Fővárosi Lapok, 1874. július (11. évfolyam, 147-173. szám)

1874-07-10 / 155. szám

Péntek, julius 10. 1874. 155. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztő­i iroda: ___ ST _n_ n­i­nm ^maam Hirdetések “ -a"“ PATZA P­AQT­T­A PAIT­­».* ss^:?;iJ. UVoXlUOl liarU1L­­aset Megjelenik o r/TtTtTTi att­i T­mt -\ttt»t TrArjr AiTtr a kiadóhivatalba “ tone Pm"nden Tapa‘ SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a július-decem­beri folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 forint. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába.« A fák alatt. Az erdőaljba kijövök, A »Dalok könyvé«-t kihozom ; De a költő álmainál Szebb jelenés vár itt reám ! Költészetet, dalt feledek . . . A fák alatt epret szedek. Itt is ott is piroslik egy, Oly ifjú, üde mindenik ! Talán nem is éltek előbb, Most nyílt meg a világ nekik. Választanom alig lehet . . . A fák alatt epret szedek. És vájjon nem szebbek-e ők, Mint a költő legszebb dala ? úgy képzelem, itt van közel Kedvesem piros ajaka. Szivemben vágyak termenek . . . A fák alatt epret szedek. Milyen jó a gondviselés ! Milyen gazdag a szerelem ! Piros eperszem képiben A kedves ime itt terem ! Ajkimra csókot hinteget . . . A fák alatt epret szedek. Költő ! magadra hagytalak ! Mellőztetésed óh ne bánd ! Miről te csak álmodozol, Az itt élőn mosolyg reám. Te is megtörnéd éneked . . . A fák alatt epret szedek. Dalmady Győző:­­ A társaság színe. (Beszély.) Degré Alajostól. (Vége.) De ha valaki szerencséről beszélhet,úgy azt a férjek tehetik. A nők sorban siettek bevallani, egyik ilyen másik amolyan modorban, hogy bizony Kartalyt az ő bájuk varázslá ide. Hűségök hallatlan kisértésnek volt kitéve, s ő csak a vallott kudarc következtében zárkózott úgy el. Ha ők nem volnának oly példás nők, az a bukott angyal most is a zárdában szentes­kedhetnék. Az irodalmár alig győzte dicsérni eszélyes óva­tosságát, mert még egyetlen pesti lapban sem zenge-­­ dezett örömet a fölött, hogy Kartaly Lajosban e vá-­­­ros mily kitűnő lakost nyert. Az arszlán szerencséről beszélt, hogy lócserébe­­ nem ereszkedett vele, mert ez más kötelezettségeket­­ is vonhatott volna maga után. E nyilatkozatra sok titkos mosoly jön elnyomva. A gazdag vénség ifjú férje egész életunottság­­gal jegyzi meg: »Kár annyi szót vesztegetni fölötte, hisz az egész emberen nincs egy mákszemnyi uriás.« Most jött a kormányzó, s csaknem lélekzet nél­kül fuldokló. — Utójára is rajta vesztett.­­— Hogyan ? — kérdezők egyhangúlag. — Most kisérték a szolgabiróhoz. — Tehát lehullt az álarc! — Ugy­e bár kisült, nem is Kartalynak hívják ? — Rég tudtam, hogy úgy jár ! — kiálta egyik férfi a másiknak szavába. — Csakugyan bekísérték a büszke lovagot ? — Az inasát, — igazitá helyre a tévedést a kor­mányzó, — meglehet cimborája bérruhában. — Nos, nos ? — Fránya kereskedőnél ezrest akart váltani. — És hamisat? Valahára! — Legalább gyanús. — Bizonyosan hamis! A lánykák hahotázva mondák: — Üdvözöljük a grófkisasszonyt, az apácát, a menyasszonyt! — Nászajándékot kap vagy öt évet. — Kivárhatja a zárdában. De nem sokáig élvezték ezt a felebaráti örömet, mert a szolgabiró az ezrest az adóhivatalban fölvál­tatván, a pénzt az inasnak átadta. Ez lehangolta a társaságot, de csak azért, hogy néhány pillanat múlva új győzelemre ébredjen. A fiatal ügyvéd rejtelmes arckifejezéssel lépett a terembe, hol jelenleg meglehetős lehangoltság ural­gott. — Jó, hogy az egész úri társaságot együtt ta­lálom. — Tud valami újságot ? — Újságot? hajmeresztő dolgokat. — Kartalyról? — Róla, a mennyiben rejtelmes barátja van ke­zeim közt. — Ön idegeimet túlfeszíti, — szólt a gazdag vénség, arany keretű szemüvegét fonyadt ajkaihoz nyomva. — Kezemben a kulcs, melylyel a titok zárját fölnyitom. — Barátom! — kiáltá az irodalmár, — megörö­­ki­lek minden pesti lapban. — És én biztosítom önnek a szentléleki urada­lom ügyészségét, — monda a kormányzó. — Mi nőegyleti titkárnak és bálrendezőnek tesz­­í­­ szűk. — Ígérték az urhölgyek. — Megválasztjuk előtáncosnak, — biztositák a­­ lányok. — Mind a kitüntetések mellé tízezer darab tal­lér, mely rám mosolyog: úgy érzem hogy szerencsés csillag alatt születtem. — A kíváncsiság minden oldalról hangos türel­­­­metlenségben nyilatkozott. Az ügyvéd nyomtatott körözvényt vont elő, s s erős hangsúlyozással olvasó: »Ritter Flórián negy­venötéves, bajor születésű, a hamburgi N. . . tőzsde­ház pénztárnoka, háromszázezer tallér részint kéz­pénz, részint értékpapir-készlettel nyomtalanul eltűnt. Személyes leirás: közép termet, (ez összevág) szőke­­ haj, (nemde delnőim, a szőkét könnyű feketére feste­ni, ez tehát nem bizonyit.) mivelt modor, beszél: né­metül, angolul, franciául; szemei sötétek, (lehet sötét barna, sötét szürke, sötét kék, emberünké minden- s esetre sötét, mit hogy elfedjen, szemüveget visel.) Kü- |­­­lönös ismertetőjel: sebforradás a homlokon. (Ez meg­ i­s van!) — Ő az, ő az! — Valami van itt még, a­mi kétségtelenné teszi­­ a dolgot. Mióta tartózkodik itt e gyanús egyéniség ? — Félév óta. — Halljátok tehát, —­s tovább olvasott az ügy­védke : »A rendőrségnek sikerült annyit kinyomoz­ni, hogy a b­iit egyéniség félév előtt Pesten tartóz­kodott, (s hallották, félév előtt) de onnan hirtelen s nyom nélkül eltűnt. A ki hollétét fölfedezi, az illető tőzsdeháztól tízezer tallér jutalomra számíthat. — Vik­i! te sokra viszed, belőled belügyminisz­­ter lesz. — Lássunk hozzá! — Fölkeresem a városkapitányt, — ajánlkozott az irodalmár. — Legalább két poroszló kiséretében siessen ide, — tanácsoló a kormányzó. A városkapitány, ki azelőtt szatócs volt, csak annyit értett hatásköréből s az egyéni szabadság jo­gaiból, mint egy vargainas a püspök teendőiről. Ő azonnal vállalkozott a dicsőségre, de csak úgy, ha valamelyik az urak közül tanukint elkiséri. — Mindnyájan elkísérjük. — E nap városunk történetében nevezetes lesz. Menjünk uraim! És a lovag Don Quijote-had a szélmalom ellen harcra kelt. A részvét és szánakozás a gyöngéd női szivek nemes tulajdonai. Ezeket kezdték szenvelegni az együtt maradt delnők, noha titokban mindenik kár­örvendő érzelmeket táplált. Időt nem veszitve siettek Bánlaky Margithoz egy oly iratot intézni,mely az ese­mény okozta szomorúság leplében a legkeserűbb gúnyt rejte. Elküldték, mielőtt bevárták volna, hogy minő eredménynyel tér vissza Kartalytól a fölfedezésre indult férfi világ. A rombolási műveletben ők sem akar­tak elmaradni, a halálos döfésben nekik is jusson rész. Ezalatt a szolgabiró, ki tudományosan művelt ember s nagyvilági nevelésű volt, — s ép azért e vá­roskában az úgynevezett értelmiség előtt igen nép­szerűtlen. —• Kartalyhoz sietett,bocsánatot kérni amaz ügyetlenségért, melyet közegei elkövettek az ezres dolgában. Nevettek az esemény fölött, szivarra gyújtottak s jóízű beszélgetésbe ereszkedtek. Lajos a mellékszobában szokatlan morajt hal­lott. Vendégétől pillanatra engedelmet kérve, kiment. Leirhatlan volt meglepetése; a szoba megtelt a vá­ros kitűnőségeivel, s mindenik arcán kárörvendő ki­­f fejezés ült. — Uram! — kezdé a városkapitány, — a tör­vény nevében felszólítom önt, vallja be, ki tartózko­dik önnél? — Kinek vagyok felelős vendégszeretetemért ?­­ — kérdé Lajos ? — A rendőrségnek. — Hát az önök városa Muszkaországban van ? — Semmi kitérés. Önnek a lakásán egy ide­gen van. — Nos igen. — Szőke ? — Nem, barna.­ — A festéket könnyű lesz lemosni. Beszél né­­­­metül, angolul, franciáúl ? — Kitünően. — Homlokán sebforradás van ? — Melyet a haza védelmében kapott Kápolnánál. — És miért van itt ? — Mert barátom. — Mióta ? — Félév óta. — És azelőtt? — Mi köze hozzá ? — mondá Lajos türelmét ve­­s­szitve.­­ — Aha! — kiálta fel a kapitány, kíséretéhez,— a­­ dolog elevenére tapintottunk. Aztán—ismét Lajoshoz fordulva mondá: — Épen a fél év előtti élete ér­dekel. — Ha az érdekli, — szólalt meg a mellékszobából kilépő szolgabiró, felvilágosítással szolgálok én, mert nekem tizenöt év óta szeretett barátom, azelőtt pe­dig igen tisztelt tanítóm volt. E váratlan nyilatkozatra első, a­ki megugrott, az ügyvédke volt; utána a városkapitány kereste esze nélkül az ajtót, a többi is nyakra-főre rohant ki. És most mind a szegény kis ügyvéd fejének es­tek, a ki őket így felülteté. Azután leforrázva vonult mindenki haza s darab ideig szégyenlettek egymással találkozni. Margit aznap sokat sirt. A részvétirat, melyet a nemeskeblü hölgyvilág küldött hozzá, azt sejteté vele, hogy szegény feje fölött sötét felhők tornyosul­­tak össze, s most várnia kell a sújtó villámot, mely azokból rá fog lecsapni. De eljött Lajos, egy édes mosolylyal eloszlatá a fellegeket, s Margit ismét a szép eget látta tündökleni.

Next