Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)
1875-01-14 / 10. szám
vonta volna karját vagy csak egyetlen mozdulatot is mert volna tenni. De egyszerre újra fájdalmas, szívmetsző jajkáltás hangzott a terem közepéről. Cécile oda pillantott s valami borzasztót látott; egy vérző kart, melyen a sebész épen műtészetet hajtott végre. A kis amazon ekkor megborzadva rikoltott föl s kifutott az udvarra, mitsem gondolva többé a haldoklóval, kinek feje hirtelen visszahanyatlott a vánkosra. Landry szintén kisietett kedves gyermeke után. — No, mi ugyan gyönyörű utat tettünk, — szólt. — Tudod-e, hogy mily közel vagyunk a csatatérhez ? Ahelyett hogy hazafelé vettük volna utunkat, úgy haladtunk mint a rák, hátrafelé, s ugyancsak időbe kerül, míg Val-sous-Bois-ba érkezünk. Most azonban nem tévedhetünk többé el. Sikerült egy vezetőt szereznem nagy ügygyel-bajjal, mert ez épületben nem igen érnek rá, hogy meghallgassák az embert. Oh, mily jelenetek! Nemde te is láttad azokat? Hát a második teremben voltál-e? Nem? Bámulhattál volna ott egy csinos, elegáns, finom ifjú hölgyet, ki a betegeket ápolta, sebeiket kötözgette s a műtészeteket oly hidegvérrel szemlélte, akár valamely vén sebész. De ime itt jó a mi lovas kalauzunk. Induljunk, gyermekem, percet se veszítsünk. A teremnek egyik homályos szögletében, hová Cécile csak futólagos pillantást vetett, egy franctizeur feküdt a szalmazsúpon, mert hamarjában nem mindenik sebesültnek adhattak ágyat. A szép hölgy észre sem vette e fiatal embert, de ez látta őt s a legnagyobb figyelemmel szemlélte. Midőn a hölgy a küszöbön megjelent, a szerencsétlen ifjú komor arca hirtelen földerült s lázasan égő szemében a figyelmes vizsgálódó édes örömet látott volna visszatükrözve. Mig Cécile ott időzött, egy pillanatra sem vette le róla tekintetét s hol elsápadt, hol elpirult s megkisérté a nevetést is. A legélénkebb s legédesebb érzés látszék átvonulni idegein. Midőn azonban a leánykát megborzadni látta, sikoltását hallá s azt is észrevette, hogy az addig támogatott beteget hirtelen odahagyva, zavarodva futott ki: mély sóhaj szakadt föl kebléből, homloka redőkbe vonult, mosolya keserű nevetéssé változott, kifejezésteljes arca elkomorodott s lankadt szemhéjai lassankint lecsukódtak. — Nagyon szenved ön? — kérdő ekkor egy fiatal hölgy édes, részvétteljes hangja. — Cécile! — kiálta föl a sérült, újra fölnyitva a szemét. Oh, de ez nem Cécile volt. Az a hölgy, ki most vele beszélt, nem hasonlított Landry kisasszonyhoz, és úgy nem, mint a szerény kis ibolya a cifra, büszke tulipánhoz. E hölgynek sem büszke, sem átható, határozott pillantása nem volt, sem oly mélóságos járása és szabályos arca, mint a szép amazon- nak. Egy fiatal, csinos, karcsú, szőke leányka volt ez, bájos, kellemes kétségkívül, de kiváltképen vonzó, ro-konszenves lény, kinek arca a könyörület jellegét viselte és szívjóságot árult el. Midőn e férfi bámulva tekintett rá s néhány összefüggéstelen szót dadogott, a hölgy az öreg gyászöltözetű nőt inté oda. — Néni, — szólt, — legyen szives egy pillanat- ra ide jőni. E beteg engem nagyon nyugtalanít, oly különös kifejezése van arcának ... de ime el van ájulva. Mit tegyünk, jó néni ? Az agg nő, kit a leányka kedves hangja oda szólított, sietve közeledett a falu bírája kíséretében. Ez utóbbi alig vetett egy pillantást a sebesültre, midőn meglepetve kiáltott föl: — Hiszen ez Derbin Maurice! — Micsoda! — szólalt meg a tisztes asszonyság, — a Derbin asszony fia Val-sous-Bois-ból ? — Az, asszonyom, valóban Derbin úr ez, Val- sous-Bois-ból, — mondá egy fiatal pár, ki szintén franc-tireur-egyenruhát viselt s ki gyöngéd, nyugtalan kifejezéssel pihenteté szemét Maurice-on. — Eső ily helyzetben! — kiálta föl a biró. — s ez valóban meglepő. Hiszen őt igazi polromnak hi- Tesztelték. — Ez oly híresztelés volt, melynek e szegény barátom önmaga adott szárnyat; önök azonban e ráfogást határozottan megcáfolhatják. Én tudom, mily bátor volt ő, mint aki őt két hó óta soha sem hagytam el. — Nagy isten! — susogá a gyászos nő, — mit fog majd mondani a szerencsétlen anya. Azt beszélik, hogy ez ifjút bálványozza. — Az tökéletesen igaz, asszonyom, és ép ezért nem fog mondhatni semmit, mert nem jut tudomására, hogy fia megsebesült, hogy Franciaországban tartózkkodik s hogy részt vett a csatában. Neki nem szabad azt megtudnia, mert halálát idézné elő, és talán e bajtársamét is. Kérem is önöket, a kisasszonyt meg a biró urat, őrizzék meg ezt a csekély titkot. Mind ahárman megígérték, hogy hallgatni fognak, sőt a jó öreg asszonyság fogadást tett, hogy saját házánál fogja Maurice-ot ápolni, hová még több fiatal önkénytest is szándékozott e teremből átszállítani. — Azonban — tévé utána, — ha e fiatal ember élete netalán veszélyben forogna, ez esetben kötelességemnek tartanám Derbin asszonyt értesíteni. — Nem, nem, asszonyom, — szólt Maurice bajtársa ; — az ő sebe fájdalmas, de épen nem halálos; hallottam e tekintetben az orvos nyilatkozatát. Szegény barátom csakhamar újra talpra fog állani, ha a láz erőt nem vesz rajta s ha ama zúzódás, melyet a Vosgesekben kapott, el nem mérgesedik s mely miatt neki a mai csatában nem is lett volna szabad részt vennie. — Micsoda? A Vosgesekben! Tehát nem ez volt első csatája? — Első csatája?! Ejh, dehogy. Legalább is húszszor ment tüzbe, oly bátran, akár a kisasszony a táncterembe. Zúzódását Raon-l’Étapenál kapta s laza főkép innen eredt. Nagyon feszül volt ő, midőn visszavonultunk s a százados üdülni küldte Valsous-Boisba, kinyugvást ajánlva neki. No, persze, mintha bizony képes lett volna ő sokáig honn vesztegelni ! Mikor értesült arról, hogy az ellenség Besangon felé tart s az utakat előtte eltorlaszolni szándékoznak, itt nekem, hogy tudassam vele a csata napját és óráját, mert ő ott okvetlenül részt akar venni, anynyival is inkább, mert most saját völgyét, faluját, tűzhelyét kell védelmeznie. Tudván, mennyire szilárd e föltételeiben, azonnal óhajtása szerint cselekedtem s a múlt éjjel fölkerestem őt Val-sous-Boisban. Derbin asszony nem győzött nekem e végett eléggé hálálkodni. A szegény anya azt hitte, mikép én azért kerestem föl, hogy biztassam a Svájcba utazásra. Ha az igazat megtudta volna, ha most látná az ő édes Maurice-át, amint őt nevezni szokta! . . . Asszonyom, ő volt az utósa, ez ifjú, ki az Ognon jobb partján harcolt, s azt hiszem, még tovább is maradt volna, ha egy kártács darab . . . Oh, ő nagy sebet kapott. De azért nem futott. Dacára jelentékeny sebének, volt annyi bátorsága, hogy az Ognont keresztülúszsza. De ime kezdi újra visszanyerni eszméletét, hála istennek, s nem tartóztatom önt vissza, kisasszony, beszédemmel sürgős teendőitől. (Bolyt. köv.) A tánc története. I. (Sz. J. *) Ha a taglejtést és járást a test beszédének nevezzük, akkor a táncot, mely a taglejtésnek és járásnak művészibb módja, joggal mondhatjuk a test költészetének vagy zenéjének. Nincs nép, még a legvadabbakat és legműveletlenebbeket sem véve ki, mely a táncot ne ismerné, s valószínű, hogy ez már elválhatlan testvérével, a zenével egy időben jött létre. Az ókorban nagy tiszteletnek örvendett a tánc, így például, Homer isteni ajándéknak nevezte, a bölcsek pedig a tudományok közé számítottak, és magát Sokratest, Platót s Aristotelest is nem egyszer látták táncolni. Az afrikai Scipio, Antiochus és Pyrrhus is is nagy barátjai voltak, s egy táncot (pyrrhidia) ez utóbbiról neveztek el, sőt Pindarus még Jupitert is táncosnak hívta. Az ókorban azonban a tánc nem volt puszta mulatság, hanem vallási jelentőséggel is bírt, így van ez a vad népeknél máig is. Montaignenél olvassuk, hogy vannak vademberek, kik napkeltétől napnyugtáig táncolnak, míg a fiatalság vadászaton van. Tánc közben a legöregebbik, ki hihetőleg a pap szerepét viszi, sorbajárja a sátrakat s azt prédikálja, hogy a harcban vitézek legyenek, feleségeik a meleg gyökéritalt szorgalmasan elkészítsék, a férfiak pedig feleségeiket megbecsüljék. Világos tehát, hogy e vadak tánca vallásos színezettel bír. De térjünk vissza az ókorra. A tánc viszonya a valláshoz az ókor minden népénél ugyanaz volt, s különösen a görögökről azt mondja Goelius, hogy náluk az istentisztelet szükséges kiegészítő része volt s a tánc itt együtt járt a költészettel és zenével, s voltak költők, mint Aeschylus és Thespis, kik zeneszerzők és táncmesterek is voltak. Tudjuk, hogy a görögök myszteriumainál a felszentelés ének és tánc közt ment végbe s e titkok elárulóiról azt mondták, hogy a szent táncot árulták el. A delosi istentisztelet is csupa énekből és táncból állott, s a Dionysiákon, vagyis Bacchus ünnepein a parasztok egy vidám táncot (askoliasmos) jártak, s felfújt boros tömlőkön ugráltak keresztül, melyek olajjal voltak bekenve. Cariae nevű lakoniai falu leányairól is említik, hogy Artemis istennőt egy szép tánccal tisztelték, mely később oly tekintségre vergődött, hogy a főbbrangú spártai leányok is részt vettek benne. Rómában hasonlóképen Mars ünnepein a saliusok zenélve és táncolva járták be a várost, sőt a szentírás szerint Dávid király is táncolt a frigyszekrény előtt. Természetes, hogy a görög tánc, különösen a vallásos, melyet méltóságteljes tagjártatások kíséretében lassú kimért léptekkel táncoltak, legkevésbbé sem hasonlított a maihoz. Az egész táncművészetet mimikus elem hatotta át, s ezt a régi írók azzal fejejezik ki, hogy kéz-, sőt szemtáncról beszélnek. Innen magyarázható, hogy amint e művészet világivá lett, ama pantomimikus tánc fejlődött ki, mely mindenkit annyira elragadott. Másrészt a görögöknél, kik a testi nevelésre kiváló gondot fordítottak, a tánc nemcsak a vallással, hanem a test gyakorlattal és hadakozással is kapcsolatban volt, s az elöljárók az ifjakat évenkint gyakorlatra hívták össze s táncaikat megbírálták. A legjelesebb táncok voltak tehát a fegyvertáncok, melyeknél a fegyverforgatásban való jártasság épen oly szükséges volt, mint a táncban való ügyesség, s így nem csodálkozhatunk azon, hogy az athéniek a legjobb táncost választották hadvezérül, a thessalok pedig az előharcost előtáncosnak nevezték. A sokféle táncfajt, melyek különböző helyeken szokásban voltak, lehetetlen mind név szerint elősorolni, mert számuk a 200-at meghaladta, azért csak néhányat említek meg itt. Az úgynevezett békés táncok között első helyen állt az emmeleia, mely idő folytán tragikus tánccá lett, míg a kordax és sikinnis a vígjáték táncai voltak. Említést érdemel a spártai hármos is, mely annyiban hasonlított a mi táncainkhoz, hogy férfiak és nők táncolták együtt, míg a többi táncnál a két nem el volt különítve. Egy más mulatságos spártai tánc volt az, melyben egymás vállán ugráltak keresztül, s a legkülönösebb az volt benne, hogy nők táncolták. A régi méltóságteljes tánc különben csak Spártában maradt meg, egyébütt bacchusi mulatsággá lett, s a fegyvereket thyrsus-botok * és fáklyák helyettesítették; sőt a római Egyptomban valóságos majomkomédiává tették, mert kiborruvás, álarcos majmokkal járatták el, míg a nézők nagy mulatságára egy közéjük vetett kosár dió majomvoltukra nem emlékeztetett, és a táncnak véget nem vetett. Pompejiben és Herculanumban több falfestményre akadtak, melyek táncjeleneteket ábrázolnak. Egyiken a kármos látható, melyben a táncosok táncot képeznek. Pompejiben a Casa di Goethében találtak egy kis bronzszobrot, a híres táncoló satyrt vagy faunt, melyet most a nápolyi múzeumban őriznek. Egy másik képen a corybantok**) fegyvertánca van lefestve. E táncot, a monda szerint, Rhea kedvelte meg legelőször, és Phrygiában a corybantokkal, Cretában pedig a curesekkel járatta el. Ennek egy neme volt ama tánc, melyben a táncosok kardjukkal pajzsukat csapkodták, és harcias lelkesülésüknek vad ugrásokkal adtak kifejezést. Azért Cretában minden harcosnak, akár a népből, akár valamely előkelő családból származott, bizonyos tökéletességig kellett vinnie a táncban. Egy Herkulanumban talált kép a nymphák táncát ábrázolja, egy másikon pedig kötélen táncoló satyrok vannak a fuvolázás, ciberázás és bortöltögetés különféle nehéz állásaiban feltüntetve. Lakomák alkalmával is gyakori volt a tánc, így az egyptomiaknál zenészek és táncosok jelentek meg ebéd közben, de maga a társaság is táncolt. Egy herkulanumi falfestményen két táncos zenél az előtérben, a harmadik pedig emelt karddal áll mögöttük, míg az egyiknek feje fölött egy táncosnő lebeg, kezével a táncos haját érintve, s úgy látszik, átugrik fölötte. Egy másik képen a pyrrhidia (fegyvertánc) művészibb neme látható. A középen levő talapzaton egy amazon áll, mögötte egy harcos, kik lant és fuvola kísérete mellett járják a nevezett táncot. Ilyen lakoma közben előadott táncokról Xenophon Symposionában is van szó. A görögök táncának sajátságai közé tartozott az is, hogy a táncosok énekeltek mellette. A rómaiak* Szőlőlomb- és repkénynyel körülfont borok, melyeket Bacchus papnői hordoztak. **) Cybele istennő papjai. *) Kútfők : H. Merz »Erläuterungen zu L) Weisser’s Bilder-Atlas,« Stuttgart, 1860 L. Lalanne «Curiosités des traditions« etc. Paris, 1847. Max Duricker »Geschichte des Alterthums.« Berlin, Westermann’s 111. Monatsh. Braunschweig’ 1864—1865. Tud. 1823 és 1831. 42