Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-26 / 219. szám

Szombat, szeptember 26. 1874. 219. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: hh K — Ä As _ _ _ - Hirdetések PHVA T? HQT T A PHY * wixLtlUai IixtaUIL *sssr ““SS“SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a ki*“ai*­la'ba Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Olvasóinkat fölkérjük, hogy megrendelésüket szíveskedjenek szeptember végéig annyival is inkább eszközölni, mert az ősz-téli évnegyedekben napi­lapunk közönsége mindig jelentékenyen meg szokott szapo­rodni, s a kiadó­hivatalnak ilyenkor még nagyobb szüksége van rá, hogy a nyomatandó példányok száma iránt jó előre tájékozhassa magát. A lap tartalmát, írói körét, melyben veterán jelesek kiváló fiatal erők­kel egyesülnek, s irmodorunk hangját a »Főv. Lapok« tizenegy évi folyamából sokkal inkább megismerte az olvasó világ, semhogy tüzetesebb programmot kellene adnunk. Folyvást bírva számtalan jó munkatárs és a nagy­közönség támogatását, módunkban és kötelessé­günkben áll szépirodalmunk ez egyetlen közlönyét oly színvonalon tartani fen, mely a műveit olvasók igényeit kielégíthesse. Erre irányul minden törekvésünk, s ez bátorít föl arra a hitre, hogy lapunk ezentúl is — mint eddig — időről időre örvendetesen nagyob­bodó közönség megtisztelő bizalmát lesz szerencsés bírni. V­a­d­n­a­i Károly, felelős szerkesztő, Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az Athenaeum, mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben postautalvá­nyok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Pesten.“ A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 forint. A cirkus emberei. (Hátrahagyott beszély.) Gróf Lázár Kálmántól. (Vége.) Egy negyed óra múlva az öreg Price ott lova­golt a tarka csapat élén, vidáman, teljes bizodalom­­mal. A nagy dob bum-bumja s a trombita rikkantó »trattutá«-ja mellett hirdeté a nagyérdemű publikum­nak, hogy­ »Az utólérhetlen hegedűvirtuóz, Pipsy, egy hot­eles létra tetején fog olyan hangversenyt adni, minőt nem hallott még a világ. Egyszerre sírni és kacagni fognak rajta.« És este csakugyan kacagtak rajta és estéről-esté­­re mindig tele lett a cirkus, hallgatni ezt a bolondos hangversenyt. Az öreg Price gyakran rá­borult a fiúra, mondván: — Gyermekem ! Te elfelejteted a »Szultán«-t. Ez nagy dolog. De nem ez az elismerés volt a fiú igazi jutalma hanem az, a­mikor Luiza odament hozzá és így szólt.’ — Kedves Pipsy! Csak attól félek, hogy most már el fogsz hagyni bennünket. — Soha, a­míg te nem akarod. * Négy-öt év múlva, midőn már alig jutottak eszem­be a Price-cirkus emberei, ép Drezdában valók, s mi­után ismertem képeit, és tájait, színészetét és harisnya­kötő hölgyeit, estenkint alig tudtam hová lenni. Az unalom bevitt a Hinné cirkusába, de mivel kissé későn érkeztem, csak a körönd melletti sorban kaptam helyet. Ép egy szép fiatal leányt tapsoltak, ki Diána jelmezében állt a paripa hátán. Arca ismerős­nek tetszett. Ép előttem állt meg pihenni s pillantá­sunk találkozott. Egy pillanatig merőn nézett rám, aztán kissé gondolkozott, majd mosolyogva köszönt nekem. — Hisz ez Luiza kisasszony! — jutott eszembe s nyájasan viszonoztam köszöntését. Nagyon szép leány lett, alig győztem nézni. Mi­kor leugrott a lováról, egyszer a közönségnek hatta meg magát, aztán nekem. Én fölkeltem helyemről s utána mentem. Az öltöző előtt állt s vidáman közeli­tett felém. — Jó estét Luiza! — Ah, mennyire örvendek — viszonzá, — hogy önt láthatom, önt, a mi egykori mecénásunkat. S meg­vallom, a hiúság miatt is örvendek. Akkor ön úgy lá­tott engem, mint egy kis hernyót, lásson most pillan­gónak, kiterjesztett szárnyakkal. — S meg kell adnom, hogy szépen megnőttek a szárnyai, úgy röpül velük, mint egy madár, mint egy tündér. Emlékezik-e még, midőn édes atyja sípládás­­nőnek szánta. Képzelem, hogy örül most. — Örülne bizonyára, ha élne. Szegény papa! Oda van. És oda vannak a többiek is. Csak öt év s íme ma már csak magam vagyok közülök. Szomorú rá emlékezni. Mindamellett e szomorú emlékekhez oly édesde­­den mosolygott, mintha a legvidámabb történetről be­­­­szélt volna. Behítt az öltözőbe, leültetett maga mellé s csevegni kezdett a múltakról. — A­mint elhagytuk az önök városát, még egy évig jól ment minden. A Pipsy hegedűje, az a bolon­dos hegedű egész kis leánya lett. Mindenütt tapsolták s papa azon volt, hogy én legyek a neje. Nekem is ez járt az eszemben, hanem hát ő olyan furcsa volt min­dig. Ha valakivel szóba állottam, aznap volt mit hal­lanom. Azt akarta, hogy csak vele beszéljek, csak rá mosolyogjak. Mindig ingerült, mert szörnyen félté­keny volt. A papa meg a mama rendesen neki fogták pártját s egyszer csak kitűzték az esküvőnk napját. Hanem ezt a napot nem érhették meg sem ők, sem mi. Igen szomorú nyár jött ránk. A városban, a­hol játszottunk, kiütött a járvány. Papa és mama öt nap alatt haltak meg. Matild már akkor nem volt velünk. Ő elment Olaszországba Felicé­vel, a­ki aranyhegye­ket ígért neki s ott hagyta a jégen. Bolognában halt meg a szegény, mint jegyszedőnő, bútól és mellbeteg­ségtől gyötörve. Sohasem volt boldog világéletében, ő nem a cirkusnak született. Olyan jó, csöndes polgárnő lett volna belőle. Csak érzelegni tudott. Szegény! — Hát Pipsy ? — Ő annyit zaklatott, úgy féltett, hogy egy nap szépen visszaadtam a jegygyűrűjét. Vigye! Aztán ide jöttem Hinnéhez s most boldog vagyok. Semmi ba­jom. Pipsy meg Renznél van, s most, gondolom, ép Pesten hegedűl. Nekem jobb így. — Hát neki ? — Azt nem tudom. Mindig irkál, panaszkodik és emlegeti a múltakat. — Szerette önt nagyon ? — Meglehet, de mit ér az olyan szerelem, mely gyötör és nem boldogít. Ő olyan különös, mint a he­gedűje, van benne érzés is, bolondság is. E pillanatban Luiza kisasszonynak levélkét hoz­­tak. Elolvasta s aztán azt mondá a szolgának: — Mondja meg a főhadnagy urnak, hogy ott le­szek. — Majd, midőn a szolga eltávozott, felém fordult , s azt mondá: — Sajnálom hogy nem vacsorálhatunk­­ együtt. Ezek a víg tisztek hívtak meg a vendéglőbe­­ nehányunkat. Nagyon jól lehet mulatni velök. A pezs­­­­gő után rendesen tánc van. Látszott, hogy olyan lány lett belőle, kit boldo­gít a mulatság, a pezsgő, a tánc s nagyon meg van elégedve sorsával. — Mit üzen Pipsynek ? — kérdem, midőn búcsút vettem tőle. — Alkalmasint találkozom vele, miután Pestre megyek. — Semmit! — felelé könnyedén. — Hát mit üzenhetnék ? Három nap múlva csakugyan láttam Pipsyt a lajtor­ja tetején s hallottam hegedűjét. Tapsolták s ő hányta a grimace-ot mindenfelé. A »Lucia« áriát játszotta, de egészen másként, mint azelőtt: egy kétségbeesett em­ber mélabússágával és keserű csúfolódásaival. Elő­idézte a legmélyebb érzést, hogy azt a másik pillanat­ban a legtorzabb hangokkal gúnyosan tapossa össze. A közönség kacagta, engemet megindított. Ismerve múltját, szerelmét és csalódását, sejthetem, hogy ő e különös dallamban saját hangulatát fejezi ki. A bút, a szilajságot, a vadul disszonáló hangokat, csúfolóa­­dást mind szíve fenekéről szedi. A komikum csak egy csillogó fátyol nála, mely alatt égető szenvedés rejlik. A közönség csak egy eredeti ügyes clownt tapsolt ben­ne, mig én egy meghasonlott embert szántam a tarka köntösben s a kifestett arc alatt, ki azt játsza el hege­dűjén összevissza, a mit a sors játszott az ő szivének húrjain, sziláján, kíméletlenül. Őszinte részvéttel kerestem föl. — Mr. Pipsy, örülök, hogy önt ily jó helyzetben láthatom. A közönség kedvence s bizonyára boldog. — Az ám! — felelé gúnyosan, kezét nyújtva fe­lém. — Sok a taps és a pénz, hogyne volnék boldog ? Olyan különös volt ez az ellentét: a vörösre fes­tett arc és a sötét gúnyos hang, a tarka bohóc-köntös és e fájdalmas sóhaj. — Szerencsét jöttem kívánni önnek, — mondom némi zavarral, — hogy ily mesterileg csúffá tud tenni egy költői dallamot. — Ahogy a sors bánik sok jó emberrel! — vi­szonzá röviden. — A közönség nagyon szereti önt. — Tapsol mindig és nem ért meg soha. — Ön elvesztő régi jókedvét. Akkor a rongyos cirkusban minő vidám volt s most a fényes társaság­ban milyen fanyar lett. — Ne is emlékeztessen, uram, a szegény jó öreg Price bódéjára. A­mit éltem, ott éltem. Az az idő nem jő többé vissza. Az öreg meghalt és aztán — de ne beszéljünk erről. Töltsük együtt az estét. Szomorú este volt. Pipsy keveset beszélt és sokat ivott. — Barátom! — mondom neki, — nem hiszem, hogy önnek jót tenne ez a sok palack, melyet már kiüritgetett. Önnek szüksége van az izmok erejére. — Én azt hiszem, hogy már nem sokáig lesz Meguntam már a grimace-okat vágni s a tapsot és zajt hallani. Azután gyűlölöm is ezeket a cirkusi tün­déreket, kik közt élnem kell. Mind oly kacérok, szív­telenek. Megint bort parancsolt és ivott. — Na, ne nézzen olyan komolyan, elitélőleg rám. Lássa uram, ez másnak bor, de nekem a Lethe vize Ez az egy, a­mi megtanít felejteni, legalább percekre. A Luiza nevét nem ejte ki s nekem sem volt bá­torságom eléh­ozni. Szeme oly lázasan villogott, hogy alig mertem rá nézni. Néha elkomolyodott, aztán meg önfeledten kiálta föl: — A szegény öreg Price rongyos cirkusa — az volt csak a jó idő! Koccintsunk egyet a jó ember emlékezetére. Fájdalom!, a jók elmentek! Másnap a cirkusban egy még vadabb, még fur­csább áriát játszott, összekavarva a fájdalom igaz ki­fejezéseit a legkacagtatóbb bolondságokkal. Valami maró humor volt e játékban. — Ön ördöngös mester! — mondom neki elő­adás után, — megint egészen meglepett. — Még jobban is meg fogom önt lepni vala­mivel. — Mivel ? — Majd meghallja. S azzal nevetve szökdelt el tarka köntösében, pi­rosra festett arcával. * Fél év múlva a párisi lapok írták, hogy a »Hip­podrom« egy virtuóz hegedűs bohóca, Mr. Pipsy le­ugrott a kövezetre negyedik emeleti lakásából, bol­dogtalan szerelem miatt. Senki sem hitte az okot. Egy bohóc és ilyen mély szerelem! Micsoda badar beszéd az !

Next