Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-23 / 242. szám

Stern Judit, Heyse Pál beszélye. (Folytatás.) — És mit nevez ön teljes boldogságnak, kér­dezem tőle színlelt naiv arccal, mert én előre is tud­tam a feleletet — folytatá beszédét az orvos. — A viszonzott szerelem, mely az embert a mindennapiság szűk köréből kiemeli és saját élete fölött korlátlan úrrá teszi, hogy magát elajándékozhassa, eldob, meg­semmisít mindent a­mit akar, csupán benső ösztöné­ből indulva ki, minden tekintet és következetesség nélkül. Ő ezt elmulasztotta gyávaságból, vele szüle­tett szelídségből és az isten tudja miféle előítéletes­ségből. Most már szánja-bánja ő ezt, nem csak azért, mert boldogtalanná tette azáltal egy embertársát, hanem mert szégyenli is magát, már csak ama gon­dolatra is, hogy az utósó ítéletkor — ő jó katholika volt — majd azt kérdezi tőle az örök bíró: »Miként gazdálkodtál ama tőkével, melyet rád bíztam ?« Mire ő csak ezt felelheti: »Én soha az emberi társadalom törvényeit meg nem szegtem, de emberi jogaimat házi­asszonyi kötelességeim mellett elfeledtem.« — És mikép vélekedik ön e nő felől ? — kérdé Jud­it, miután egy kis ideig elgondolkozott. — Én tragikusnak találom az ő sorsát; nyíltszí­­vűségét pedig, amennyiben azt nemcsak önmagának, de egy barátjának is bevallja, magasztosnak tekintem. — Én előttem pedig ama nő kedélyhangulata, amennyire azt fölfogni képes vagyok, természetellenes kórnak tűnik föl; az a bátorság pedig, hogy önt is be­avatta abba, valóban ocsmánynak. Én istenem! Az a Pál is! A természetnek mennyi torzításait lehet ott észlelni ? Egy nő, becsületességéből kivetkezik s bűnt követ el!... Ne is beszéljünk többé arról. Ha egy­kor ön is boldog férj és atya lesz, szintén más, néze­tei lesznek s ama nőt nem fogja bámulni. Önnek e föltevése nem teljesülhet, — viszonzá az orvos halkan.­­— Hiszen azt ön legjobban tudhat­ja. Nem szép önt ül, hogy szerencsétlenségemben még gúnyt is űz belőlem. — Én űzök gúnyt önből ? Gúnyt, akkor, midőn amaz óhajtást fejezem ki, hogy önt boldognak lát­hassam ! — Ne alakoskodjék, cousine. Kit akar áltatni, önmagát-e vagy engem? Nem is kellene ily éles látá­sú női szemmel bírnia, hogy tudhassa, mikép egy csöndes boldogság, a­mint azt nevezik, a szívnek há­zasság útján való polgárias ellátása, rám nézve lehet­­lenné vált — mióta önök hajlékába léptem. Hallottam, a­mint e szavakra háziasszonyom hirtelen fölkelt. Az orvos azonban úgy látszott, visz­­szatartóztatja. — Miért ne beszélhetnénk mi effélékről barátsá­gosan ? — szólt az orvos, hangjának jelentékenyebb iz­gatottsága nélkül. — Ugyan ne igyekezzék kisebb lenni, mint a minő, s ne vonakodjék oly változhatlan dolgok fejtegetésétől, melyek azáltal sem nem javulnak, sem kellemes bekké nem válnak, sem pedig nem lesznek kevésbbé igazak és bizonyosak, csak azért, hogy azokról ön előtt beszélni soha sem lehet. Ha én ez alkalommal önnek — igazán csak úgy esetleg s min­den mellékgondolat nélkül — nem mondtam volna, hogy előttem, önnek a kivételével, minden nő közö­nyös, mióta önt megláttam, hogy én a vizet nélkülö­zöm, ha égető szomjam enyhítésére bort nem ihatom, — nem épúgy tudta volna ön azt ? És ha egyszer ön becsületes és nem a mindennapi beszédeket viszhangoz­,­za, tehet-e nekem szemrehányást jogosan azért, hogy az­­ úgy van ? Hogy a tűz éget, és a jég bármennyire hü-­í­teni látszik is, a bőrt szintén lángba hozza, ha vele­­ dörzsölgetik — ezek természettörvények, melyeket mi kegyeskedő berzenkedésünkkel meg nem dönthetünk. Láthatja ön, mily kevéssé lehet oka engem azért gyű­lölni, vagy tőlem félni. A dolog én előttem sokkal komolyabb mindenesetre — úgynevezett életboldogsá­gom függ attól — hogysem önt cifra szóvirágokkal s dagályos csevegésekkel terhelném. Miért ráncolja ön most, Judit, úgy a homlokát, mintha én önnek vala­mi szerfölött meglepő és botrányos valamit mond­tam volna ? A férfi hangja utóbb oly halkká vált, hogy füle­­­­met a falhoz kellett nyomnom, ha minden szót meg­­ akartam érteni. Eközben úgy reszkettem, min­­­­den pillanatban attól tartottam, észre fogják venni,­­ hogy valaki a kunyhóban rejtőzködik. Egyszerre azonban hallam asszonyomnak a hang­ját, tisztán és határozottan, mintha csak arról akart volna bizonyságot tenni, hogy neki egyetlen oly szar­­va sincs, melyet mindenki ne hallhatna. — Ön nagy tévedésben él. Soha életemben mi sem lepett meg inkább, mint önnek a szavai; semmi sem hotránykoztatott meg annyira, mint az, hogy ön azt nagyon természetesnek s önkényt érthetőnek tartja, a­mi előttem undorítónak látszik. Én megszok­tam azt, hogy szépnek tartanak; színlelő hollónak kellene lennem, ha ezt tagadni akarnám. De szokva voltam egyszersmind ahhoz is, hogy a férjem iránti tisztelet és feddhetlen életem szem előtt tartása elfojt­son minden afféle őrült érzelmeket, minőket most előttem fölemlíteni merészelt. Arról szentül biztosít­hatom önt, hogy önön kívül bárkinek már az első szónál hátat fordítottam volna. Ön azonban gyerme­kemet mentette meg, azért méltattam válaszra. És én ez okból elhallgatom férjem előtt, mit különben kötelességemnek tartottam volna elmondani, a­mit öntől hallottam, s neki engedtem volna át a választ ! — Férjének? — vágott közbe gyorsan az orvos. — Óh, édes rokon, mily keveset tesz ön fel a Stern Dávid emberismerete és bölcsessége felől, ha azt hiszi, hogy azzal neki valamely újdonságot mon­dana ! Csakugyan abban a hitben élne ön, hogy férje azt képzeli, mikép csak egyedül ő az egyetlen vala­mennyi férfi közt, a­ki észreveszi ily nő bájait, kellemét, ki valamennyi férfi és ifjú szívét lebilincseli? Hiszen egy világtalan is észrevehetné, hogy a többi közt az a szőke fickó, kit önök a ház egyik fiának tekintenek, mily nagyon emészti magát a szép gyámanya iránt való sóvár­epedésben. Az a fiú nem nagyon nyerte meg ízlésemet; de hátha ép azok a tulajdonok, melyek előttem a legérdektelenebbnek tűnnek föl, ép egy szép asszonynál keltenek érdekeltséget, — én magam oly kevéssé csodálkoznám azon, mint az én igen tisztelt bátyám : önnek a férje. És mégis tűri őt a háznál, és úgy tetteti magát, mintha észre sem venné, hogy ő nyalka gyerek, nejével szemben úgy olvadozik, akár a vaj a napon. És ön e bölcs embernek akarja föl­nyitni a­ szemét, olyasmire nézve, a­mi körülre törté­nik ? Neki, a ki azt tartja, hogy azt a kincset, a mely­­lyel bir, vagy elásni és befalazni kénytelen, vagy meg kell nyugodnia abban, hogy másnak a szemét is meg­kápráztassa s vágyat keltsen annak birtoklására? Édes cousine, ne törekedjünk egymásnak az áltatásá­ra. Én csak ezt az egyet tartom bűnnek. A dolgokat bátran úgy kell venni, ahogy vannak: ha nincsenek ínyünkre, akkor azokat lehetőleg ártalmatlanokká kell tennünk; ha pedig tetszésünkre vannak, lehető­leg ki kell aknázni saját előnyünkre, hogy e sivár életet lehetőleg fűszerezzük . . . (Folyt, köv.) A j­o­g­á­s­z. (Fővárosi rajz.) »Füst Il­on.« Nem az, a mi régen volt. Egykor Magyarország specialitása, a magyar erények és hibák incarnációja, a fővárosi társas élet egyik nevezetes tényezője, az uralkodó hatalom esküdt ellensége s mindenelőtt a philiszterek réme volt, a­kiben legélénkebben pezsgett a közmondásos magyar dac és rakoncátlanság, de egyúttal a 48 előtti korszakot jellemző szabadelvű mozgalom iránti lelkesültség is, mely mozgalomnak történelmi tényezőjévé vált. a míg ma alája esett a megváltozott idők, viszonyok és társadalmi erkölcsök mindent nivelláló hatalmának, mely lassan kint le­fosztotta róla a régi, exclusiv sajátságokat, át- meg átgyúrta egész egyéniségét, és száműzte életéből a hajdani romantikát; pusztán »jogot hallgató« ifjút csinált belőle, a­ki megszűnt többé külön társadalmi kasztot képezni a fővárosban. Róla elmondhatni Gőthe találó szavait: »Zum Teufel ist der Spiritus, das Phlegma ist geblieben.« Nem mintha sajnálnék e metamorphozist, vagy épenséggel keseregnénk a régi jogászélet visszaidéz­­h­etlen aranjuezi napjai miatt. Azok kifolyásai voltak az akkori kornak és a nyersebb társadalmi erkölcsök­nek, melyeknek simulásával mélhatlanul változnia kellett a jogászéletnek is. A diéták, a restaurációk, a táblabirók s a kortesek, az ólmos fütykösök és vé­res fejek aranykorában egészen helyén volt a régi szabású jogász, korlátot nem ismerő szilajságával, hangadó fiatal lelkesedése és erős kinyomatú kaszt­büszkeségével. Akkor kevésbbé szúrt szemet egyénisé­gének kidomborodó különcködése s életmodorának eredetisége, mig ma mind akettő kiáltó anachromizmust képezne. A polgárisodás nem barátja semmiféle ro­mantikának, hanem kíméletlenül törli le ennek jelle­gét az egyetemi ifjúságról is, melynek életmodora és szokásai már mindenütt hozzá kezdtek simulni az egykor gyűlölt philiszteréhez. A mai kor komolysága s a »régi jó idők« fiatalsága által nem is sejtett anya­gi lét megnehezülése véget vetettek annak a régi jo­gászéletnek, mely zajával, féktelenségével s tünteté­seivel olykor betöltötte a fél országot. Most csak a segélyegyleti elnök választásakor lármázza tele ékte­lenül az utcát, egy-egy vendéglőt s aztán elcsöndese­­dik egy évre. Az örökké feledhetlen 48-diki év monumentális zárkövét képezte a régi szabású jogászélet jelenté­keny mozgalmakban gazdag korszakának. Soha nem élt szebb napokat a jogász, mint a fölébredés e nagy korszakában, midőn a fiatalság egész rajongó lelkese­désével szerepelt hathatós tényező gyanánt a márciusi és későbbi napok kiváló eseményeiben. Az ur­­ucai Pillvax-kávéház, a fiatalság akkori gyűlhelye, elválaszt­­hatlanul össze van forrva a »márciusi tizenkét pont« történetével. Utósó nagy föllobbanása volt e szereplés a régi jogászéletnek, mely véget ér ama zivataros na­pokkal, midőn az »alma mater« elvesztő fiait, kik el­dobva a tripartitumot s a pandektákat, a létében és szabadságában veszélyeztetett közös anya védelmére siettek fegyvert ragadni. Mikor aztán a szabadságharc gyászos, de elévül­­hetlen dicsőségű eseményeinek lezajlása után az »aula« s a tantermek először láttak ismét hallgatósá­got : a megváltozott idők önsúlya nyugodott a fiatal­ságon is. Az »uj aera« rideg keze kérlelhetlenül el­­törle a régi jogászélet romantikáját, szigorú fegyelmi törvények erejével gátolva meg minden élénkebb moz­galmat a fiatalság körében, s megsemmisítve a szaba­dalmakat, melyekkel azelőtt a jogász birt. Évekkel később ugyan még úgy látszott, mintha visszaküzd­­hetné a régi, zajosan szereplő és tüntető jogászéletet: akkor, midőn a hatvanas évek elején az egyetemi fiatalság újra befolyásos tényezővé kezdett válni az utcára átvitt nemzeti mozgalomnak, de ez a szereplés csak rövid ideig tartó volt, megszűnve természetsze­rűleg, midőn a nemzet politikai életében beállt nagy fordulat s a minden irányban nyitva álló tér első­sor­ban a komoly munkásság pályájára utalták a jogi egyetem fiat­alságát. A mostani jogásznak azért csak neve és pályája közös a hagyományos értelemben vett régi turistáéval. E különös fajnak utósó példányai még a hatvanas évek elején vesztek ki, előbb mint a pesti jogászság történetében feledhetlen emlékű »Fillinger-kávéház«, mely néhány évvel túlélte egykori matadorjai kipusz­tulását. A megváltozott talaj sehogysem kedvezett a régi szabású jogásznak, kinek ek:­ie a tüntetés, az iz­gatás, a kávéházak és vendéglők asztalainál való po­litikai szerepvivés s az ucai csoportosulás volt. Szü­letett agitátor volt, a­ki akkor érze magát legboldo­gabbnak, ha egy szék vagy asztal tetejéről karan­­guirozhatá a tömeget. Egy nagy forradalmár vagy legalább is radikális államférfiú nem kívánhatott volna magának »jobb anyagot« törekvéseinek népszerűsíté­sére, min­t ez izgékony, határtalan szabadságérzet­től eltelt f áradozó beszédű fiatal emberek nyújthat­tak, a­kiknek szónoki avatottsága majdnem azt a hi­tet kelte föl a hallgatóban, hogy még ama nemzedék soraiból valók, mely a 48 előtti megyék zöld aszta­lainál sajátíta el magának a debatteri és rögtönzői ügyességet. Pedig hát nem úgy volt: az ő szónoki gyakor­lottságuk majdnem egyedüli termőtalaját a »Fillin­­ger-kávéház« s a »Nagy Komló« füstös légköre ké­pezte, hol az akkori izgalmas napok eseményei ki­­fogyhatlan anyagot szolgáltattak a speechelésre. A régi szabású jogász csak e két helyen érze magát otthonosan, majdnem anathémával sújtva a pártütőt, ki a »firtlik« s phlliszterek által látogatott helyeket kezdé fölkeresni. Az előbbi pályatársakkal soha sem tudott rokonszenvezni a »Fillinger« demokratikus jogászközönsége; érzi, hogy őt nagy űr választja el a vidéki apró olygarchák rátartós fiaitól, kik az arisztokrácia modorát és »passzióit« iparkodva nevet­ségesen utánozni, válaszfalat emeltek maguk és ama pályatársaik közé, kiknek nem állott módjukban vagy hajlamukban játszani a tizenhatodrét »dandy« szere­pét. A Fillinger- kávéházban a »firtlit« azért csak kelletlenül számították a jogászok közé; róla és nél­küle intézkedtek minden a fiatalságot érdeklő ügy elintézésénél. E kávéházban, mely egykor egész élénkséget kölcsönzött a különben meglehetős csendes Sebes­­tyén térnek, inkább lakó, semmint vendég volt a jo­gász. Valóságos troglodyta — barlanglakó — nép tanyázott hosszú, homályos és szűk csarnokaiban, melyekben délutánonkint oly átható és sűrű dohány­ 1054

Next