Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-19 / 213. szám
Szombat, szeptember 19. 1874. 213. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői irodai: ihphhh mm mm » ^ ^^^hi^btr Hirdetések “nar“ U'CSSTA p fixT T. A PflF..t.ss.t4..k ^“.dii:::- * v Vllulval JlxlJT V/n. 'Btr«r::rr “—AS?“- SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK” október-decemberi évnegyedére. Olvasóinkat fölkérjük, hogy megrendelésüket szíveskedjenek szeptember végéig annyival is inkább eszközölni, mert az ősz-téli évnegyedekben napilapunk közönsége mindig jelentékenyen meg szokott szaporrodni, s a kiadóhivatalnak ilyenkor még nagyobb szüksége van rá, hogy a nyomatandó példányok száma iránt jó előre tájékozhassa magát. A lap tartalmát, s irói körét, melyben veterán jelesek kiváló fiatal erőkkel egyesülnek, s irmodorunk hangját a »Főv. Lapok« tizenegy évi folyamából sokkal inkább megismerte az olvasó világ, semhogy tüzetesebb programmot kellene adnunk. Folyvást bírva számtalan jó munkatárs és a nagy közönség támogatását, módunkban és kötelessé- j günkben áll szépirodalmunk ez egyetlen közlönyét oly színvonalon tartani fen, mely a műveit olvasók igényeit kielégíthesse. Erre irányul minden törekvésünk, s ez bátorít föl arra a hitre, hogy lapunk ezentúl is — mint eddig — időről időre örvendetesen nagyobbodó közönség megtisztelő bizalmát lesz szerencsés bírni. Vadnai Károly, felelős szerkesztő, Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az Athenaeum, mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben postautalványok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Pesten.“ A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 forint. A hálátlan. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) — Ah, — gondolta magában, — mily esztelen voltam én azt hinni, hogy a világ megváltozott, mert egy vén ember, akinek sok a kivetnivaló pénze, egy gyönge percben a nagylelkű jótevőt akarta játszani. Pillanatnyi gyöngeség volt, nem is lehetett más. Nini, hogy vickándozik most szegény jámbor, hogy lerázza magáról a nagylelkűen felvett terhet s mint örülne, ha most például ez az oszlop rám szakadna, vagy egy gutaütés, kolera, valami szerencsés véletlen megszabaditná őt tőlem! Mint a sokáig föltartott ár, viharosan áthullámozottak az érzelmek az ifjú szivén. A régi keserűség elárasztotta egész szivét. A jótevő, ki őt egy egy uj világba emelte s meg- tanította becsülni és szeretni az embereket, nem egyéb csak egy gyönge vén ember, a ki hóbortos fejjel valamit megígér s aztán jut eszébe csak, hogy bolondságot követett el. Ember ember, egyik olyan mint a másik s bár némelyik áldozatkésséget mázol kívül a képére, belül mind egyforma. A sokáig zárt szív, mely csak imént nyílt meg először, újra bezárult. A rövid melegség után még keményebb, még fagyosabb tél következett. Most nehezebben esett az egyedüliség; azelőtt a dacos, vakmerő, cinikus lélek könnyebben tart. Minden ily viszszaesés száz fokkal rántja le mélyebbre az emberi lelket ; nem áll meg az előbbi ponton, még bebb esik. — Ah, — szólt az elkeseredett szív, — nyomorult kislelkűek vagytok mind! Nagylelkűségnek nevezitek a mi csak gyöngeség és gyámoltalanság s el akartatok ítélni engem, a ki nem bírok képmutató lenni és nyíltan vallottam azt, a mit ti sziveitek rejtekébe zártatok. Az ember falánk vadállat s megeszi egymást. Bolond lennék, ha azt várnám, hogy engem egyenek meg s ne én egyem meg mást. Eszébe jutott a helyzet, melyben áll. Miért ne zsákmányolná ki ? Miért ne venné föl a képmutató álcáját ő is, mint mások? Miért ne maradna itt, mig ki nem dobják ? A gyámoltalan vén ember eltűri, az öreg kisasszonynak kegyeiben emelkedni kezd mióta cifrán öltözködik s a nyers cynizmust finomabb szemtelenséggel váltotta föl, s a fiatal leánynál. ... Eh, az még gyermek, minek még arról beszélni. Valami maradt még lelkében abból a dacos, kevély érzületből, mely durvaságot és megvetést segélyzett, de sokat hasonlított a becsületérzéshez. Föllázadt a gondolat ellen, hogy ő itt a csúszómászó képmutató szerepét játsza. Inkább akarja a régi nyomorúságot, inkább! Elhagyja a házat s újra kezdi a régi kóborló életet. Szivében ama szilaj hangot érezte újra, mely csalogatta: jer, csavargónak születtél, mit keressz te a tisztességes emberek törpe serege közt ? Ily hangulatban találta a levél, mely Budapestről utána érkezett. Az orvos úr elfelejtett gondoskodni arról, hogy megakadályozza közbejutását. Talán ha még a fővárosban találja a levél a fiatal embert, nem teszi rá ama benyomást, melyet most tett, mikor már a hideg fogadtatás előkészítette rá. A keserűséggel teli szív túláradt. Az ifjú úgy tekintette e levelet, mint egyenes kiutasítást ama házból, melyben ő a gyermekkora óta nélkülözött szülői házat vélte föltalálni. Az idegen ember, ki őt, az elhagyott jöttment fiút, csaknem mint gyermekét ölelte keblére, most kitaszítja őt ismét a világba s bezárja előtte kapuját. Miért ? Micsoda hóbortos kérdés! Miért ? Szeszélyből, mint ahogy szeszélyből befogadta. Kinek tartozik értte számot adni ? Az ifjú nem keresett mentő, magyarázó okokat. A vén ember szabadúlni akar tőle. Jól van, meg fog tőle szabadúlni. Mint páncélt érezte az ifjú szive körül emelkedni a kevélységet. — A rongyos csavargó hátat fordít nektek, — mormogá fogai közt. — Az alamizsnát, melyet adtatok, nem köszönöm meg. Ki tudja, miért adtátok ? De nem akarok többé egy falatot sem elfogadni senki kegyelemkenyeréből. Kimegyek házatokból egy fillér nélkül, kopottan, rongyosan. Letette az uj ruhát, melyet viselt s felöltötte a legavultabbat. Egy levelet hagyott hátra, melyben sajnálatát fejezte ki, hogy a doktor úrnak annyi költséget és annyi kellemetlenséget okozott, de bővebb megfontolás után magához illőbbnek tartja újra fölvenni a vándorbotot, s lámpagyújtogató és súgó lenni inkább, mint amaz úton, melyen addig járt, szerezni doktori diplomát. Estefelé volt, a nap épen lehanyatlott, amint kiment a házból. Eszébe jutott ama másik távozás, midőn épen úgy elkeseredett szívvel hagyta el az apai ház küszöbét. Körültekintett, mint akkor. A kertgalád mögül egy szép szőke gyermekded fej emelkedik föl. De ez nem tekintett gúnyolódva utána, mint egykor kis testvérei. Zengvári Ödönnek úgy látszott, mintha köny csillogna a szép kék szemekben. Visszafordúlt, épen mint egykor, oh de mily más érzéssel. A gyermekleány lesütötte még nedves szemét s elpirult. — Ön el akart minket hagyni búcsú nélkül, — szólt. És hangja kissé remegett. Az ifjú egy percig hallgatott, aztán komoran, halkan szólt: — Igen. — Örökre ? — Igen. A leány nem felelt. Kissé félrehajtotta fejét s az ifjúnak úgy tetszik, mintha arcát elsápadni látta volna. Talán csak képzelte. Eh, ostobaság! Hisz alig ismerik egymást néhány nap óta, alig múlt egy hete. — Miért akart elhagyni ? — szólt a leány szünet múlva. Az ifjú fölemelte arcát. A hanyatló napnak utósó sugárai rá estek s megvilágították a kevély, dacos vonásokat. — Miért kérdez kegyed ? A hangban volt valami bántó. A fiatal lány félig szomorúan, félig büszkén tekintett föl. — Igaza van, nem kellett volna kérdeznem. Nem kérdezem tovább s ön meg fogja bocsátni ezt a gyermeki kíváncsiságot. Hisz azt mondják, hogy gyermek vagyok. Az ifjú meghajtotta magát. — Én kérek bocsánatot, Ida kisasszony. Keveset ismerek a finomabb világ szokásaiból s kegyed, a gyermek, megleckéztethet. Hány éves kegyed ? — Tizenöt voltam márciusban. — Azt hittem, még nincs annyi, ámbár. . .. Ámbár sajátkép többnek látszik. . .. Mindegy, kegyed mindig jó volt hozzám s felelek kegyednek őszintén: a függetlenséget keresem, szabad akarok lenni, ha máskép nem lehet, éhesen, mezítláb és rongyokban. Valami villámlott az ifjú szemében s a leány megdöbbenve nézett rá. — Nem akarok tartozni senkinek semmivel, nem akarok lenni semmi. Harcban akarok állni a társadalommal, el akarok veszni, megsemmisülni. Kegyed engem nem érthet meg. — Azt hiszem, megértettem, — viszonzá a lány halkan, sóhajtva. A fiatalember bámulva tekintett rá s a következő pillanatban hirtelen kinyújtotta jobbját, hogy megfogja a leány kezét. Az reszketve visszavonta s elfordult, hogy kipirult arcát elrejtse. — Stand néni vár rám. S elsietett. Az ifjú hosszasan utána nézett, aztán megrázta makacs, kevély fejét. — Furcsa, hogy most veszem először észre, mily szép! Igazán szép ! De hát aztán a Bolondság gondolni is rá! Egy ideig megállt még a kertajtóban s utánanézett, aztán lassan befordúlt a házba, ledobta kopott, avult ruháit. ■— Hátha ? — suttogá. S szemei villogtak, a mint gyors léptekkel végigjárt a szobán. (Folyt, köv.) A csalfa múzsa. (Francia beszély.) Pasqué Ernőtól. I. A párisi zenészvilág nem kis izgatottságban volt. A két operaház új dalműve készült, melyeknek szövege — esetleg-e vagy szándékosan ? — ugyanazt a tárgyat használta föl: Aniello Tamás (Masaniello,) a nápolyi halász történetét. Auber, a »Hó« s a »Kőmives és lakatos« híressé vált zeneszerzője. Visszatért olaszországi útjából, fejében és keblében tele az ének hazájából hozott benyomásokkal. Ez utazás gyümölcseként egy nagy dalmű készült, melyhez a tárgyat Delavigne Kázmér fivére a nápolyi halászfőnök életéből választá. Seribe is dolgozott rajta, így keletkezett az a mű, mely címét — elég különösen egy dalműre nézve — néma szereptől nyerte, és mely hivatva volt zeneköltőjét az »Académie royale« nagy operájába vezetni be. Ugyanez időben más zeneszerző is gondolt Aniello Tamásra: az olasz Carafa, Murat egykori huszártisztje. Ő a víg dalszínház számára irt egy művet, melyet lázas sietséggel tanultak be és 1827 december 27-én adtak először e címmel: »Masaniello, történelmi dráma 4 felvonásban, Carafától.« A kiállítás, díszletek és öltözékek a legfényesebbek voltak. A cselekvény maga meglehetős hűséggel ragaszkodott a történethez. Az árucikkek elkobzása a piacról, a nápolyi lázadás kezdete, egyik főpontját képezte. Masaniellonak volt benne egy neje, ki szerelmi viszonyban állt egy spanyol herceggel. Ko-