Fővárosi Lapok, 1874. december (11. évfolyam, 275-298. szám)
1874-12-10 / 282. szám
gukat békén elpáholni. Köveket, bunkókat, a házakból előhurcolt seprőnyeleket, lapátokat, csipővasakat, baltákat s minden fegyverül használhatót forgattak izmos ökleikben a vett sérelmek megboszúlására; sok lovas és olyan csapásokkal megrakva tért vissza, mint a milyeneket ő osztogatott kardjával. Szóval a képzelt veszély elnyomására kifejtett buzgóság azt szerencsésen létrehozta, s hogy nem folyt patakokban a vér, azt csak a közönség visszatérő higgadtságának lehetett köszönni, nem pedig a rendőrség mérsékletének. Éjfél táján lecsilapult a lárma és a rendőrfőnök a társadalom mentőjének győzedelmes önérzetében indult az uralkodóhoz, hogy jelentse, miszerint a merényletet már keletkezésében elfojta és legalább kétszáz ember a főcinkosokkal jól el van zárva. Az uralkodó komoran fogadta. A macska eltűnésében nem látott olyan törekvést, mely a társadalmi kérdéseket lázadás által kívánta volna megoldani, s még az utcai verekedés sem kelthette föl benne a környezetében uralgó meggyőződést, hogy t. i. az államot az »internationale« fenyegeti. Haragosan mondá Emil hercegnek, hogy a rendőrfőnök nappal is kísérteteket lát, mire a herceg gúnyosan felelő, hogy ez, az olyanon, ki a kémkedés fekete szemüvegén néz mindent, könnyen megeshetik. Az uralkodó, mint említettük, nem igen barátságosan fogadta a rendőrfőnököt. — Jól van, — mondá neki a dagályos elbeszélés után, — a törvényes vizsgálat ki fogja deríteni, kik a zavar valódi okozói. Akármilyen magas vagy alsórangú emberek lesznek, nem fogok nekik megkegyelmezni. Ezzel elfordult a rendőrfőnöktől, és midőn ez tétovázva a herceg felé nézett, az is hátat fordított neki. — Rém foghatom fel, — sohastá a rendőrfőnök elsompolyogva. IX. Emil herceg néhány napig várt, mig ellenségére, a rendőrfőnökre, az utósó csapást mérte; tetszett neki a fővárosban és az uralkodónál uralgó izgalom s várt a befejezéssel, a meddig az szükségessé nem vált. — Bernát, — szólt egy reggel a herceg, komornyikjának, — nemde, te szereted a Rauschenblatt rendőrfőnök szakácsnőjét? — A legtisztességesebb szándékkal, — erőssté szenteskedő arckifejezéssel a szolga. — Azt akarom is hinni! — kiáltott fel a herceg, — mert ha az ellenkezőjül győződném meg, azonnal elkergetnélek. — Ismerem és tisztelem gazdámnak kérlelhetlen erkölcsösségét, — szólt egy methodista szónok szemforgatásával a ravasz szolga. — Lehet-e a Rózsi leányasszony titoktartásában bizni ? — Hercegséged! míg én nem szólok, addig Rózsi nem fog locsogni, hogy mi. . . — Nem arról van szó! Mi közöm nekem a ti viszonyotokhoz ? Azt akarom, tudni, hogy különben ő hallgatag-e ? — Különben ? hercegséged, kérem . . . e gondolat .. . — Látom, hogy veled ma érthetően kell beszélnem. Vigyázz! Szeretném, ha a rendőrfőnök magát gondolná ama macska gyilkosának, melyet minap felhoztál a kocsizsákból, és amelynek tiszteletére múltkor éjjel ötven embert puhítottak meg, és kétszázat zártak be. Jól eltetted-e ? — Szekrényemben van, legdrágább kincsem: két milánói százfrankos sorsjegy és tizenkét tallér mellett. Nem szeretném sokáig magamnál tartogatni . .. — A tallérokat ? — A macskát, hercegséged.Mert az idő melegedni kezd . . . — Értelek. Ha most két sorsjegyet és újra tizenkét tallért adnék neked. — Akkor négy sorsjegyem és huszonnégy tallérom volna, kegyelmes úr. — Jól tudsz számolni. Megtennéd-e kívánságomat ily jutalom mellett? — Hogy a hazát bajba keverő macskát a rendőrfőnök ő kegyelmessége által újra megölessem? Szívesen. — Mikép ? — Még nem tudom, de a Rózsi segélyével remélem . . . azaz tudom, hogy véghez viszem. Mert miután régen kívánkozik új kalap és arany nyaklánc után, én pedig megduplázott vagyonommal. . . — Kalapot és láncot is örömest veszek neki, ha holnap ilyenkor jelentheted, hogy kívánságom teljesítve van. Még egyet. Hogy ő kegyelmessége mit fog a macskával tenni, nem tudjuk, de ha másodszori meggyilkolása után ismét visszahozhatnád, megkétszerezném ajándékomat. — Kegyelmes uram! e jóság, e nagylelkűség könyeket fakaszt — — Hallgass tedőre és borotválj meg! X. Míg Bernát és Rózsi a feladat megfejtésén gondolkoznak, keressük fel elbeszélésünk más fontos személyeit. Tudjuk, hogy báró Rabenstein kapitány a felső kabátja oldalzsebében megtalálta Brand Ágost orvos szemüvegtokját. Ebből azt következtette, hogy az orvos ölte meg a macskát és azt zavarában zsebre dugta.Mint a Pitaval által leírt gyilkossági esetben a gyilkos gyűrűje árulja el gaztettét, úgy tett most a szemüvegtok. Ha e magában véve jelentéktelen eset nem vont volna maga után súlyos következményeket, a kapitány nevetett volna a szórakozott orvos esetén; most azonban bebizonyult e mondás: »kis bajok, nagy gondok.« A grófnő megbetegedett, az uralkodó roszkedvű lett, környezete fejét vesztette, a lázadás véres kisértete fenyegetve emelte föl utálatos fejét, vér folyt, százankint fogvák az emberek, minden társadalmi kapocs szakadtnak látszott, az állam épülete fenyegetőleg recsegett sarkaiban, minden kedélyesség megszűnt és a keserű komolyság követelte jogát. A kapitány a macskát az Emil herceg kocsijába lökte, de most megbánta e vigyázatlanságát. Föltéve, hogy valaki meglátta volna! Hátha ez a valaki Emil hercegnek tudtára adja az egész dolgot, a herceg pedig az uralkodónak mondja meg. Minek nézné őt szigorú parancsnoka? Hazugnak , bűntettének titkolását rút, becstelenítő hazugságnak tekintenék. Mily tág tere nyílt a remegő gondnak! Várfogságot, a seregből való csúfos elűzetést várhatott. A kapitány sok hatásvadászó francia regényt olvasott már, melyekben gyakran előfordul, hogy ártatlan ember véletlenül gonosz perpatvarokba elegyedett, sőt a legmélyebb szükségbe is jutott; de hogy egy uralkodói hadsegéd fényesen kezdett pályafutását egy holt macska tehetné tönkre, ezt még Sue Jenőnél és idősb Dumas Sándornál sem olvasá. (Folyt. köv.) „Kornélia.“ (Dráma négy felvonásban, irta Toldy István. Első előadása a nemzeti színpadon dec. 7-én). (K.) A nemzeti színházban régen volt érdekesebb és izgalmasabb este. Örvendetes volna, ha ezt az izgalmat az irodalom iránti szeretet idézte volna elő, mint elő szokta idézni Párisban mindig, valahányszor egy-egy ismert író új színműve először kerül színre. Nálunk is élt egykor ez a szeretet a közönség keblében, kivált a negyvenes években, midőn Szigligeti, Czakó Zsigmond és Hugo Károly minden új színdarabjának előadása valódi színházi ünnepély volt. Az ötvenes években is még jó darabig fenmaradt ez a kegyelet a színpad új termékei iránt. Akkor az idegen járom alatt jobban tudtuk szeretni s megbecsülni egymást, s bár nem lehettünk elnézők akkor sem a hibák és botlások iránt, de legalább nem igyekeztünk minden áron legázolni a tehetséget, mely fölmerült és jót ígért. Azóta sok megváltozott. A hírlapi kritika — sajátszerű felfogásból — ép oly elnéző lett a versírók és elbeszélők iránt, mint amily kegyetlen szigort tanúsított a szépirodalmi ösvények legnehezebbike, a drámaírás ellenében. Sok toll működött azon, hogy a színpadot a drámaíró kíspadjává tegye. Nemcsak a hibát bírálta meg komoly kötelessége szerint, hanem kicsúfolta a sikereket is. Az akadémia Teleki-díját »százaranyos skandalum«-nak hirdeté. Amaz Írónk múzsáját, ki legtöbbször és legméltóbban nyerte meg a versenyek koszorúját, fejős tehén képében mutatta be. Fejlő színirodalmunk termékeihez Shakspeare és Moliére remekei után vette a bírálat mértékét. Ami nem volt a legjobb, azt a legroszabbnak nyilvánító. Az utóbbi időkben pedig pláne pártkérdésnek tekinté a drámát is, s a szerint a mint írója a jobb- vagy baloldalhoz tartozott, osztá elismerését és gáncsait. És mindennek az lett a vége, hogy a kritika már-már aláásta saját hitelét, rontólag hatott a szinirodalomra s közönyössé tette a közönséget szinirodalmunk új termékei iránt. Hány »első előadás«, láttunk félig telt színház előtt! Szerencsére, e destructív irány sem bírta elnyomni az újabban fölmerült tehetségek munkakedvét és becsvágyát. Támadtak fiatal írók, kik igen figyelemreméltó művekkel léptek föl: Rákosi Jenő az »Aesopus«-sal, Toldy István a »Jó,hazafiakkal, Dóczi Lajos a »Csók«-kal s Bérezik Árpád a »Szellemdús hölgy»-gyel. Ők négyen képviselik újabb színirodalmunk ama fiatal nemzedékét, melytől jót várhatunk. Igaz, hogy egyikük-másikuk, mint hírlapírók, egymás lendítésére olykor-olykor szívesen vállalkoztak, ami okot adott gúnyra és megrovásra; de az is igaz, hogy ők a színpadi productivitás konzorciumát képezik, mely sokkal többet ér, mint az ellenük újabban támadt lárma meddő clique-je. E meddő lárma — úgy hiszszük — pár hét előtt érte el tetőfokát, midőn hírlapírók, kiket a találó elmésség »erkölcsös csendháborítóknak« nevezett el. Toldy István »Kornéliá«-jának ugyancsak igyekeztek jóelőre veszett hírét kelteni, a »csalhatlanság« peckes önérzetével vetve anathema alá e szörnyű darabot, az erkölcsiség nevében. A nézőtér — természetesen — megtelt a szorongásig. Eljöttek a morál Tartuffe-jei és úgy, mint a botrány vadászok, bizonyára igen jelentékeny részt képezve ama díszes és nagyközönségben, mint régóta nem volt együtt drámai első előadás alkalmával. Észrevehető izgatottsággal várta mindenki az új színdarabot, mely valóságos »esemény«-nyé vált, előre vetve árnyékát. Nehéz volna megmondani, hogy várjon a botrányvadászok ki voltak-e elégítve ? Miután lestek minden szót és mozzanatot, bizonyára találtak is olyat, amin egész szívükből megbotránykozhattak. De ha láttak is egy pár élesen rajzolt oly jelenést, mely a regény lapjain sokkal könnyebben elcsúsznék, mint a drámai előadás eleven keretében, azt nem mondhatta senki, hogy e dráma iránya és szelleme valóban erkölcstelen. Ellenkezőleg, e mű az erkölcstelenség bírálata, s ha hiba van benne, (amint hogy van is,) az korántsem a morál elleni vétség. Pedig hát néhány jelentéktelen sor kihagyásával épen úgy adták elő, mint ahogy szövege a nemzeti színház könyvtárában megjelent. Azokat a jelenéseket, melyeket jóelőre igyekeztek megbélyegezni, mind látta a közönség, s ha egyikben-másikban viszatetszőt talált, annak hibája még inkább esik az ábrázolás durvaságára, mint az író tollára. Egyik lap szerint: »jóformán minden változtatás nélkül s úgy adták elő, a mint íratott, csak egy erős jelenést hagytak ki a férj és szobalány közt«. Ezt azonban már csak azért sem lehetett kihagyni, mert a színházhoz benyújtott kéziratban nem is volt. Megismerte tehát a közönség mindazt, ami el volt ítélve, s aki nem Polonius, hogy a felhőben oly alakot lásson, aminőt mondanak neki, hanem a saját józan esze után indul: bizonyára minden egyebet fog mondhatni, csak azt nem, hogy a »Kornélia« szerzője erkölcstelen útra tért. Hanem igen is, tett egy merész kísérletet, mely nem sikerült teljesen. Regénybe való oly tárgyat dolgozott fel drámának, melyben a cselekvény indokolására cinikus jellegű jelenésekre volt szüksége. A mű hősnője egy nemesszívű, de szenvedélyes természetű fiatal leány, ki elhibázza sorsát, mert nevelőanyjának intései dacára férjhez megy egy szép emberhez, akit nem is ismer, de akit az első látásra szenvedélyesen megszeretett. E ballépés fátumát festi a dráma. Géza, a férj, élvvadász, ki csak azért vette nőül Kornéliát, mert máskép nem lehett volna az övé. Egy év múlva már e nő — természetesen — szerencsétlen, megalázott teremtés. Az álarcosbálban látja férjét ledér hölgyek és korhely férjek társaságában ittasan mulatni. Sőt saját otthonjában is meg van gyalázva, mert férje még a komornának is jogot ad arra, hogy úrnőjével kiköthessen. E mély megsértődés Kornéliát nagy elhatározásra bírja. A megvetett embertől futni akar vissza, nevelőanyjához, aki azonban ép akkor hal meg, midőn e szerencsétlen nőnek legnagyobb szüksége volna vigaszára. Nincs más támasza, csak egy férfi, Dunay Zoltán, ki egykor szintén élvvadász volt, férjének léha pajtása, de a ki megnemesült a szerelem által, melyet Kornélia iránt érez. A részvét, a szánalom, az elhagyatottság összeköti szíveiket. Együtt menekülnek el. De Kornélia távol Sorrentoban is folytonos izgatottságban él. Érzi erkölcsi bukásának súlyát, s fél a férjtől, kit elhagyott, s félti Zoltánt, akit egyedül szerethet. És a férj meg is jelen nála, elmondva neki, hogy büntetni és megrabolni jött azt az embert,ki őt megrabolta és nevetségessé tette a világ előtt. Kornélia térdein esdekel, hogy a veszélyt elhárítsa Zoltánról. Magát vallja az egyedüli bűnösnek s ingerli férjét, hogy ölje meg őt. De midőn látja, hogy az csak a Zoltán vérét szomjazza, a kétségbeesés lázában pisztolyt ragad, lelövi férjét, maga pedig a tengerbe rohan. 1232