Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-22 / 241. szám
Csütörtök, október 22. 1874. 241. száll). Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: __ Jiiii iihiii m ____ * bm Mm m rmr. esmimm Hirdetések Budapest, Lipót utca 42. sz. |§' ' JÉ Tt JE gf* jf szintúgy földszint. |j"| I II II L,| | I 1 £1 IksJi 11# mint előfizetések K“:dii::!- * WlAllV/Űl UÜJ. ViL *SST SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. 3 kla^*‘lai:’a Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Pesten.« Egy elveszett ifjú élet. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) — Féleszű! Ha valaki csöndes jó ember, mindjárt készen állnak rá, hogy féleszű. De van annak magához való esze. Nagykorú, a maga ura, sem apja, sem gyámja, nem függ senkitől. Csak egy okos feleségtől, aki majd vezetni tudja. Gimesváryné nagyokat sóhajt. Ha az ő Arankája lehetne az a vezető! Karvalyos Imre jószívű ember, aki szép szóra mindenét odaadja, s kész bemenni tűzbe, vízbe azért, akit szeret. Nincs olyan áldozat, amit meg ne tett volna Arankáért. Persze, hogy ez most már mind hiába. A báróné egy percig szünetet tart. Gimesvárynénak azalatt sok mindenféle átmegy a fején. A báróné sejti azt s a szerint folytatja. — Biz úgy, Gizi. Karvalyos Imrénél beszéltünk is arról, hogyan rendezzük be a te szobáidat, mert remélem, hogy a leányodat nem fogod elhagyni. Sárga selyem bútor, amilyet te szeretsz__De mit beszélek én itt ezekről a dolgokról. Ennek úgy is vége. Adieu, ma chére. Adieu, Aranka! Mikor a báróné eltávozott, Gimesváryné térdre borult a leánya előtt és átölelte a lábait. — Anyám, az istenért, kelj föl, anyám! - kiáltott a megrémült leány. Anyja csak fejét rázta. A zokogás eléfojtotta szavát. Sokáig nem birt szólni. — Anyám, anyám! — kiáltott a kétségbeesett leány. Gimesváryné csak szótlan szorongatta leányának kezeit. A köny sűrűn ömlött szemeiből. Szívrepesztő jelenet volt az. A leány tusakodva anyjával, hogy fölemelje térdelő helyzetéből s az anya, ki zokogva leborul megint lábaihoz. — Mit tegyek, anyám, mit tegyek ? A fiatal lány arca halálsápadt s úgy érzi, mintha roskadoznék. — Anyám! Gimesváryné görcsös zokogással tördeli a szavakat. — Ne tégy mindnyájunkat szerencsétlenné! Tőled függ testvéreid boldogsága, anyád élete. — Ne kivánjátok, — tördelé a leány fuldokolva. — Ne kivánjátok azt tőlem! Inkább meghalok. — Meghalunk hát mi! — sikolt az anya. Elbocsátja leánya térdeit s kétségbeesetten veti magát arccal a földre. — Anyám! — zokogott a leány s letérdel anyja mellé. Fölemelte anyjának lehajtott fejét, de nem csókolta meg. — Kelj föl, — szólt halk, elfojtott hangon. — Legyen meg kívánságotok. Az anya átölelte leánya nyakát. Még most sem tudott szólni az elérzékenyülés miatt, de könyei közé most már örömkönyek vegyültek. Aranka kifejtőzött anyja karjai közül s komoran, szótlan félrehúzódott. V. A jegyváltás megtörtént, az esküvő napját is kitűzték. Valami két hét volt még hátra ama végzetes napig. Gimesváryné örömben úszott. Lilienfeld báróné minden nap eljött, hogy részt vegyen örömükben s hogy megcsókolhassa a szép kis menyasszonyt. Aranka leplezetlen hidegséggel fogadta. Hanem a lanténak erős szive volt s nem lehetett őt könnyen lerázni. Őrködnie kell. Az ifjúság minden bolondságra kész. A lanténak tudomása van bizonyos látogatásokról Rozgonyiéknál, bizonyos szőke fiatal emberről, bizonyos kézcsókról, amit nem kellene megengedni olyan leánynak, ki már másnak a menyasszonya. A Rozgonyi leányok igen derék leányok lehetnek, jó barátnői, iskolatársai Arankának; a tante elhiszi ; de miért kell annak a léhűtő unokabátyjuknak mindig ott lebzselni ? A Rozgonyi leányok segitnek Arankának a stafirungját varrni ; talán Rozgonyi Béla is varrni segít . Gimesváryné ismeri leányát s jót áll értte. A tante fejét csóválja. — Édes Gizi, magunkért sem állhatunk jót. A báróné száraz sajtszinű képe, mely a tükörből visszaijesztget , biztosítéknak látszik ugyan, de ő nagysága mindenesetre jobban tudja, vájjon jót állhat-e magáért vagy sem. Az alkalom tolvajt csinál. A leányokat soha sem lehet eléggé őrizni. Igaz, hogy annak a Rozgonyi urfinak a világon semmije, még csak egy kis hivatalocskája sincs, amiből eltengődhetnek, hanem a leányok tizenhat éves korukban azt hiszik, hogy a szerelemből is megél az ember. Ebédre egy pár csók, vacsorára megint egy pár csók. A báróné egyátalában nem érti, hogy mirevalók azok a látogatások. Gimesváryné dadog valamit, hogy hadd legyen meg Arankának az utósó öröme, úgyis csak két hétig tart már. Két hét, nagyon hosszú idő, véli a báróné. És sietnek megrövidítni az időt. A vőlegény örülni fog rajta. Mennél hamarabb, annál jobb. Alig bírja így is fékezni magát s elvárni a percet. A menyasszony természetesen szintén csak örülni fog. Aranka nem felt rá. Hidegen vállat von, s egy megvető pillantást lövel a báróné felé. Ez minden válasza. De mikor egy óránál később átfut a szomszédba Rozgonyiékhoz, arca lángban ég s a leghevesebb izgatottság rezeg át minden idegén. Csak egy hét van még hátra. Csak egy hét! A leányok igyekeznek szórakoztatni őt. Aranka nem hall semmit abból, amit beszélnek. Fülei zúgnak, s csak érthetetlen hangok repülnek el mellette a levegőben. Néha fejével bólint, mintha igent mondana, néha mosolyog, de a leányok látják, hogy gondolata máshol jár, hogy lelke nincs itt. A szőke Rozgonyi Béla foglalja el a leányok helyét. Aranka őt sem hallja, őt sem érti. A csinos fiatalember kissé sértődve vonja hátrább székét. Aranka most ráemeli nagy fekete szemét. — Tudja ön, hogy egy hét múlva lesz az esküvőm ? A fiatalember arcán árnyék húzódik át. Kedvetlen, szomorú lesz egyszerre. De azért meg nem állhatja, hogy bókot ne mondjon s ki ne fejezze, menynyire irigyli a boldog vőlegény sorsát, ki e drága kezet a magáénak mondhatja. A leánynak nagy fekete szemei villognak. •— A kezemet érti ön ? — szól elfojtott hangon, mely hidegséget segélyez s mégis úgy reszket. — A kezét s a szivét. — Tudja ön, hogy együtt jár? — viszonzá a leány. Fölkelt s leült a zongorához. Ujjai végig futottak a billentyűkön, gépiesen játszott, maga sem tudta mit. A fiatalember két vagy három percig megütődve és elmerengve maradt helyén, aztán halkan a zongorához közeledett ő is s megállt Aranka háta mögött. — Aranka nagysád, — szólita meg elfogadva. A leánynak ujjai reszkettek a billentyűkön, de nem hajtotta hátra fejét. — Aranka nagysád, én kegyedet kimondhatlanul szeretem. A leány még most sem hajtotta hátra fejét. — Egy hét múlva férjhez megyek, — suttogó hevesen.r ■— És én kétségbe esem, — szólt az ifjú. Most hátra fordult a leány. Villogó fekete szemei oly csodálatos kifejezéssel függtek az ifjún, hogy az megdöbbenve állt a leány előtt. A leány pedig azt gondolta magában: Volna csak bátorságod a kétségbeesés helyett; lennél csak férfi, a ki mer, nem hagynál gyáván zsák- , mányúl másnak. Én elfelejtenék értted mindent a világon s követnélek a világ végéig ! De az ifjú hallgatott s a leány büszkén visszafordította fejét. Szive reszketett még belül, de ujjai nem reszkettek már a zongora billentyűin. — Igaz, hát el ne felejtse, hogy a jövő hajósbálon önnek ígértem az első négyest, — szólt hátra a fiatal emberhez, nevetve. S egy vidám keringő hangjai szálltak föl a zongorából. (Folyt. kov.) Stern Judit: Heyse Pál beszélye. (Folytatás.) Egy pár nyári hónap múlt el eközben. A család a forró évszakot ama falusi birtokán szokta rendesen tölteni, mely a várostól fél órányira esett, Schönefeld közelében. Ezúttal egyre halogatták a kiköltözködést, valószínűleg az orvos iránt való tekintetből, kit virágzásnak indult orvosi gyakorlata a városhoz kötött. De a halogatás nem sejtett mérvben megbeszálta magát. Az ikrek egyike, akkor már négyéves kisfiú, nagy betegségbe esett. Az öreg, tapasztalt orvos, ki még dr. Alcobara meghonosodása után is meglátogatta olykor a Stern-családot, aggódva csóválta a fejét. Csak most láttam először e földi boldogságban gazdagon részesült családot halálos aggodalomban. Judit asszony soha sem tűnt előttem szebbnek föl, mint most, nagy, őrködő szemével, halvány arcával , amint ott állott panasztalanul az anyai legmélyebb fájdalom magasztosságával. Még a búbánat e napjaiban is csak szenvedélyem volt minden gondolatom, bármennyire szerettem is azt a kedves gyermeket, ki most élet-halál közt lebegett. Midőn az öreg egésségügyi tanácsos az atya kérdezősködésére kinyilatkoztatta, hogy itt a tudománynak nincs hatalma s ha a természet valami módon csodát nem mivel, a fölgyógyuláshoz nincs remény, csak ekkor rogyott össze a szegény anya a beteg ágyánál. E pillanatban lépett be dr. Alcobara. — Megengedi-e, hogy segélyt nyújtsak ? — kérdé az atyától. Ugyan ki válaszolt volna erre elutasítólag! Alcobara azonnal átvette a gyógykezelést, oly módszert alkalmazva, melyet mint mondá, Indiában sikerrel alkalmaztak. Három nap alatt a veszély el lett hárítva. Egy héttel később pedig oly vidáman szökdécselt a gyermek a kertben föl s alá, mintha soha semmi baja sem lett volna. Elképzelheti ön, mennyire hálálkodtak ezért a megmentőnek. De mindazt, ami szívélyességet iránta tanúsítottak, nem sokra látszott becsülni, legtöbb értéket tulajdonítva annak, ha a megszabadított gyermek anyjának meleg tekintetével találkozott s ez, az ő társaságát, — ép mint a többiét — inkább kereste, hogysem kerülte. Csak rám nézve maradt minden a régi állapotban. A gyermek fölgyógyulása, akiért különben