Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-23 / 242. szám
Stern Judit, Heyse Pál beszélye. (Folytatás.) — És mit nevez ön teljes boldogságnak, kérdezem tőle színlelt naiv arccal, mert én előre is tudtam a feleletet — folytatá beszédét az orvos. — A viszonzott szerelem, mely az embert a mindennapiság szűk köréből kiemeli és saját élete fölött korlátlan úrrá teszi, hogy magát elajándékozhassa, eldob, megsemmisít mindent amit akar, csupán benső ösztönéből indulva ki, minden tekintet és következetesség nélkül. Ő ezt elmulasztotta gyávaságból, vele született szelídségből és az isten tudja miféle előítéletességből. Most már szánja-bánja ő ezt, nem csak azért, mert boldogtalanná tette azáltal egy embertársát, hanem mert szégyenli is magát, már csak ama gondolatra is, hogy az utósó ítéletkor — ő jó katholika volt — majd azt kérdezi tőle az örök bíró: »Miként gazdálkodtál ama tőkével, melyet rád bíztam ?« Mire ő csak ezt felelheti: »Én soha az emberi társadalom törvényeit meg nem szegtem, de emberi jogaimat háziasszonyi kötelességeim mellett elfeledtem.« — És mikép vélekedik ön e nő felől ? — kérdé Judit, miután egy kis ideig elgondolkozott. — Én tragikusnak találom az ő sorsát; nyíltszívűségét pedig, amennyiben azt nemcsak önmagának, de egy barátjának is bevallja, magasztosnak tekintem. — Én előttem pedig ama nő kedélyhangulata, amennyire azt fölfogni képes vagyok, természetellenes kórnak tűnik föl; az a bátorság pedig, hogy önt is beavatta abba, valóban ocsmánynak. Én istenem! Az a Pál is! A természetnek mennyi torzításait lehet ott észlelni ? Egy nő, becsületességéből kivetkezik s bűnt követ el!... Ne is beszéljünk többé arról. Ha egykor ön is boldog férj és atya lesz, szintén más, nézetei lesznek s ama nőt nem fogja bámulni. Önnek e föltevése nem teljesülhet, — viszonzá az orvos halkan.— Hiszen azt ön legjobban tudhatja. Nem szép önt ül, hogy szerencsétlenségemben még gúnyt is űz belőlem. — Én űzök gúnyt önből ? Gúnyt, akkor, midőn amaz óhajtást fejezem ki, hogy önt boldognak láthassam ! — Ne alakoskodjék, cousine. Kit akar áltatni, önmagát-e vagy engem? Nem is kellene ily éles látású női szemmel bírnia, hogy tudhassa, mikép egy csöndes boldogság, amint azt nevezik, a szívnek házasság útján való polgárias ellátása, rám nézve lehetlenné vált — mióta önök hajlékába léptem. Hallottam, amint e szavakra háziasszonyom hirtelen fölkelt. Az orvos azonban úgy látszott, viszszatartóztatja. — Miért ne beszélhetnénk mi effélékről barátságosan ? — szólt az orvos, hangjának jelentékenyebb izgatottsága nélkül. — Ugyan ne igyekezzék kisebb lenni, mint a minő, s ne vonakodjék oly változhatlan dolgok fejtegetésétől, melyek azáltal sem nem javulnak, sem kellemes bekké nem válnak, sem pedig nem lesznek kevésbbé igazak és bizonyosak, csak azért, hogy azokról ön előtt beszélni soha sem lehet. Ha én ez alkalommal önnek — igazán csak úgy esetleg s minden mellékgondolat nélkül — nem mondtam volna, hogy előttem, önnek a kivételével, minden nő közönyös, mióta önt megláttam, hogy én a vizet nélkülözöm, ha égető szomjam enyhítésére bort nem ihatom, — nem épúgy tudta volna ön azt ? És ha egyszer ön becsületes és nem a mindennapi beszédeket viszhangoz,za, tehet-e nekem szemrehányást jogosan azért, hogy az úgy van ? Hogy a tűz éget, és a jég bármennyire hü-íteni látszik is, a bőrt szintén lángba hozza, ha vele dörzsölgetik — ezek természettörvények, melyeket mi kegyeskedő berzenkedésünkkel meg nem dönthetünk. Láthatja ön, mily kevéssé lehet oka engem azért gyűlölni, vagy tőlem félni. A dolog én előttem sokkal komolyabb mindenesetre — úgynevezett életboldogságom függ attól — hogysem önt cifra szóvirágokkal s dagályos csevegésekkel terhelném. Miért ráncolja ön most, Judit, úgy a homlokát, mintha én önnek valami szerfölött meglepő és botrányos valamit mondtam volna ? A férfi hangja utóbb oly halkká vált, hogy fülemet a falhoz kellett nyomnom, ha minden szót meg akartam érteni. Eközben úgy reszkettem, minden pillanatban attól tartottam, észre fogják venni, hogy valaki a kunyhóban rejtőzködik. Egyszerre azonban hallam asszonyomnak a hangját, tisztán és határozottan, mintha csak arról akart volna bizonyságot tenni, hogy neki egyetlen oly szarva sincs, melyet mindenki ne hallhatna. — Ön nagy tévedésben él. Soha életemben mi sem lepett meg inkább, mint önnek a szavai; semmi sem hotránykoztatott meg annyira, mint az, hogy ön azt nagyon természetesnek s önkényt érthetőnek tartja, ami előttem undorítónak látszik. Én megszoktam azt, hogy szépnek tartanak; színlelő hollónak kellene lennem, ha ezt tagadni akarnám. De szokva voltam egyszersmind ahhoz is, hogy a férjem iránti tisztelet és feddhetlen életem szem előtt tartása elfojtson minden afféle őrült érzelmeket, minőket most előttem fölemlíteni merészelt. Arról szentül biztosíthatom önt, hogy önön kívül bárkinek már az első szónál hátat fordítottam volna. Ön azonban gyermekemet mentette meg, azért méltattam válaszra. És én ez okból elhallgatom férjem előtt, mit különben kötelességemnek tartottam volna elmondani, amit öntől hallottam, s neki engedtem volna át a választ ! — Férjének? — vágott közbe gyorsan az orvos. — Óh, édes rokon, mily keveset tesz ön fel a Stern Dávid emberismerete és bölcsessége felől, ha azt hiszi, hogy azzal neki valamely újdonságot mondana ! Csakugyan abban a hitben élne ön, hogy férje azt képzeli, mikép csak egyedül ő az egyetlen valamennyi férfi közt, aki észreveszi ily nő bájait, kellemét, ki valamennyi férfi és ifjú szívét lebilincseli? Hiszen egy világtalan is észrevehetné, hogy a többi közt az a szőke fickó, kit önök a ház egyik fiának tekintenek, mily nagyon emészti magát a szép gyámanya iránt való sóvárepedésben. Az a fiú nem nagyon nyerte meg ízlésemet; de hátha ép azok a tulajdonok, melyek előttem a legérdektelenebbnek tűnnek föl, ép egy szép asszonynál keltenek érdekeltséget, — én magam oly kevéssé csodálkoznám azon, mint az én igen tisztelt bátyám : önnek a férje. És mégis tűri őt a háznál, és úgy tetteti magát, mintha észre sem venné, hogy ő nyalka gyerek, nejével szemben úgy olvadozik, akár a vaj a napon. És ön e bölcs embernek akarja fölnyitni a szemét, olyasmire nézve, ami körülre történik ? Neki, a ki azt tartja, hogy azt a kincset, a melylyel bir, vagy elásni és befalazni kénytelen, vagy meg kell nyugodnia abban, hogy másnak a szemét is megkápráztassa s vágyat keltsen annak birtoklására? Édes cousine, ne törekedjünk egymásnak az áltatására. Én csak ezt az egyet tartom bűnnek. A dolgokat bátran úgy kell venni, ahogy vannak: ha nincsenek ínyünkre, akkor azokat lehetőleg ártalmatlanokká kell tennünk; ha pedig tetszésünkre vannak, lehetőleg ki kell aknázni saját előnyünkre, hogy e sivár életet lehetőleg fűszerezzük . . . (Folyt, köv.) A jogász. (Fővárosi rajz.) »Füst Ilon.« Nem az, a mi régen volt. Egykor Magyarország specialitása, a magyar erények és hibák incarnációja, a fővárosi társas élet egyik nevezetes tényezője, az uralkodó hatalom esküdt ellensége s mindenelőtt a philiszterek réme volt, akiben legélénkebben pezsgett a közmondásos magyar dac és rakoncátlanság, de egyúttal a 48 előtti korszakot jellemző szabadelvű mozgalom iránti lelkesültség is, mely mozgalomnak történelmi tényezőjévé vált. a míg ma alája esett a megváltozott idők, viszonyok és társadalmi erkölcsök mindent nivelláló hatalmának, mely lassan kint lefosztotta róla a régi, exclusiv sajátságokat, át- meg átgyúrta egész egyéniségét, és száműzte életéből a hajdani romantikát; pusztán »jogot hallgató« ifjút csinált belőle, aki megszűnt többé külön társadalmi kasztot képezni a fővárosban. Róla elmondhatni Gőthe találó szavait: »Zum Teufel ist der Spiritus, das Phlegma ist geblieben.« Nem mintha sajnálnék e metamorphozist, vagy épenséggel keseregnénk a régi jogászélet visszaidézhetlen aranjuezi napjai miatt. Azok kifolyásai voltak az akkori kornak és a nyersebb társadalmi erkölcsöknek, melyeknek simulásával mélhatlanul változnia kellett a jogászéletnek is. A diéták, a restaurációk, a táblabirók s a kortesek, az ólmos fütykösök és véres fejek aranykorában egészen helyén volt a régi szabású jogász, korlátot nem ismerő szilajságával, hangadó fiatal lelkesedése és erős kinyomatú kasztbüszkeségével. Akkor kevésbbé szúrt szemet egyéniségének kidomborodó különcködése s életmodorának eredetisége, mig ma mind akettő kiáltó anachromizmust képezne. A polgárisodás nem barátja semmiféle romantikának, hanem kíméletlenül törli le ennek jellegét az egyetemi ifjúságról is, melynek életmodora és szokásai már mindenütt hozzá kezdtek simulni az egykor gyűlölt philiszteréhez. A mai kor komolysága s a »régi jó idők« fiatalsága által nem is sejtett anyagi lét megnehezülése véget vetettek annak a régi jogászéletnek, mely zajával, féktelenségével s tüntetéseivel olykor betöltötte a fél országot. Most csak a segélyegyleti elnök választásakor lármázza tele éktelenül az utcát, egy-egy vendéglőt s aztán elcsöndesedik egy évre. Az örökké feledhetlen 48-diki év monumentális zárkövét képezte a régi szabású jogászélet jelentékeny mozgalmakban gazdag korszakának. Soha nem élt szebb napokat a jogász, mint a fölébredés e nagy korszakában, midőn a fiatalság egész rajongó lelkesedésével szerepelt hathatós tényező gyanánt a márciusi és későbbi napok kiváló eseményeiben. Az urucai Pillvax-kávéház, a fiatalság akkori gyűlhelye, elválaszthatlanul össze van forrva a »márciusi tizenkét pont« történetével. Utósó nagy föllobbanása volt e szereplés a régi jogászéletnek, mely véget ér ama zivataros napokkal, midőn az »alma mater« elvesztő fiait, kik eldobva a tripartitumot s a pandektákat, a létében és szabadságában veszélyeztetett közös anya védelmére siettek fegyvert ragadni. Mikor aztán a szabadságharc gyászos, de elévülhetlen dicsőségű eseményeinek lezajlása után az »aula« s a tantermek először láttak ismét hallgatóságot : a megváltozott idők önsúlya nyugodott a fiatalságon is. Az »uj aera« rideg keze kérlelhetlenül eltörle a régi jogászélet romantikáját, szigorú fegyelmi törvények erejével gátolva meg minden élénkebb mozgalmat a fiatalság körében, s megsemmisítve a szabadalmakat, melyekkel azelőtt a jogász birt. Évekkel később ugyan még úgy látszott, mintha visszaküzdhetné a régi, zajosan szereplő és tüntető jogászéletet: akkor, midőn a hatvanas évek elején az egyetemi fiatalság újra befolyásos tényezővé kezdett válni az utcára átvitt nemzeti mozgalomnak, de ez a szereplés csak rövid ideig tartó volt, megszűnve természetszerűleg, midőn a nemzet politikai életében beállt nagy fordulat s a minden irányban nyitva álló tér elsősorban a komoly munkásság pályájára utalták a jogi egyetem fiatalságát. A mostani jogásznak azért csak neve és pályája közös a hagyományos értelemben vett régi turistáéval. E különös fajnak utósó példányai még a hatvanas évek elején vesztek ki, előbb mint a pesti jogászság történetében feledhetlen emlékű »Fillinger-kávéház«, mely néhány évvel túlélte egykori matadorjai kipusztulását. A megváltozott talaj sehogysem kedvezett a régi szabású jogásznak, kinek ek:ie a tüntetés, az izgatás, a kávéházak és vendéglők asztalainál való politikai szerepvivés s az ucai csoportosulás volt. Született agitátor volt, aki akkor érze magát legboldogabbnak, ha egy szék vagy asztal tetejéről karanguirozhatá a tömeget. Egy nagy forradalmár vagy legalább is radikális államférfiú nem kívánhatott volna magának »jobb anyagot« törekvéseinek népszerűsítésére, mint ez izgékony, határtalan szabadságérzettől eltelt f áradozó beszédű fiatal emberek nyújthattak, akiknek szónoki avatottsága majdnem azt a hitet kelte föl a hallgatóban, hogy még ama nemzedék soraiból valók, mely a 48 előtti megyék zöld asztalainál sajátíta el magának a debatteri és rögtönzői ügyességet. Pedig hát nem úgy volt: az ő szónoki gyakorlottságuk majdnem egyedüli termőtalaját a »Fillinger-kávéház« s a »Nagy Komló« füstös légköre képezte, hol az akkori izgalmas napok eseményei kifogyhatlan anyagot szolgáltattak a speechelésre. A régi szabású jogász csak e két helyen érze magát otthonosan, majdnem anathémával sújtva a pártütőt, ki a »firtlik« s phlliszterek által látogatott helyeket kezdé fölkeresni. Az előbbi pályatársakkal soha sem tudott rokonszenvezni a »Fillinger« demokratikus jogászközönsége; érzi, hogy őt nagy űr választja el a vidéki apró olygarchák rátartós fiaitól, kik az arisztokrácia modorát és »passzióit« iparkodva nevetségesen utánozni, válaszfalat emeltek maguk és ama pályatársaik közé, kiknek nem állott módjukban vagy hajlamukban játszani a tizenhatodrét »dandy« szerepét. A Fillinger- kávéházban a »firtlit« azért csak kelletlenül számították a jogászok közé; róla és nélküle intézkedtek minden a fiatalságot érdeklő ügy elintézésénél. E kávéházban, mely egykor egész élénkséget kölcsönzött a különben meglehetős csendes Sebestyén térnek, inkább lakó, semmint vendég volt a jogász. Valóságos troglodyta — barlanglakó — nép tanyázott hosszú, homályos és szűk csarnokaiban, melyekben délutánonkint oly átható és sűrű dohány 1054