Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-18 / 212. szám

dokló kezét megfogta. »Ért egyedül akarok e gentle­­man-nel maradni,« — mondá Hamilton, szokott pa­rancsoló hangján. Midőn mindenki visszavonult,ráte­­kintett mr. Oakhurstre, s így szólt: — John, valami mondanivalóm van. A haldokló arca halvány volt, de nem oly halo­­vány mint az élőé, ki lehajolt hozzá. A félelem dé­monaitól szétdúlt, összemarcagolt arc volt ez; oly arc, melyet a irtózat elősejtelme torzít el, úgyhogy a ha­lállal küzdő férfit is meglepte a szánalom, s a gúny-­­ mosoly eltűnt színtelen ajkairól. — Bocsánat, John, — susogó mindinkább gyön­gülő hangon, — bocsánat azért, a­mit mondani aka­rok. Nem gyűlöletből mondom azt, de mert meg kell mondanom. A nélkül nem tennék eleget ön iránt való kötelességemnek s nem halhatnék meg nyugodtan, ha ön azt meg nem tudná. A­mi történt, megtörtént, csakhogy máskép kellett volna történnie, John. Én ne­kem ama nő férjének golyója által kellett volna eles­nem ; a Decker golyója által, John, nem pedig az öné által! . . . John arcát lángvörösség bonta el, bot akart ugrani, de Hamilton a haldokló ideges erejével tarta vissza. . . • _Figyeljen. Zsebemben két level van, vegye ki azokat. Ön ismeri a kéziratot. Adja szavát azonban, hogy nem fogja azokat elébb átolvasni, míg biztos helyre nem jut el, ígéri ezt ? Oakhurst mit sem válaszolt. Úgy tarta ujjai közt a leveleket, mintha félne, hogy megégetik őt. — ígérje meg azt nekem, — ismétlő Hamilton elhaló hangon, görcsösen megszorítva John kezét. _Miért ? — kérdé Oakhurst visszavonva kezét­— Mert különben visszatér ön — s börtönbe — halálba siet­ . Ezek voltak Dick Hamilton utosó szavai. Meg egyszer kiterjesztve kezét John felé, megrázkódott s mr. Oakhurst már egy kiszenvedett tetem mellett térdelt.* Esti tiz óra tájban lehetett. Mrs Decker, kezében egy regénynyel a kereveten hevert, mig férje, egy is­merőse hívásának engedve, a szálloda ivótermében a politikai ügyek fölött vitatkozott. Szép, enyhe éj volt s az ablakul szolgáló üvegajtó, mely a szobácskából az erkélyre nyílt, félig nyitva volt. Egyszerre az er­kélyről lépés nesze hangzott. A nő feltekintett a könyvtül s a másik pillanatban egészen föltárulván az ajtó, egy férfi toppant be. Mrs Decker ijedten sikoltott föl: _ — Az istenért, John, megtébolyodott ön? Ő csak egy pillanatra futott át s minden pillanatban visszatérhet! Jöjjön egy órával később. Jöjjön reg­gel, jöjjön akkor, ha tőle megszabadulhattunk! De nész el innen, édesem, ne késsék egy másodper­cet se! Mr. Oakhurst az ajtóhoz lépett s bezárta azt, a­ztán szó nélkül közeledett a nőhöz. Arca el volt borzúlva s kabátja ujja egy bekötött, vérző kar mel­lett csüngött alá. Mindamellett sem remegett a nő hangja, midőn kérdé: »Mi történt, John ? S miért jött ön ide ?« A férfi két levelet vont zsebéből elő s a nő ölébe dobta azt. _Leveleid, mely­eket Dick Ham­ltonhoz utál, s nekem vissza kellett adnom s melyek először téged, aztán engem tesznek semmivé! válaszolt alig hall­ható, kísérteties hangon. E nő többféle szokatlan sajátságai közé tartozott a semmi által meg nem rendíthető bátorság is. Most sem ájuldozott ő, sem segélyért nem kiáltott, sőt mene­külni sem igyekezett. Felült s két kezét összetéte­­lé­ben, nyugodtan szólt: — És miért ne ölhetnél te meg ? Ha e nő megrémül, vagy zavarodottságot árul el, avagy csak mentegeti is magát s tagadást kí­sérel meg, mind­ebben mr. Oakhurst csak hibája be­ismerését látja s a szerint cselekszik. De a személyes bátorságnak mi sem tud jobban parancsolni, mint ugyancsak a személyes bátorság. Ő e nőben erkölcsi bátorságot látott, s még őrjöngése közepett is csodá­latra, imádatra kényszerűé ez alig felüdült, gyönge nő rendületlen nyugalma. — Miért ne tehetnéd te azt, a­mit eltökéltél ? folytató a nő mosolygva. — Te nekem az életet, egésséget s a boldogságot adtad vissza, John Oak­hurst. Te szerelmeddel ajándékoztál meg. Miért ne vehetned azt vissza tőlem, a­mit adtál? Csak rajta én el vagyok készülve mindenre! S kitárta karjait azzal a vidámsággal, mint mi­kor a szállodában először találkoztak. John egy pillanatig merően nézett rá s aztán lehanyatlott fölemelt karja. Letérdelt a nő elé, meg­ragadta ruháját s annak redőit forró ajkával érinté. Nem az a nő lett volna ő a ki volt, ha diadalát rögtön föl nem ismeri, s ha csak egy pillanatig is ha­bozik annak kizsákmányolására nézve, így a megsér­tett nő egész méltóságával s hangjával ugrott föl s egy uralkodónő parancsoló tekintetével mutatott s nyitva levő üvegajtóra. Mr. Oakhurst a megjelöl irány felé tekintett s aztán fölkelt s egy utósó, hosz­szú pillantást vetve a parancsoló arcra, szótlanul örökre eltűnt köréből. Midőn a férfi távozott, kis ideig hallgatózott, nő az elhangzó léptek után s aztán bezárva az üveg­­­ajtót, a kandalló párkányán állott gyertyánál elégett­e mind a két levelet. Nem kívánom, hogy az olvasó abban a hitben él­jen, hogy e nő,­e műtét közben nem volt fölindulva. Keze remegett s miután nem volt érzéketlen lény, né­hány percig nemcsak értette a fájdalmat, hanem kifeje­zésteljes ajkai végén is nyilván mutatkozott az, s nem minden erőtetés nélküli mosolylyal fogadta csakhamar hazaérkezett férjét. Oly érzésteljesen s biztossággal vetette magát a férfi széles mellére, mikép ez egész lel­kében meg volt hatva. — Rettenetes újsággal érkeztem haza, Elsiem, édesem, — szólt mr. Decker, miután a kölcsönös nyájaskodás véget ért. — Ne beszélj előttem rettentő dolgokról, kin­csem. Ma este nem a legjobban érzem magamat, szólt csengő hangon. — De ez mr. Dick Hamilton és John Oakhurst­re vonatkozik. , — Kérem, kérem, — csengett újra a nő. És mr. Decker elhallgatott, — mert hát képes lett volna-e ő ily bájos kérelmező szép kezei kitárásának s dallamos ajkának ellenállni ? Karjai közé szok­ta nejét, mintha minden rosztúl, kellemetlentől óvni akarná. — De mi ez? —kérdé egyszerre, midőn neje fehér ruháján egy vörös foltot pillantott meg ama helyen, hol azt mr. Oakhurst véres keze érinté. Semmi sem történt. Az üvegajtó becsukásakor kissé megsérte az ujját. Hiszen oly nehezen csukódott be ez a gonosz ajtó, s ha mr. Decker, mielőtt kiment, gondja lett volna arra, mindattól megkímélhette volna őt. Oly elfogulatlansággal beszélt e­lő, hogy mr. De­cker a legnagyobb lelkiismeretfurdalást érezte. Azon­ban mrs Decker megbocsátott neki e figyelmetlensé­géért s oly nyájasságot tanúsított, mint ezt nála a tör­ténet folyamában többször tapasztalhattuk. E szerint az olvasó engedelm­ével elhagyom e boldog házas­párt a kiengesztelődés eme gyöngéd jeleneténél s mr. Oak­­h­urstet keresem föl. Két hét múlt el. Ennek végével mr. Oakhurst újra visszatért sacramentói lakására s még akkor éj­jel bement a játékszobába, hogy helyét, mint bank­adó, a pharao-asztalnál elfoglalja. — Hogy van már önnek a karja? — kérde meg­, gondolatlanul a játékosok egyike.­­ E kérdést egy mosoly követte, mely azonban leg­ott elenyészett, midőn mr. Oakhurst a szólóra nyu­­­­godtan fölpillantva igy válaszolt: »A kártyaosztásnál­­ még akadályozva vagyok kissé általa — azonban lám , a ballal is ép oly jól tudok, mint a jobbal.« És a játék ama nyugodt, méltóságteljes modor­­já­ban folyt tovább, mind az mindenütt folyni szokott­­ amaz asztaloknál, a­hol John Oakhurst elnökölt­­e . Éjkéri. Hófehérke.­­ (Orosz mese.) (P. A.) Mély, sötét erdőben lakott Moros, a­ Dér, egy merev aggastyán, örökifjú viruló nejével, Wiesná­­val, a Tavaszszal-Egy leányuk volt: Snaegurotschka, Hófehérke, ki gyönyörű anyjától a páratlan szépsé­gét, atyjától pedig a jéghideg, érzéketlen sznet 010- költe, melylyel semmit, egyátalán semmit sem volt képes érezni. A leány bőven meg volt áldva emberi tulajdonokkal, csupán az emberi szív hiányzott nála. Hófehérke az erdő mélyében élte éveit. Őrizetét a Dér szolgái, erdei szellemek, farkasok és rókák ké­pezték. Nappal nagyritkán látta a fénylő napot, éjjel a bolygótüzek világítottak neki. A leány elvégre unat­kozni kezdett, kivált midőn egy ízben véletlenül ta­pasztalta, hogy az emberek nem élnek elkülönítve a a világban s hogy a leányokon kívül még más emberi lények is vannak. Hófehérke csodálkozik és szépen kéri anyját, a szép Wiesnát, engedje meg, hogy vi­lággá menjen az emberek közé s megoszsza azokkal saját sorsát. A szerető anya enged leánya kérelmei­nek, de a leány atyja, a komor Moros, kedvetlenül mozog jégszürke szakálába és nem adja beleegyezését. S Morosnak oka is van e tilalomra; legádázabb ellen­sége a sugárzó nap s Moros attól tart, hogy a nap ártani fog kedves gyermekének. De utóvégre öntéve legyen ? Enged az anya és a leány kéréseinek. Áldás­sal, intéssel bocsátja útra leányát: »Óvakodjál, gyer­mekem, a nap elől. Ha szerelemre gyuladsz fényénél s átengeded magadat a napnak, el fogsz olvadni, mint a jég. Hívd szolgáimat segélyül, ha emberek részérül fenyeget veszély.« Hófehérke nem értette apja szavait. A szerelem ismeretlen volt előtte, örült, hogy kisza­­badúl erdei fogságából s emberek közé kerül. Ki­váncsi volt, mert hiszen ő is leány s a szívvel nem biró leányok szintén kiváncsiak. Moros, az atya, jus­lakodik, Wiesna, az anya, sír; a leány saját, sorsára van bizva. A­ki megleli a leányt, magához fogja vinni őt s megismerteti vele az emberek életmódját. Hófehérke egymagában áll az erdő zöld szőnye­gén s azon tűnődik: jobbra forduljon-e vagy balra. Vissza akar térni övéihez, de hirtelen zaj üti meg fülét. Hófehérke összeborzad s egy fa mögé rejtőzik. Sok, nagyon sok ember közelit. Nagyja apraja teljes díszben. Ékes szalmavázat táncolnak körül. A víg vajhetet ünnepük. Hófehérke a fatörzs mögött guggol. Nézi, nézi a tömeget s nem tudja eléggé bámulni. Szivében örömmel vegyes félelem zajong, így ten meg őt Bobyll földmivel. Bobyll elészólitja nejét, Bobyllikát s mindketten elhatározzák, hogy magukéra fogadják e szavukra hajló leányt, kiről azt hiszik, hogy eltévedt közönséges gyermek. . ... Hófehérke búcsút vesz az erdőtűl. A fák te haj­lít­ják ágaikat, a hóvirág és a csöngetyűbe csöngetnek, a madarak búcsúdalt zengenek. Moros és Wiesna leánya emberek közé jutott. Dolgoznia kell, mint a többinek; keze munkájával kell keresnie kenyerét. A dolog nincs ínyére, ő nem szokott dolgozni, ő, ki eddig csak virágokkal és tarka szalagokkal játszott. ~ , , Bobylléknak uj szomszédjuk akad: Lel, a tatai pásztor, egy szép ifjú, fürtös, hajó, ki tud tréfálni a leányokkal s énekelni édesen. Hófehérke sokszor és szívesen nézi az ifjút, de pusztán szemével, s nem egyszersmind a szivével is, ahogy a többi ember teszi, Hófehérke szive néma. S mégis mily jól esett neki Lel látása! Belsóhajtott, ha észrevette, hogy az ífja a többi leánynyal mint enyeleg. Hófehérke a lavass leánya volt. Lel ereiben pedig pezsgett a fiatal vér arcán pici szőr pelyhezett. Egy szép napon megígér játszótársnőjének, ki szép volt, akár a pirkadó hajnal hogy egy csókjáért dalt énekel neki. A Tél gyermek« nem érti őt s igy válaszol: »Csókot kérni tőlem, mi i­­dőre gondolat! Mit akarsz a csonkát ! na­ked ajándékozom virágaimat.« Lel nem nagy kedve­lője a virágoknak, ő mást akar a leánytól. Látván, hogy Hófehérke úgy tekint reá, mint a gyermek, ki mit sem tud még a csókról és a szerelemről elferdül tőle s a többi leánynál próbál Szerencset. Hófehérke bánkódik, közeleg a veszély, mit a szerelem, a gonosz szerelem okozott. . Ugyanabban a helységben él Murasch, egy va­gyonos pár. Leányát Kupavának hívják s ennek a jegyesét Misgirnek. Egy ünnepélyen Misgir megpil­lantja a bájos Hófehérkét s azontúl cserbe hagyja­ Kupawát. Kétségbeesésében Kupává­t, vízbe ugr­ik, de Lel kimenti s vigasztalja. Hófehérke fejecskéjében egymást űzik a gondolatok. Ég a kíváncsiságtól mint minden leány, mert Lel, a gonosz Le , kunosz Kupa­choz szegődött, azt mondta Hófehérkének, hogy nem érdeklődik egy gyermek szerelme iránt. »Mily csodás- Ariel az érzelemnek,­­ gondolja magában a leány — oly keserű, hogy halál torkába űzi az em­bereket s mégis oly édes, hogy nélküle nem melegít a nap, nem világít a fény! Vajha megtudhatnám Kupa­­wától és a többi leánytól, hogy mi a szerelem. Csak egy pillanatra lehetnék helyükön, hogy érezzem a sze­lly kedélyhangulatban Misgirral találkozik az erdőben. Misgir letérdel a leány előtt, szeme szikrázik, ajka forró, érth­etlen szavakat rebeg, magához ragadja a leányt s ki tudja mi történik, ha a megijedt Hófehérke (a jégszivü) segélyül nem hívja atyja szolgáit, a erdei szellemeket. Megjelen Bella, egy óriás, és m­eg­­szalasztja Misgirt. De Misgir különös magaviseleté­t és a leányok csipkedései még jobban felizgatják [ Hófehérkez tudvágyát: vájjon mi a szerelem. Elmegy fúriához és imigyen esedez: »Taníts meg, édes anyám, s­zem­e­zet az emberek éreznek, midőn kebel , kebelre simul és ajk­aikon csüng. Csak egy d­aig, — 924 —

Next