Fővárosi Lapok, 1874. december (11. évfolyam, 275-298. szám)

1874-12-10 / 282. szám

gukat békén elpáholni. Köveket, bunkókat, a házak­ból előhurcolt seprőnyeleket, lapátokat, csipővasakat, baltákat s minden fegyverül használhatót forgattak izmos ökleikben a vett sérelmek megboszúlására; sok lovas és olyan csapásokkal megrakva tért vissza, mint a milyeneket ő osztogatott kardjával. Szóval a képzelt veszély elnyomására kifejtett buzgóság azt szerencsésen létre­hozta, s hogy nem folyt patakokban a vér, azt csak a közönség visszatérő higgadtságának lehetett köszönni, nem pedig a rend­őrség mérsékletének. Éjfél táján lecsilapult a lárma és a rendőrfőnök a társadalom mentőjének győzedel­mes önérzetében indult az uralkodóhoz, hogy jelentse, miszerint a merényletet már keletkezésében elfojta és legalább kétszáz ember a főcinkosokkal jól el van zárva. Az uralkodó komoran fogadta. A macska eltű­nésében nem látott olyan törekvést, mely a társadalmi kérdéseket lázadás által kívánta volna megoldani, s még az utcai verekedés sem kelthette föl benne a kör­nyezetében uralgó meggyőződést, hogy t. i. az államot az »internationale« fenyegeti. Haragosan mondá Emil hercegnek, hogy a rendőrfőnök nappal is kísér­teteket lát, mire a herceg gúnyosan felelő, hogy ez, az olyanon, ki a kémkedés fekete szemüvegén néz min­dent, könnyen megeshetik. Az uralkodó, mint említet­tük, nem igen barátságosan fogadta a rendőrfőnököt. — Jól van, — mondá neki a dagályos elbeszé­lés után, — a törvényes vizsgálat ki fogja deríteni, kik a zavar valódi okozói. Akármilyen magas vagy alsórangú emberek lesznek, nem fogok nekik megke­gyelmezni. Ezzel elfordult a rendőrfőnöktől, és midőn ez tétovázva a herceg felé nézett, az is hátat fordí­tott neki. — Rém foghatom fel, — sohastá a rendőrfőnök elsompolyogva. IX. Emil herceg néhány napig várt, mig ellenségére, a rendőrfőnökre, az utósó csapást mérte; tetszett neki a fővárosban és az uralkodónál uralgó izga­lom s várt a befejezéssel, a meddig az szükségessé nem vált. — Bernát, — szólt egy reggel a herceg, komor­nyikjának, — nemde, te szereted a Rauschenblatt rendőrfőnök szakácsnőjét? — A legtisztességesebb szándékkal, — erőssté szenteskedő arckifejezéssel a szolga. — Azt akarom is hinni! —­ kiáltott fel a herceg, — mert ha az ellenkezőjül győződném meg, azonnal elkergetnélek. — Ismerem és tisztelem gazdámnak kérlelhetlen erkölcsösségét, — szólt egy methodista szónok szem­forgatásával a ravasz szolga. — Lehet-e a Rózsi leányasszony titoktartásában bizni ? — Hercegséged! míg én nem szólok, addig Ró­zsi nem fog locsogni, hogy mi. . . — Nem arról van szó! Mi közöm nekem a ti viszonyotokhoz ? Azt akarom, tudni, hogy különben ő hallgatag-e ? — Különben ? hercegséged, kérem . . . e gondo­lat .. . — Látom, hogy veled ma érthetően kell beszél­nem. Vigyázz! Szeretném, ha a rendőrfőnök magát gondolná ama macska gyilkosának, melyet minap fel­hoztál a kocsizsákból, és a­melynek tiszteletére múlt­kor éjjel ötven embert puhítottak meg, és kétszázat zártak be. Jól eltetted-e ? — Szekrényemben van, legdrágább kincsem: két milánói százfrankos sorsjegy és tizenkét tallér mellett. Nem szeretném sokáig magamnál tarto­gatni . .. — A tallérokat ? — A macskát, hercegséged.­­Mert az idő mele­gedni kezd . . . — Értelek. Ha most két sorsjegyet és újra tizen­két tallért adnék neked. — Akkor négy sorsjegyem és huszonnégy tallé­rom volna, kegyelmes úr. — Jól tudsz számolni. Megtennéd-e kívánságo­mat ily jutalom mellett? — Hogy a hazát bajba keverő macskát a rend­őrfőnök ő kegyelmessége által újra megölessem? Szívesen. — Mikép ? — Még nem tudom, de a Rózsi segélyével re­mélem . . . azaz tudom, hogy véghez viszem. Mert mi­után régen kívánkozik új kalap és arany nyaklánc után, én pedig megduplázott vagyonommal. . . — Kalapot és láncot is örömest veszek neki, ha holnap ilyenkor jelentheted, hogy kívánságom telje­sítve van. Még egyet. Hogy ő kegyelmessége mit fog a macskával tenni, nem tudjuk, de ha másodszori meggyilkolása után ismét visszahozhatnád, megkét­szerezném ajándékomat. — Kegyelmes uram! e jóság, e nagylelkűség könyeket fakaszt — — Hallgass te­dőre és borotválj meg! X. Míg Bernát és Rózsi a feladat megfejtésén gon­dolkoznak, keressük fel elbeszélésünk más fontos sze­mélyeit. Tudjuk, hogy báró Rabenstein kapitány a felső kabátja oldalzsebében megtalálta Brand Ágost orvos szemüvegtokját. Ebből azt következtette, hogy az orvos ölte meg a macskát és azt zavarában zsebre dugta.Mint a Pitaval által leírt gyilkossági esetben a gyilkos gyűrűje árulja el gaztettét, úgy tett most a szemüvegtok. Ha e magában véve jelentéktelen eset nem vont volna maga után súlyos következményeket, a kapitány nevetett volna a szórakozott orvos esetén; most azonban bebizonyult e mondás: »kis bajok, nagy gondok.« A grófnő megbetegedett, az uralkodó rosz­­kedvű lett, környezete fejét vesztette, a lázadás véres ki­­sértete fenyegetve emelte föl utálatos fejét, vér folyt, százankint fogvák az emberek, minden társadalmi ka­pocs szakadtnak látszott, az állam­ épülete fenyegető­­leg recsegett sarkaiban, minden kedélyesség megszűnt és a keserű komolyság követelte jogát. A kapitány a macskát az Emil herceg kocsijába lökte, de most megbánta e vigyázatlanságát. Föltéve, hogy valaki meglátta volna! Hátha ez a valaki Emil hercegnek tudtára adja az egész dolgot, a herceg pe­dig az uralkodónak mondja meg. Minek nézné őt szigorú parancsnoka? Hazug­nak , bűntettének titkolását rút, becstelenítő hazug­ságnak tekintenék. Mily tág tere nyílt a remegő gond­nak! Várfogságot, a seregből való csúfos elűzetést várhatott. A kapitány sok hatásvadászó francia re­gényt olvasott már, melyekben gyakran előfordul, hogy ártatlan ember véletlenül gonosz perpatvarokba elegyedett, sőt a legmélyebb szükségbe is jutott; de hogy egy uralkodói hadsegéd fényesen kezdett pálya­futását egy holt macska tehetné tönkre, ezt még Sue Jenőnél és idősb Dumas Sándornál sem olvasá. (Folyt. köv.) „Kornélia.“ (Dráma négy felvonásban, irta Toldy István. Első elő­adása a nemzeti színpadon dec. 7-én). (K.) A nemzeti színházban régen volt érdeke­sebb és izgalmasabb este. Örvendetes volna, ha ezt az izgalmat az irodalom iránti szeretet idézte volna elő, mint elő szokta idézni Párisban mindig, valahányszor egy-egy ismert író új színműve először kerül színre. Nálunk is élt egykor ez a szeretet a közönség keblé­ben, kivált a negyvenes években, midőn Szigligeti, Czakó Zsigmond és Hugo Károly minden új szín­darabjának előadása valódi színházi ünnepély volt. Az ötvenes években is még jó darabig fenmaradt ez a kegyelet a színpad új termékei iránt. Akkor az idegen járom alatt jobban tudtuk szeretni s megbecsülni egymást, s bár nem lehettünk elnézők akkor sem a hibák és botlások iránt, de legalább nem igyekeztünk minden áron legázolni a tehetséget, mely fölmerült és jót ígért. Azóta sok megváltozott. A hírlapi kritika — sajátszerű felfogásból — ép oly elnéző lett a versírók és elbeszélők iránt, mint a­mily kegyetlen szigort ta­núsított a szépirodalmi ösvények legnehezebbike, a drámaírás ellenében. Sok toll működött azon, hogy a színpadot a drámaíró kíspadjává tegye. Nemcsak a hibát bírálta meg komoly kötelessége szerint, hanem kicsúfolta a sikereket is. Az akadémia Teleki-díját »százaranyos skandalum«-nak hirdeté. Amaz Írónk múzsáját, ki legtöbbször és legméltóbban nyerte meg a versenyek koszorúját, fejős tehén képében mutatta be. Fejlő színirodalmunk termékeihez Shakspeare és Mo­­liére remekei után vette a bírálat mértékét. A­mi nem volt a legjobb, azt a legroszabbnak nyilvánító. Az utóbbi időkben pedig pláne pártkérdésnek tekinté a drámát is, s a szerint a mint írója a jobb- vagy bal­oldalhoz tartozott, osztá elismerését és gáncsait. És mind­ennek az lett a vége, hogy a kritika már-már aláásta saját hitelét, rontólag hatott a szinirodalom­­ra s közönyössé tette a közönséget szinirodalmunk új termékei iránt. Hány »első előadás«, láttunk félig telt színház előtt! Szerencsére, e destructív irány sem bírta elnyomni az újabban fölmerült tehetségek munkakedvét és becsvágyát. Támadtak fiatal írók, kik igen figyelemreméltó művekkel léptek föl: Rákosi Jenő az »Aesopus«-sal, Toldy István a »Jó,haza­fiakkal, Dóczi Lajos a »Csók«-kal s Bérezik Árpád a »Szellemdús hölgy»-gyel. Ők négyen képviselik újabb színirodalmunk ama fiatal nemzedékét, melytől jót vár­hatunk. Igaz, hogy egyikük-másikuk, mint hírlap­írók, egymás lendítésére olykor-olykor szívesen vállal­koztak, a­mi okot adott gúnyra és megrovásra; de az is igaz, hogy ők a színpadi productivitás konzorciumát képezik, mely sokkal többet ér, mint az ellenük újab­ban támadt lárma meddő clique-je. E meddő lárma — úgy hiszszük — pár hét előtt érte el tetőfokát, midőn hírlapírók, kiket a találó el­­mésség »erkölcsös csendháborítóknak« nevezett el. Toldy István »Kornéliá«-jának ugyancsak igyekez­tek jóelőre veszett hírét kelteni, a »csalhatlanság« peckes önérzetével vetve anathema alá e szörnyű da­rabot, az erkölcsiség nevében. A nézőtér — természetesen — megtelt a szo­rongásig. Eljöttek a morál Tartuffe-jei és úgy, mint a botrány vadászok, bizonyára igen jelentékeny részt képezve ama díszes és nagyközönségben, mint régóta nem volt együtt drámai első előadás alkalmával. Észrevehető izgatottsággal várta mindenki az új szín­darabot, mely valóságos »esemény«-nyé vált, előre vetve árnyékát. Nehéz volna megmondani, hogy várjon a bot­rányvadászok ki voltak-e elégítve ? Miután lestek min­den szót és mozzanatot, bizonyára találtak is olyat, a­min egész szívükből megbotránykozhattak. De ha láttak is egy pár élesen rajzolt oly jelenést, mely a regény lapjain sokkal könnyebben elcsúsznék, mint a drámai előadás eleven keretében, azt nem mondhatta senki, hogy e dráma iránya és szelleme valóban er­kölcstelen. Ellenkezőleg, e mű az erkölcstelenség bírá­lata, s ha hiba van benne, (a­mint hogy van is,) az korántsem a morál elleni vétség. Pedig hát néhány jelentéktelen sor kihagyásával épen úgy adták elő, mint ahogy szövege a nemzeti színház könyvtárában megjelent. Azokat a jelenéseket, melyeket jóelőre igyekeztek megbélyegezni, mind látta a közönség, s ha egyikben-másikban viszatetszőt talált, annak hi­bája még inkább esik az ábrázolás durvaságára, mint az író tollára. Egyik lap szerint: »jóformán minden változtatás nélkül s úgy adták elő, a mint íratott, csak egy erős jelenést hagytak ki a férj és szobalány közt«. Ezt azonban már csak azért sem lehetett kihagyni, mert a színházhoz benyújtott kéziratban nem is volt. Megismerte tehát a közönség mindazt, a­mi el volt ítélve, s a­ki nem Polonius, hogy a felhőben oly alakot lásson, a­minőt mondanak neki, hanem a saját józan esze után indul: bizonyára minden egyebet fog mondhatni, csak azt nem, hogy a »Kornélia« szerzője erkölcstelen útra tért. Hanem igen is, tett egy merész kísérletet, mely nem sikerült teljesen. Regénybe való oly tárgyat dol­gozott fel drámának, melyben a cselekvény indoko­lására cinikus jellegű jelenésekre volt szüksége. A mű hősnője egy nemesszívű, de szenvedélyes természetű fiatal leány, ki elhibázza sorsát, mert ne­velő­anyjának intései dacára férjhez megy egy szép emberhez, a­kit nem is ismer, de a­kit az első látásra szenvedélyesen megszeretett. E ballépés fátumát festi a dráma. Géza, a férj, élvvadász, ki csak azért vette nőül Kornéliát, mert máskép nem lehett volna az övé. Egy év múlva már e nő — természetesen — szeren­csétlen, megalázott teremtés. Az álarcos­bálban látja férjét ledér hölgyek és korhely férjek társaságában ittasan mulatni. Sőt saját otthonjában is meg van gyalázva, mert férje még a komornának is jogot ad arra, hogy úrnőjével kiköthessen. E mély megsértődés Kornéliát nagy elhatározásra bírja. A megvetett em­bertől futni akar vissza, nevelő­anyjához, a­ki azon­ban ép akkor hal meg, midőn e szerencsétlen nőnek legnagyobb szüksége volna vigaszára. Nincs más tá­masza, csak egy férfi, Dunay Zoltán, ki egykor szintén élvvadász volt, férjének léha pajtása, de a ki megneme­­sült a szerelem által, melyet Kornélia iránt érez. A részvét, a szánalom, az elhagyatottság összeköti szí­veiket. Együtt menekülnek el. De Kornélia­ távol Sorrentoban is folytonos izgatottságban él. Érzi er­kölcsi bukásának súlyát, s fél a férjtől, kit elhagyott, s félti Zoltánt, a­kit egyedül szerethet. És a férj meg is jelen nála, elmondva neki, hogy büntetni és meg­rabolni jött azt az embert,ki őt megrabolta és nevet­ségessé tette a világ előtt. Kornélia térdein esde­­kel, hogy a veszélyt elhárítsa Zoltánról. Magát vallja az egyedüli bűnösnek s ingerli férjét, hogy ölje meg őt. De midőn látja, hogy az csak a Zoltán vérét szom­jazza, a kétségbeesés lázában pisztolyt ragad, lelövi férjét, maga pedig a tengerbe rohan. 1232

Next