Fővárosi Lapok, 1874. július (11. évfolyam, 147-173. szám)
1874-07-10 / 155. szám
Péntek, julius 10. 1874. 155. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ___ ST _n_ ninm ^maam Hirdetések “ -a"“ PATZA PAQTTA PAIT».* ss^:?;iJ. UVoXlUOl liarU1Laset Megjelenik o r/TtTtTTi atti Tmt -\ttt»t TrArjr AiTtr a kiadóhivatalba “ tone Pm"nden Tapa‘ SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a július-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 forint. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába.« A fák alatt. Az erdőaljba kijövök, A »Dalok könyvé«-t kihozom ; De a költő álmainál Szebb jelenés vár itt reám ! Költészetet, dalt feledek . . . A fák alatt epret szedek. Itt is ott is piroslik egy, Oly ifjú, üde mindenik ! Talán nem is éltek előbb, Most nyílt meg a világ nekik. Választanom alig lehet . . . A fák alatt epret szedek. És vájjon nem szebbek-e ők, Mint a költő legszebb dala ? úgy képzelem, itt van közel Kedvesem piros ajaka. Szivemben vágyak termenek . . . A fák alatt epret szedek. Milyen jó a gondviselés ! Milyen gazdag a szerelem ! Piros eperszem képiben A kedves ime itt terem ! Ajkimra csókot hinteget . . . A fák alatt epret szedek. Költő ! magadra hagytalak ! Mellőztetésed óh ne bánd ! Miről te csak álmodozol, Az itt élőn mosolyg reám. Te is megtörnéd éneked . . . A fák alatt epret szedek. Dalmady Győző: A társaság színe. (Beszély.) Degré Alajostól. (Vége.) De ha valaki szerencséről beszélhet,úgy azt a férjek tehetik. A nők sorban siettek bevallani, egyik ilyen másik amolyan modorban, hogy bizony Kartalyt az ő bájuk varázslá ide. Hűségök hallatlan kisértésnek volt kitéve, s ő csak a vallott kudarc következtében zárkózott úgy el. Ha ők nem volnának oly példás nők, az a bukott angyal most is a zárdában szenteskedhetnék. Az irodalmár alig győzte dicsérni eszélyes óvatosságát, mert még egyetlen pesti lapban sem zenge- dezett örömet a fölött, hogy Kartaly Lajosban e vá-ros mily kitűnő lakost nyert. Az arszlán szerencséről beszélt, hogy lócserébe nem ereszkedett vele, mert ez más kötelezettségeket is vonhatott volna maga után. E nyilatkozatra sok titkos mosoly jön elnyomva. A gazdag vénség ifjú férje egész életunottsággal jegyzi meg: »Kár annyi szót vesztegetni fölötte, hisz az egész emberen nincs egy mákszemnyi uriás.« Most jött a kormányzó, s csaknem lélekzet nélkül fuldokló. — Utójára is rajta vesztett.— Hogyan ? — kérdezők egyhangúlag. — Most kisérték a szolgabiróhoz. — Tehát lehullt az álarc! — Ugye bár kisült, nem is Kartalynak hívják ? — Rég tudtam, hogy úgy jár ! — kiálta egyik férfi a másiknak szavába. — Csakugyan bekísérték a büszke lovagot ? — Az inasát, — igazitá helyre a tévedést a kormányzó, — meglehet cimborája bérruhában. — Nos, nos ? — Fránya kereskedőnél ezrest akart váltani. — És hamisat? Valahára! — Legalább gyanús. — Bizonyosan hamis! A lánykák hahotázva mondák: — Üdvözöljük a grófkisasszonyt, az apácát, a menyasszonyt! — Nászajándékot kap vagy öt évet. — Kivárhatja a zárdában. De nem sokáig élvezték ezt a felebaráti örömet, mert a szolgabiró az ezrest az adóhivatalban fölváltatván, a pénzt az inasnak átadta. Ez lehangolta a társaságot, de csak azért, hogy néhány pillanat múlva új győzelemre ébredjen. A fiatal ügyvéd rejtelmes arckifejezéssel lépett a terembe, hol jelenleg meglehetős lehangoltság uralgott. — Jó, hogy az egész úri társaságot együtt találom. — Tud valami újságot ? — Újságot? hajmeresztő dolgokat. — Kartalyról? — Róla, a mennyiben rejtelmes barátja van kezeim közt. — Ön idegeimet túlfeszíti, — szólt a gazdag vénség, arany keretű szemüvegét fonyadt ajkaihoz nyomva. — Kezemben a kulcs, melylyel a titok zárját fölnyitom. — Barátom! — kiáltá az irodalmár, — megörökilek minden pesti lapban. — És én biztosítom önnek a szentléleki uradalom ügyészségét, — monda a kormányzó. — Mi nőegyleti titkárnak és bálrendezőnek teszí szűk. — Ígérték az urhölgyek. — Megválasztjuk előtáncosnak, — biztositák a lányok. — Mind a kitüntetések mellé tízezer darab tallér, mely rám mosolyog: úgy érzem hogy szerencsés csillag alatt születtem. — A kíváncsiság minden oldalról hangos türelmetlenségben nyilatkozott. Az ügyvéd nyomtatott körözvényt vont elő, s s erős hangsúlyozással olvasó: »Ritter Flórián negyvenötéves, bajor születésű, a hamburgi N. . . tőzsdeház pénztárnoka, háromszázezer tallér részint kézpénz, részint értékpapir-készlettel nyomtalanul eltűnt. Személyes leirás: közép termet, (ez összevág) szőke haj, (nemde delnőim, a szőkét könnyű feketére festeni, ez tehát nem bizonyit.) mivelt modor, beszél: németül, angolul, franciául; szemei sötétek, (lehet sötét barna, sötét szürke, sötét kék, emberünké minden- s esetre sötét, mit hogy elfedjen, szemüveget visel.) Kü- |lönös ismertetőjel: sebforradás a homlokon. (Ez meg is van!) — Ő az, ő az! — Valami van itt még, ami kétségtelenné teszi a dolgot. Mióta tartózkodik itt e gyanús egyéniség ? — Félév óta. — Halljátok tehát, —s tovább olvasott az ügyvédke : »A rendőrségnek sikerült annyit kinyomozni, hogy a biit egyéniség félév előtt Pesten tartózkodott, (s hallották, félév előtt) de onnan hirtelen s nyom nélkül eltűnt. A ki hollétét fölfedezi, az illető tőzsdeháztól tízezer tallér jutalomra számíthat. — Viki! te sokra viszed, belőled belügyminiszter lesz. — Lássunk hozzá! — Fölkeresem a városkapitányt, — ajánlkozott az irodalmár. — Legalább két poroszló kiséretében siessen ide, — tanácsoló a kormányzó. A városkapitány, ki azelőtt szatócs volt, csak annyit értett hatásköréből s az egyéni szabadság jogaiból, mint egy vargainas a püspök teendőiről. Ő azonnal vállalkozott a dicsőségre, de csak úgy, ha valamelyik az urak közül tanukint elkiséri. — Mindnyájan elkísérjük. — E nap városunk történetében nevezetes lesz. Menjünk uraim! És a lovag Don Quijote-had a szélmalom ellen harcra kelt. A részvét és szánakozás a gyöngéd női szivek nemes tulajdonai. Ezeket kezdték szenvelegni az együtt maradt delnők, noha titokban mindenik kárörvendő érzelmeket táplált. Időt nem veszitve siettek Bánlaky Margithoz egy oly iratot intézni,mely az esemény okozta szomorúság leplében a legkeserűbb gúnyt rejte. Elküldték, mielőtt bevárták volna, hogy minő eredménynyel tér vissza Kartalytól a fölfedezésre indult férfi világ. A rombolási műveletben ők sem akartak elmaradni, a halálos döfésben nekik is jusson rész. Ezalatt a szolgabiró, ki tudományosan művelt ember s nagyvilági nevelésű volt, — s ép azért e városkában az úgynevezett értelmiség előtt igen népszerűtlen. —• Kartalyhoz sietett,bocsánatot kérni amaz ügyetlenségért, melyet közegei elkövettek az ezres dolgában. Nevettek az esemény fölött, szivarra gyújtottak s jóízű beszélgetésbe ereszkedtek. Lajos a mellékszobában szokatlan morajt hallott. Vendégétől pillanatra engedelmet kérve, kiment. Leirhatlan volt meglepetése; a szoba megtelt a város kitűnőségeivel, s mindenik arcán kárörvendő kif fejezés ült. — Uram! — kezdé a városkapitány, — a törvény nevében felszólítom önt, vallja be, ki tartózkodik önnél? — Kinek vagyok felelős vendégszeretetemért ? — kérdé Lajos ? — A rendőrségnek. — Hát az önök városa Muszkaországban van ? — Semmi kitérés. Önnek a lakásán egy idegen van. — Nos igen. — Szőke ? — Nem, barna. — A festéket könnyű lesz lemosni. Beszél németül, angolul, franciáúl ? — Kitünően. — Homlokán sebforradás van ? — Melyet a haza védelmében kapott Kápolnánál. — És miért van itt ? — Mert barátom. — Mióta ? — Félév óta. — És azelőtt? — Mi köze hozzá ? — mondá Lajos türelmét vesszitve. — Aha! — kiálta fel a kapitány, kíséretéhez,— a dolog elevenére tapintottunk. Aztán—ismét Lajoshoz fordulva mondá: — Épen a fél év előtti élete érdekel. — Ha az érdekli, — szólalt meg a mellékszobából kilépő szolgabiró, felvilágosítással szolgálok én, mert nekem tizenöt év óta szeretett barátom, azelőtt pedig igen tisztelt tanítóm volt. E váratlan nyilatkozatra első, aki megugrott, az ügyvédke volt; utána a városkapitány kereste esze nélkül az ajtót, a többi is nyakra-főre rohant ki. És most mind a szegény kis ügyvéd fejének estek, a ki őket így felülteté. Azután leforrázva vonult mindenki haza s darab ideig szégyenlettek egymással találkozni. Margit aznap sokat sirt. A részvétirat, melyet a nemeskeblü hölgyvilág küldött hozzá, azt sejteté vele, hogy szegény feje fölött sötét felhők tornyosultak össze, s most várnia kell a sújtó villámot, mely azokból rá fog lecsapni. De eljött Lajos, egy édes mosolylyal eloszlatá a fellegeket, s Margit ismét a szép eget látta tündökleni.