Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-17 / 211. szám
Csütörtök, szeptember 17. 1874._____________211. szám. ____________ Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ■■■■■■ hbbb • ■■■■■ Hirdetések -nr“*“ TpijT/A D finIT T A PfiK .«.».SS.«.* Előfizetési dij: ■ \J V Jm I ll 1. Jk 1 I 1 I II I m. M (Budapest, barátok tere, Félévre..................... ■■■ TMIHÜHN Athenaeum-épület) Negyedévre.......................4 n • SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a"‘l‘.hj.,*“"’a Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Olvasóinkat fölkérjük, hogy megrendelésüket szíveskedjenek szeptember végéig annyival is inkább eszközölni, mert az ősz-téli évnegyedekben napilapunk közönsége mindig jelentékenyen meg szokott szaporodni, s a kiadóhivatalnak ilyenkor még nagyobb szüksége van rá, hogy a nyomatandó példányok száma iránt jó előre tájékozhassa magát. A lap tartalmát, irói körét, melyben veterán jelesek kiváló fiatal erőkkel egyesülnek, s imnádorunk hangját a »Főv. Lapok« tizenegy évi folyamából sokkal inkább megismerte az olvasó világ, semhogy tüzetesebb programmot kellene adnunk. Folyvást bírva számtalan jó munkatárs és a nagyközönség támogatását, módunkban és kötelességünkben áll szépirodalmunk ez egyetlen közlönyét oly színvonalon tartani fen, mely a művelt olvasók igényeit kielégíthesse. Erre iránytű minden törekvésünk, s ez bátorít föl arra a hitre, hogy lapunk ezentúl is — mint eddig — időről időre örvendetesen nagyobbodó közönség megtisztelő bizalmát lesz szerencsés bírni. Vadnai Károly, felelős szerkesztő, Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az Athenaeum, mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben postautalványok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Pesten.“ A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 forint. A hálát adr. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) — A kaput még nyitva találtam. Hála istennek. Csöndesen, csaknem lábujjhegyen mentem föl a lépcsőn, halkan kopogtattam nagybátyám ajtaján s szorongva vártam, mig kinyitja. De arra a jelenetre nem voltam elkészülve, ami most következett. A dühös öreg kirohant a folyosóra, kiabált és szitkokkal halmozott el. Tolvajnak, zsiványnak nevezett, akit becsukhat a városkapitányságnál, hálátlan semmirekellőnek, a ki jótéteményeiért köszönet fejében megraboltam őt s most valami lebujbán tivornyáztam a lopott holmi árán. Be ne merjek többé lépni a szobájába s pusztúljak ebből a házból, ebből a városból rögtön mert becsukat. A sok átkozódás és rekedt orditozásból annyit végre megértettem, hogy egy zsebkendője veszett el, azért csap ily iszonyú zajt. Amint felém rohant, hogy arcul csapjon, eltaszítottam; nem, nem fog engem többé senki keze érinteni. Fölébredt bennem az elfojtott büszkeség, az a nyers dac, mely velem született, véremben volt. Elfelejtettem, hogy szolga, hogy koldus vagyok. Láttam, hogy az öreg ember elesett, láttam a lámpavilág mellett, mikor a falba vágódott feje s a vér elborította arcát. Szótlan lementem a lépcsőn s egy perc múlva künn voltam ismét az utcán. Szabad újra, szabad és elhagyott. Az öreg orvos fejét csóválta. Ő nagysága távolabb húzta székét. A fiatal ember észrevette s ismét megjelent ajkán az a rideg, gúnyos mosoly. — Bocsánat, hogy ilyen érdektelen történetekkel untatom. De az orvos nógatta, hogy csak folytassa. — Csodálatos érzés volt az, amit akkor éreztem. Mintha nehéz rabságból szabadultam volna, az elkeseredés mellett valami lázas öröm szállt meg. Nem éreztem levertséget, fáradságot, csak határtalan dacot és vakmerőséget. Mindent mertem volna tenni amaz éjjel. Ki tudja, nem ez-e amaz érzés, mely mellett a hősök és haramiák teremnek ? Emelt fővel, kitágult mellel barangoltam végig az utcákat. Jártam, jártam öszszevissza, tömérdek utcán keresztül s valami lázas tűz még mindig tovább űzött. Nem tudtam, merre, hová? Rongyos csavargók közé szerettem volna menni, a nép söpredéke, koldusok, zsebmetszők közé. Úgy utáltam a tisztességes embereket, úgy szerettem volna a sárban fetrengni vagy az égben járni; magam sem tudom, melyikben inkább. Csak a tisztességes emberek ama fajához nem akartam tartozni, melyhez atyám és nagybátyám tartoznak. Ah, anyám vére volt bennem; a szökés, a csavargás, a kósza élet, a becstelenség, az az én sorsom, az én rendeltetésem. Soha annyit nem gondoltam eltűnt anyámra ; valami ismeretlen meleg érzés emelkedett szívemben. Anyám, szegény anyám! Forró ajkam mindegyre az ő nevét susogta: szegény anyám ! Ő nagysága elfordította fejét, ő nagysága nem tagadhatta, hogy volt valami e hangban, mely szívig hatott, de ő nagysága fogalmai a szigorú tisztesség és becsületről nem engedték meg, hogy ellágyuljon ilyen dibdált nép miatt. Canaille egyik mint a másik. Ő nagysága nem akar tovább tudomást venni róla. — Úgy talált a hajnal az utcán. Nem aludtam, nem voltam álmos, a láz égett egész testemben. Elmentem az egyetem előtt. Még nagyon korán volt, tanuló társaim közül még senkit sem láttam. A szenyes ódon épület mereven állt előttem. Végig néztem rajta s elgondoltam, hogy én nem lépem át többé küszöbét. Nem fájt. Nem tudom, mily csodálatos változás ment végbe rajtam. A tűz égett szemeiben még most is, a mint viszszaemlékezett. — Gyönyörű nyári éj volt s szép nyári nap. Lementem a városligetbe, mintha egyéb dolgom sem lett volna, csak sétálni. Dél felé járt már az idő. Néhány ember ácsorgott egy nagy deszkaépület előtt. A színkör volt. Egy színész kijött s megszólított: »Jöjjenek be már.« És betuszkolt bennünket, engem legelős. Gépiesen engedelmeskedtem. Tudtam is én, bántam is én, hogy mit csinálnak velem. A próbát tartották épen a mai esti előadásból s egy csoport ó-korbeli görög vitézt kellett ábrázolnunk. Társaim statiszták voltak, többnyire facér mesterlegények. Mindnyájan azt hitték, hogy hozzájuk tartozom, így jutottam a színpadra. A fiatalember kissé elhallgatott, aztán folytá. — A színpad lett azontúl ideálom, minden vágyam, egész életem. Egyik iskolatársamnál izgalomból találtam ingyen lakást s néhány hatost minden este kaptam, mikor mint statiszta fölléptem, így tengődtem egy ideig. Megismerkedtem a színészekkel, dicsérték buzgalmamat s egy vidéki színigazgató szerződtetett társulatához. Boldog valék , játszhattam. Boldog a nyomor közepett is. A nélkülözés nem esett nehezen, megszoktam már azelőtt. Koldus akartam most már maradni egész életemben. Megutáltam a vagyont s azokat, a kiké a vagyon. De lebegett legalább egy kitűzött cél szemem előtt, volt miért fáradnom és szenvednem. Most már nincs. Amit én isteni művészetnek hittem, nyomorult, aljas komédia, papjai korhely csavargók és én magam meghalok valami szemétdombon, mint édesanyám! Reszketve állt föl. O nagysága nem szólította meg; nem volt bizonyos benne, várjon hallgasson-e a szánalom érzésére, mely újra feltámadt keblében. Az öreg orvos motyogott valamit, de nem lehetett érteni. Úgy látszott, ő nagyságától várja a jeladást. O nagysága kezével intett, hogy elhárít magától minden felelősséget. Ő nagysága kész szemet hányni bizonyos dolgokra, de ne kívánják, hogy ő maga kezdeményezze. Az orvos úr megértette e pillantást s köszönetet bólintott fejével, aztán megfogta a fiatal embernek a kezét. — No no, nem kell mindjárt kétségbeesni. Találunk rá módot, hogy ön folytathassa tanulmányait. ... No no, majd találunk. A fiatal ember bámulva és bizalmatlan tekintett az öreg úr szemébe. Lépes doktor úr mosolygott. Ő nagysága komolyan, de jóakarólag tekintett a fiatal emberre. Zengvári Ödön azt hitte, hogy álmodik. Az öreg urnak ismételnie kellett szavait. Csak most, mintegy álomból ébredve kiáltott föl s a határtalan hála elragadtatásával csókolta meg az öreg ur kezét. — Lehetséges volna? — Igen, igen, lehetséges. (Folyt, köv.) Egy kártyás életéből. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Egy héttel azután mr. Oakhurst beköltözött a Decker-féle cottage-ba. Amaz üzleti viszony, mely az ács és a kártyás közt létezett, mindenki előtt ismeretes volt s igy mrs. Decker jó hírnevét senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni. Sőt el lehet mondani, kevés nő részesült oly átalános kedveltségben. Házias, szelíd és eszélyes volt ő. Nyilvános mulatságokba, hol a nőknek minden lehető szabadságuk biztosítva volt, soha sem ment férje nélkül. Oly időszakban is, midőn az emberek a legközönségesebb kifejezésekben beszéltek, ő mindig tartózkodó modorú volt s mindig bizonyos választékossággal társalgott. Dacára annak, hogy mindenki a divatot hajhászta s túlzott fényt űzött, ő soha nem viselt sem gyémántot, sem más drága ékszert. Jelenlétében semmi helytelenséget nem tűrt el s szigorúan elitélte ama túl fesztelen bizalmaskodást, mely a kaliforniai akkori társas körökben dívott, mint szintén a vallási ügyeknél uralkodó nagy közömbösséget. Senki sem fogja elfeledni azt az illemérzetet, sőt méltóságot, amelylyel ő mr. Hamiltont rendreutasítá, midőn ez, a hölgyszalonban egy ép akkor megjelent materialisztikus irányú művet dicsőitni kezdett; de nem fogja feledni a rendreutasított arcán ama derűit csodálkozás kifejezését sem, mely lassankint sarkasztikus komolysággá változott át, midőn a visszatetsző beszédtárgyat egész udvariassággal elejtő. Legkevésbbé feledte pedig mr. Oakhurst, ki e naptól kezdve, barátja iránt bizonyos elégületlenséget tanúsított, sőt — ha ily fajta jellemekkel szemben e szóval élhetünk — félelmet is. Úgy van, félelmet! Mert mr. Oakhurst nem a régi volt többé. Utóbbi időkben rendkívül megváltozott. Csak ritkán lehetett őt többé ivószobákban vagy átalában régi barátaival látni. A névjegyek s fehér és rózsaszínű papírra írt levélkék egymásra halmozódtak sacramentói lakása íróasztalán. San Franciscóban az a hír terjengett, hogy valamely szívbaj vett volna rajta erőt, mely miatt az orvosok teljes nyugalmat javultak neki. Sokat olvasgatott, nagy sétákat tett, eladta versenylovait, sőt végre az egyháznak is híve lett. Még most is igen híven él emlékezetemben, midőn ő a templomban először megjelent. Nem Deckerékkel ment ő oda, sőt nem is az ő székükben foglalt helyet. Akkor jelent ott meg, mikor az istentisztelet kezdődött s a hátulsó székek egyikében vonult meg. Az egész gyülekezet, valamely titkos ösztön sugalma által, rögtön megérezte szentségtelen jelenlétét. Némelyek még csodálatukat is visszatükrözék arcukon s kíváncsiságuk által annyira el voltak ragadva, hogy fejüket feléje fordítva, éneküket egyenesen hozzá intézték. Mielőtt a szertartásnak vége lett, abban körülbelől mindnyájan egyetértettek, hogy ama »szegény bűnösök« közé, a kikért ma imádkoztak, mr. John Oakhurst, a kártyás és sportsman is be van foglalva. Még a lelkésznél is oly benyomást tett a szokatlan vendég megjelenése, hogy a Salamon-egyház építésének leírásánál oly igen ügyesen és érthetően célzott a mr. Oakhurst életmódjára és iparára, mikép mr, fiatalabb nemzedék, a vallási érzület szülte megbotránkozás lángját érzők arcunkba szállni. Szeren.