Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)

1875-01-26 / 20. szám

dig mennem kell. Kocsim már rég várakozik rám. A viszontlátásig! Midőn eltávozott, barátnőm így szólt hozzám: — Azt hiszem, a szép S. asszonyra nézve a leg­veszélyesebbé vált az ifjú gróf. Aligha­nem mélyeb­ben véste be magát szivébe, semmint az üdvös lenne rá nézve. — És viszonozza-e a gróf e szép asszony von­zalmát ? — No, azt nem hinném, hogy ő oly ingatag lenne. Azonban ki láthat az emberek szivébe ? Min­denesetre legjobb barátnői közé sorozza őt, és van is rá oka, mert e nőnek nagyon sok hálával tartozik. S. asszony valóban egész önfeláldozást mutatott az ifjú iránt ennek huzamos ideig tartott betegsége alatt, sőt még jó hirét-nevét is kockáztatta. Csakha­mar azután, mikor ide megérkezett a gróf, heves idegláz tört ki rajta s teljes felüdüléséig e nő a leghí­vebb ápolója volt.­­ — És a férj minő szemmel nézte ezt ? — Közömbösen. Egyébiránt még ha akarta volna sem lehetett volna neki ellenkeznie, mert a nő az ur a háznál. De még Sándor gróf életéhez nem sok reményt lehetett már kötni s az orvosok azt állítják, hogy S. asszony kiválóan gondos ápolgatása nélkül soha nem gyógyúlt volna föl , szerint­e nő a grófnak, a szó legszorosabb értelmében, életmentőjéül tekinthető, úgyhogy a kik a gróf fölépülésén örven­denek, hálát érezhetnek e nő iránt is. Aztán visszatértünk újra a társasághoz s én csakhamar távozom, a délelőtti órák csodás benyo­másait élénken érezve. A bájos S. asszonyság búcsúebédjén elegendő alkalmam nyílt észrevenni ennek gyöngéd vonzalmát az ifjú gróf iránt, ki mellette foglalt helyet. Én a gróf szomszédságában ülvén, több olyast láthattam és hallhattam, a melyek engem följogositanak arra, hogy a nő vonzalmát szenvedélyes szerelemnek nevezhes­sem ; míg az ifjú magaviseletéből nem magyarázhat­tam ki gyöngéd hálaérzetemnél egyebet. A hálaérzet pedig nagyon ritkán válik a szerelem szülőanyjává. Az ebéd lehetőleg csendesen folyt, mint válás alkalmával rendesen, ha nem szeretnénk még meg­válni. S. asszony nagyon szenvedőnek és izgatottnak látszott, s lelkének minden figyelme a grófban pon­tosúlt, mig ez a társalgás közti szüneteket fölhasznál­va, felém fordult s úgy látszott előttem, mintha vala­mennyi vendég között ő lett volna a legderültebb ke­délyben. Én ezt amaz elégültségnek tulaj­donitám, melyet a fölött érzett, hogy nemsokára eljuthat már a harctérre, hová oly rég óta vágyakozott. S. asszony az ebéd végeztével még nem akart megválni az ifjútól. Esengve kérte őt, szentelné neki még az estét, de ez kérlelhetlenül kiszakaszta magát köréből. "Én nagyon csodálkoztam, a­mint egyszerre el­hagytuk a házat, hogy mily könnyű szívvel vett bú­csút a szép szenvedő nőtől. A nagyobb fájdalom mindig feledteti a kisebbet. Nos, én a grófban még mindig elevenen élő nagyobb fájdalomra akkoriban nem is gondoltam , miután egészen megváltozódnak látszott viszonttalálkozá­­sunkkor. Körülbelül egy óráig sétáltunk Tiflis utcáin kar­öltve. Ő oly beszédes volt, hogy nekem csak alig kel­lett egyet-kettőt szólnom. Társalgásában volt bizo­nyos igéző sajátság, habár nem osztom is nézetét mindenben. Azonban ismét úgy tapasztaltam, hogy egy szellemes ember, ki gondolatait és érzelmeit, bár­minek legyenek is azok, tisztán és igazán fejezi ki, mindig költőileg hat kedélyünkre. El kellett aztán még kísérnem e szeretetreméltó barátomat szállására is, hogy a theát vele költsem el, és én nem győztem eléggé bámulni az ott kí­nálkozó látványon. Minden a­mit csak finom, hímzett művekben a legmerészebb fantázia teremthet s női kezek által készült, díszes és kényelemre számított különféle apróságok elképzelhetők, ott mind csopor­tosítva voltak. Legalább is egy tucat pompás lábzsák,­­ szőnyegek és finom vánkosok sat. voltak az asztalon­­ kirakva, karácsonyi ajándék módjára, melyeket távol­léte óráiban csempésztek be szobájába. Ezek közt illatos névjegyek s még illatosabb virágbokréták vol­tak elhelyezve, többnyire ismeretlenektől küldve. És mindez őt legkevésbbé sem látszott meghat­ni, sőt fájdalmasan mosolygott, midőn azt a megjegy­zést tettem, hogy a tifu­si delnők ez emlékekkel s ezeknek megfelelő érzelmeikkel néhány más embert­­ mily boldogokká tehettek volna. Búcsúnk oly szívélyes volt, mintha csak kisko­runk óta ismertük volna egymást. O, orosz szokás szerint, megcsókolta arcomat, homlokomat és ajka­mat s midőn a válás pillanatában ezt mondom: »a­­ boldog viszontlátásig a hadjárat után!« — ő igy vá­laszolt : »Én nem térek többé vissza soha!« * Néhány héttel később a helytartóhoz voltam meghiva lakomára, melyet ez, az oroszoknak a lesg­­hieken aratott első győzedelme örömére rendezett. Már késő volt, midőn az asztaltól fölkeltünk, hogy a fényesen kivilágított kertben, hová a palotá­ból gyönyörű terraszon át lehetett lejutni, egy kis sé­tát tegyünk. Az est csöndes és enyhe volt. A virágágyak csaknem mámorító illatot árasztottak szerte. A fo­gyóban levő holdat rövid időközökben légáramtól kergetett felhők homályositák el, melyek a távolból úszó ködalakoknak látszottak, csak akkor nyerve ha­tározott körvonalakat, midőn a holddal egyenvonal­­ban voltak, aztán lassan kint újra elenyésztek az ezüsttel szegélyzett fellegek az ég végetlen tengerén, mint megannyi sziget, melyek mellett bágyadt hold­fénynél gyors vitorlás hajón tova suhanunk. Egyszerre csak teljesen kiderült az ég nyűgat felől s ott magaslott, mintegy bengáli fényben, balról az Elborus, jobbról a Kasbek. A Kaukázus e két ősz iker-uralkodója ragyogó méltóságban kapaszkodott az ég felé, alább elmosódó fényvonalakat vetve az egész hegységre. Sokáig elmerülve szemléltem e felségesen nagy­szerű látványt, midőn egyszerre két demnő vonult el közvetlenül mellettem, kiknek egyikében az erivan-téri palotabeli fiatal barátnőmet ismertem föl. Ő is rám ismert s köszöntöttük egymást. Azon­ban most, a máskor oly kedélyes arcon fájdalmas ki­fejezést vettem észre, melynek oka legott megfejthe­­tővé vált előttem, midőn általa arról értesülten, hogy a győzelem hírével egyszersmind a fiatal gróf halálá­nak szomorú hírét is meghozták. Ő mindjárt a csata kezdetével berohant az ellenség sorai közé, mint baj­­társai álliták, szándékosan keresve a halált. Holttes­tét számos kardvágástól eléktelenítve találták meg a csatamezőn. Csakugyan nem találkozhattam tehát vele soha, és nem találkozhatott a bájos S. asszony sem, ki őt alig egy hóval élte túl. Proudhon levelezése. Tavaly számot adtam magyar olvasóimnak Sainte- Beuve könyvéről, melyet ő Proudhon-ról irt, s elmond­tam, mily véleményt mondott ez éleseszű nagy ítész az ő leveleiről. Megjósolta, mily hatást fognak azok gyakorolni megjelenésük alkalmával, s annál, a­mit ő előrelátott, még több történt, úgyhogy e munka meg­jelenése sokkal több, mint irodalmi esemény. Pedig e levelezésének még csak negyedrészét adták ki. Csak két kötet jelent meg, melyet még hat fog követni. E két kötetben huszonkétéves korától negyven éves koráig követhetjük a fáradhatlan írót. Huszon­kétéves korától, mondom, bár a legelső levele 1839- ből való, a­mikor Proudhon, ki 1809-ben született, már huszonnyolc éves volt. De egyik barátjának hosszú és szerfölött érdekes levele következtében, mely az első kötet elejére van helyezve, már 1831-ből meg­ismerkedhetünk Proudhon-nal. Különben maga e nagy író is sokszor visszatér gyermekkorára bizalmas köz­léseiben, így tudjuk meg, hogy ment végbe az a be­­sancon-i emlékezetes ünnepély, az az iskolai díj oszto­gatás, melyen Proudhon a legnagyobb díjat nyerte el. »Családom legnagyobb nyomorúsága közt — úgy­mond —­ folytattam tanulmányaimat. Atyám beteges­kedésén és rész vagyoni állapotán kívül, még pert is folytatott, melynek elvesztése minket koldusbotra jut­tathatott. Ép arra a napra, mikor engem — mivel a leg­nagyobb jutalmat nyertem el — meg kellett koro­­názniok, ép arra a napra tűzték ki az ítéletet a tör­vényszéknél. Szomorú, megtört szívvel jelentem meg az ünnepélyen, hol minden ragyogott körültem. Az atyák és anyák kényes szemmel ölelték meg koszorút nyert fiaikat s megtapsolták azok diadalát, mig az én családom a törvényszéknél volt, az ítéletet várva. Soha sem fogom ezt elfelejteni. A rector megkérdezett, hogy ki által óhajtok megkoronáztatni, valamely rokonom vagy barátom által ? »Senkim sincs itten, rector úr«,fe­lelem. »Akkor én fogom megkoszorúzni és megölelni.« Soha nem voltam így meghatva. Visszatérve, családo­mat kétségbeesetten találtam, anyámat zokogva, mert pörünket elvesztettük. Aznap ebédünk kenyérből és vízből állott.« E nagy lélekerő a legnagyobb nyomor közt is, ez az egész könyv jellege. És mily hősies küzdés, hogy a tudományt mégis elérje, mint ahogy később küzdött és meghallgattatá magát a bölcsészeti, politikai, nem­­zetgazdászati rendszerek zajos tusája közepett! Meglepő, midőn látja az ember, hogy ez a hatal­mas nyitó mily jó barát, mily gyöngéd fiú, mily elszánt és mily finom volt érzelmeiben. És a legkegyetlenebb szenvedések és küzdelmek közt is mennyi vigság, mily elevenség, mily jóízű nevetés! Demosthenes, Shaks­­peare és Rabelais egy lélekben egyesítve. E levelezésben, — ki sejtette volna ? — gyö­nyörű, gyöngéd, a legfinomabb lapok vannak a szere­­tetről, a nőről, a gyermekekről. De lelkében egyszers­mind a legsötétebb kétségbeesések is rejlenek. Mielőtt az átkot kimondaná a régi világra, melynek összeros­­kadását előre látja, hogyan ír Bergmann nevű barát­jának, a legnagyobb ínség terhe alatt! »Kedves Bergmann, lelkem keserűségében írok neked. Azt kérded, hogy boldog vagyok-e? Halld meg. Tavaly csak szegénynek hittél, most ha Párisba jösz, a legnagyobb ínségben fogsz találni. Csak ezer­ötszáz frankom van egy egész évre. Ennek egy­ötöde mindig már előre el van költ­ve, kétharmadát meg családom és hitelezőim emésztik föl. Kétszázötven frankkal kell most megérnem március 20-dikától szeptember 20-dikáig. Hiába olvasok, írok, tanulok, le vagyok sújtva, ki vagyok merülve, el vagyok her­vadva. (Ekkor 29 éves volt). Néha ellenállhatlanul vonzanak a Szajna habjai, mikor a hidakon átmegyek. Máskor azon gondolkozom, hogy tolvaj legyek. Nyo­morúságom érzete oly nyomasztó, hogy ha most hir­telen meggazdagodnám is, ez az érzés még legalább két évig nem hagyna el. Tanulmányaim közben is csak megrónivalókat, átkos intézményeket látok. Szerencsétlen sorsom azt akarja, a­helyett hogy olyan dolgokat mondjak az embereknek, a­melyek őket mu­lattatják és nekik tetszenek, csupa szomorú valóságok­kal állhatok elő, melyek engem gyűlöletessé fognak tenni. Pedig egyebet nem tudok. Hallgassak-e ? Azt nem tehetem. Nem állhatok ellen, szólanom kell. Ki kell ürítenem a poharat, melytől borzadok, de a me­lyet most még a legnagyobb boldogság közepett is ki kellene innom. Azt kérded, mit mondtak Jouffroy-ék és Droz-ék beszédemről? Nem is látták. Jouffroyhoz nem járok többé, és Droz-hoz sem szeretnék már­­ járni. E két háznak légköre nem nekem való. Sen­kim sincs, kivel ott tanulmányaimról beszélhessek, senkim!« Midőn rettentő könyvét »a birtokról« bocsátja közre,ezt írja: »Ugyanazon érzések közt vagyok,úgy do­bog a szivem, mint Fieschinek, midőn pokolgépét elsü­tötte.« S mihelyt e könyv megjelent, maga ismeri el őszintén, hogy túlságos volt, és a mű igen nagyot csattant. »Most már érzem — úgy­mond — hogy magamnak ártottam hevességemmel, és igyekezni is fogok azt helyreütni. Ezt valóban mód nélkül sajná­lom, annál inkább, mert sokkal inkább igazam van, semhogy erős szavakra vagy kifejezésekre szorultam volna.« Igen érdekes e levelekben, hogy bennök lépésről­­lépésre követhetjük Proudhon eszméinek fejlődését és átalakulását. Sehol sincsenek tisztábban kifejezve, mint e levelekben, hol az egész embert látjuk, míg a közönségnek szánt munkákban csak a reformátor, a tudós áll előttünk. Mily szép az a lap, melyet szeren­csétlen szerelmén busuló barátjának írt: »Átalában, kedves barátom, az ifjú szerelmesek nem tudnak bol­dogok lenni szeretetükkel, nem tudják egymást él­vezni. Ügyetlenül imádják egymást, de lelkükben több lángoló tűz lévén, mint valódi átható meleg, nem értik egymást, és nincs egymás értékéről kellő fogal­muk ; szóval szenvedélyükben hiányzik az öntudat, a tudomány. Nem a túlírnom élvezetekről és gyönyö­rökről szólok itt, csupán amaz egyszerű és bajos tu­dományról, szeretni és szerettetni tudni. A­mit az ifjú leányról írtál nekem, az csak azt bizonyítja, hogy ő még tapasztalatlan volt, s a­mit önmagadról mondasz, abból meg az tetszik ki, hogy nem talált volna benned valami ügyes oktatót. Rajta barátom! ne csüggedj el! Semmi sem szebb és meghatóbb, mint az igaz sze­retet, de azt párosítni kell tudni az észszel, az érte­lemmel. Még érdekesebbre is fogsz találni, mint az, a­kitől most elszakadtál, ha nem mondasz le ügyetlenül arról, mihez jogod van. Honnan tudok én annyit e tárgyról, fogod kérdeni, én, ki nem vagyok házas ? Onnan, hogy igen ifjú körömtül fogva szent szerelem tölti el szívemet, s hogy azzal együtt vénültem meg.« (Ekkor 32 éves volt.) A­ki valami szépet akar olvasni, ismerkedj­ék meg a Madame d’Agoult-hoz (írói nevén Dániel Stern­­hez) intézett két levelével. Azok a levelek is rendki- 86

Next