Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)
1875-01-26 / 20. szám
dig mennem kell. Kocsim már rég várakozik rám. A viszontlátásig! Midőn eltávozott, barátnőm így szólt hozzám: — Azt hiszem, a szép S. asszonyra nézve a legveszélyesebbé vált az ifjú gróf. Alighanem mélyebben véste be magát szivébe, semmint az üdvös lenne rá nézve. — És viszonozza-e a gróf e szép asszony vonzalmát ? — No, azt nem hinném, hogy ő oly ingatag lenne. Azonban ki láthat az emberek szivébe ? Mindenesetre legjobb barátnői közé sorozza őt, és van is rá oka, mert e nőnek nagyon sok hálával tartozik. S. asszony valóban egész önfeláldozást mutatott az ifjú iránt ennek huzamos ideig tartott betegsége alatt, sőt még jó hirét-nevét is kockáztatta. Csakhamar azután, mikor ide megérkezett a gróf, heves idegláz tört ki rajta s teljes felüdüléséig e nő a leghívebb ápolója volt. — És a férj minő szemmel nézte ezt ? — Közömbösen. Egyébiránt még ha akarta volna sem lehetett volna neki ellenkeznie, mert a nő az ur a háznál. De még Sándor gróf életéhez nem sok reményt lehetett már kötni s az orvosok azt állítják, hogy S. asszony kiválóan gondos ápolgatása nélkül soha nem gyógyúlt volna föl , szerinte nő a grófnak, a szó legszorosabb értelmében, életmentőjéül tekinthető, úgyhogy a kik a gróf fölépülésén örvendenek, hálát érezhetnek e nő iránt is. Aztán visszatértünk újra a társasághoz s én csakhamar távozom, a délelőtti órák csodás benyomásait élénken érezve. A bájos S. asszonyság búcsúebédjén elegendő alkalmam nyílt észrevenni ennek gyöngéd vonzalmát az ifjú gróf iránt, ki mellette foglalt helyet. Én a gróf szomszédságában ülvén, több olyast láthattam és hallhattam, a melyek engem följogositanak arra, hogy a nő vonzalmát szenvedélyes szerelemnek nevezhessem ; míg az ifjú magaviseletéből nem magyarázhattam ki gyöngéd hálaérzetemnél egyebet. A hálaérzet pedig nagyon ritkán válik a szerelem szülőanyjává. Az ebéd lehetőleg csendesen folyt, mint válás alkalmával rendesen, ha nem szeretnénk még megválni. S. asszony nagyon szenvedőnek és izgatottnak látszott, s lelkének minden figyelme a grófban pontosúlt, mig ez a társalgás közti szüneteket fölhasználva, felém fordult s úgy látszott előttem, mintha valamennyi vendég között ő lett volna a legderültebb kedélyben. Én ezt amaz elégültségnek tulajdonitám, melyet a fölött érzett, hogy nemsokára eljuthat már a harctérre, hová oly rég óta vágyakozott. S. asszony az ebéd végeztével még nem akart megválni az ifjútól. Esengve kérte őt, szentelné neki még az estét, de ez kérlelhetlenül kiszakaszta magát köréből. "Én nagyon csodálkoztam, amint egyszerre elhagytuk a házat, hogy mily könnyű szívvel vett búcsút a szép szenvedő nőtől. A nagyobb fájdalom mindig feledteti a kisebbet. Nos, én a grófban még mindig elevenen élő nagyobb fájdalomra akkoriban nem is gondoltam , miután egészen megváltozódnak látszott viszonttalálkozásunkkor. Körülbelül egy óráig sétáltunk Tiflis utcáin karöltve. Ő oly beszédes volt, hogy nekem csak alig kellett egyet-kettőt szólnom. Társalgásában volt bizonyos igéző sajátság, habár nem osztom is nézetét mindenben. Azonban ismét úgy tapasztaltam, hogy egy szellemes ember, ki gondolatait és érzelmeit, bárminek legyenek is azok, tisztán és igazán fejezi ki, mindig költőileg hat kedélyünkre. El kellett aztán még kísérnem e szeretetreméltó barátomat szállására is, hogy a theát vele költsem el, és én nem győztem eléggé bámulni az ott kínálkozó látványon. Minden amit csak finom, hímzett művekben a legmerészebb fantázia teremthet s női kezek által készült, díszes és kényelemre számított különféle apróságok elképzelhetők, ott mind csoportosítva voltak. Legalább is egy tucat pompás lábzsák, szőnyegek és finom vánkosok sat. voltak az asztalon kirakva, karácsonyi ajándék módjára, melyeket távolléte óráiban csempésztek be szobájába. Ezek közt illatos névjegyek s még illatosabb virágbokréták voltak elhelyezve, többnyire ismeretlenektől küldve. És mindez őt legkevésbbé sem látszott meghatni, sőt fájdalmasan mosolygott, midőn azt a megjegyzést tettem, hogy a tifusi delnők ez emlékekkel s ezeknek megfelelő érzelmeikkel néhány más embert mily boldogokká tehettek volna. Búcsúnk oly szívélyes volt, mintha csak kiskorunk óta ismertük volna egymást. O, orosz szokás szerint, megcsókolta arcomat, homlokomat és ajkamat s midőn a válás pillanatában ezt mondom: »a boldog viszontlátásig a hadjárat után!« — ő igy válaszolt : »Én nem térek többé vissza soha!« * Néhány héttel később a helytartóhoz voltam meghiva lakomára, melyet ez, az oroszoknak a lesghieken aratott első győzedelme örömére rendezett. Már késő volt, midőn az asztaltól fölkeltünk, hogy a fényesen kivilágított kertben, hová a palotából gyönyörű terraszon át lehetett lejutni, egy kis sétát tegyünk. Az est csöndes és enyhe volt. A virágágyak csaknem mámorító illatot árasztottak szerte. A fogyóban levő holdat rövid időközökben légáramtól kergetett felhők homályositák el, melyek a távolból úszó ködalakoknak látszottak, csak akkor nyerve határozott körvonalakat, midőn a holddal egyenvonalban voltak, aztán lassan kint újra elenyésztek az ezüsttel szegélyzett fellegek az ég végetlen tengerén, mint megannyi sziget, melyek mellett bágyadt holdfénynél gyors vitorlás hajón tova suhanunk. Egyszerre csak teljesen kiderült az ég nyűgat felől s ott magaslott, mintegy bengáli fényben, balról az Elborus, jobbról a Kasbek. A Kaukázus e két ősz iker-uralkodója ragyogó méltóságban kapaszkodott az ég felé, alább elmosódó fényvonalakat vetve az egész hegységre. Sokáig elmerülve szemléltem e felségesen nagyszerű látványt, midőn egyszerre két demnő vonult el közvetlenül mellettem, kiknek egyikében az erivan-téri palotabeli fiatal barátnőmet ismertem föl. Ő is rám ismert s köszöntöttük egymást. Azonban most, a máskor oly kedélyes arcon fájdalmas kifejezést vettem észre, melynek oka legott megfejthetővé vált előttem, midőn általa arról értesülten, hogy a győzelem hírével egyszersmind a fiatal gróf halálának szomorú hírét is meghozták. Ő mindjárt a csata kezdetével berohant az ellenség sorai közé, mint bajtársai álliták, szándékosan keresve a halált. Holttestét számos kardvágástól eléktelenítve találták meg a csatamezőn. Csakugyan nem találkozhattam tehát vele soha, és nem találkozhatott a bájos S. asszony sem, ki őt alig egy hóval élte túl. Proudhon levelezése. Tavaly számot adtam magyar olvasóimnak Sainte- Beuve könyvéről, melyet ő Proudhon-ról irt, s elmondtam, mily véleményt mondott ez éleseszű nagy ítész az ő leveleiről. Megjósolta, mily hatást fognak azok gyakorolni megjelenésük alkalmával, s annál, amit ő előrelátott, még több történt, úgyhogy e munka megjelenése sokkal több, mint irodalmi esemény. Pedig e levelezésének még csak negyedrészét adták ki. Csak két kötet jelent meg, melyet még hat fog követni. E két kötetben huszonkétéves korától negyven éves koráig követhetjük a fáradhatlan írót. Huszonkétéves korától, mondom, bár a legelső levele 1839- ből való, amikor Proudhon, ki 1809-ben született, már huszonnyolc éves volt. De egyik barátjának hosszú és szerfölött érdekes levele következtében, mely az első kötet elejére van helyezve, már 1831-ből megismerkedhetünk Proudhon-nal. Különben maga e nagy író is sokszor visszatér gyermekkorára bizalmas közléseiben, így tudjuk meg, hogy ment végbe az a besancon-i emlékezetes ünnepély, az az iskolai díj osztogatás, melyen Proudhon a legnagyobb díjat nyerte el. »Családom legnagyobb nyomorúsága közt — úgymond — folytattam tanulmányaimat. Atyám betegeskedésén és rész vagyoni állapotán kívül, még pert is folytatott, melynek elvesztése minket koldusbotra juttathatott. Ép arra a napra, mikor engem — mivel a legnagyobb jutalmat nyertem el — meg kellett koronázniok, ép arra a napra tűzték ki az ítéletet a törvényszéknél. Szomorú, megtört szívvel jelentem meg az ünnepélyen, hol minden ragyogott körültem. Az atyák és anyák kényes szemmel ölelték meg koszorút nyert fiaikat s megtapsolták azok diadalát, mig az én családom a törvényszéknél volt, az ítéletet várva. Soha sem fogom ezt elfelejteni. A rector megkérdezett, hogy ki által óhajtok megkoronáztatni, valamely rokonom vagy barátom által ? »Senkim sincs itten, rector úr«,felelem. »Akkor én fogom megkoszorúzni és megölelni.« Soha nem voltam így meghatva. Visszatérve, családomat kétségbeesetten találtam, anyámat zokogva, mert pörünket elvesztettük. Aznap ebédünk kenyérből és vízből állott.« E nagy lélekerő a legnagyobb nyomor közt is, ez az egész könyv jellege. És mily hősies küzdés, hogy a tudományt mégis elérje, mint ahogy később küzdött és meghallgattatá magát a bölcsészeti, politikai, nemzetgazdászati rendszerek zajos tusája közepett! Meglepő, midőn látja az ember, hogy ez a hatalmas nyitó mily jó barát, mily gyöngéd fiú, mily elszánt és mily finom volt érzelmeiben. És a legkegyetlenebb szenvedések és küzdelmek közt is mennyi vigság, mily elevenség, mily jóízű nevetés! Demosthenes, Shakspeare és Rabelais egy lélekben egyesítve. E levelezésben, — ki sejtette volna ? — gyönyörű, gyöngéd, a legfinomabb lapok vannak a szeretetről, a nőről, a gyermekekről. De lelkében egyszersmind a legsötétebb kétségbeesések is rejlenek. Mielőtt az átkot kimondaná a régi világra, melynek összeroskadását előre látja, hogyan ír Bergmann nevű barátjának, a legnagyobb ínség terhe alatt! »Kedves Bergmann, lelkem keserűségében írok neked. Azt kérded, hogy boldog vagyok-e? Halld meg. Tavaly csak szegénynek hittél, most ha Párisba jösz, a legnagyobb ínségben fogsz találni. Csak ezerötszáz frankom van egy egész évre. Ennek egyötöde mindig már előre el van költve, kétharmadát meg családom és hitelezőim emésztik föl. Kétszázötven frankkal kell most megérnem március 20-dikától szeptember 20-dikáig. Hiába olvasok, írok, tanulok, le vagyok sújtva, ki vagyok merülve, el vagyok hervadva. (Ekkor 29 éves volt). Néha ellenállhatlanul vonzanak a Szajna habjai, mikor a hidakon átmegyek. Máskor azon gondolkozom, hogy tolvaj legyek. Nyomorúságom érzete oly nyomasztó, hogy ha most hirtelen meggazdagodnám is, ez az érzés még legalább két évig nem hagyna el. Tanulmányaim közben is csak megrónivalókat, átkos intézményeket látok. Szerencsétlen sorsom azt akarja, ahelyett hogy olyan dolgokat mondjak az embereknek, amelyek őket mulattatják és nekik tetszenek, csupa szomorú valóságokkal állhatok elő, melyek engem gyűlöletessé fognak tenni. Pedig egyebet nem tudok. Hallgassak-e ? Azt nem tehetem. Nem állhatok ellen, szólanom kell. Ki kell ürítenem a poharat, melytől borzadok, de a melyet most még a legnagyobb boldogság közepett is ki kellene innom. Azt kérded, mit mondtak Jouffroy-ék és Droz-ék beszédemről? Nem is látták. Jouffroyhoz nem járok többé, és Droz-hoz sem szeretnék már járni. E két háznak légköre nem nekem való. Senkim sincs, kivel ott tanulmányaimról beszélhessek, senkim!« Midőn rettentő könyvét »a birtokról« bocsátja közre,ezt írja: »Ugyanazon érzések közt vagyok,úgy dobog a szivem, mint Fieschinek, midőn pokolgépét elsütötte.« S mihelyt e könyv megjelent, maga ismeri el őszintén, hogy túlságos volt, és a mű igen nagyot csattant. »Most már érzem — úgymond — hogy magamnak ártottam hevességemmel, és igyekezni is fogok azt helyreütni. Ezt valóban mód nélkül sajnálom, annál inkább, mert sokkal inkább igazam van, semhogy erős szavakra vagy kifejezésekre szorultam volna.« Igen érdekes e levelekben, hogy bennök lépésrőllépésre követhetjük Proudhon eszméinek fejlődését és átalakulását. Sehol sincsenek tisztábban kifejezve, mint e levelekben, hol az egész embert látjuk, míg a közönségnek szánt munkákban csak a reformátor, a tudós áll előttünk. Mily szép az a lap, melyet szerencsétlen szerelmén busuló barátjának írt: »Átalában, kedves barátom, az ifjú szerelmesek nem tudnak boldogok lenni szeretetükkel, nem tudják egymást élvezni. Ügyetlenül imádják egymást, de lelkükben több lángoló tűz lévén, mint valódi átható meleg, nem értik egymást, és nincs egymás értékéről kellő fogalmuk ; szóval szenvedélyükben hiányzik az öntudat, a tudomány. Nem a túlírnom élvezetekről és gyönyörökről szólok itt, csupán amaz egyszerű és bajos tudományról, szeretni és szerettetni tudni. Amit az ifjú leányról írtál nekem, az csak azt bizonyítja, hogy ő még tapasztalatlan volt, s amit önmagadról mondasz, abból meg az tetszik ki, hogy nem talált volna benned valami ügyes oktatót. Rajta barátom! ne csüggedj el! Semmi sem szebb és meghatóbb, mint az igaz szeretet, de azt párosítni kell tudni az észszel, az értelemmel. Még érdekesebbre is fogsz találni, mint az, akitől most elszakadtál, ha nem mondasz le ügyetlenül arról, mihez jogod van. Honnan tudok én annyit e tárgyról, fogod kérdeni, én, ki nem vagyok házas ? Onnan, hogy igen ifjú körömtül fogva szent szerelem tölti el szívemet, s hogy azzal együtt vénültem meg.« (Ekkor 32 éves volt.) Aki valami szépet akar olvasni, ismerkedjék meg a Madame d’Agoult-hoz (írói nevén Dániel Sternhez) intézett két levelével. Azok a levelek is rendki- 86