Fővárosi Lapok, 1874. augusztus (11. évfolyam, 174-197. szám)

1874-08-28 / 195. szám

övvel volt átszoritva; apró, szürke szemeikkel s szög­letes ajkaikkal felvigyorogtak ránk, a mint mellettük elhaladtunk, utánunk kandikáltak, s visszabujtak üre­geikbe. Távol, földalatti ködökben, meleg párázatban, gőzben és sötétségben sárgás fényességek inogtak s vonultak tovább, — sírbolti lángok, nyughatatlan li­­dérc-tüzek, hazátlanul bolygó lelkek, égő csontvázak, vagy a minek a képzelet látta s gondolta őket. E kétes világok különben — mint valamely kisértetidéző könyv vándorbetűi — összevéve tán képesek lettek volna a pokol titkaihoz magyarázatot adni. Minél beljebb hatoltunk, annál feketébb s nyomasztóbb lett e rejté­lyes birodalom, melynek egyes részeiből koronkint tompa dördülések hangzottak, a­mint a romboló dyna­­mit, alkatin, haloxelin és puskapor szétvetette maga körül a kemény ércköveket. A kripták e mennydörgése végigharsogott a messze tornácokon. Ez volt az élet­nek egyetlen­egy hangja itt, megdöbbentőbb, mint nyílt boltozat alatt a legszilajabb égzengés. Mintha boszorkányvárak nagy vaskapuit csapkodták volna be láthatatlan kísértet-emberek. Ezerötszáz ölve lenn a föld alatt megállapod­tunk s egy óriási melléküregbe lépve, figyelmesebben akartunk körültekinteni. A munkások fáklyákat gyúj­tottak és szétszórva megjelentek a, bizonytalan magas­ság sötét párkányzatain. Az üreg homályos marad; a szem vastag ködöket és gőzöket látott, melyeken át alig tudott a sugár elhatni hozzánk. Az ember látta a fáklyát inogni fenn s magát a bányászt, ki azt tar­totta, már nem látta. Az örök éjszaka megtörte a múló világosságot s nem hagyta, hogy ez diadalmas­kodjék felette. A fény nem tudott itt semmit sem fel­deríteni, maga is inkább homályos pontnak tetszett, mint sugarat árasztó tömegnek. A fekete és zárt bi­rodalom körvonalai, tárgyai, rejtelmei megmaradtak titoknak és sötétségnek, ép úgy, mint azelőtt. Nem le­hetett tudni, mi minden él, vagy létezik e rettenetes űrben, melynek határai a magasság lomha árnyai közt vesztek el. Felülről viz ömlött alá s több helyről csör­gött rémes morajjal, záporszerüleg. Minthogy egyéb hangot nem lehetett hallani a sötétségben, e zúgás irtózatos volt. A rétegeken áttörő vizek nagyon barát­­ságtalanul beszéltek az emberrel. E szakadatlan, nem­­szű­nő ömlés ; a börtönhomály e sík­ zengése; a gőzök és párák e hullámhangja; e boszorkány-zsongás: mindez meggyőzött engem arról, hogy nem hiszek le­hetetlent, midőn a kísértetek világában hiszek. Kevés várlatra a fáklyákat lehozták a magasból s mi közelebbről tekintettük meg az űr rétegeit. Most volt még igazán alkalmam csodálkozni és sápadozni. A természet itt őrült játékot vitt végbe, őrültebbet, mint bárhol egyebütt. — rettenetes izgalmainak és forrásainak főfokán, a delirium kitörő mámorában, hagymázálmai közben egyszerre vad szeszélyesség szállta meg s úgy alkotta e sziklavilágot, — klenódi­­umnak a kutató halandók számára. Mintha különböző korszakainak egymástól teljesen elütő kőrétegeit egy óriási üstbe hányta volna mind s kavarta volna ke­gyetlen, minden egyebet túlszárnyaló haraggal és erő­vel, — aztán a lobogó, gőzölgő játék alatt, a vastagon folyó erek közé csapva, úgy ahogy a rengeteg tömeg szétfecscsent, egyszerre megfagyasztotta volna annak minden parányát, — im­­e vad munka részletei ott ragyognak és sötétlenek közöttünk a bányafalakon. Itt egy rétegnek sincs ere; a különböző tömegek megje­lennek s egyszerre, nyomtalanul eltűnnek; következik más réteg, néhány száz év előtti korból s az ép oly szeszélyességgel és rögtön tűnik el a bányász szemei elől, mintha ketté szakasztottak volna; egymás mel­lett foglalnak helyet oly rétegek, melyek egymás mellett soha sem szoktak előfordulni; a bányász­em­bert semmi biztosság nem vezérli, ezeken nem halad­hat, csak fészkeket keres. Találomra munkál és fárad. Teljesen a véletlentől függ, hogy valamire bukkanjon. Lehet, hogy bizonytalan reményekkel a mélységbe ásva épen feje felett hagyta az aranyat, vagy míg öle­ket ás oldalt, két lábnyira alatta termékarany hú­zódik , áthalad fölötte. A tudósok állítása sze­rint, szénre nem rakodik arany: itt találtak szén kö­zött is, találtak palán, amel histen, összevisszán min­denütt, mert itt minden összevisszaság, szeszély, ellen­tét, kivétel; a természet arcui akarta legyinteni az el­méleteket e nagy játékkal. S a bányász itt, e szétszórt anyagok között, örö­kös reményekkel dolgozik. De , boldog isten! mily munka ez! Sápadtan, nyomorultan, mindmegannyi koldus — tűntek elém csákányaikkal. Reggeli három órától esti hatig dolgoznak lenn a föld alatt, napvi­lágtalan sötétben, emésztő gőzök és gázok között. A bányának vannak oly részei is, hol a lámpa már nem ég meg, a­hol nem levegő, de kész halál hullám­zik szerteszét; üregek, melyeknek párkányzatáról a munkás eszméletlenül szédül alá; sírboltok, honnan ezer szerencse, ha vissza tud a bányász kerülni. Tes­sék, a kinek tetszik, aranyait, ékszereit csillogtatni: én, mióta láttam a nyomort, az ínséget, a kórt, mely azokat a föld sötét méhéből fölássa, — nem kívánom magamnak a tetszelgés, hiúság és fényűzés e sárga bűnjegyeit. Érzéketlen maradtam a kincsek és gazdag­ság iránt, — a­mi után vágytam, még pedig nagyon vágytam odalen a hideg sötétségben, az a forró, fé­nyes, éltető napvilág volt, s csakugyan­ soha életem­ben oly szívből fakadó örömmel nem üdvözöltem azt, mint midőn a bánya túlsó részén, húsz-huszonöt lét­rát megmászva, szemembe szöktek újra égő, ragyogó sugarai. Még egy aranyhegyet láttam Abrudbánya vidé­kén, a világhírű Detonátát, melyet más néven »Pietra Csetyera negrá«-nak, »Fekete lant kövé«-nek is nevez­nek. A természet egyik legbecsesebb remekmunkája ez. Sötétzöld fenyvesek közt áll csodálatosan, fenséges egyedüliségben. Alakja a bolthajtásosan induló bazalt­­­sipokkal egy kolosszális sziklaorgona képét nyújtja. Felkúsztam kiálló csapjaira s egyenes vonalban függ­ve a kétszáz öles mélység felett, bámultam gyönyörű hajlásait. Alant, a mélyben, rengeteg mennyiségű ba­zalt­oszlop hever, melyeket haragos mennykövek szak­­gattak le az orgona gerincéről. A vihar hangszernek használja e hegyet s szilajon zúgó játéka közben ha­lomra bontja, zúzza, tördeli az éles hangú kősípokat. A fekete lant minden évtizeddel fogy, kisebbedik. E fenséges alkotás is alá van vetve múlása és romlása ri­deg törvényeinek. Századok, ezredek múlva talán csak csonka oszlopsorok jelölik helyét, s gyarló regék mondanak róla történetet, a szegény Detonatáról, melynek — páratlan szépségei és csodálatossága da­cára — számbavehető regéi eddig,fájdalom, nincsenek. Endrődy Sándor: * Polgár Mihál­y temetése tegnap délután nagy díszszer és átalános részvét mellett ment végbe. Az értelmiség nagy tömege gyűlt a zöldfa­ utcai halottas házhoz, hogy megadja a végtisztességet ama derék fér­fiúnak, kiről mindenki csak jót tud mondani. Sok kitűnőség volt jelen, előkelő tisztviselők, a kúria szá­mos tagja, ügyvédek, polgárok, írók, művészek és számtalan úri hölgy. A koporsó mellett, mely koszo­rúk halmazával volt borítva, a mély gyászba borult rokonok, nyolc jeles református lelkész, a leghűbb barátok állottak. Két oldalt városi poroszlók díszben, kezükben égő viaszgyertyákkal. A halotti gyülekezet legnagyobb része az utcára szorult, mely a ház előtt egészen el volt lepve az elhúnyt tisztelőivel. Mert ki ne tisztelte volna e derék embert, ki mióta felnőtt, mindig önzetlenül és nagy lelkiismeretességgel buz­­gólkodott a legnemesebb ügyek körül, ki az ügyvédi pályán, a reformált egyház keblében,­­hol kerületi főjegyző s az összes egyházak ügyvivője volt minden legkisebb dij nélkül,­ az egyletekben és társas élet­ben oly kitűnő és nagyon megérdemelt állást fog­lalt el. Sok helyen hagyott ő nagy ürességet maga után. Török Pál szuperintendens, ki lelki-testi barája volt s messze földről sietett haza temetésére, csak zo­kogva tudott néhány szót ejteni koporsójánál s átadta a szót File Lajos nagykőrösi lelkésznek, ki meleg hangon festé az elhunyt képét, beszélve példás lelki­ismeretességéről, nyilt szivéről, egyházügyi rendkívüli buzgalmáról, testvérei, rokonai iránt érzett meleg szeretetéről s mindama nemes tulajdonokról, me­lyek őt annyira kitünteték. Ének nem volt. A ko­porsót a hatfogatú gyászszekérre téve, a nagy menet a papnövelde­, egyetemi utcán, barátok terén és hatvani utcán vonult a nemzeti színház elé, hol Török Pál kényezve mondá el búcsúztató és áldó szavait. Ez intézet, melynek az elhúnyt évtizedeken át mindenesti vendége volt, a legmelegebb barátot, párt­fogót veszté benne. Kocsik hosszú sora kisérte a szín­ház elől a koporsót a kerepes-uti temetőbe, hol az ügyvédegylet nevében Balogh Sándor beszélt. Áldás legyen az elhúnyt emlékén! Ő ama régi jók egyike, kiknek becsvágya a jó ügyek önzetlen szolgálata volt, s kiket nem ott kell keresni, a hol a haszonban osztoz­nak, hanem a hol munkából és áldozatból a részt kell venni. * Konkoly Miklósné urhölgy­i-Gyalláról öt forintot küldött szerkesztőségünkhöz a Petőfi-házra. E célra eddigelé nyolcszáz forintnál több gyűlt be ná­lunk, s ez összeg a hazai első takarékpénztárban ka­matozik. * Petőfiről közelebb sok érdekes rajz és törté­netke jelent meg a lapokban. A baj csak az, hogy nem mindegyik való. Például Váradi Antalnak »Petőfi Dömsödön« című cikke ellen is kifogásokat tesz Szé­kely Károly dömsödi rektor, ki a negyvenes években Petőfi tiszteletére Dömsödön lakomát rendezett. »Az igazság érdekében, de még azért is, mivel sokan élnek még, kik az akkori lakomában részt vettek. — írja Székely Károly, — kénytelen vagyok Váradi Antal cikkét kivetkőztetni a valótlanság sallangjaiból. Ő nem úgy írta le a dömsödi történetet, a mint tőlem hallá. Sőt a színhelyet sem nézte meg jól. »Kis falu«-nak nevezi Dömsödöt, mely már két század előtt népes község vala s levéltárában Ibraim pasától és Ozmán agától nevezetes török okmányokat bir. Jelenleg ne­­gyedfélezer lakosa lévén, az országnak inkább nagy, mint kis falui közé tartozik. A szent-márton-dömsödi országutat is alaptalanúl mondá járhatlannak és ká­­tyúsnak, miután ez most is, mint akkor, a legjobb or­szágutak egyike. A­mi pedig személyemet illeti, én korántsem azért rendeztem lakomát, mivel meghal­lom, hogy a kitűnő költő átutazik Dömsödön, mert hisz mikor én Dömsödre kerültem, Petőfi és Pálffy Albert már a faluban laktak,­­a Petőfi atyja is ott élte le utósó napjait,) hanem az én célom az volt, hogy egy lakomán az elvonulva élő költőt megismertessem a község értelmes­ lakosaival. Ezért csaptam egy nyá­ri disznótort, de miután sok vendég jött, Petőfi és Pálffy semmikép sem akartak a zajos mulatságban részt venni, hanem egy kis szobában maradtak. Meg­kísérlem aztán őket a vendégséghez vonzani s a falu akkor legszebb két lányát (Nagy Juliánét és Szűcs Klárát) vezetem hozzájuk; de a leányok kérése sem használt, mert a két hajadont maguk mellé ültetők ugyan, de leiz a táncteremmé alakított iskola­helyiség­be nem mentek át. Átalában Petőfi Dömsödön igen elvonultan, munkálkodva élt. Csak engem látogatott meg néha, a barátságos vendégszerető polgárok hiába hívták magukhoz. Mennél jobban hívták, annál in­kább elvonult. Az, hogy dikciót akartam neki tartani, de belesültem, nem való. Ilyesmi soha sem történt raj­tam. Az sem való, hogy Petőfi engemet »urambátyám«­­nak szólított, mivelhogy néhány évvel fiatalabb valók nála. Szóval, mindezeknek bölcs tanulsága, hogy a ki mit elbeszéltetni hall, az adatokhoz híven igyekezzék leírni.« * Király Ő Felsége szerdán délután érkezett Szőnybe, hol az indóház, valamint a Komáromból Tatába vezető út zászlókkal volt díszítve s a pálya­udvaron és környékén óriási néptömeg hullámzott. Bathó Bálint komármegyei alispán ü­dvözlé Ő Felsé­gét, ki a hódoló üdvözletre kegy teljes választ adott: »Ha népem — úgy mond — ép oly kitartó polgári kötelességeinek teljesítésében, mint a­mily erősek és kitartók a vár falai, akkor jó és balszerencse közt biz­ton nézhetünk a jövő elé.« Albrecht főherceg is a kí­séretben volt. Hat órakor Ő Felsége Tatába érke­zett a közönség lelkesült fogadása mellett. Az utcák lobogó díszben álltak. Az Esterházy-kastélyban a plébános üdvözlé. Ő Felsége ugyanabban a szobában lakik, melyben 1809-ben Ferenc császár lakott, s az ugyanakkor használt ágy is rendelkezésére áll. * Amerikai nagybátya. Még a harmincas évek­ben vándorolt ki hazánkból egy Éles nevű tiszt, ki meghalván, sok millió dollárt hagyott hátra, örökösök nélkül. Mivel Szabadkáról vándorolt ki, az amerikai kormány oda­ért, hogy léteznek-e ott vérrokonai. Ott azonban nem léteznek, hanem Miskolcon van egy sok­tagú Éles család, mely igényt tart e milliókra, még pedig — a­mint hallottuk — igen jó kilátással. * A központi Frőbel-nőegylet e hó 22—24-di­­kén tartott vizsgálatain, mint nekünk írják, eléggé kitűnt, hogy magyar gyermek-kertésznőket hazafias szellemben igyekeznek képezni. Bója Gergely tanfel­ügyelő is kifejezte megelégedését és köszönetét e kö­rülmény fölött. Voltak olyan képezdei növendékek is, kik a tanfolyam kezdetén a magyar nyelvet még nem bírták, míg ma már e tekintetben is kielégítő haladást tanúsítottak. A közelgő két tanfolyamban még inkább igyekezni fognak szembetűnő eredményeket mutat­ni föl. * A nemzeti dalkör teljes számmal ment a ko­lozsvári dalünnepre. A zenedélt, zenekedvelőket és nemzeti színházat küldöttek képviselik. A budai da­lárda és pesti férfi-dalegylet semmi részt sem vesz ez ünnepélyben. Erkel Ferenc és Gyula, Richter, Huber Károly, Sipos és Juhász Aladár, (kik együtt Liszt egy új magyar r­apszódiáját fogják játszani) együtt utaztak el, s azóta Kolozsvár híres vendégszereteté­ben úsznak. * A népszínházi bizottság nyilatkozatára nagy szükség volna, mert hire jár, hogy sajátlag e bizott­ság egyes tagjai részéről történt volna az ajánlat arra nézve, miszerint egy darabig a népszínház dalszínház legyen. Valószínű, hogy e hír csak mendemonda. A népszínházi ügy élén álló férfiak, valamint a sajtó oly sok idő óta és annyiszor emlegették egy önálló nép­színház szükségét, (főleg Pest magyarítása érde­kében), hogy most, midőn ez épület már őszre elké­szül, lehessen azt más célra engedni át a legnagyobb önmeghazudtolás nélkül. * Rövid hírek. Gyászlapot kaptunk, mely özv. P Fliegl szül. Bayer Terézia asszonynak, Dobsa Sámuelné urhölgy édes­anyjának, szerdán 62 éves korában történt elhunytát jelenti; ma d. u. 4 órakor temetik el Budáról a volt »Lukács-fürdő« című ház­tól. — A bécsi »Pazmaneum«-nak Budapestre helye­zéséről keringett hir teljesen alaptalan. — Albrecht főherceg tegnap este Pestre jött, a »Hungariá«-ba szállt s ma a csapatokat megszemlélvén, Nagyváradra és Kolozsvárra fog utazni. — Az újpesti Fróbel­­egylet népünnepe szept. 6-án lesz. Budapest közgyű­lésén Ráth K. főpolgármester mély részvéttel jelenté be Polgár Mihály bizottsági buzgó tag hirtelen halálát, mely veszteség fölött a város jegyzőkönyvileg fejezi ki fájdalmát; az ügyvédegylet pedig külön gyászjelentést adott ki. — A Margit-szigeten aug. 15-ig 821 ven­dég lakott; szeptember elejétől a szobák árát leszál­lítják ; a szőllő­kúra is megkezdődik; az a hír, hogy Klotild főhercegnő az őszi idényt a szigeten töltené, alaptalan. — Dr. Lewis Lajossal közelebb egy sza­­badkőmivesség történetét tárgyazó munka fog megje­* Fővárosi h­írek, 851

Next