lebegett ajkamon. Midőn azonban az erdőszélhez már közel jártunk, erőt vettem izgatottságomon és súgva kérdezem jegyesemtől: — Luisella, mit akart atyja mondani ? — Paolo, ha ön engem szeret, ne kérdezze azt tőlem soha! — válaszolt zokogásba törve ki — s aztán tova sietett. Gazdám majorságába visszatérve, rettenetes dorgálást kaptam hosszas kimaradásomért s az élelmiszerek eltűntéért. Mindamellett is, Antonio, fösvénysége és paltronsága dacára, becsületes ember volt; arra el lehettem készülve, hogy rajtam végig ver, de arról bizonyos voltam, hogy nem jelent föl. (Folyt, köv.)