Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-18 / 238. szám

Vasárnap, október 18. 1874. 238. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ——- Jg n—m- m - A AI __ _ _ Hirdetések pnvAt?hqtt apnxr ...«.ss.«..­t? * UViUlv/öl JjürUIL -rrsir ““”?A'SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a kiMbhi,.tla".‘ Most. (A.-Eörs, szept. 21.) Most, most, e bűvös, édes pillanatban, Hogy mindenütt, — fölöttem és alattam — Sugarak zengenek ; Hogy lombsusogás altató zenéje Ringatja s szebb világok égi fénye Csókdossa lelkemet; Most, hogy tekintetem távolra röppen S a messze fénylő felszínen köröttem Uj, áldó lét fakad ; Most, hogy csak igézetet érzek, látok, S pillámon tova rebbent álmodások könyvi játszanak : Ah ! most kívánnám, hogy légy itt mellettem, S gyönyörtűl, üdvösségtől önfeledten Bámuld az éjszakát, Az éjt, és ama titkos, nagy hatalmat, Mely minden révedező gondolatnak S érzésnek szárnyat ád. Biztatva kérnélek: Jer, jer! tekints szét És lásd a vízre hajló ég rengését, Sugáromlásait; A mennyet, mely a tiszta csillagokból Színben, mosolyban csöndesen aláfoly És mindent elborít; Ez ingadozó árnyakat a légben, E hamvat, álmot, mely a messzeségen Szétömlik és remeg ; E tüneményes világok játékát, E pazar bájt s a mélységek ködén át Ez égi képeket! Ah ! most kívánnám, hogy lég­' itt mellettem, a mig a titokzat fátyla megmeglebben, Hallj csodás hangokat: Zenét, mely búgva, távol messze zendűl, Dalszót, mely a zsongó vizen keresztül Fogy s fölsir újólag; És érezd mindazt, a­mit most én érzek : A kéjz, a boldogító hevíttések Tüzeit lelkeden, Hogy a mi bennem csak vágy s álom, nálad Engedjen végre öszhangnak, varázsnak És szerelem legyen! Endrődi Sándor: A tizenkét táncos hercegnő. (Francia népmese Oh. Devlin gyűjteményéből.) Közli De Gerando Antonina. (Vége.) IX. Addig táncoltak, mig a hercegnők papucsai egé­szen elkoptak. Midőn a kakas harmadszor kukorikált, a hegedűk egyszerre elhallgattak és a kis néger fiúk a legizletesebb vacsorát tálalták fel, mely ezerféle gyö­nyörű gyümölcsből és pompás süteményekből, édes­ségekből állott. Vacsora után az ifjú leányok újra a csónakokba ültek. Merengő most a legidősebbikében foglalt helyet. Újra átmentek a gyémánt-, arany- és ezüst-pettyes levelű erdőhöz. A kis pásztor­fiú az utó­sóban egy ágat tört le, annak bizonyságaul, a­miket látott, Lina megfordult arra a zajra. — Mi az ? — kérdé. — Semmi, — felelt az idősebbik, — alkalmasint a halász-sas kiáltása, mely a vár tornyában fészkel. Mihály erre előre futott, hamar fölment a lép­csőn, a hercegnő szobájába ért, kinyitá az ablakot és a vadszőllő segítségével, mely a falat elborította, le­ért a kertbe. Már viradni kezdett, hozzá fogott tehát munkájához. X. Midőn Mihály elkészíté a tizenkét bokrétát, az ezüstpettyes levelű ágat a legifjabbikéba rejtette. Li­­nának nagy lett a csodálkozása, midőn megpillantá. Semmit sem mondott nővéreinek, de midőn az árnyas fák alatt sétálva, találkozott a kis kertészszel, megál­lóit, mintha szólni akart volna hozzá, aztán hirtelen tovább folytatta az útját. Este a tizenkét testvér újra bálba ment. Meren­gő ismét velük volt s a Lina csónakjában ment át a tavon. Most már a herceg panaszkodott, hogy milyen nehéz lett ez a hajó. — A meleg okozza, — felesé a hercegnő. — Nekem is úgy tetszik,hogy rendkívül meleg van. Lina hercegnő az egész hál alatt mindenfelé né­zett, hogy a kis kertészt megpillantsa, de hiába, nem látta sehol. Visszajövet Mihály az aranypettyes erdőből sza­kasztott le egy ágat, és ekkor az idősebbik halta meg a zajt. — Az semmi, — mondá Lina, — bizonyosan a halász-sas kiáltása, mely a vár tornyában fészkel. XI. Midőn fölébredt, az ágat bokrétájában találta, s mikor testvérei sétálni lementek, ő kissé hátramaradt. •— Honnan került ez az ág ? — kérdé a kis pász­torfiútól. — Azt a hercegnő jól tudja, — felelte Mihály. — Akkor te utánunk jöttél ? — Utánuk hercegnő. — Hogy lehetett az, mi nem láttunk téged! — Elrejtőztem, — felelt szelidek Merengő. A hercegnő néhány percig hallgatott. — Tudod tehát titkunkat, — mondá aztán hír­­!­télen, — el ne áruld, itt van hallgatásod bére. És erszényt dobott neki, tele aranynyal. — Nem adom el hallgatásomat, — felesé Mi­hály, és eltávozott, a nélkül hogy az erszényt fölvette volna. Három éjszaka nem hallott, sem nem látott Lina semmi különöset. A negyedik éjen azonban a gyémán­­tos ligetben hallott zajt, s reggel a gyémántos ág ott­­ volt a bokrétájában. Megleste újra Merengőt és szi-­­­gorú hangon mondá neki : — Tudod, mit ígért atyám e titok fölfedezé­séért ?­­ — Tudom hercegnő, — felelte Mihály. — Miért nem mondod hát el neki ? — Az nincs szándékomban. — Félsz ? — Nem, hercegnő, nem félek. — Miért nem teszed tehát ? Mihály semmit sem felelt. XII. A Lina testvérei észrevették, hogy ő a kis ker­tészszel beszélgetett, s csúfolni kezdték. — Mért nem megysz férjhez hozzá, — kérdé tőle az idősebbik. — Kertészné leszel, az nagyon szép mesterség. Kis kunyhóban fogsz lakni, a park végén, segíthetsz férjednek és reggel te fogod nekünk a bok­rétákat behozni. Lina nagyon megharagudott. Mikor Merengő át­adta neki bokrétáját, a legmegvetőbb pillantással vet­te azt át. Mihály mindig tiszteletteljesen nyújtotta azt neki, s rá sem mert nézni, mégis Lina őt egész nap maga mellett érezte, a­nélkül hogy látta volna. Végre arra határozta el magát, hogy mindent bevall idősebbik testvérének. — Micsoda! — kiáltó ez, — az a haszontalan tudja a mi titkunkat, és csak most értesítesz erről! Azonnal megszabadulunk tőle. — De hogyan ? — Könnyen. A vár börtönébe záratom. A régi időkben igy szabadultak meg a szép her­cegnők a kiváncsi emberektől. De megfoghatlan dolog! Az ifjabbik nem helye­selte ezt a módot, hogy hallgatásra kényszerítsék az ifjú legényt, a­ki különben semmit sem árult el. XIII. Megegyeztek tehát, hogy a többi tíz testvértől is tanácsot kérnek. Valamennyi az idősebbik véleményé­ben osztozott. Lina ekkor kijelenté, hogy ha a kis kertésznek csak egy hajszálához nyúlnak is, azonnal ő maga fedezi fel atyjának a kopott papucsok titkát. Végre elhatározták, hogy Mihályt is próbára te­szik, mint a többit, elviszik magukkal a bálba és a va­csora végén megitatják vele a varázsitalt, mely majd őt is megigézi. Előhivatták Merengőt és megkérdezték tőle, ho­gyan tudta azt a titkot fölfedezni, de az ifjú néma maradt. Erre a legidősebbik testvér parancsoló han­gon adá értésére határozatukat.­­— Engedelmeskedni fogok, — mondá szelíden. Láthatatlanúl úgy is jelen volt az egész tanács- s­kozáson s mindent hallott; kész is volt a bűvös italt­­ meginni, hogy magát feláldozza azért, a­kit szeretett. Nem akarván a bálban kevésbbé csinos lenni, mint­­ a többi táncos, azonnal a másik babérjához sietett. — Szép babérkám, — mondá, — az arany ka­pával kapartalak, az arany öntözővel öntöztelek, a se­­­lyem kendővel törültelek. Öltöztess hercegi ruhába! Szép piros virág tűnt elő a babérágon. Mihály­­ leszakaszta és egyszerre fekete bársonyba volt öltöz­­­­ve, fekete bársonysapkával és gyémánt forgóval; piros virág volt a gomblyukában. Este ebben az öltözetben jelent meg az öreg her­ceg előtt és megnyerte tőle az engedelmet, hogy vi­­raszthasson és a hercegnők titkát megleshesse. Olyan­­ szép és ragyogó volt, hogy alig lehetett ráismerni. XIV. A tizenkét hercegnő visszavonult szobájába, Mi­hály pedig a félig nyitott ajtó mögött várt az indu­lási jelre. Nem ült a Lina csónakjába, hanem a leg­idősebb testvért vezette mindig karon fogva. Minde­­nikkel rendre táncolt, még pedig oly gyönyörűen, hogy mindegyik bámulta. Végre eljött a perc, a­mikor a legifjabb herceg­nével táncolhatott. Örömmel tette azt s a legnagyobb kellemmel, de nem mert hozzá szólni. Míg a helyére visszavezette, Lina csúfolódva mondá neki: — Elérte kívánságainak tetőpontját ugy­e? Her­cegi módra bánnak önnel. — Ne féljen.. — felelé szelíden Merengő, — ön nem lesz kertésznő. A kis hercegnő rémülten nézett rá, de ő szó nél­kül távozott el. Mikor a selyempapucsok elkoptak, a hegedűk elhallgattak és a kis néger fiúk megtertték az asztalt. Mihályt a legidősebbik testvér jobbjára ültették, szem­ben a legifjabbak A legfinomabb édességeket adták neki, a legerősebb borokat töltötték poharába a leg­­hizelgőbb bókokkal és dicséretekkel halmozták el, hogy annál inkább elkábitsák. De ő nem hagyta ma­gát, nem lett ittas sem a sok bortól, sem a dicsére­tektől. XV. Végre a legidősebb testvér jelt adott, és az egyik néger apród nagy arany serleget hozott elő, s a nő igy szólt az ifjúhoz: — Ismeri a bűvös kastély minden titkát. Igyunk az ön dicsőségére! Merengő utósa pillantást vetett kedvesére és ha­bozás nélkül vitte a serleget ajkaihoz. — Ne igyál! — kiáltá egyszerre a hercegnő. — Jobb szeretek kertészné lenni! És zokogásban tört ki. Mihály kiönte a serlegben levő italt, keresztül­­szökött az asztalon és a Lina lábaihoz borúit. A többi herceg hasonlókép mind az ifjú leányok lá­baihoz borúit. Mindenik választott magának férjet kezénél fogva fölemelte. A bűbájnak vége lett. A tizenkét pár hajóra ült s átszállt a másik partra. Ott megvárták, mig a többi herceg is mind megérkezett. Keresztülmentek azután a három erdőn.­­ Lapunk mai számához fél év van mellékelve.

Next