Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)
1875-01-16 / 12. szám
— Nincs bizony. — Ez mégis vigasztalásunkra szolgál, melynek úgyis szűkében vagyunk! De hát Párisból, asszonyom, nem érkezett-e valami hir ? — Páris folyvást bámulatos bizonyságát adja bátorságának és lemondásának. — És Metz ? E kérdésre az agg nő homlokára felleg borull; midőn azonban e szerencsétlen ifjú törődött arcára tekintett, sietett őt megnyugtatni. — Metz még tartja magát. — Mily jó hírek ezek, — szólt Maurice. — Szinte éledni érzem utána lelkemet. — Az meglehet, de egyszersmind nagy izgatottságba is hozzák önt. Most már eleget is beszéltünk ez első napon, uram, most újra nyugodnia kell. Kísérelje meg az alvást. — Asszonyom, én mindent óhajtása szerint fogok tenni, azonban bocsásson meg, ha még egy kérdéssel alkalmatlankodom. — Föltéve, hogy az rövid lesz. — Nagyon rövid. Csupán annak nevét vagyom tudni, aki engem ennyi áldozatkészséggel ápol. Ha majd nem lesz szükséges titkolóznom anyám előtt, föl kell említenem neki e nevet; következéskép .. . — Ejh, erre még lesz időnk elég, mert nem egyhamar lesz az, mikor ön Derbin asszonynak vallomást tehet. — Tehát megtagadja ön, asszonyom, e kérelmemet ? — Teljességgel nem, uram ; önnek ama kérdése nagyon természetes, és én sietek is arra válaszolni. Ön Coudraie-ben van, Ver . . . — Vernelle asszonyságnál, — vágott közbe Maurice. — Ejh, tehát én Coudraieben vagyok! ? Oh, így én önt ismerem, asszonyom. Nem volt ugyan még soha szerencsém színről-szinte láthatni mindaddig, mígnem a végzet... akarom mondani: az isteni gondviselés elakba hozott; de százszor is hallom önnek a nevét, a szegények által hálálkodva említeni. — Ejh, félre a bókokkal; én azokat legkevésbbé sem szeretem, — szólt Verneille asszony, ujját ajkaira téve. Most azonban, miután egymással már megismerkedtünk, önnek alunnia kell. — Előbb azonban engedje meg, asszonyom, kifejeznem, mily hálával van eltelve szívem ön iránt és amaz ifjú hölgy iránt is, ki . . . Valóban nem is tudom, hogy nevezzem őt; úgy hiszem, asszonyom, önnek nincs unokahuga. — Hám! Azt akarja ön, hogy most elbeszéljem az én kis Margitom történetét. Nos, ime előadom néhány szóval. E gyermek nem unokahugom, sőt nem is közeli rokonom. Afféle tizenkettedik ágon való rokonságban vagyunk mi egymással s ő addig fog nálam lakni, míg a háború tart, miután Arnaud az őt gondviselésemre bízta. — Oh, tehát ő Arnaud Margit kisasszony? Mindjárt sejtettem. Hallottam őt emlegetni. — És ön, dacára annak, kérdezősködik. Lám, lám, mily kiváncsi ön! De most már elég legyen enynyi. Jó éjt, uram! Vernelle asszony, miután a függönyöket megint összevonta, távozott. VII. látszott, mindig az ifjú körében tölte idejét. Úgy ő, mint Vernelle asszony, szinte kötelességüknek látták, a szobát oda nem hagyni, valahányszor a beteg ébren volt. Tudták, mily nagy szüksége van e szerencsétlennek a szórakozásra, hogy eltávozzanak tőle a gyötrő gondolatok, hogy türelemben, lemondásban megerősítsék lelkét, s valahányszor tépést készítettek, közelében időztek s egyre csevegtek vele; nevettek, vidámaknak, nyugodtaknak, reménykedőknek látszottak; oly jók oly kedvesek, gyöngédek voltak, hogy néha könyekig elérzékenyíték az ifjút. A társalgási tárgy soha sem hiányzott náluk. Mindig csak olyasmiről beszélgettek, mely őket leginkább érdekelte: a végzetes háborúról, mely hovatovább nagyobb mérvet kezdett ölteni, szóba hozták Arnaud urat, Derbin aszszonyt és Cécilet. Margit hangosan olvasott föl atyjától kapott néhány levelet, melyek az okos, bölcs férfit árulák el, ki igen jól tudja, mikép kell kedves leányába bátorságot és bizalmat önteni. És e kedves gyermek, dacára ama határtalan szeretetnek, melylyel szeretetreméltó atyja iránt viseltetett, nem is tölte napjait örökös sírdogálással. Ő a legjobb reményben élt, sőt boldognak érezte magát, mert untalan az édes viszontlátás percére gondolt. Maurice bámulta e dicső jellemet, mely az övével oly különös ellentétben állt, mert tudni kell, hogy a mi sérvitézünk kedélyhangulata korántsem volt ekkor valami könnyed, vidám. Habár bátorsága a betegség közepett sem tagadta magát meg, s noha elég türelmesen viselte magát, most midőn jobban lett, ingerlékenyebbé, makacsabbá, hajthatatlanabbá vált. Nem lehete többé előtte elpalástolgatni hireket, melyek felől minden reggel hévvel tudakozódott. Ő minden eseményről kellő tudomást nyert; értesült a metzi és párisi ujdonságokról, a Loir melletti ütközetekről s az ő zúzott szive is nagy küzdelmeknek engedte át magát. Szégyelte, hogy tétlenségre lett kárhoztatva ; kikelt önnön maga ellen; vádolta magát bátorsághiánynyal, mert nem igyekezik erejét megkísérleni. »Mindenre képesek vagyunk, csak akarnunk kell.« — mondogatta magában s az éj csöndében még gyávának is nevezte magát. Mentül több jóindulatot tanúsítottak iránta, s mentül több figyelmet éreztettek vele, annál inkább vágyott elutazni, fölkeresni barátait s újra részt venni a veszélyek és nélkülözésekben. (Folyt. köv.) Kaliforniai tárca. (San Francisco, dec. 17.) Voltam Los Angelesben, mely 1781-ben épült. Alapítói a jezsuiták voltak, kiknek temploma (the Mission) még ma is fen áll, bár ugyancsak elhagyatott, rozzant állapotban. E város már a mexikói kormányzat alatt egyike volt az ország nagyobb városainak. Persze akkor még Kalifornia nagy városainak lakossága legfölebb egy pár száz lélekre ment; iparról és kereskedésről szó sem volt; a misszionáriusokkal ide vándorlott emberek nem törték magukat annyira a pénzcsinálásért, mint a mostaniak; ők a legegyhangúbb megelégedésben éltek ódonszerű kunyhóikban , mert ez áldott föld mindig megtermett annyit, mennyi az élet fentartására kellett, anélkül hogy fáradsággal kellett volna nógatni rá. Természetesen a pénz akkoriban csaknem egészen fölösleges volt, mert mit érne a világ bár minden pénze ott, hol elkölteni lehetetlen. Márpedig itt földnél egyebet nem igen lehetett kapni, abból pedig ingyen is annyit kaphatott mindenki, amennyi neki tetszett. Innen van az, hogy ma is sok mexikói ember van, kivált déli Kaliforniában, kinek ötven-hatvanezer hold földje van egy darabban, melyért ő egy fillért sem fizetett, hanem a mexikói kormánytól kapta valami hős tettéért, például egy medve agyonlövéséért. Az ilyen emberekkel sok baja is van a mostani kormánynak, mivel ők földjeiket nem miveltetik s legfölebb legelőnek használják, eladni pedig egyátalában nem akarják s igy az itt letelepülni szándékozó földművesek kénytelenek más s talán sokkal szegényebb minőségű föld után nézni, míg ez óriás mennyiségű talaj ott hever csaknem haszontalanul. Már pengették is, hogy az ilyen birtokokat (Mexican grant) elvegyék tulajdonosaiktól, vagy őket valami módon az eladásra kényszerítsék , de még eddig nem sikerült e tervnek igazság színe alatti kivitele. Van ugyan itt még ma is nagymennyiségű »governement land« (eladó föld, mely most a kormány birtoka s használva soha sem volt), de ezek többnyire az ország belsejében feküsznek, s még az a rész nincs utakkal ellátva s igy ott a földmivelés kezdetben igen sok akadálylyal van összekötve, s az arra közlekedő gyorskocsik utasaitól csupamerő panaszt lehet hallani. Beszélik, hogy annyi Maurice betegsége huzamos ideig tartó, gyötrelmes és kínos volt, azonban a leggondosabb ápolás soha sem hiányzott. Vernelle asszony, kinek két fia volt a hadseregben, úgy bánt e szegény ifjúval, mint a mint óhajtá, hogy hasonló esetben az emberek az ő fiaival bánjanak. Maurice-ot szive mélyéig meghatá ez s oly hálát érzett e kitűnő asszony iránt, mely a gyermeki kegyelettel volt határos. A nő is fiaként tekinté őt, ki benne csaknem anyját tisztelte. Ami Margit kisaszszonyt illeti: iránta közömbös volt. Nem igen volt oka vele megelégedni, úgy vevén észre, hogy a leányka nem sokat törődik ő vele, hogy őt elhanyagolja s inkább foglalkozik a fenjáró sérültekkel, kik a kastély földszintjén egy nagy termet foglaltak el. Ezeket gondozta és látogatta ő szünetlenül, míg Maurice-szal alig volt ideje pár szót váltani. — Annyi bizonyos, hogy ő benne nem igen van szív; én jól ítéltem felőle, — gondolt a szerencsétlen ifjú nagy elkeseredéssel. Pedig hát Maurice nem jól ítélte meg e leányt. Nem! Margitnak épen nem volt kemény, érzéketlen szíve; ő ép oly jó, mint a minő igéző volt. Hiszen ő maga is meggyőződhetett arról, midőn mint üdülő betegnek meglett engedve lemenni a terembe egy mankóhoz hasonló nagy bot segélyével. Akkor a bájos Margit olyannak mutatá magát előtte, mint a minő valóban volt, t. i. mint valamely tündér, kit nem lehet a nélkül látni, hogy meg ne igézze az embert. Különben, mikor foglalkozásai után elfáradt, úgy nyomorúságon talán az arábiai pusztában eltévedt zsidók sem mentek keresztül, mint ők, s még ehhez járult, hogy a gyorskocsi ára szörnyű magas, úgyhogy igen sokan, kik az arizonai bányatelepekhez akarnak jutni, inkább megvesznek egy öszvért s annak a hátán indulnak neki az öt-hat száz mértföldnyi útnak. De ebben meg az a kellemetlenség van, hogy sokszor egy félnapi járó földre kell kikerülniök, hogy vizet kaphassanak, s az utazás éjjel történik, mivel nappal a forróság kiállhatatlan. Los Angelesben mindig igen sok arizonai bányászt lehet látni, kik vagy oda mennek vagy onnan jönnek, de ezekről csakugyan senki sem gondolná, hogy valaha civilizált világot láttak volna. Torzonborz, piszkos, durva, vad kinézésű, rongyos emberek, kiktől szinte elborzadunk, s velük szóba állni alig merünk. Nem így a vendéglősök. Ezek szeretik az ilyen civilizált vad embereket, mivel a rongyos zsebek többnyire aranynyal szoktak tele lenni, s abból egy ügyes vendéglős sokat tehet a magáévá. Ilyenek lehettek valaha az »old pioneer«-ek is, és ma ők az ország legtiszteltebb polgárai. Los Angeles county Kalifornia egyik legtermékenyebb megyéje s egyszersmind legnépesebb déli Kaliforniában. A földmivelés itt már aránylag jó lábon áll. A múlt években innen került ki a legtöbb gabona, melynek egy nagy részét Angolországba szállították. Ezenkívül roppant mennyiségű szőllő és mindenféle gyümölcs terem. Ez a megye egy század múlva valószínűleg a legnépesebb lesz Kaliforniában. Az égalj is kellemes, noha nyáron kissé túlságos a melegség. A nyári napokban megtörténik, hogy a hévmérő 118—120 fokig emelkedik árnyékban, de a levegő igen száraz lévén, e hőség nem oly nyomasztó, mint például New Orleansban. A legnagyobb völgy a Los Angeles völgye, mely keletről nyugotra a tengerpartig nyúlik, mintegy huszonöt mértföld hosszú s valami tizenkét-tizenöt mértföld széles. A Los Angeles folyócska hasítja végig. Ezt a folyót nálunk kis pataknak mondanák s itt »river« a neve, mint a Mississippinek. Jobb partján fekszik Los Angeles city, a balparton egyetlen egy épület, a »Los Angeles brewery,« s hogy e serfőző gyárt a várossal összeköttetésbe hozzák, igen szép és hosszú hidat építettek a folyó felébe, mely hasonmása az Aranyos hídjának Tordánál, új kiadásban. Meg kell említenem, hogy e hidat rendesen emberek és lovak használják , a tyúkok egyenesen a vizen keresztül sétálnak a túlsó partra. A város legkevésbbé sem tesz jó benyomást az idegenre. Utcái rendetlenül jobbra-balra kanyarognak, kövezet nincs, s eső itt sokkal kevesebb lévén, mint északon, az utcákon folyvást fálasztó por van, az öntözés pedig valami három blocknyi (hárnégyszögnyi) hosszúságra szorítkozik a főutcán. Igaz, hogy az egész várost öntözni nagy áldozatba is kerülne, mert ami víz a folyóban van, az alig elégséges a szántóföldek és kertek öntözésére, a tenger pedig innen huszonhárom mértföldnyire esik! E vízszükségnek tulajdonítható, hogy a legolcsóbb fürdő ára egy forint egy órára s a víz oly kis lyukon csorog bele, hogy háromnegyed óra hosszáig kell várni, mig az ember a vízbe belefekhetik. Nem állítom, de azt hiszem, hogy ezt a vizet ismét felhasználják, hogy mire, azt nem tudom, de megérkezésemkor megfürödvén, nagyon kételkedtem benne, hogy én lettem volna az első ember, ki ebben a vízben megfürdött. Van ugyan Los Angelesben vízvezetés is, mely által igen jó ivóvizet kaphatunk mi idegenek, de a városi lelkes patrióták — nehogy a víz egyszer csak elfogyjon — rendesen pálinkát isznak, vagy pedig szomjúságukat bagóval oltják. A lakosok száma körülbelől tízezer, s ezeknek egy negyedrésze vagy talán több is, mexikói (spanyol és indus korcs.) Még itt igen sok van a régi mexikói házakból, egész utcák, sőt egész városrész, s a spanyol nyelv tudása igen előnyös dolog üzleti embereknek. Maguk e félvörös emberek nem szeretnek iparral vagy kereskedéssel bíbelődni, már pedig e nélkül mai világban egy nemzet vagy egy népfaj sem állhat fen, így e mexikóiak is rövid időn kipusztulnak. Gyermekeik máris valóságos angol-amerikaiakká nevelkednek. Sok példa van rá, hogy a gyermek alig tud beszélni szüleivel. Az amerikaiak ide mintegy tíz évvel ezelőtt kezdtek szállingózni, de még Los Angelest nem bírták átalakítani. Ez még nem amerikai város. Az üzleti részben van néhány igen csinos épület, aztán a városon kívül néhány igen csinos magánlakás, továbbá vagy hat hotel, de ezek amily csinosak kívülről, és oly piszkosak belől. Köztük legjobb a »Lafayette ho- 50