Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)

1875-02-14 / 36. szám

A bécsi Au-kertben­. (Mozart életéből.) Rack-tól (Folytatás.) — Hogy hívják és kicsoda az úr? — kérdé újólag. — Eri Mozart Farkas Amadé és udvari zene­szerző vagyok! — felelt a beteg férfiú, inkább meg­lepetve , mint fölingerülve a tapasztalt bánásmód fölött. De e szavak hatása a nyers parkőrre rendkívüli volt. Valami örömteljes ijedelem cikázott át rajta, midőn az ünnepelt nevet hallotta, s ábrázata, mely előbb a hivatalos méltóság komoly redőibe volt szed­ve, földerült, s valami — hogy úgy mondjuk — em­­­beries megindulást mutatott, mig keféhez hasonló ba­­juszszal fedett szája mosolyra húzódott el. — A Mozart? — mondá majdnem áhítattal,— az ur a Mozart, a­ki a »Varázs-sípot« csinálta? Mozart mosolygott. S mint tudva van, nem volt mentt a hiúságtól, s noha már oly sokféle hódolatban részesült életében, mégis minden utóbbi, s bármily alacsony helyről jövő tetszés is nagyon megörvendez­­teté őt. Oly gyakorlatilag azonban, mint ez alkalom­mal, még egy hódolat sem nyilvánult. E pillanatban meggyőződhetett róla, mily rendkívüli népszerűséggel bír; meggyőződhetett róla, hogy ő­­ halhatatlan. Meghatottan nyújtott kezet nyers bámulójának és mondá: — Igen, jó ember, én vagyok a Mozart, és a »Varázs­síp« tőlem van! — A Mozart! A Mozart! — ujjongott most az érdemes őr, — Oh én istenem, a Mozart! Miért nem mondta azt mindjárt ? Oh, bocsásson meg, hogy oly goromba voltam, Mozart úr! — Nem tesz semmit, épen semmit! — felelt a mester mosolyogva. — Ön jogos téren állt, mert — Potz Tausend — hisz én az egész padot beronditot­­tam, — mondá egy tekintettel a pad felé. — De lás­sa, nem volt papirom, ne vegye rész néven. — Oh ne is beszéljünk arról többet! — felelt a parkőr, — tehát nem volt papirosa, s rákomponált arra a padra, s talán épen megint valami olyan jó­kedvű Papageno-féle éneket ? — Oh még szebbet — sokkal szebbet! — mon­dá a lelkesült mester. — És egészen készen van már ? — kérdé az őr érdekkel. — Nem, nem, — felelt Mozart, egy pillantást vetve az Írottakra, — de fájdalom, nincs már üres hely a padon. — Várjon egy kicsit! — szólt a pillanat fontos­ságától teljesen áthatott ember, ki e pillanatban sok­kal inkább ember, mint parkőr volt, — ezen segít­hetünk. Elszaladt, s néhány perc múlva visszajött, liheg­ve egy másik, hasonlókép után festett pad súlya alatt, melyet a legközelebbi pihenő helyről cipelt oda. — így, — szólt elégedetten, mi­alatt terhét a zeneszerző elé helyezte, — itt van egy másik, és ha ez sem elég, van még több is az Au-kertben. Mozart köszönettel vissza akarta utasítani, de a »Varázs­sipc­s a Papageno-dalok lelkesült tisztelője nem engedett, míg csak a mester rá nem szánta ma­gát, hogy hátralékgondolatait még frissben leírja. Végre ismét fölkelt, a vázlat kész volt. Még egy­szer áttekintő kizálólag az egészet, miközben majd a dallamokat, majd a kisérő zeneszereket zümmögé ma­gában. — Ig­’, — szólt aztán, — most már készen vagyok. — Elküldjem a padokat lakására, Mozart úr, leírás végett? — kérdé a parkőr. — Vagy tudja mit? — tévé hozzá nyiltszivűleg; — jöjjön el hozzám, s i­rja le nálam, addig majd jól megőrzöm a padokat! Mozart kezet nyújtott a jó embernek, s felelé: — Nincs rá szükség; itt föl van írva! — s ezzel szivére és homlokára mutatott. Visszajönni azonban fogok még, s nagyon örülni fogok, ha önt viszontlát­hatom. Hogy is hívják önt tulajdonképen ? — Az én nevem Geppert! — volt a felelet. — No, tehát köszönöm Geppert ur a szívessé­get , és ha majd készen lesz, a­mit ide padjaira írtam, majd megüzenem. Akkor látogasson meg. Rauhen­­stein­ utcában 934 sz. a. lakom. Akkor majd el fogom önnek játszani, hogy ön is hallhassa, a­miben nekem segített. Egy halotti mise az, requiem. 154 rúl osztogatta híveinek a porokat, melyek közül egyik­másik világhírűvé s egyúttal tragikai motívummá lett, abban az időben másféle udvariasság uralkodott mint jelenleg. Annak az időnek színházi közönsége meg nem ütközött azon, sőt egészen rendén valónak találta, hogy Regan asszonyság kardot ragad és el­­lenkedő szolgáját leszúrja. Semmi sem volt akkor min­­dennapiabb, mint a könyörtelen embertelenség,s a Glo­be látogatói saját tapasztalásuk által untig elő voltak készülve arra, hogy edzetten végig nézzék azt a ször­nyű jelenetet, melyben Cornwall a lekötözött Gloster szemét kitépi, földhöz vágja és eltapossa. S itt újra módunk van Shakspere gyöngédségéről meggyőződ­nünk, a­ki annyi borzasztóságai közepett csak ezt az egy brutális tényt hajtatja végre a közönség előtt, s minden egyebet, mi ehhez közel jár — a nemzeti di­vat ellenére — gondosan a színfalak mögé rejt. Azon­ban lehetetlen volna föltennünk, hogy korának véres történetei Shakspere fogékony lelke előtt nyomta­­lanul vonultak légyen el. A gonosztevő VIII. Henrik uralkodásának sötét emlékei, a Tower gyilkosságai, a kegyetlen harc és fenekedés a kath­olikusok meg­­ protestánsok közt, a tömeges összeesküvések és egész nemzetségeket kiirtó megtorlásaik a század nyolca­dik tizedében, a párisi Bertalan éje iszonyai 1572-ben s ennek visszahatásaképen majdnem ezer katholikus kivégzése Angolországban, Stuart Mária életének bű­nös részletei s gyászos vége 1587-ben: mindezek hogy ne hatottak volna a fiatal, érzékeny Shakspere képzel­­mére, hogy ne folytak volna be drámáinak, kivált a hő­sieknek, drasztikus színezésére,s habár nem is csábítot­ták őt Marlowe-féle mészárlások festésére, de bizony­nyal nagy részök volt abban, hogy magát a tragédia múzsájának szentelje, hogy e komor és magasztos is­tenség hangján szólami megtanuljon s a világ legelső tragikusává fejlődjék. E hangulatot s a költőnek e hangulat sugalla pathoszát stílje oly tulajdonságának kell tekintenünk, mely főképen élményeiből, azaz egyrészt nemzete és kora viszontagságainak szemléletéből, másrészt saját személyes sorsa viseléséből származik. Ezzel kapcsolatban emlékezhetünk előadásának abbeli naivságáról, mely mivoltánál fogva ugyan épen nem állítható együvé borongó hangulatával s a nagy veszedelmekhez való hajlandóságával, de rokon vo­nás mégis, a mennyiben azon egy forrásból, t. i. az ak­kori világ fölfogásából ered. Shakspere anachronis­­musait és anatopismusait, az idők és helyek elcserélé-Folytatás a mellékleten. Shakspere stíljéről. II. a természetien stil egyik gyakori elfajulásával, a dagálylyal, szintén találkozunk Shaksperenél, és szin­tén legsűrűbben ifjúkori műveiben, hol, kevesebb ön­állósággal, több fogékonyságot tanúsít kortársai rész példája iránt s kivált a nagyhatású Marlowe­­nak még álpathoszát is elég készségesen utánozza. De még utánzó korában sem lesz soha üressé, bá­gyadttá ; kifejezése már első darabjaiban is velős és hathatós. Ulrici három stilszakot különböztet meg Shaks­perenél: kezdő idejében egyenetlennek, akadozó­­nak, homályosnak mondja stíljét; közép idejében vi­lágosabbnak, simábbnak ; teljesen érett korában mint­egy önmagába mélyedőnek, a rohanó sietségtől szak­­gatottnak és rövidnek; de mindenkor erősnek; min­denkor határozottnak, még a gyöngédségben is éles körvonalúnak; mindenkor ellentétesnek, a mennyi­ben szavaiban válogatós is meg közönséges is egy­szerre ; mindenkor helyesen gördülőnek, a vers vagy próza kiszemelésében kifogástalannak; mindenkor beszélgetőnek, a mennyiben még a monológok is dialó­gok, azaz a magános személy beszélgetései a maga, bár néma környezetével, és mindenkor elmésnek ab­ban az értelemben, hogy a költő az eltéréseket szereti egyeztetni, a­mi pedig egyenlő szétválasztani. Vegyíti olykor az egybe nem illőt is, például Capuleték gyászát a dajka nyomorult jajgatásaival s a zenészek és inasok ízetlenkedéseivel. A végletek ilyetén összeértetésében egy­részt az angol színpad módja szerint járt el, mely a komolyt a bohózatossal akármikor tarkázza; de követte, másrészt, sugalla­tát is, hogy az egész természetet, az egész életet úgy rajzolja a mint lángeszével egyszere belátta, javát meg roszát, szépét meg rútját, nemesét meg silányát, s csak azt sajnálhatjuk, hogy az ellenképeket néha válogatás nélkül állította együvé, mint kortársai. Ebből magyarázhatjuk, hogy nála nem egyszer foly­nak össze magasztos jelenetek alacsonyakkal, az indulat nagy kitörései kisszerű társalgásokkal, semmi dolgokkal, hitvány érzésekkel. A fenség, a kellem esz­ményei — mint a valódiság követek — egyszersmind gyarló, durva emberekül mutatkoznak. De azért el nem veszítik eszményi zamatjukat, égies ragyogásukat. Különösen tapasztaljuk ezt nő­alakjainál. Shakspere női korán sem prűdek, sze­­mérmeskedők: a mellett, hogy eszményi szövetűek, szóba állanak a kétértelműségek gyártóival, meghall­gatnak, sőt tódítanak sok minden olyasfélét, a­mit egyébiránt kénytelen a nő meghallgatni. . . nem a XVI. században, hanem a mai társadalomban, a ma­gyarban mindenesetre, de kénytelen meghallgatni bármely igazán művelt, ép, egésséges, nem szentes­kedő, nem álszemérmű társalgó-teremben is. És ez a szabad, fesztelen bánás ilyen tárgyakkal — melyek őket még ha mocskosak sem szenyezhetik be, midőn erkölcsi fenségükben felettük lebegnek — nemhogy leszállítaná, sőt emelni képes e nők eszményi mivol­tát. Ha nem úgy volna, erkölcsi tekintetben a gyer­mekeket kellene legeszményiebbeknek tartanunk, mert ők az effélékről valósággal nem tudnak semmit, a­mit szerelmes nőkről és feleségekről, a­minőkkel Shaks­­pere bennünket összehoz, természetesen föl nem te­hetünk. Őket nem az mutatja tisztáknak, hogy a pisz­kosról nem tudnak, vagy a piszkost a maga nevén nevezni reszelik, hanem az, hogy maguk viseletében óvakodnak tőle, hogy tetteikben finnyásabbak mint szavaikban, ez az erkölcsiség pedig többet ér annál, mely beszédében válogatós, de különben feslett életű. Shakespere hölgyeiben megvan az igazi, belső tisz­tesség, ez pedig a pongyola társalgás keretéből csak még dicsőbben válik ki. E társalgások megítélése az illendőség szem­pontjából kétségtelen hogy igazságos csak úgy le­het, ha az illendőségnek nem mostani, hanem akkori szabályait alkalmazzuk rájuk. Már­pedig a mostani illendőség az akkori társadalomban, az akkori szín­padon — hol a női szerepeket is férfiak játszották — ismeretlen volt, s ebből könnyű megmagyaráz­nunk a trágár célzásokat, melyek Shaksperenél még a művelt és előkelő körök beszélgetésében is előfor­dulnak, de siessünk hozzá­tenni, hogy sokkal gyéreb­ben mint írótársainál, a­mit neki annál nagyobb ér­deméül kell betudnunk, mert ő, az egyenes és őszinte szellem, szeret mindent a maga nevén nevezni. Ez az őszinteség átalában a hatalmas­ egyéniségek sa­játja s az erkölcsi egésség örvendetes jele. Goethe a mai kor szülöttje, műveltségben, ízlésben első, s bez­zeg akadunk nála is kifejezésekre, melyek épen nem szalonképesek. Ha ez szégyen, a legtöbb esetben bi­zony nem Goethére szégyen, hanem szalonjainkra. Shakspere beszélgetőinek udvariassága szintén az ő idejének udvariassági mértékével mérendő. Ab­ban az időben, midőn a házi rendhez tartozott, hogy a legfinomabb udvari hölgyek is sajátkezűleg verték cselédjeiket s maga a nagy Erzsébet királyné oly paza­— All, Mozart ur! — felelé örvendve a muzsi­­kális parkőr, — de a requiem után a Papageno-dalt is el fogjuk játszani, ugy­e, Mozart ur ? — Szívesen, — felelé a nagy mester nevetve, — mi­közben elbúcsúzott: — mindent, a­mit csak halla­ni akar ön! Mozart és neje hazafelé indultak. Fölvidulva a történtek folytán, mosolygott a hal­hatatlan zeneköltő, s Constancehoz fordulva mondá: — Sajátságos, hogy épen a Papageno dalai ta­láltak legnagyobb viszhangra az egész »Varázs-síp­­ban,« — ez a triviális: »heisa, hopsasa!« — Oh, ne ócsárold az én kedves Papageno-dalai­­mat, — felesé Constance, férje karját magához szo­rítva ; — valóban nekem is legjobban tetszik a »hopsa­sa« s velem együtt egész Bécsnek, sőt az egész világ­nak ! Te mondhatsz, a­mit akarsz, hanem azok mégis nagyon kedves dalok. És Constance a maga bámulatos csengő hang­ján elkezdé a kedvelt dalt énekelni a kellő arcjáték­kal, s a megfelelő helyeken bájosan összecsucsorítva szájacskáját, úgyhogy a mester hangosan fölnevetett ez előadásra. — Nos, nem szép ? — kiáltá Constance nevetve, — lehet-e ennél szebbet hallani? Fogadok, hogy requiemed felényire sem lesz ily szép! * Két hónap múlt el az elbeszélt esemény után, s Geppert parkőr mindennap elzarándokolt arra a helyre, hol a »Varázs-síp« nagy szerzőjét találta s vele oly sajátságos módon megismerkedett. Órákig ült azon a padon, mely még most is, noha már elmo­sódva, a mester kézvonásait mutatá, s letekintett a fasoron; de az oly óhajtva várt csak nem jött. — Utójára lehet hogy nem is ő volt, — dörmö­gé egyik nap gyanakodólag, — s valaki bolonddá tett engem. Boszankodva kelt föl s ment tova, hogy másnap ismét elsétáljon a »Mozart-pad«-hoz, mert »ma« bizonyosan el fog jönni! — sugá neki egy belső szózat. (Vége köv.)

Next