Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-17 / 211. szám

Csütörtök, szeptember 17. 1874._____________211. szám. ____________ Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ■■■■■■ hbbb • ■■■■■ Hirdetések -nr“*“ TpijT/A D finIT T A PfiK .«.».SS.«.* Előfizetési dij: ■ \J V Jm I ll 1. Jk 1 I 1 I II I m. M (Budapest, barátok­ tere, Félévre..................... ■■■ TM­IHÜHN­ Athenaeum-épület) Negyedévre.......................4 n • SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a­­"‘l‘.hj.,*“"’a Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Olvasóinkat fölkérjük, hogy megrendelésüket szíveskedjenek szeptember végéig annyival is inkább eszközölni, mert az ősz-téli évnegyedekben napi­lapunk közönsége mindig jelentékenyen meg szokott szapo­rodni, s a kiadó­hivatalnak ilyenkor még nagyobb szüksége van rá, hogy a nyomatandó példányok száma iránt jó előre tájékozhassa magát. A lap tartalmát, irói körét, melyben veterán jelesek kiváló fiatal erők­kel egyesülnek, s imnádorunk hangját a »Főv. Lapok« tizenegy évi folyamából sokkal inkább megismerte az olvasó világ, semhogy tüzetesebb programmot kellene adnunk. Folyvást bírva számtalan jó munkatárs és a nagy­közönség támogatását, módunkban és kötelessé­günkben áll szépirodalmunk ez egyetlen közlönyét oly színvonalon tartani fen, mely a művelt olvasók igényeit kielégíthesse. Erre iránytű minden törekvésünk, s ez bátorít föl arra a hitre, hogy lapunk ezentúl is — mint eddig — időről időre örvendetesen nagyob­bodó közönség megtisztelő bizalmát lesz szerencsés bírni. Vadnai Károly, felelős szerkesztő, Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az Athenaeum, mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben postautalvá­nyok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába Pesten.“ A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 forint. A hálát­­ a­dr. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) — A kaput még nyitva találtam. Hála istennek. Csöndesen, csaknem lábujjhegyen mentem föl a lép­csőn, halkan kopogtattam nagybátyám ajtaján s szo­rongva vártam, mig kinyitja. De arra a jelenetre nem voltam elkészülve, a­mi most következett. A dühös öreg kirohant a folyosóra, kiabált és szitkokkal hal­mozott el. Tolvajnak, zsiványnak nevezett, a­kit be­csukhat a városkapitányságnál, hálátlan semmirekellő­nek, a ki jótéteményeiért köszönet fejében megrabol­tam őt s most valami lebujbán tivornyáztam a lopott holmi árán. Be ne merjek többé lépni a szobájába s pusztúljak ebből a házból, ebből a városból rögtön mert becsukat. A sok átkozódás és rekedt orditozás­­ból annyit végre megértettem, hogy egy zsebkendője veszett el, azért csap ily iszonyú zajt. A­mint felém rohant, hogy arcul csapjon, eltaszítottam; nem, nem fog engem többé senki keze érinteni. Fölébredt bennem az elfojtott büszkeség, az a nyers dac, mely velem született, véremben volt. Elfelejtettem, hogy szolga, hogy koldus vagyok. Láttam, hogy az öreg ember elesett, láttam a lámpavilág mellett, mikor a falba vágódott feje s a vér elborította arcát. Szótlan le­mentem a lépcsőn s egy perc múlva künn voltam is­mét az utcán. Szabad újra, szabad és elhagyott. Az öreg orvos fejét csóválta. Ő nagysága távo­labb h­úzta székét. A fiatal ember észrevette s ismét megjelent ajkán az a rideg, gúnyos mosoly. — Bocsánat, hogy ilyen érdektelen történetek­kel untatom. De az orvos nógatta, hogy csak folytassa. — Csodálatos érzés volt az, a­mit akkor érez­tem. Mintha nehéz rabságból szabadultam volna, az elkeseredés mellett valami lázas öröm szállt meg. Nem éreztem levertséget, fáradságot, csak határtalan dacot és vakmerőséget. Mindent mertem volna tenni amaz éjjel. Ki tudja, nem ez-e amaz érzés, mely mellett a hő­sök és haramiák teremnek ? Emelt fővel, kitágult mel­lel barangoltam végig az utcákat. Jártam, jártam ösz­­szevissza, tömérdek utcán keresztül s valami lázas tűz még mindig tovább űzött. Nem tudtam, merre, hová? Rongyos csavargók közé szerettem volna menni, a nép söpredéke, koldusok, zsebmetszők közé. Úgy utál­tam a tisztességes embereket, úgy szerettem volna a sárban fetrengni vagy az égben járni; magam sem tu­dom, melyikben inkább. Csak a tisztességes emberek ama fajához nem akartam tartozni, melyhez atyám és nagybátyám tartoznak. Ah, anyám vére volt bennem; a szökés, a csavargás, a kósza élet, a becstelenség, az az én sorsom, az én rendeltetésem. Soha annyit nem gondoltam eltűnt anyámra ; valami ismeretlen meleg érzés emelkedett szívemben. Anyám, szegény anyám! Forró ajkam mindegyre az ő nevét susogta: szegény anyám ! Ő nagysága elfordította fejét, ő nagysága nem tagadhatta, hogy volt valami e hangban, mely szívig hatott, de ő nagysága fogalmai a szigorú tisztesség és becsületről nem engedték meg, hogy ellágyuljon ilyen dibdált nép miatt. Canaille egyik mint a másik. Ő nagy­sága nem akar tovább tudomást venni róla. — Úgy talált a hajnal az utcán. Nem aludtam, nem voltam álmos, a láz égett egész testemben. El­mentem az egyetem előtt. Még nagyon korán volt, tanuló társaim közül még senkit sem láttam. A sze­­nyes ódon épület mereven állt előttem. Végig néztem rajta s elgondoltam, hogy én nem lépem át többé kü­szöbét. Nem fájt. Nem tudom, mily csodálatos válto­zás ment végbe rajtam. A tűz égett szemeiben még most is, a mint visz­­szaemlékezett. — Gyönyörű nyári éj volt s szép nyári nap. Le­mentem a városligetbe, mintha egyéb dolgom sem lett volna, csak sétálni. Dél felé járt már az idő. Né­hány ember ácsorgott egy nagy deszkaépület előtt. A színkör volt. Egy színész kijött s megszólított: »Jöj­jenek be már.« És betuszkolt bennünket, engem leg­elős. Gépiesen engedelmeskedtem. Tudtam is én, bán­tam is én, hogy mit csinálnak velem. A próbát tartot­ták épen a mai esti előadásból s egy csoport ó-korbeli görög vitézt kellett ábrázolnunk. Társaim statiszták voltak, többnyire facér mesterlegények. Mindnyájan azt hitték, hogy hozzájuk tartozom, így jutottam a színpadra. A fiatal­ember kissé elhallgatott, aztán folytá. — A színpad lett azontúl ideálom, minden vá­gyam, egész életem. Egyik iskolatársamnál izgalom­ból találtam ingyen­ lakást s néhány hatost minden este kaptam, mikor mint statiszta fölléptem, így ten­gődtem egy ideig. Megismerkedtem a színészekkel, dicsérték buzgalmamat s egy vidéki színigazgató szer­ződtetett társulatához. Boldog valék , játszhattam. Boldog a nyomor közepett is. A nélkülözés nem esett nehezen, megszoktam már azelőtt. Koldus akartam most már maradni egész életemben. Megutáltam a vagyont s azokat, a kiké a vagyon. De lebegett leg­alább egy kitűzött cél szemem előtt, volt miért fárad­nom és szenvednem. Most már nincs. A­mit én isteni művészetnek hittem, nyomorult, aljas komédia, papjai korhely csavargók és én magam meghalok valami sze­métdombon, mint édes­anyám! Reszketve állt föl. O nagysága nem szólította meg; nem volt bizo­nyos benne, várjon hallgasson-e a szánalom érzésére, mely újra feltámadt keblében. Az öreg orvos motyo­gott valamit, de nem lehetett érteni. Úgy látszott, ő nagyságától várja a jeladást. O nagysága kezével intett, hogy elhárít magától minden felelősséget. Ő nagysága kész szemet hányni bizonyos dolgokra, de ne kívánják, hogy ő maga kez­deményezze. Az orvos úr megértette e pillantást s köszöne­tet bólintott fejével, aztán megfogta a fiatal embernek a kezét. — No no, nem kell mindjárt kétségbeesni. Ta­lálunk rá módot, hogy ön folytathassa tanulmányait. ... No no, majd találunk. A fiatal ember bámulva és bizalmatlan tekintett az öreg úr szemébe. Lépes doktor úr mosolygott. Ő nagysága komo­lyan, de j­óakarólag tekintett a fiatal emberre. Zengvári Ödön azt hitte, hogy álmodik. Az öreg urnak ismételnie kellett szavait. Csak most, mintegy álomból ébredve kiáltott föl s a határtalan hála elra­gadtatásával csókolta meg az öreg ur kezét. — Lehetséges volna? — Igen, igen, lehetséges. (Folyt, köv.) Egy kártyás életéből. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Egy héttel azután mr. Oakhurst beköltözött a Decker-féle cottage-ba. Amaz üzleti viszony, mely az ács és a kártyás közt létezett, mindenki előtt ismere­tes volt s igy mrs. Decker jó hírnevét senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni. Sőt el lehet mondani, kevés nő részesült oly átalános kedveltségben. Házias, szelíd és eszélyes volt ő. Nyilvános mulatságokba, hol a nőknek minden lehető szabadságuk biztosítva volt, soha sem ment férje nélkül. Oly időszakban is, midőn az emberek a legközönségesebb kifejezésekben beszél­tek, ő mindig tartózkodó modorú volt s mindig bizo­nyos választékossággal társalgott. Dacára annak, hogy mindenki a divatot hajhászta s túlzott fényt űzött, ő soha nem viselt sem gyémántot, sem más drága ékszert. Jelenlétében semmi helytelenséget nem tűrt el s szigorúan elitélte ama túl fesztelen bizalmas­kodást, mely a kaliforniai akkori társas körökben dí­vott, mint szintén a vallási ügyeknél uralkodó nagy közömbösséget. Senki sem fogja elfeledni azt az illem­érzetet, sőt méltóságot, a­melylyel ő mr. Hamiltont rendreutasítá, midőn ez, a hölgyszalonban egy ép ak­kor megjelent materialisztikus irányú művet dicsőitni kezdett; de nem fogja feledni a rendreutasított arcán ama derűit csodálkozás kifejezését sem, mely lassan­­kint sarkasztikus komolysággá változott át, midőn a visszatetsző beszédtárgyat egész udvariassággal elej­tő. Legkevésbbé feledte pedig mr. Oakhurst, ki e nap­tól kezdve, barátja iránt bizonyos elégületlenséget tanúsított, sőt — ha ily fajta jellemekkel szemben e szó­val élhetünk — félelmet is. Úgy van, félelmet! Mert mr. Oakhurst nem a régi volt többé. Utóbbi időkben rendkívül megválto­zott. Csak ritkán lehetett őt többé ivószobákban vagy átalában régi barátaival látni. A névjegyek s fehér és rózsaszínű papírra írt levélkék egymásra halmozód­tak sacramentói lakása íróasztalán. San Franciscóban az a hír terjengett, hogy valamely szívbaj vett volna rajta erőt, mely miatt az orvosok teljes nyugalmat javultak neki. Sokat olvasgatott, nagy sétákat tett, eladta versenylovait, sőt végre az egyháznak is hí­ve lett. Még most is igen híven él emlékezetemben, mi­dőn ő a templomban először megjelent. Nem Deckerék­­kel ment ő oda, sőt nem is az ő székükben foglalt he­lyet. Akkor jelent ott meg, mikor az istentisztelet kezdődött s a hátulsó székek egyikében vonult meg. Az egész gyülekezet, valamely titkos ösztön sugalma által, rögtön megérezte szentségtelen jelenlétét. Né­melyek még csodálatukat is visszatükrözék arcukon s kíváncsiságuk által annyira el voltak ragadva, hogy fejüket feléje fordítva, éneküket egyenesen hoz­zá intézték. Mielőtt a szertartásnak vége lett, abban körülbelől mindnyájan egyetértettek, hogy ama »sze­gény bűnösök« közé, a kikért ma imádkoztak, mr. John Oakhurst, a kártyás és sportsman is be van fog­lalva. Még a lelkésznél is oly benyomást tett a szokat­lan vendég megjelenése, hogy a Salamon-egyház épí­tésének leírásánál oly igen ügyesen és érthetően cél­zott a mr. Oakhurst életmódjára és iparára, mikép mr, fiatalabb nemzedék, a vallási érzület szülte meg­botránkozás lángját érzők arcunkba szállni. Szeren.

Next