Fővárosi Lapok, 1874. augusztus (11. évfolyam, 174-197. szám)
1874-08-02 / 175. szám
Vasárnap, augusztus 2. 1874. 175. »/am. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: itt, a s®» w M ttil rí Hirdetések Budapest, Lipót utca 42. sz. B 5 JfVji | ifi* Tg ■ JA ■ M ratetaey földszint. Lj ®| 1 \i A |J 5 |W* I I A Lpt 1 Wüf mint előfizetések dii:.TM J. UVuilUul iJZll UIL Zü“r Negyedévre.......................4 „ r ^le^jeseink __r .. .. .a kiadóhivatalba mindennap. SZÉPIJSODALMI NAPI KÖZLÖNY. ' ' küldendők. Bolyongni a sötét erdőben ... Bolyongni a sötét erdőben, Hol senki sem jár, — egyedül; Sohajunkra a szél zúgását Hallgatni csak feleletül, Visszanézni a néma árnyba, A múltakba mélyedni el: Az idő e holt tengerébe, Melyből annyi emlék kikel; Látni a remény tört hajóit Életünk rideg zátonyán, Mint csillan meg a végső árboc Az elmúlásnak alkonyon ; És átérezni híven mindazt, Mi bút, örömet okozott; Keresni a romok között is A rég kirabolt templomot, Melynek oltárán szivünk lángolt, S egy marék hamut lelni ott . S még ekkor is remélni, hinni: Biz ez keserves egy dolog ! Komócsy József: Megfizette az isten. (Beszély ) irta Varga János. (Folytatás.) Valami kétségbeesett eszméje van már egész éjjel, mely el nem hagyja ; ha a fejében forgó zűrzavar elöl meg is hátrál egy pillanatra, már egy más pillanatban itt van újra s tiz karral fogódzik a szorongatott leány agyvelejébe, mint a polyp, áldozata tagjaira, a leány menekülni szeretett volna s gondolkozott. Talán most föl fogja kelteni a beteget, gondolja magában, az éj sötét kendőjével oly szívesen betakarja a menekülőket s mire a hajnal beköszön, már biztos helyre érhet. .. . Majd eszébe jutott, hogy a falu kijárásain őrök állnak, vad, fölpálinkázott zsiványok, kik maguk is minden pillanatban készek egy védtelen magyart legyilkolni. Nincs, nincs menekvés. Ekkor ismét visszatért az a kétségbeesett eszme, és már akkor nem érezte azt oly borzasztónak, minél kevesebb út állt előtte, a kétségbeejtő lépés annál természetesebb színt kapott. A kényszerűség sok utat megegyenget, sziklákat omlaszt, völgyeket tölt be, s még egy két árva bokrot is bir varázsolni a kiégett kopár vidékre. Mikor az óra a hármat elütötte, hirtelen fölugrott ágyából, melegebb ruhát öltött magára s észrevétlenül kiosont a kis kamrából. A falu még nagyon csendes volt, semmi égető munka, s akkor épen olyan idők jártak, hogy a ki szerét tehette, ki sem bujt odújából. Sietve haladott a siket éjben s léptei neszét messze elhordá a tiszta, hideg, hajnali levegő. Feje fölött néha egy-egy fölijedő veréb csipogta el magát, s az apró bokrokon, a szárnyas vándorlegények e megszállóin hangzott föl olykor egy-egy álmos, bizonytalan csicsergés. Egyenesen a temetői ösvénynek tartott, s mikor a hajlathoz ért, megállt egy pillanatra s visszanézett a finom hófehér párázatban alatta nyugvó falura. Olyan volt a völgy, mint egy hófehér tó amin nem ver a szél egyetlen fodrot. Elgondolta magában, ha ott most csakugyan egy tó támadna s a kik hófehér leple alatt most oly édesen alusznak, föl sem kelnének többé. Milyen jó volna akkor visszafordulni, viszsza oda, a honnét jött, a hófehér tó mélységes fenekére. Összeszedte magát , sietett tovább, mikor a romlott templomajtón átlépett, mély sóhaj tört föl kebléből s azt gondolta, milyen boldog lesz akkor, midőn koszorús legények fogják vállaikon ezen az ajtón keresztülvinni. Egyszerre a kis rongyos kunyhó előtt állt. Szive oly erővel vert, hogy a leány lélekzete elakadt, szeretett volna visszafordulni, elszaladni innét, meszsze-mesze, hogy soha senki hirét se hallja; majd egyszerre összeszedé magát s bátran, közönyös arccal benyitotta az ajtót. Itt még mi sem változott az este óta; ott volt a sarokban az illatos szénaágy; s ott feküdt rajta a legény, az Anica szeretője; feküdt félkönyökre támaszkodva, mint tegnap, csak a feje nem volt bekötve s a halavány arcon csak a piros vonal volt a mi életre mutatott. A legény fejéhez kapott, mikor a lány belépett; azt hitte káprázat s csak kimeredt szemekkel nézett a látományra. — Jó reggelt Mitru, — szólt a lány szeliden, és közelebb ment a fekvő legényhez. — Anica, te vagy az valósággal ? — és fölugrott ágyáról s megfogta a lány kezét; — azt hittem csak úgy jelentél meg nekem; —és tapogatta kezeit, hogy puhák-e, s melegek e ? — Ne félj, én vagyok. — A halálomat hamarább vártam volna, mint téged — szólt zavarral Mitru, — nem tudhatom mit gondoljak. — Gondold a legjobbat. Lásd Mitru én igaztalan voltam hozzád meg apámhoz az este, nem bírtam egész éjjel aludni. — Drágám, — szólt a legény túláradva — vaj, jón elhihetem-e, a mit beszélsz ? — El! mi okom volna hazudni, hát nem mond-I ’ tam-e szemedbe mindig, a mi nem volt ínyemre. Most is megmondtam, csakhogy egy kicsit elkapattam magamat. Nagyon haragudtam rád s többet mondtam, mint akartam. Bocsáss meg. — Aniám, lelkem, szentem, mindenem ! nincs mit megbocsátanom, inkább kérnem kell bocsánatot. De ha nem ámitasz, ha őszinte szívvel jöttél hozzám, jöjj, ülj le ide a szénaágyra s pihend ki magadat. — Szivesen, — szólt a lány s letelepedett a szénaágyra a legény mellé. — Lásd Mitru, — folytatá aztán, — tegnap azért voltam olyan haragos, mert megcsalatkoztam, azt gondoltam csakugyan oly hős katona vagy és büszke voltam arra a sebre amit kaptál. . . . No, ugye nem haragszol ? A legény pedig semmihez sem volt közelebb, minthogy szégyenében, elérzékenyültében, most mindjárt sírva fakadjon s úgy ígérje meg, hogy ezentúl minden csatában ott lesz, összevagdaltatja magát, csakhogy ez a lány lehessen gyógyitó doktora. — Szivemből bánom, — szólt a legény szomorúan, — lásd pedig én szentül azt hittem, hogy megutáltál , azért beszélsz olyan könnyen velem. — Bolond, hisz akkor nem jöttem volna hozzád, — szólt csábító, szerelmes hangon és kebléből kivette kis balzsamos üvegecskéjét és forró rózsás kis ujjá- val megkente a karcolás nyomát a legény homlokán. — Oh, jaj, de rég nem voltál ilyen jó hozzám, — szólt a legény, s reszkető karjaival magához ölelte a leányt s szomjas, forró ajkait hosszan a leány ajkaira szorította, Anica nem húzódott az ölelés elől, hagyta magát csókolni, hogy részegedjék le egészen. — Oh, pedig már milyen sok roszat gondoltam rólad — szólt a legény egy érzelemmé válva , — azt hittem, más szeretőt kerestél, — és elsötétült az arca. — Mért borultál el olyan egyszerre ? — szólt hirtelen, kémlelődve a leány. — Mi jut eszedbe, hiszen lásd milyen vig vagyok. — Te nem vagy őszinte, nem vagy igaz hozzám, te azt az embert, akit szeretőmnek hittél, meg akarod ölni!. . .. — Én! ugyan eredj ! mit beszélsz ? — Mit beszélek ? csak azt, amit hallottam. — Mit ? te hallottad ? — kérdő ijedten a legény. — Szóról szóra! hogy a medveereszkedőnél meg fogod ölni, aztán beledobod a Marosba. — mondta a leány és fölkelt a legény mellől. — Te eltagadod ezt? Akkor bizonyos vagyok benne, hogy meg akarod ölni. — Aztán ha úgy volna? — szólt egyszerre szigorúan a legény. — Akkor én egy útonállónak nem leszek a felesége. — Aha! így te most nem is érttem vagy itt, hanem a szeretődért, akinek az életét félted. — Hallgass meg, ne ítélj korán, hacsak azt akarnám, hogy az a legény megszabaduljon, akkor nem veszteném itt az időmet, hanem felöleltem volna az ölembe és elvittem volna ismeretlen csapásokon oda, ahol el nem éri a ti boszátok. Te már ismersz, elhiheted, amit mondok, hogy meg is tenném , hanem nekem az nem elég; én azt akarom, hogy te szabadítsd meg öt te magad, aki halálára esküdtél. — Hát csakugyan szereted ? — kérdé kínosan a legény. — Szeretem, nagyon szeretem, úgy szeretem Mitru, hogyha neked csak tizedrésze jutna abból a szerelemből, egész életedre beérhetnéd vele. De rá ne neheztelj, ő nem oka annak, ő nem is tud a felől semmit, ha tudna sem használna nekem, mert neki van szeretője, akit ő úgy szeret, mint én őt. — Oh Anica, Anica, mért mondod ezt nekem? hisz ha száz élete volna, mind a százzal meg kell hallnia, — ha te úgy szereted. — Mért mondom neked ? azért mondom, hogy megszabadítsd. Vidd el őt magad házunkból, falunkból, hogy ne lássam őt többé soha. Hogy legyen ő boldog édes otthonjában s ha ezt megteszed nekem, olyan boldoggá foglak tenni, a milyenné csak szerelmemmel tehetlek. Tied leszek ébren, álmomban, szeretni foglak, hűbb leszek hozzád, mint a milyen hit az eb gazdájához, aki ha elrúgja, az mégis visszakúszik hozzá. Verhetsz, kergethetsz, én csak téged foglak szeretni, csak a te nevedet fogom ismerni isten és ember előtt. Ha pedig megölöd, akkor egy sírba temethetsz vele engem is. Most válaszsz, kell e a csere ? Engem élve, vagy mindkettőnket halva! — De Anica, — szólt tétovázva a legény, — mit beszélsz te itt ilyen mesés dolgokat ? — Nem mese az, amit beszélek, áll-e az alku? felelj ! És olyan szép sohasem volt ez a leány; baja szétbomolva, vállairól lecsúszva a kendő, pihegő keble, ragyogó szemei, kigyuladt arca! Mitru azt hitte, hogy ha ez a leány másé lenne, ő egy óráig sem bírna tovább élni. Dehogy engedné másnak. — Jól van ! áll az alku, —• szólt reszkető hangon, én sértetlenül elviszem a magyart haza, akár az édesanyjának az ölébe teszem. Mikor induljak ! — Azonnal! Fogj be olyan lovakat, melyek hegynek föl, hegynek le, úgy menjenek, mint a sárkány, minél előbb viszed, annál hamarabb térsz viszsza, siess úgy, amint visszaérni akarsz. — Majd meglátod hát, hogy akarok visszasietni, — szólt a legény boldogan, — még ma a nap felteltét e »draguall« tetejéről nézzük meg a honvéd katonával. Ha nem hinnéd, tarts szemmel bennünket, mikor tüzet gyújtok az erdő elején. Isten veled, drágám, az első madár ébredésével indulunk, s azzal boldogan futásnak eredt a keskeny ösvényen lefelé; hosszú haja csak úgy lengett utána a levegőben. A leány egy darabig nézett utána végtelen nagy keserűséggel, szíve elszorult s könyei patakmódra omlottak arcán alá; oda támolygott anyja sírhalmára, átölelte keresztje tövét s csak annyit bírt rebegni: — Oh édes drágám, drága kedves jó anyám !Folyt. köv.) __ Lapunk mai számához félút Tan mellékeire.