Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-06 / 203. szám

nem lelt örömet a zavargásban és zenebonában. Ro­land asszony tanulmányozta a forradalmat és beleol­­vasta magát a forradalomba. Útja az olvasóteremből a szalonba és a vesztőhelyre vezetett, de ezen az úton annyi szellemi erőt, oly nagy lelki nagyságot fejtett ki, minővel a történelem kevés hölgye dicsekedhetik. Érdekes tény, hogy Roland asszony szellemi ro­konságban állt legveszélyesebb ellenségével, Robes­­pierre-rel. Mind aketten lelkesülni tudtak az ókor erényein. Robespierre-ről is azt mondhatjuk, hogy beleolvasta magát a forradalomba. Roland asszony az volt a girondistáknak, a­mi Robespierre a hegy­­pártnak : a szellemi központ, a tan, a rendszer, a lel­kesült papság. Mindketten rajongtak Rousseau és a forradalomért, Robespierre a királyt, Roland asz­­szony a királynét gyűlölte, mint Franciaország bal­sorsának egyetlen okozóit. Mindketten heroikus el­szántságot mutattak életben és halálban, de Roland asszony hősiessége a halállal szemben ékesebben szóló volt, míg Robespierre hősiességét az érzéketlenség némaságának mondhatjuk. Életét maga Roland asszony rajzolta le emlék­irataiban. A börtönben s úgyszólván a hallálal szem­ben írt e memoireok már magukban véve is egy erős jellem csodálatos emléke. Alighogy észreveszszük bennök a halál árnyékát, annyira foglalkoznak azok az élet apró és nagy érdekeivel, annyira elfogulatla­­nul csevegnek egy betöltött élet megannyi emlékével. Midőn ő ez emlékrajzot irta, a halálnak áldozatul esendő emberek vették körül s folyton attól kellett tartania, hogy a szigorú őrök fölfedezik foglalkozását s megfosztják akkoron legbecsesebb kincsétől. Roland asszony 1754-ben Párisban született. Atyja Ph­lipon aranyműves volt, kit csupán anyagi helyzete akadályozott művészi hajlamának valósítá­sában. A művészileg képzett ötvös kitűnő neveltetés­ben részesítő leányát, Manont, ki már négyéves ko­rában olvasni tanult s nemsokára nagy előmenetelt tett a rajzolásban, zenében, szám- és mértanban. Ro­land asszony maga mesélt adomákat gyermekkorából s ezek arról tanúskodnak, hogy már akkor is h­ajthat­­lan akaraterővel birt, mely leginkább a szigorú neve­lési rendszer ellen nyilvánult. A serdülő Manón sok könyvet olvasott, klasszikusokat, Tassót, Voltairet, útirajzokat, regényeket, szentbeszédeket. Plutarkhról azt mondja, hogy ez keltette föl szívében az erőt és a a büszkeséget s lelkesítette a közerények és a szabad­ság szeret­etére. Kedvenc írója mindazáltal Rousseau volt, kivel a természet csöndes bájaiért rajongott és föllázadt a társadalom fonákságai ellen. Rousseau »Vallomásai« akkortájban nagy divat­ban voltak. A csodálatos őszinteség, saját vétkeinek és hibáinak nyílt bevallása, sőt az azokkal való kér­kedés , ez a kontonh­oz tartozott. Túlhajtásig utálták a kétszínűséget s istenítették a természetet; test és lélek megannyi titka bonckés alá került. Bizonyítja ezt a modor, melylyel Roland asszony önmagát is le­írja s testi szépségét részletesen festi. Elmereng ifjú­kori bájain s elfogulatlanúl azon tűnődik, vájjon mi marad meg neki ama bájakból; hirtelen eszébe ötlik, hogy Desmoulins Kamill, »a forradalom nyomorék bohóca,a ki előtt nem volt szent dolog, még egy Ma­nón kecse sem, egyizben csodálatát fejezte ki a fölött, hogy olyan korban és olyan kevés szépség mellett is még annyi udvarlóval bir; mentségül csupán azt hozza föl, hogy Desmoulins sohasem beszélt vele s tán épen ezért mondott rosz ítéletet felőle. »Ilyen férfival szemben, — teszi hozzá Roland asszony, — természetesen, hideg, szótalan, sőt tán visszautasító is lettem volna.« A csúf Kamill! De kérdés, várjon e pillanatban kit gyűlölt inkább Roland asszony. Robespierret-e, ki halálát okozta, vagy Desmoulinst, ki női bájaiban mert kételkedni ? Térjünk vissza a kis Manonhoz. Tizenegyéves ko­rában egy gyerkőc illetlen magaviselete miatt elha­tározta, hogy egy évet a zárdában fog tölteni. Szülei nem ellenezték szándékát s Manón a Saint-Marcel zárdaszüzei körébe vétette föl magát. Vallásos érzel­mei ez időben ép oly nagyok voltak, mint kegyelete a természet iránt. Utóbbit akkor is megőrizte szívében, midőn visszatért a szülői házba, a főváros zajos lár­mája közé. Még boldogabb volt akkor, midőn egy nyarat töltött Meudonban s ott gondtalanul gyö­nyörködött a mezei életben. A fiatal Manón tehetsége napról-napra fejlődött. Csakhamar álláspontot kezdett elfoglalni a vallási ha­gyományok ellen és a szabadelvű írók tanulmányozá­sa lassankint elmosta zárdaemlékeit. Legnagyobb vonzódást érzett az ó­kor stoa bölcsészei iránt; életé­nek eszményképe lett: lelki nagysággal hódolni az erénynek s áldozatkészen teljesíteni a kötelességet. Nagy fájdalmat okozott neki anyjának, egy szép és nemes nőnek halála, kit lelke mélyéből szeretett. So­káig vigasztalhatlan volt, míg végre Rousseau »Nou­­velle Héloise«-ának olvasása fölrázta őt csü­ggesztő­­ bánatából. Gyermekkorának zárdabeli barátnőivel le­velezésben állott, a mi által szorgalmasan képezte irá­lyát. Olyan nagy volt tudományvágya, hogy egy a be­­sangoni akadémiától kitűzött díjra is pályázott. Anyja halálával súlyos vagyoni csapás érte atyját, ki azonkívül több nővel kötött viszonyt, úgy­hogy a leánynak nem lehetett a házban maradása. Ez időben ismerkedett meg Roland de la Platiére-rel, egy Manonnál húsz évvel idősb férfiúval. Roland de la Platiére magas termetű volt, testtartása hanyag, ma­gaviselete merev és feszes, beszéde lakonikus, kivéve, a­mi gyakran történt, ha önmagáról beszélt; kiejtése durva, roszhangzású volt, szóval az egész ember nem látszott arra teremtve lenni, hogy az első ostromnál meghódítson egy női szivet. A­ki azonban többször társalgott Roland-nal, megismerte lelkének s jellemé­nek jeles tulajdonait, melyek feledtetni bírták rideg külsejét. Roland szenvedélylyel tanulmányozta az ó­kort, követője volt a szabadelvű encyklopaedisták­­nak s egyszersmind munkatársuk a műipar-szakmá­­ban. Mindez rokonszenvet és tiszteletet szerzett neki a fiatal Manón előtt, ki szeretett volna férjhez menni, miután elhagyni készült atyja házát. Kérője akadt ugyan elég, de mindnyája között a pedáns Rolandnak adott elsőséget. Manón atyja ellenezte e házasságot, de a leány csakhamar egészen elvált atyjától és Ro­land nejévé lett, midőn ez 1780-ban visszatért olasz­­országi útjából. Roland sok levelet írt Manonnak on­nan, s ez csak növelte a tiszteletet, melyet Manón ér­zett Roland jelleme és képzettsége iránt. E levelek később hatkötetes könyv alakjában jelentek meg. Manón házassága a körülmények kényszerűsége következtében s tiszteletből kötött észházasság volt, mely sohasem elégíthette ki e nő vágyait. A szerencse nem igen kedvezett az új házaspár­nak. Manón tisztelte a derék tudóst, ki egyaránt ér­deklődött a régi rómaiak s a juhtenyésztés és gyapot­­készítmények statisztikája iránt ;A politikai nézeteik szintén megegyeztek, de Manón még­sem állhatta meg, hogy kissé furcsa »antik rómainak« ne találja férjét, midőn összehasonlította a lelkesült fiatal giron­­distákkal, kik termeibe gyűltek s kiknek túlnyomó ré­­­sze képzettségen és tehetségen kívül testi szépséggel is meg volt áldva. Roland nehézkessége napról-napra fokozódott s Manon kénye-kedve szerint bánt vele. Sajnos, hogy nemsokára oly ingoványba vezette férj­ét, melyben mind aketten vesztüket lelték. (Folyt. köv.) Meglátogattuk Borsabánya hegyes völgyes vidé­két is. A 7200 láb magas Pietrosán most is ott csillogott a hó, az északi oldalon. Mellette sorban vo­nulnak el az erdélyi határhegységek. Egyetlen ut ve­zet köztük Erdélybe és Bukovinába. Ez ut mellett el­érve Magyarország utósó határhelységét: Borsabá­­nyát, utunkat a havasokba vettük, hol már csak a pásztorok ösvényein kapaszkodhattunk föl gyalog. Mokány lovainkat sajnáltuk a hegyen fölfelé megülni s csak ott vettük őket igénybe, hol az út már kevésbbé meredek. Ez elcsigázott lovak bámulatos könnyedén lépték át az utunkban fekvő százéves fenyveket. Hol gyalog, hol lovon folytattuk utunkat, mig délután egy óra után a 6180 láb magas Kecskeláb (Ptyicsorile kapri) alá értünk. Itt lovainkról leszállva kedvet kap­tunk a hegymászáshoz lassankint. A társaság negy­ven tagja közül csak tizenhatan vállalkoztunk, a töb­biek folytatták útjukat a hegy alatti forrás felé, hol ránk várakoztak. Másfél óráig tarthatott a mászás, mire a hegy két kiálló csúcsát elértük, óriás hegyko­szorút látva. Északon a lengyelországi, keleten a bu­kovinai, délen az erdélyi havasok szegték be a látha­tárt ; nyugaton a mármarosi Mihailek (1009 méter.) a Farkó (1020 m.) a Pop Iván (1019 m.) a Ménesül (728 m.) és más havasok vetélkedve emelkedtek a kék ég felé, mely egész utunkban soha derültebben és nyájasabban nem mosolygott ránk, mint épen ekkor. Maga is örülni látszott e gyönyörű látvány felett. Lenn a völgyekben a patakok és folyók arany szala­­gokként vonultak át. Majd lejutva a hegyről, másfél órai gyaloglás után az édeni Makarlau völgyébe ér­tünk, melynél festőibb látványt alig láttunk. Itt élni át egy életet, távol a világ zajától, valódi idylli bol­dogság volna! E völgyből a Vasér, innen a Fájná völgybe értünk, a­hol töltöttük az éjszakát. A Fájná völgyéből fél órai gyaloglás után egy keskeny kereszt­völgybe jutottunk, melyet minden oldalról magas he­gyek vesznek körül. E kis völgy, melyen át egy patak tör magának utat, hogy a Vasérbe öntse habjait, a Suliguli völgye. Itt fakad a hires suliguli ásványvíz, igénytelen fabódé alá zárva, holott márványfog­lalatot érdemelne. Mit nem tenne a forrással a Folytatás a mellékleten. A mármarosi hegyek közt. Geológokkal utazni sajátszerűen érdekes. Ők egészen más szempontból s más szemüvegen szemlé­lik a föld felületének és belsejének jelenségeit, mint a poéta, ki csak kedélyvilágából indul ki, s mindent oda vezet vissza. A hol a költői lélek felmagasztosulva áll, meg, s mintegy oda szögezve bámul maga elé, gyönyörködve a pompás panorámában, melyet a válta­kozó hegy s völgy, az égig emelkedő s a távol ködé­ben elenyésző havasok, a sűrű sötét erdőben zúgva rohanó patak oly széppé tesznek: a geológ egyked­vűen kiveszi kalapácsát, zúzza és tördeli a sziklát, hogy megtudja : vájjon track­yt-e vagy mészkő? Ha munkáját elvégezte s a kőzet minéműségéről tudo­mást szerzett, a letörött kőzetpéldányt kalapácsával megegyengeti, tarisznyába teszi s folytatja útját. Má­­ramaros olyan föld, hol a geológ igen sokat tanulhat, a poetikus ember pedig még többet gyönyörködhetik. A földtani társulat tíznapos kirándulása gazdag jutalommal járt. Bebarangoltuk a megye déli, délkeleti, északke­leti részét, az erdélyi, bukovinai és lengyelországi ha­tárhelységekig ; jártunk vasúton, kocsin, lóháton, gyalog és tutajon; láttunk bányákat, tömérdek ás­ványvíz-forrást, fürdőket, gyárakat. Mám­aros havasai, melyek természetes határlán­­cot képeznek Erdély, Bukovina és Lengyelország közt, ásványos vizekben pláne annyira gazdagok, hogy a magyar korona összes ásványvizeit számban felül­múlják. A merre jártunk, utunkban mindenütt uj meg uj ásványos fúrással találkoztunk, mely után utszélen bugyogott valamely hegy lábából E forrásokat csak ritkán gondozzák, sőt vannak olyanok, melyeket a vi­dék lakói is alig ismernek. Mi sem vehettük számba mindegyiket, sőt legtöbbjét csak egy-két útitársunk ért rá megizletni. Ha a kocsis vagy lóvezető valami adatot tudott róla, azt följegyeztük s azzal tovább mentünk. Csak az ismertebbek és nevezetesebbeknél időztünk el egy-két órát, ha ép utunkba esett. Visknek magának tizenegy ásványvize van, me­lyek közt az első sajáni vagy Gizela-borkút, a belső és közép-sajáni, továbbá a visk-várhegyi felső és alsó borkút a legnevezetesebbek. Ezeket látogattuk meg mi is kirándulásunkban. Az első sajáni vize 13 R°, a kút már 1839 óta ismeretes, legelőször dr. Tognio egyetemi tanár vegyelemezte; vizét a környékbeli la­kosok szabadon hordják szét hordókban; a kút fedél által van az időjárás behatása ellen védve s csinos kő­mederbe foglalva. A belső-sajáni kevesebb szénsavat foglal magában, de hidegebb (10 R°) mint az első­ vizét fürdésre, különösen köszvény és májbajok ellen, leginkább pedig a nők használják. A visk­ várhegyi fürdő 299 méter magas hegyen fekszik gyönyörű ki­látással a messzeterülő vidékre. A jól gondozott utón felhaladva kellemesen lepi meg az utast a fürdőtelep, mely csinos épületekkel van körülvéve. A Berta-csar­­nok ízléssel van építve és berendezve, úgy szintén a borkútat is szép verandás kioszk alá foglalták. Vize nagyon kénes, hasonlít a parádéhoz, hőfoka 11­00; az alsó borkút vize, mióta új csövezettel látta el a kincstár, apadt s csak gyengén szűrődik. A fürdőt na­­gyobbára nők használják s különösen női bajokban kitűnőnek tartják. Utóbbi időben nagy gondot fordí­tottak a fürdőre, mialatt egészen elhanyagolták a sokkal regényesebben fekvő kabola­ polyánait, mely Szigettől északra fekszik s a szigetiek kedves kirán­dulási helye. Kirándulásunk utósó pontjául e fürdő meglátogatása volt tervezve; de az esős idő, mely egész utunk alatt megkímélt, és ezt az utósó napi várva-várt kirándulást mosta el. Szigeten a vendéglőkben is többféle, környék­beli ásványvizet találtunk. Leginkább feltűnt a brébi, melynek majdnem ugyanazon alkatrészei vannak, mint a parádinak. Bréb Szigettől délre fekszik, a Gu­­tin havasban, majdnem Mám­aros megye határában, fürdőjét, mely nem a legjobb korban van, sokan láto­gatják. Szigettől délkettől délkeletre, az Iza pataktól nem messze, Jód neve falu fekszik, melynek határá­ban sok jód-forrás van. Az Many (jód) nem nagyon rég ismeretes, Jód falu pedig emberemlékezet óta viseli e nevet s nagyon meglepett mindnyájunkat, hogy ép e falu határában van a jód-forrás. Mindenesetre figyelemre méltó véletlenség. Jód vidékén különben másféle ásványos víz is van, mely a Szekulból ered Batitza mellett­i »szekuli« viz neve alatt ismeretes. 884

Next