Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)

1875-01-16 / 12. szám

— Nincs bizony. — Ez mégis vigasztalásunkra szolgál, melynek úgyis szűkében vagyunk! De hát Párisból, asszo­nyom, nem érkezett-e valami hir ? — Páris folyvást bámulatos bizonyságát adja bátorságának és lemondásának. — És Metz ? E kérdésre az agg nő homlokára felleg borull; midőn azonban e szerencsétlen ifjú törődött arcára tekintett, sietett őt megnyugtatni. — Metz még tartja magát. — Mily jó hírek ezek, — szólt Maurice. — Szinte éledni érzem utána lelkemet. — Az meglehet, de egyszersmind nagy izga­tottságba is hozzák önt. Most már eleget is beszél­tünk ez első napon, uram, most újra nyugodnia kell. Kísérelje meg az alvást. — Asszonyom, én mindent óhajtása szerint fo­gok tenni, azonban bocsásson meg, ha még egy kér­déssel alkalmatlankodom. — Föltéve, hogy az rövid lesz. — Nagyon rövid. Csupán annak nevét vagyom tudni, a­ki engem ennyi áldozatkészséggel ápol. Ha majd nem lesz szükséges titkolóznom anyám előtt, föl kell említenem neki e nevet; következéskép .. . — Ejh, erre még lesz időnk elég, mert nem egyhamar lesz az, mikor ön Derbin asszonynak vallo­mást tehet. — Tehát megtagadja ön, asszonyom, e kérel­memet ? — Teljességgel nem, uram ; önnek ama kérdése nagyon természetes, és én sietek is arra válaszolni. Ön Coudraie-ben van, Ver . . . — Vernelle asszonyságnál, — vágott közbe Maurice. — Ejh, tehát én Coudraieben vagyok! ? Oh, így én önt ismerem, asszonyom. Nem volt ugyan még soha szerencsém színről-szinte láthatni mindaddig, mígnem a végzet... akarom mondani: az isteni gond­viselés e­lakba hozott; de százszor is hallom önnek a nevét, a szegények által hálálkodva említeni. — Ejh, félre a bókokkal; én azokat legkevésbbé sem szeretem, — szólt Verneille asszony, ujját ajkai­ra téve. Most azonban, miután egymással már meg­ismerkedtünk, önnek alunnia kell. — Előbb azonban engedje meg, asszonyom, ki­fejeznem, mily hálával van eltelve szívem ön iránt és amaz ifjú hölgy iránt is, ki . . . Valóban nem is tu­dom, hogy nevezzem őt; úgy hiszem, asszonyom, ön­nek nincs unokahuga. — Hám! Azt akarja ön, hogy most elbeszéljem az én kis Margitom történetét. Nos, ime előadom né­hány szóval. E gyermek nem unokahugom, sőt nem is közeli rokonom. Afféle tizenkettedik ágon való ro­konságban vagyunk mi egymással s ő addig fog ná­lam lakni, míg a háború tart, miután Arnaud az őt gondviselésemre bízta. — Oh, tehát ő Arnaud Margit kisasszony? Mindjárt sejtettem. Hallottam őt emlegetni. — És ön, dacára annak, kérdezősködik. Lám, lám, mily kiváncsi ön! De most már elég legyen eny­­nyi. Jó éjt, uram! Vernelle asszony, miután a függönyöket megint összevonta, távozott. VII. látszott, mindig az ifjú körében tölte idejét. Úgy ő, mint Vernelle asszony, szinte kötelességüknek látták, a szobát oda nem hagyni, valahányszor a beteg ébren volt. Tudták, mily nagy szüksége van e szerencsétlen­nek a szórakozásra, hogy eltávozzanak tőle a gyötrő gondolatok, hogy türelemben, lemondásban megerő­sítsék lelkét, s valahányszor tépést készítettek, köze­lében időztek s egyre csevegtek vele; nevettek, vidá­maknak, nyugodtaknak, reménykedőknek látszottak; oly jók oly kedvesek, gyöngédek voltak, hogy néha könyekig elérzékenyíték az ifjút. A társalgási tárgy soha sem hiányzott náluk. Mindig csak olyasmiről beszélgettek, mely őket leginkább érdekelte: a végze­tes háborúról, mely hovatovább nagyobb mérvet kez­dett ölteni, szóba hozták Arnaud urat, Derbin asz­­szonyt és Cécilet. Margit hangosan olvasott föl atyjá­tól kapott néhány levelet, melyek az okos, bölcs férfit árulák el, ki igen jól tudja, mikép kell kedves leányába bátorságot és bizalmat önteni. És e kedves gyermek, dacára ama határtalan szeretetnek, mely­­lyel szeretetreméltó atyja iránt viseltetett, nem is tölte napjait örökös sírdogálással. Ő a legjobb re­ményben élt, sőt boldognak érezte magát, mert unta­­lan az édes viszontlátás percére gondolt. Maurice bámulta e dicső jellemet, mely az övé­vel oly különös ellentétben állt, mert tudni kell, hogy a mi sérvitézünk kedélyhangulata korántsem volt ekkor valami könnyed, vidám. Habár bátorsága a betegség közepett sem tagadta magát meg, s noha elég türel­mesen viselte magát, most midőn jobban lett, ingerlé­kenyebbé, makacsabbá, hajthatatlanabbá vált. Nem lehete többé előtte elpalástolgatni hireket, melyek felől minden reggel hévvel tudakozódott. Ő minden eseményről kellő tudomást nyert; értesült a metzi és párisi ujdonságokról, a Loir melletti ütközetekről s az ő zúzott szive is nagy küzdelmeknek engedte át magát. Szégyelte, hogy tétlenségre lett kárhoztatva ; kikelt önnön maga ellen; vádolta magát bátorság­­hiánynyal, mert nem igyekezik erejét megkísérleni. »Mindenre képesek vagyunk, csak akarnunk kell.« — mondogatta magában s az éj csöndében még gyá­vának is nevezte magát. Mentül több jóindulatot ta­núsítottak iránta, s mentül több figyelmet éreztettek vele, annál inkább vágyott elutazni, fölkeresni bará­tait s újra részt venni a veszélyek és nélkülözésekben. (Folyt. köv.) Kaliforniai tárca. (San Francisco, dec. 17.) Voltam Los Angelesben, mely 1781-ben épült. Alapítói a jezsuiták voltak, kiknek temploma (the Mission) még ma is fen áll, bár ugyancsak elhagya­tott, rozzant állapotban. E város már a mexikói kor­mányzat alatt egyike volt az ország nagyobb városai­nak. Persze akkor még Kalifornia nagy városainak lakossága legfölebb egy pár száz lélekre ment; iparról és kereskedésről szó sem volt; a misszionáriusokkal ide vándorlott emberek nem törték magukat annyi­ra a pénzcsinálásért, mint a mostaniak; ők a leg­egyhangúbb megelégedésben éltek ódonszerű kuny­hóikban , mert ez áldott föld mindig megtermett annyit, mennyi az élet fentartására kellett, anélkül hogy fáradsággal kellett volna nógatni rá. Termé­­szetesen a pénz akkoriban csaknem egészen fölösle­ges volt, mert mit érne a világ bár minden pénze ott, hol elkölteni lehetetlen. Már­pedig itt földnél egyebet nem igen lehetett kapni, abból pedig ingyen is annyit kaphatott mindenki, a­mennyi neki tetszett. Innen van az, hogy ma is sok mexikói ember van, kivált déli Kaliforniában, kinek ötven-hatvanezer hold földje van egy darabban, melyért ő egy fillért sem fizetett, hanem a mexikói kormánytól kapta valami hős tetté­ért, például egy medve agyonlövéséért. Az ilyen em­berekkel sok baja is van a mostani kormánynak, mi­vel ők földjeiket nem miveltetik s legfölebb legelőnek használják, eladni pedig egyátalában nem akarják s igy az itt letelepülni szándékozó földművesek kényte­lenek más s talán sokkal szegényebb minőségű föld után nézni, míg ez óriás mennyiségű talaj ott hever csaknem haszontalanul. Már pengették is, hogy az ilyen birtokokat (Mexican grant) elvegyék tulajdono­saiktól, vagy őket valami módon az eladásra kény­szerítsék , de még eddig nem sikerült e tervnek igaz­ság színe alatti kivitele. Van ugyan itt még ma is nagymennyiségű »governement land« (eladó föld, mely most a kormány birtoka s használva soha sem volt), de ezek többnyire az ország belsejében feküsz­­nek, s még az a rész nincs utakkal ellátva s igy ott a földmivelés kezdetben igen sok akadálylyal van össze­kötve, s az arra közlekedő gyorskocsik utasaitól csupa­merő panaszt lehet hallani. Beszélik, hogy annyi Maurice betegsége huzamos ideig tartó, gyötrel­­­­mes és kínos volt, azonban a leggondosabb ápolás soha sem hiányzott. Vernelle asszony, kinek két fia volt a hadseregben, úgy bánt e szegény ifjúval, mint a mint óhajtá, hogy hasonló esetben az emberek­ az ő fiaival bánjanak. Maurice-ot szive mélyéig meghatá ez s oly hálát érzett e kitűnő asszony iránt, mely a gyermeki kegyelettel volt határos. A nő is fiaként tekinté őt, ki benne csaknem anyját tisztelte. A­mi Margit kisasz­­szonyt illeti: iránta közömbös volt. Nem igen volt oka vele megelégedni, úgy vevén észre, hogy a leány­ka nem sokat törődik ő vele, hogy őt elhanyagolja s inkább foglalkozik a fenj­áró sérültekkel, kik a kas­tély földszintjén egy nagy termet foglaltak el. Ezeket gondozta és látogatta ő szünetlenül, míg Maurice-szal alig volt ideje pár szót váltani. — Annyi bizonyos, hogy ő benne nem igen van szív; én jól ítéltem felőle, — gondolt a szerencsét­len ifjú nagy elkeseredéssel. Pedig hát Maurice nem jól ítélte meg e leányt. Nem! Margitnak épen nem volt kemény, érzéketlen szíve; ő ép oly jó, mint a minő igéző volt. Hiszen ő maga is meggyőződhetett arról, midőn mint üdülő betegnek meg­­lett engedve lemenni a terembe egy mankóhoz hasonló nagy bot segélyével. Akkor a bá­jos Margit olyannak mutatá magát előtte, mint a mi­nő valóban volt, t. i. mint valamely tündér, kit nem lehet a nélkül látni, hogy meg ne igézze az embert. Különben, mikor foglalkozásai után elfáradt, úgy nyomorúságon talán az arábiai pusztában eltévedt zsidók sem mentek keresztül, mint ők, s még ehhez járult, hogy a gyorskocsi ára szörnyű magas, úgyhogy igen sokan, kik az arizonai bányatelepekhez akar­nak jutni, inkább megvesznek egy öszvért s annak a hátán indulnak neki az öt-hat száz mértföldnyi útnak. De ebben meg az a kellemetlenség van, hogy sokszor egy félnapi járó földre kell kikerülniök, hogy vizet kaphassanak, s az utazás éjjel történik, mivel nappal a forróság kiállhatatlan. Los Angelesben mindig igen sok arizonai bányászt lehet látni, kik vagy oda men­nek vagy onnan jönnek, de ezekről csakugyan senki sem gondolná, hogy valaha civilizált világot láttak volna. Torzonborz, piszkos, durva, vad kinézésű, ron­gyos emberek, kiktől szinte elborzadunk, s velük szó­ba állni alig merünk. Nem így a vendéglősök. Ezek szeretik az ilyen civilizált vad embereket, mivel a rongyos zsebek többnyire aranynyal szoktak tele lenni, s abból egy ügyes vendéglős sokat tehet a ma­gáévá. Ilyenek lehettek valaha az »old pioneer«-ek is, és ma ők az ország legtiszteltebb polgárai. Los Angeles county Kalifornia egyik legtermé­kenyebb megyéje s egyszersmind legnépesebb déli Kaliforniában. A földmivelés itt már aránylag jó lábon áll. A múlt években innen került ki a legtöbb gabona, melynek egy nagy részét Angolországba szállították. Ezenkívül roppant mennyiségű szőllő és mindenféle gyümölcs terem. Ez a megye egy század múlva valószínűleg a legnépesebb lesz Kaliforniában. Az égalj is kellemes, noha nyáron kissé túlságos a melegség. A nyári napokban megtörténik, hogy a hév­mérő 118—120 fokig emelkedik árnyékban, de a le­vegő igen száraz lévén, e hőség nem oly nyomasztó, mint például New­ Orleansban. A legnagyobb völgy a Los Angeles völgye, mely keletről nyugotra a tenger­partig nyúlik, mintegy huszonöt mértföld hosszú s va­lami tizenkét-tizenöt mértföld széles. A Los Angeles folyócska hasítja végig. Ezt a folyót nálunk kis pa­taknak mondanák s itt »river« a neve, mint a Missis­sippinek. Jobb partján fekszik Los Angeles city, a balparton egyetlen egy épület, a »Los Angeles bre­wery,« s hogy e serfőző gyárt a várossal összekötte­tésbe hozzák, igen szép és hosszú hidat építettek a folyó felébe, mely hasonmása az Aranyos hídjának Tordánál, új kiadásban. Meg kell említenem, hogy e hidat rendesen emberek és lovak használják , a tyú­kok egyenesen a vizen keresztül sétálnak a túlsó partra. A város legkevésbbé sem tesz jó benyomást az idegenre. Utcái rendetlenül jobbra-balra kanyarog­nak, kövezet nincs, s eső itt sokkal kevesebb lévén, mint északon, az utcákon folyvást fálasztó por van, az öntözés pedig valami három blocknyi (hárnégy­­szögnyi) hosszúságra szorítkozik a főutcán. Igaz, hogy az egész várost öntözni nagy áldozatba is ke­rülne, mert a­mi víz a folyóban van, az alig elégséges a szántóföldek és kertek öntözésére, a tenger pedig innen huszonhárom mértföldnyire esik! E vízszükség­­nek tulajdonítható, hogy a legolcsóbb fürdő ára egy forint egy órára s a víz oly kis lyukon csorog bele, hogy háromnegyed óra hosszáig kell várni, mig az ember a vízbe belefekhetik. Nem állítom, de azt hi­szem, hogy ezt a vizet ismét felhasználják, hogy mire, azt nem tudom, de megérkezésemkor megfürödvén, nagyon kételkedtem benne, hogy én lettem volna az első ember, ki ebben a vízben megfürdött. Van ugyan Los Angelesben vízvezetés is, mely által igen jó ivó­vizet kaphatunk mi idegenek, de a városi lelkes patrióták — nehogy a víz egyszer csak elfogyjon — rendesen pálinkát isznak, vagy pedig szomjúságukat bagóval oltják. A lakosok száma körülbelől tízezer, s ezeknek egy negyedrésze vagy talán több is, mexikói (spanyol és indus korcs.) Még itt igen sok van a régi mexikói házakból, egész utcák, sőt egész városrész, s a spa­nyol nyelv tudása igen előnyös dolog üzleti emberek­nek. Maguk e félvörös emberek nem szeretnek ipar­ral vagy kereskedéssel bíbelődni, már pedig e nélkül mai világban egy nemzet vagy egy népfaj sem állhat fen, így e mexikóiak is rövid időn kipusztulnak. Gyermekeik már­is valóságos angol-amerikaiakká ne­velkednek. Sok példa van rá, hogy a gyermek alig tud beszélni szüleivel. Az amerikaiak ide mintegy tíz évvel ezelőtt kezd­tek szállingózni, de még Los Angelest nem bírták átalakítani. Ez még nem amerikai város. Az üzleti részben van néhány igen csinos épület, aztán a váro­son kívül néhány igen csinos magán­lakás, továbbá vagy hat hotel, de ezek a­mily csinosak kívülről, és oly piszkosak belől. Köztük legjobb a »Lafayette ho- 50

Next