Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-12 / 207. szám
Szombat, szeptember 12. 1874. 207. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: a^H_ m ni m mb — Hirdetések xpnX/apfixU.apnir -•.».ss.**.* * viAilV/kji U n a vH. rm^sír “““"Svj':1"“'*" SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a l,ia“hi.,ala'ba Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Olvasóinkat fölkérjük, hogy megrendelésüket szíveskedjenek szeptember végéig annyival is inkább eszközölni, mert az ősz-téli évnegyedekben napilapunk közönsége mindig jelentékenyen meg szokott szaporodni, s a kiadóhivatalnak ilyenkor még nagyobb szüksége van rá, hogy a nyomatandó példányok száma iránt jó előre tájékozhassa magát. A lap tartalmát, írói körét, melyben veterán jelesek kiváló fiatal erőkkel egyesülnek, s irmodorunk hangját a »Főv. Lapok« tizenegy évi folyamából sokkal inkább megismerte az olvasó világ, semhogy tüzetesebb programmot kellene adnunk. Folyvást bírva számtalan jó munkatárs és a nagyközönség támogatását, módunkban és kötelességünkben áll szépirodalmunk ez egyetlen közlönyét oly színvonalon tartani fen, mely a művelt olvasók igényeit kielégíthesse. Erre irányul minden törekvésünk, s ez bátorít föl arra a hitre, hogy lapunk ezentúl is — mint eddig — időről időre örvendetesen nagyobbodó közönség megtisztelő bizalmát lesz szerencsés bírni. Vadnai Károly, felelős szerkesztő, Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az Athenaeum, mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben postautalványok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Pesten.“ A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 18 forint. A hálátlan. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. I. Tél volt, csikorgó hideg, mikor kőkeménynyé fagy künn minden s csak a jó emberek szivei lágyulnak meg, mikor az ég mocskos lesz és a föld tiszta hófehér, a napsugár hideg s csak a kandalló és a szeretet lángja melegít. Három parasztszekér ácsorgott egy dunántúli mezővároska piacán a nagy vendégfogadó előtt. Szegény lovakat majd megvette már az isten hidege , hanem türelemhez szokott jámbor állatok voltak, csöndes önmegadással viselték a rosz idő s a rosz bánásmód súlyát egyaránt. A kocsisok bent a meleg ivószobában mulattak s a pálinka még jobban bemelegített nekik. Néha-néha kijöttek, megrángatták a szegény elcsigázott páráknak az üstökét, káromkodtak egyet meg bementek iddogálni. A belső szobában ugyanazt cselekedte egy kövér, borotvált képű úriember. Az is ki-kijött, káromkodott meg bement fölhajtogatni az apró pohárkát, melyet már isten tudja hányadszor töltöttek tele. Csakhogy az ő pohárkája mindannyiszor szilvóriummal telt meg, a kocsisoké csak törkölypálinkával s a kocsisok maguk fizették a törkölypálinkájokat, ő pedig nem. Egész nagy társaság foglalt helyet kerülte. Első pillanatra lehetett látni, hogy színészek. Szegény vándor csapat volt, mely épen indulni készült, hogy valami más helységben üsse föl Thalia templomát. Nagyon kopottaknak, megviselteknek látszottak a pogány istennő papjai. A hölgyek még inkább. Sovány, bagariaszínű arcaikon az a tompa, gondolkozásnélküli rezignáció tükröződött, melylyel sorsüldözött lények végre megadják magukat. Fonnyadtaknak látszottak mind, ámbár kettő vagy három közülök még fiatal volt. Egy-kettő megkísérlette bágyadt szemével kacérkodni ; a többi meg sem kísérletté. Lompos volt mind s szép egy sem. A férfiak kevésbbé látszottak kimerülteknek. A művészet és a koplalás nem teszi őket úgy tönkre. Hanem mindnyájuknak szerfölött elhanyagolt külsejük volt, beesett szemük, mocskos ingük, vékony, foszladozó kabátjuk, melyek más saisonra készültek s nagy011 gyarló utalmat ígértek az útra ily kegyetlen hidegben. Azért is nagyobb részük elhatározta, hogy gyalog végzik az utat. Egy kis séta az egész, alig harmadfél mértföld. Az ilyen kommódó egésségére válik az embernek s egészen fölfrisíti. A direktor úr erősítette, hogy lesz az igaz. Valóban minden tekintet csak helyeslésére szolgálhatott e dicséretes szándéknak. Legalább egy kocsit megtakarít a direktor úr, ami ugyan csak két forint összesen, de mégsem megvetendő ily szegény színigazgatónak, aki másfél hónap óta adós már az egész személyzetnek a gázsival. Gyöngyi úr szemére is veti ezt minden alkalommal. Szégyen gyalázat, hogy a direktor úr nagy vastag arany óralánca még mindig ott fityeg a nyakában, mikor a tagok már a zsebkendőjüket is elzálogosították. Mire a direktor úr ünnepélyes komolysággal szokta megjegyezni, hogy a zsebkendő nélkülözhető luxus lehet a tagokra nézve, de az arany lánc nála elkerülhetlen a társulat tekintélyének föntartása végett s legyenek meggyőződve, hogy ő ezzel csak áldozatot hoz. A tagok úgy tettek, mintha elhinnék. Ha nem tudták volna, hogy talmi-arany az egész lánc, régóta lerángatták volna az igazgató úr nyakából. Most kissé lecsilapultak az elégedetlenek. Az igazgató úr mindegyiknek fizetésfölemelést ígért. Egy sem hitte el neki, hanem azért mégis nyugodtabbak lettek. Segítettek fölrakni a szekerekre a szinpadi készleteket s a deszkák, papirosok és vásznak tetejébe ülést igazítottak a hölgyeknek. — Vigyázzanak, hogy össze ne nyomják a kortinákat, — figyelmeztető az igazgató ur a hölgyeket. Csak orrfintorgatás és vállvonogatásból állt minden feleletök. — Önnel Zengvári úr, valóban nem tudom, hogy mit csináljak, — szólt most az igazgató úr egy sápadt, betegesnek látszó fiatal emberhez fordulva, — hiszen a kocsin elfér ön is, ott a harmadikon jut önnek is hely a kocsis mellett és a kocsis szűrő majd meleget is ad, ha jól hozzá támaszkodik. Hanem sajátkép . . . valóban én most egy ideig nehezen játszhatók és ha megfontoljuk . . . hám, tehát ön elhatározta, hogy velünk jön ? A beteg fiatalember kissé fölemelte fejét. Érdekes, halvány arc, melyet a láz épen most kezdett kissé kipiritni. Alig lehetett húsz éves. — A szinlapot fogom írni, — felelt bágyadt, rekedt hangon, melybe mély keserűség vegyült, — a lámpákat gyújtogatni s a többi. Tudja már, igazgató ur. — Igen, igen, — viszonzá amaz, a talmi lánccal játszadozva, — hanem Sötéti ur is elvégezheti azt. Gúnymosoly futott át a fiatal ember ajkán, s hangja még keserűbbé vált, amint most megszólalt: — Nos, várjanak csak két hétig, akkor mutogathatnak, mint élő csontvázt. Nem mindennapi látvány lesz: egy csontváz, aki maga adja magához az anatómiai magyarázatot élő szóval. Meglátja direktor úr, nem lesz rész bevétele. A színészek kacagtak. A honoratiorok, kik az asztalfőn ültek, kacagtak. A direktor úr, bár kissé fanyar képpel, de szintén kacagott. Négyen vagy öten ültek ott a kis mezőváros honoratiorjai közül s iratták a színészeket. Az asztal tele volt már boros palackkal. — Öcsém, — szólt a jegyző, s tele töltve poharát jó badacsonyival, a beteg fiatal embernek kezébe nyomta; — ez a legjobb orvosság. — No no, hanem csak módjával, — szólt közbe az öreg orvos, ámbár ő maga nem igen módjával szokta hajtogatni a boros poharat. Már most is abban az állapotban volt, mikor az embernek kissé nehezen jár a nyelve s tán a lába is feszesebb mint kellene, hanem nagyobb emberi gyarlóság nem esett meg az öreg uron. A bor neki nem a fejébe, hanem a szivébe szokott szállni. Olyankor szerfölött elérzékenyül. — Szegény fiú! — mormoga magában. — mily fiatal, milyen beteg és mily keveset törődnek vele! Fölállt, hozzá ment s megtapogatta aterét. — Hm, hm, milyen erős láza van! Bizony okosabban tenné, fiatal ember, ha itt maradna. Hideg, gúnyos pillantással nézett végig rajta a sápadt ifjú. — Az utca közepén ? — No no, nem mindjárt az utca közepén — csilapitá az öreg úr — gondolom, van még itt vendégszerető ház, és meleg ágy is csak akad. Az öreg urban dolgozott már a belső meleg. A bor ? A felebaráti szeretet ? Vagy mind a kettő együtt ? Ismerősei azt szokták ilyenkor mondani, hogy becsípett. Erősen szorongatta a fiatalember kezét. — No no, majd csak elférünk. Aztán orvos is vagyok. Vagy mi? Épen a legjobb helyütt lesz. A fiatalember gyanakodva nézett az úrra. A meghívás oly furcsa volt s a rideg kétkedőnek oly hihetetlen. A mecénások csak a női tagokra szokták kiterjeszteni pártfogásukat, ha t. i. ezek még fiatalok, vagy a festék és kacérság némileg pótolja a fiatalságot. De őt, miért hívná őt a házához valaki ? Részeg az az ember vagy tanulmányozni akar rajta in corpore vili ? — Mindegy, — gondolta magában, — legalább egy ideig nem koplalok és nem fázom. Ha rám unt majd elkerget. Hamar kész volt fölcsapni. De nem mutatott a nagylelkű ajánlat fölött oly hálát és elragadtatást, mint amilyet a társai vártak, kik akklamációval ott mindjárt kinevezték az öreg orvost az emberi nem legnagyobb jótevőjének. Az első szerelmes toasztot mondott tiszteletére, a primadonna gyöngéd pillantásokat lövelt felé, a direktor ur pedig valósággal megölelte. A fiatal ember hidegen, közönyösen nézte. — Hálátlan teremtmény, — mormogá magában az igazgató ur. (Folyt. köv.) Egy kártyás életéből. Bret Harte elbeszélése. I. Ő egyre abban a hitben élt a későbbi időkben hogy a végzet volt az úr. És valóban az ő életszokásaival alig férhetett volna valami nehezebben össze mint egy nyárközépi napon reggeli hét órakor a sacramentói »plazán« való megjelenése. Sem itt, sem átalában bárhol másutt, nem lehetett az év bármelyik szakában sápadt arcát délutáni két óra előtt megpillantani. Mi volt természetesebb, mint az, hogy ő később egy változatokban gazdag élet befolyása alatt s az ő iparával együtt járó fatalisztikus nézeteivel ama meggyőződésre jutott, hogy a végzet volt az ur! Mindamellett a lelkiismeretes elbeszélőnek kötelessége elmondani, hogy mr. Oakhurst megjelenésének a sacramentói plazán ama nyárközépi korareggel, a lehető legegyszerűbb indoka volt. Pontban fél hétkor állott ő föl pharao-bankjától, épen midőn húszezer dollárt nyert s helyét egy megbízható helyettesnek engedve át, egész nesztelenül távozott, a nélkül hogy az asztalra hajlott hallgatag és izgatott kedélyű éjszakázok figyelmét magára vonta volna. Amint azonban a folyosó túlsó végén levő, nagy fényűzéssel berendezett hálószobájába lépett, nem kissé volt meglepetve, midőn észrevette, hogy az ablakok egyike, egészen rendellenesen, föl volt nyitva s a napsugarak teljes erővel özönlöttek be rajta. Oda ment, hogy az ablakot s a táblákat becsukja, de egyszerre habozág