Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)
1875-02-14 / 36. szám
A bécsi Au-kertben. (Mozart életéből.) Rack-tól (Folytatás.) — Hogy hívják és kicsoda az úr? — kérdé újólag. — Eri Mozart Farkas Amadé és udvari zeneszerző vagyok! — felelt a beteg férfiú, inkább meglepetve , mint fölingerülve a tapasztalt bánásmód fölött. De e szavak hatása a nyers parkőrre rendkívüli volt. Valami örömteljes ijedelem cikázott át rajta, midőn az ünnepelt nevet hallotta, s ábrázata, mely előbb a hivatalos méltóság komoly redőibe volt szedve, földerült, s valami — hogy úgy mondjuk — emberies megindulást mutatott, mig keféhez hasonló bajuszszal fedett szája mosolyra húzódott el. — A Mozart? — mondá majdnem áhítattal,— az ur a Mozart, aki a »Varázs-sípot« csinálta? Mozart mosolygott. S mint tudva van, nem volt mentt a hiúságtól, s noha már oly sokféle hódolatban részesült életében, mégis minden utóbbi, s bármily alacsony helyről jövő tetszés is nagyon megörvendezteté őt. Oly gyakorlatilag azonban, mint ez alkalommal, még egy hódolat sem nyilvánult. E pillanatban meggyőződhetett róla, mily rendkívüli népszerűséggel bír; meggyőződhetett róla, hogy ő halhatatlan. Meghatottan nyújtott kezet nyers bámulójának és mondá: — Igen, jó ember, én vagyok a Mozart, és a »Varázssíp« tőlem van! — A Mozart! A Mozart! — ujjongott most az érdemes őr, — Oh én istenem, a Mozart! Miért nem mondta azt mindjárt ? Oh, bocsásson meg, hogy oly goromba voltam, Mozart úr! — Nem tesz semmit, épen semmit! — felelt a mester mosolyogva. — Ön jogos téren állt, mert — Potz Tausend — hisz én az egész padot beronditottam, — mondá egy tekintettel a pad felé. — De lássa, nem volt papirom, ne vegye rész néven. — Oh ne is beszéljünk arról többet! — felelt a parkőr, — tehát nem volt papirosa, s rákomponált arra a padra, s talán épen megint valami olyan jókedvű Papageno-féle éneket ? — Oh még szebbet — sokkal szebbet! — mondá a lelkesült mester. — És egészen készen van már ? — kérdé az őr érdekkel. — Nem, nem, — felelt Mozart, egy pillantást vetve az Írottakra, — de fájdalom, nincs már üres hely a padon. — Várjon egy kicsit! — szólt a pillanat fontosságától teljesen áthatott ember, ki e pillanatban sokkal inkább ember, mint parkőr volt, — ezen segíthetünk. Elszaladt, s néhány perc múlva visszajött, lihegve egy másik, hasonlókép után festett pad súlya alatt, melyet a legközelebbi pihenő helyről cipelt oda. — így, — szólt elégedetten, mialatt terhét a zeneszerző elé helyezte, — itt van egy másik, és ha ez sem elég, van még több is az Au-kertben. Mozart köszönettel vissza akarta utasítani, de a »Varázssipcs a Papageno-dalok lelkesült tisztelője nem engedett, míg csak a mester rá nem szánta magát, hogy hátralékgondolatait még frissben leírja. Végre ismét fölkelt, a vázlat kész volt. Még egyszer áttekintő kizálólag az egészet, miközben majd a dallamokat, majd a kisérő zeneszereket zümmögé magában. — Ig’, — szólt aztán, — most már készen vagyok. — Elküldjem a padokat lakására, Mozart úr, leírás végett? — kérdé a parkőr. — Vagy tudja mit? — tévé hozzá nyiltszivűleg; — jöjjön el hozzám, s irja le nálam, addig majd jól megőrzöm a padokat! Mozart kezet nyújtott a jó embernek, s felelé: — Nincs rá szükség; itt föl van írva! — s ezzel szivére és homlokára mutatott. Visszajönni azonban fogok még, s nagyon örülni fogok, ha önt viszontláthatom. Hogy is hívják önt tulajdonképen ? — Az én nevem Geppert! — volt a felelet. — No, tehát köszönöm Geppert ur a szívességet , és ha majd készen lesz, amit ide padjaira írtam, majd megüzenem. Akkor látogasson meg. Rauhenstein utcában 934 sz. a. lakom. Akkor majd el fogom önnek játszani, hogy ön is hallhassa, amiben nekem segített. Egy halotti mise az, requiem. 154 rúl osztogatta híveinek a porokat, melyek közül egyikmásik világhírűvé s egyúttal tragikai motívummá lett, abban az időben másféle udvariasság uralkodott mint jelenleg. Annak az időnek színházi közönsége meg nem ütközött azon, sőt egészen rendén valónak találta, hogy Regan asszonyság kardot ragad és ellenkedő szolgáját leszúrja. Semmi sem volt akkor mindennapiabb, mint a könyörtelen embertelenség,s a Globe látogatói saját tapasztalásuk által untig elő voltak készülve arra, hogy edzetten végig nézzék azt a szörnyű jelenetet, melyben Cornwall a lekötözött Gloster szemét kitépi, földhöz vágja és eltapossa. S itt újra módunk van Shakspere gyöngédségéről meggyőződnünk, aki annyi borzasztóságai közepett csak ezt az egy brutális tényt hajtatja végre a közönség előtt, s minden egyebet, mi ehhez közel jár — a nemzeti divat ellenére — gondosan a színfalak mögé rejt. Azonban lehetetlen volna föltennünk, hogy korának véres történetei Shakspere fogékony lelke előtt nyomtalanul vonultak légyen el. A gonosztevő VIII. Henrik uralkodásának sötét emlékei, a Tower gyilkosságai, a kegyetlen harc és fenekedés a katholikusok meg protestánsok közt, a tömeges összeesküvések és egész nemzetségeket kiirtó megtorlásaik a század nyolcadik tizedében, a párisi Bertalan éje iszonyai 1572-ben s ennek visszahatásaképen majdnem ezer katholikus kivégzése Angolországban, Stuart Mária életének bűnös részletei s gyászos vége 1587-ben: mindezek hogy ne hatottak volna a fiatal, érzékeny Shakspere képzelmére, hogy ne folytak volna be drámáinak, kivált a hősieknek, drasztikus színezésére,s habár nem is csábították őt Marlowe-féle mészárlások festésére, de bizonynyal nagy részök volt abban, hogy magát a tragédia múzsájának szentelje, hogy e komor és magasztos istenség hangján szólami megtanuljon s a világ legelső tragikusává fejlődjék. E hangulatot s a költőnek e hangulat sugalla pathoszát stílje oly tulajdonságának kell tekintenünk, mely főképen élményeiből, azaz egyrészt nemzete és kora viszontagságainak szemléletéből, másrészt saját személyes sorsa viseléséből származik. Ezzel kapcsolatban emlékezhetünk előadásának abbeli naivságáról, mely mivoltánál fogva ugyan épen nem állítható együvé borongó hangulatával s a nagy veszedelmekhez való hajlandóságával, de rokon vonás mégis, a mennyiben azon egy forrásból, t. i. az akkori világ fölfogásából ered. Shakspere anachronismusait és anatopismusait, az idők és helyek elcserélé-Folytatás a mellékleten. Shakspere stíljéről. II. a természetien stil egyik gyakori elfajulásával, a dagálylyal, szintén találkozunk Shaksperenél, és szintén legsűrűbben ifjúkori műveiben, hol, kevesebb önállósággal, több fogékonyságot tanúsít kortársai rész példája iránt s kivált a nagyhatású Marlowenak még álpathoszát is elég készségesen utánozza. De még utánzó korában sem lesz soha üressé, bágyadttá ; kifejezése már első darabjaiban is velős és hathatós. Ulrici három stilszakot különböztet meg Shaksperenél: kezdő idejében egyenetlennek, akadozónak, homályosnak mondja stíljét; közép idejében világosabbnak, simábbnak ; teljesen érett korában mintegy önmagába mélyedőnek, a rohanó sietségtől szakgatottnak és rövidnek; de mindenkor erősnek; mindenkor határozottnak, még a gyöngédségben is éles körvonalúnak; mindenkor ellentétesnek, a mennyiben szavaiban válogatós is meg közönséges is egyszerre ; mindenkor helyesen gördülőnek, a vers vagy próza kiszemelésében kifogástalannak; mindenkor beszélgetőnek, a mennyiben még a monológok is dialógok, azaz a magános személy beszélgetései a maga, bár néma környezetével, és mindenkor elmésnek abban az értelemben, hogy a költő az eltéréseket szereti egyeztetni, ami pedig egyenlő szétválasztani. Vegyíti olykor az egybe nem illőt is, például Capuleték gyászát a dajka nyomorult jajgatásaival s a zenészek és inasok ízetlenkedéseivel. A végletek ilyetén összeértetésében egyrészt az angol színpad módja szerint járt el, mely a komolyt a bohózatossal akármikor tarkázza; de követte, másrészt, sugallatát is, hogy az egész természetet, az egész életet úgy rajzolja a mint lángeszével egyszere belátta, javát meg roszát, szépét meg rútját, nemesét meg silányát, s csak azt sajnálhatjuk, hogy az ellenképeket néha válogatás nélkül állította együvé, mint kortársai. Ebből magyarázhatjuk, hogy nála nem egyszer folynak össze magasztos jelenetek alacsonyakkal, az indulat nagy kitörései kisszerű társalgásokkal, semmi dolgokkal, hitvány érzésekkel. A fenség, a kellem eszményei — mint a valódiság követek — egyszersmind gyarló, durva emberekül mutatkoznak. De azért el nem veszítik eszményi zamatjukat, égies ragyogásukat. Különösen tapasztaljuk ezt nőalakjainál. Shakspere női korán sem prűdek, szemérmeskedők: a mellett, hogy eszményi szövetűek, szóba állanak a kétértelműségek gyártóival, meghallgatnak, sőt tódítanak sok minden olyasfélét, amit egyébiránt kénytelen a nő meghallgatni. . . nem a XVI. században, hanem a mai társadalomban, a magyarban mindenesetre, de kénytelen meghallgatni bármely igazán művelt, ép, egésséges, nem szenteskedő, nem álszemérmű társalgó-teremben is. És ez a szabad, fesztelen bánás ilyen tárgyakkal — melyek őket még ha mocskosak sem szenyezhetik be, midőn erkölcsi fenségükben felettük lebegnek — nemhogy leszállítaná, sőt emelni képes e nők eszményi mivoltát. Ha nem úgy volna, erkölcsi tekintetben a gyermekeket kellene legeszményiebbeknek tartanunk, mert ők az effélékről valósággal nem tudnak semmit, amit szerelmes nőkről és feleségekről, aminőkkel Shakspere bennünket összehoz, természetesen föl nem tehetünk. Őket nem az mutatja tisztáknak, hogy a piszkosról nem tudnak, vagy a piszkost a maga nevén nevezni reszelik, hanem az, hogy maguk viseletében óvakodnak tőle, hogy tetteikben finnyásabbak mint szavaikban, ez az erkölcsiség pedig többet ér annál, mely beszédében válogatós, de különben feslett életű. Shakespere hölgyeiben megvan az igazi, belső tisztesség, ez pedig a pongyola társalgás keretéből csak még dicsőbben válik ki. E társalgások megítélése az illendőség szempontjából kétségtelen hogy igazságos csak úgy lehet, ha az illendőségnek nem mostani, hanem akkori szabályait alkalmazzuk rájuk. Márpedig a mostani illendőség az akkori társadalomban, az akkori színpadon — hol a női szerepeket is férfiak játszották — ismeretlen volt, s ebből könnyű megmagyaráznunk a trágár célzásokat, melyek Shaksperenél még a művelt és előkelő körök beszélgetésében is előfordulnak, de siessünk hozzátenni, hogy sokkal gyérebben mint írótársainál, amit neki annál nagyobb érdeméül kell betudnunk, mert ő, az egyenes és őszinte szellem, szeret mindent a maga nevén nevezni. Ez az őszinteség átalában a hatalmas egyéniségek sajátja s az erkölcsi egésség örvendetes jele. Goethe a mai kor szülöttje, műveltségben, ízlésben első, s bezzeg akadunk nála is kifejezésekre, melyek épen nem szalonképesek. Ha ez szégyen, a legtöbb esetben bizony nem Goethére szégyen, hanem szalonjainkra. Shakspere beszélgetőinek udvariassága szintén az ő idejének udvariassági mértékével mérendő. Abban az időben, midőn a házi rendhez tartozott, hogy a legfinomabb udvari hölgyek is sajátkezűleg verték cselédjeiket s maga a nagy Erzsébet királyné oly paza— All, Mozart ur! — felelé örvendve a muzsikális parkőr, — de a requiem után a Papageno-dalt is el fogjuk játszani, ugye, Mozart ur ? — Szívesen, — felelé a nagy mester nevetve, — miközben elbúcsúzott: — mindent, amit csak hallani akar ön! Mozart és neje hazafelé indultak. Fölvidulva a történtek folytán, mosolygott a halhatatlan zeneköltő, s Constancehoz fordulva mondá: — Sajátságos, hogy épen a Papageno dalai találtak legnagyobb viszhangra az egész »Varázs-sípban,« — ez a triviális: »heisa, hopsasa!« — Oh, ne ócsárold az én kedves Papageno-dalaimat, — felesé Constance, férje karját magához szorítva ; — valóban nekem is legjobban tetszik a »hopsasa« s velem együtt egész Bécsnek, sőt az egész világnak ! Te mondhatsz, amit akarsz, hanem azok mégis nagyon kedves dalok. És Constance a maga bámulatos csengő hangján elkezdé a kedvelt dalt énekelni a kellő arcjátékkal, s a megfelelő helyeken bájosan összecsucsorítva szájacskáját, úgyhogy a mester hangosan fölnevetett ez előadásra. — Nos, nem szép ? — kiáltá Constance nevetve, — lehet-e ennél szebbet hallani? Fogadok, hogy requiemed felényire sem lesz ily szép! * Két hónap múlt el az elbeszélt esemény után, s Geppert parkőr mindennap elzarándokolt arra a helyre, hol a »Varázs-síp« nagy szerzőjét találta s vele oly sajátságos módon megismerkedett. Órákig ült azon a padon, mely még most is, noha már elmosódva, a mester kézvonásait mutatá, s letekintett a fasoron; de az oly óhajtva várt csak nem jött. — Utójára lehet hogy nem is ő volt, — dörmögé egyik nap gyanakodólag, — s valaki bolonddá tett engem. Boszankodva kelt föl s ment tova, hogy másnap ismét elsétáljon a »Mozart-pad«-hoz, mert »ma« bizonyosan el fog jönni! — sugá neki egy belső szózat. (Vége köv.)