Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)

1875-02-21 / 42. szám

I — - Alvó szerelem. Vely E. beszélye. (Vége.) Egy óra múlva találkozhatott Osvát Elizával; a báróné finom tapintattal kerülte el, hogy ennek tanúja legyen s szintúgy óvakodott egy második találkozástól még azon a napon a Sziklai cég uj főnökével. És minthogy a gyászos háznál minden alkalomszerű szerencse- és üdvkivánat gúnyként hangzanék: minden effélének visszautasítása átalánosan kijelentetett. A Sziklai mezei lakban a napok végtelen hoszszúknak tetszettek s csak a Waldow gróf megjelenése hozott némi változatosságot az egyhangú, komor életbe. Eliza és Osvát ritkán látták egymást, a fiatal emberre hirtelen az üzletnek kettős terhe nehezült ; Eliza szobáját csak pillanatokra hagyta el. Érzéketlen némaságba volt merülve s a világ körülte közönyösnek, kihaltnak látszott. — A szerelmet önzőnek nevezik, — mondá a gróf egy nap a bárónénak s Elizára mutatott, ki majdnem érzéketlenül pihent egy támlányban, tekintetét földre függesztve — de a fájdalom még önzőbb. Ily tompa szomorúságba való elmélyedés végre a leggyöngédebben szeretőt is kétségbeesésbe vinné. Most értem már a búskomor arcot, melylyel a fiatal Sziklai a gyárban s azonkívül jár. Egyébiránt a hirtelen nyilvánult szerelem nyilatkozatai kimagyarázhatlanok és kétségesek. — Annyira kétségesek, — téve hozzá tréfásan a báróné, — hogy némelyek szinte ingadoznak a rózsabimbó s a teljesen kifejlett virág közötti választásban. — Kegyetlen, — viszontó bánatos arccal a gróf, — hát van-e ember, ki ne tévedne ? de az ég szelleme őrködik az ily tévedők felett. — A gróf ekkor a szép fehér, gyönge kéz fölé hajolt. A báróné egész gyöngédséggel fordította felé ragyogó szemeit. — Teljesen feloldozom önt minden apró balgaság alól, melyet Amor isten rovására elkövetett, mielőtt Viktória az ön szivének uralkodónője lett volna. Mert szabad föltennem, hogy az ön keblében ezt a nevet megérdemlem. — Ez az én igazi szerelmem, — mondá a grófajkaihoz vonva jegyesének finom ujjait. —Osvát és Eliza nincsenek már jelen, nagy örömére a bárónénak, kitől Eliza mégis csak meg szokta kérdezni, hogy mi volt az érdekes társalgás tárgya. Már csak három nap van hátra, az egybekelésig — a kettős menyegzőig, mert Waldow gróf igen türelmetlenül várja, hogy várúrnőjét végre a Waldowok ősi fészkébe vigye. A Sziklai-villa körül, mely kissé távol esik a gyári épületektől, nagy élénkség uralkodik. Zöld fenyügalyakból és fris lombokból egész hegyek emelkednek s szorgalmas kezek díszkapukat, diadalíveket emelnek. Habár a lakadalom zajtalan s minden pompa nélküli lesz is, a derék munkások mégis ki akarták mutatni tiszteletüknek s vonzalmuknak jelét elhalt szeretett uruk leánya s az uj főnök iránt. Bent a házban pedig alig volt jele a közelgő jelentékeny ünnepélynek, csak a báróné vonásain terült el a csöndes boldogság kifejezése. Waldow gróf és a báróné az erkélyen ülnek. Már alkonyodik s a nap utósó sugarait hinti az őszies színben tarkáló kertre. Osvát véletlenül összetalálkozott Elizával a nagy üvegház mellett s együtt mentek Eliza kedvenc helyéhez, egy szomorúfűzágaktól egészen befedett padhoz. A kis dombról, melyen ez áll, kellemes kilátás van a távol eső hegyekre, a tóra s majd jobbra a gyári épületekre. Az összes épületek, a szabályos sorban épített munkáslakókkal már magukban is egy kis várost képeznek; a környéket a gépek egyhangú moraja s a kalapácsok szabályszerű tompa kopogása tölti be. Az üvegházból szép narancsfák mosolyogtak a jegyesek felé, ezeknek kellett vala a szobák s a kis kápolna díszítésére szolgálniok. A kertészlegények derűit arccal, vig dalok kíséretében végezték munkáikat. Osvát nem titkolhatott el egy fájdalmas mosolyt, midőn látta, hogy Eliza nagyot sóhajtva fordult el. — Csak itt, munkásaink közt uralkodjál magadon, — köré az ifjú alig hallhatóan s a leány megértette őt. — Kern magamért szomorkodom én, Osvát — mondá Eliza, mikor a munkások köréből eltávoztak. Te miattad szenvedek pokoli gyötrelmeket s nem tudok magamnak megbocsátani. — És pedig hát hiába kínzom magamat, belátom, hogy máskint nem tehettem. Ha eszembe jut atyám utósó kérő tekintete, akkor tudom csak, mikép ebben az órában megint csak azt tenném, hogy a nyugodt kifejezést lássam a szeretett, halálra vált arcon. Osvát összefont karokkal dőlt a szomorúfűzfa törzsére s úgy nézett Elizára. — Oh, bár meg tudnám szabadítani mindkettőnket, ha lehetne — de te magad sem akarhatod ezt. Akkor, midőn tőled megvetve eltávoztam, azt hittem, hogy a világon a legroszabbat éltem át — én esztelen ! Most megkötött kezekkel még százszorta többet szenvedek. Minket már csak a halál oldozhat fel! Eliza szokatlan félelemmel tekintett jegyesére. — De mégsem, — mondá az — te szegény galamb , nem akarlak téged még szerencsétlenebbé tenni. Légy nyugodt, semmi kölcsönös szemrehányás ; gondold meg, hogy rajtunk kívül még sok ember van a kiktől a boldogság megtagadtatott. Gyöngéden megszorítja a remegő leány kezét s útját a gyár felé veszi, honnan egy munkás siet eléje. Gyors kézmozdulatoktól kisérve váltanak néhány szót. Osvát arcán zavart félelem jele mutatkozik, majd Eliza felé fordul, kalapjával köszönget s kettőztetett gyorsasággal siet a korommal lepett ember után. Eliza követi őt tekintetével. Fölülről integetnek az ifjú felé s még több munkás siet elébe. De az csak haladt gyorsan az áthajlásig, hol aztán eltűnt Eliza szeme elől. Ebben a pillanatban megcsendül a kápolnában az esti harangszó; hangja mint kiengesztelő, megnyugtató szózat cseng Eliza füleiben; akaratlanul, ösztönszerűleg szive fölé kulcsolja kezeit — ekkor iszonyú roppanás rázkódtatja meg a levegőt, százszoros viszhangtól kisérve, melybe emberi, fájdalmas jajkiáltások vegyülnek. Eliza fölegyenesedik s rémülve néz körül. Fent a magaslaton, hol Osvát eltűnt szeme elől, vastag füstfellegek, majd lángoszlopok emelkednek fel, kődarabok csörögnek alá s a magasan felnyúló óriás kémény nem látható többé. — »Csak a halál oldozhat fel minket!« nem ezek voltak-e utósó szavai, s mily komoran búcsúzott el még a távolból is ? Eliza hevesen égő halántékaihoz kap. »Nem, nem, az nem lehet, annak nem szabad megtörténnie! örökre elbúcsúzott volna? — Nem. Nekem még látnom kell őt, hallanom kell hangját, megfogom kezeit — s egybekelésünk napja mily közel van ! A halál nem fog minket elválasztani, Osvát! inkább egyesítsen!« — Azzal fut előre az utón, melyen az ifjú távozott, majd az előrohanó munkások tömegében áll, kik a füstölgő romokat körülvették. »Segítség! Mentsétek meg őt! —kiáltja kezeit tördelve — vagy mondjátok, hogy nem halt meg!« — A tömeg szétoszlik s Osvát a remegő leány elé lép — Eliza, — mondá megdöbbenve s megfogva remegő mátkájának karját — szerencsétlenség történt a gyárban, de emberi élet nem esett áldozatul. Eliza nem hallja ezeket a szavakat, eltávolítja magától Osvát kezeit s lábaihoz omolva rebegi: — Osvát, én szeretlek téged, csak most tudom, mennyire szeretlek ; a halál, az a gondolat, hogy téged elvesztelek, adta ezt érzésemre. Osvát én meghaltam volna veled, szánakozzál rajtam. E hirtelen kitörő érzelemnyilatkozat megtörte, ájulttá tette Elizát. Nem látja Osvát arcán az örömre ragadtatés boldog kifejezését, nem érzi ajkain annak forró csókjait. — Osvát senkire sem hagyja kincsét, hű keblére szorítva, mint egy gyermeket viszi a lakba elájult menyasszonyát.* A fiatalok most újólag az erkélyen állnak s boldogan nézek a csillagos éjbe. — Hogy ébredt fel alvó szerelmed, Eliza ? — kérdé Osvát, a fiatal hölgynek örömtűl nedves szemeibe tekintve. — Győztesen, mint hős, vagy gyorsan, gyújtva, mint villám? — Eljött gyorsan, győztesen — de ez igazán csak felébredés volt. Hiszen itt volt az már régóta szívemben, csakhogy én nem sejtettem s nem akartam megérteni szózatát. Hogyan jött ? Kedvesem, azon ne vitázzunk többé, most csak az legyen egyetlen gondolatunk, hogy fölébredt, itt van s itt marad mindvégig ! Milesz Béla. 180 Folytatás a mellékleten. Tárca farsang után. (A táncról. — A jövő bálok részvényes történészei. — Szimandli klik. — Egy harmincezer forintos savanyú szőlő. — Egy batyu-bál. — Báltudósítói mizériák. — Parlamenti füzértánc. — Lelépő előtáncosok.) A magyar »tánc,«a német »Tanz«, a francia »danse« mind egy eredetűek. Melyik mégis az eredetibb? nem tudjuk. Táncsics Mihály bizonyára a »tánc«-nak adná az eredetiséget, magvát talán a »tánz«-orit gyökében keresve, mivelhogy a tánc csakugyan majd mindenkit eltántorít. Voltak és vannak azonban nem-táncos népek is, mint hajdan a rómaiak, jelenben pedig a törökök. Cornelius Nepos fölemlíti a hős Epaminondás életrajzában, hogy Thébének e jeles fia a komoly tudományok mellett ifjúságában a tánc- és fuvola-tanításával is foglalkozott, míg a római patríciusok a szépművészet és kedélyesség e foglalkozásait méltóságuk alattinak tartják. A törököknél csak a kerengő dervisek űzik a táncnak önmaguk körül való forgásait. A hosszas török uralom idejében, akár komoly és kegyetlen uraik példáján, akár kényszerű rabszolgaságuk szomorú érzetében magyar kálvinisták még lakodalmaik alkalmával sem zenéltettek, se nem táncoltak. Még egy fél századdal a töröknek hazánkból kiutasítása után is, a dunántúli kálvinista prédikátorok eltiltották a lakodalmi vigságot, melyet a násznagyok úgy játszottak ki, hogy pápista vendégeket is hivtak, kiknek kíséretében a dudás és hegedűs mintegy magától előteremtvén, hitfelekezeti különbség nélkül táncra kerekedett az egész vendégsereg, s a sátánnak — mikint az orthodoxia tanitá — ezen tombolással gyönyörteljes látományt nyújtván.« Tiszteletes Giczei Sámuel esperes ur, midőn 1730-ban, hivatalos körútjában ily lakodalmi dudaszó és tánc miatt Balaton-Endréd egyházközség elöljárói előtt feddeznék, egyik vakmerően igy válaszolt : »Hiszen nagy tiszteletű uraimék is táncolnak.« Mire a kissé meghökkent esperes igy válaszolt: »Ne a rosz példát, hanem a törvény útját kövessétek.« Pedig hát Dávid zsidó király is, kinek zsoltáraira (de nem kalandjaira) untalan hivatkoztak a tiszteletes urak, hárfázott és táncolt. A félvad indiánok, kik néhány év előtt Észak-Amerikából a »nagy tavon« keresztül Londonba jöttek, tiszteletük nyilvánítása mellett ősi táncukat is bemutatták az ő »anyjuknak«, Viktória királynőnek. Mily nagy lesz majd Khinában a nőmbillió, ha egyszer ez eltörpített lábú hölgyek is megismerkednek az európai fiatal hölgyek és az indiai bayaderek táncával. Tárcámn e néhány elöljáró pontja amaz adatokhoz toldandó, melyekkel közelebbi táncos tárcaíróink álltak elő. A bálbaletinek kronistái pedig, kik egyedül és szárazon annak följegyzésére szorítkoztak , névszerint kik és mily ruhában díszelegtek a bálokban, most a farsang befejeztével, statisztikai adatok gyűjtésére lennének felszólítandók, hogy t. i. a tánctermek csataterein hány uszályfoszlány maradt, a keblekben hány szív kapott könnyű vagy nehéz sebet, a boltokban és szabóműhelyekben hány kontó maradt ihetetlenül ? Ezek a mostani báltudósítók, mikint a középkori száraz krónikások, eléglik a puszta nevek és öltönyök leírását, mert sok helyen a hölgyek igényei sem nagyobbak még most, mint hogy nevük és öltönyük a hírlapokban megörökíttessék. El van az asztalfiókba téve gondosan a hírlapi tudósítás, melyben az utókornak értésére adatik,hogy a bájos Vilma kisasszony minden szivet meghódított legelső báli megjelenésével. (Ezért a báltudósító kétszer volt már Vilmáéknál ebédre hivatalos.) Öt évig pihent már ez örökre szánt hirdetés az asztalfiókban, midőn az e dicsőítés dacára is még mindig hajadon Vilma, türelmét vesztve, maga dobta be a kandallóba az egyszer oly' kedvesen fogadott báli kitüntetést. A bálok történetírói különben még csak ezután teremnek. Megérhetjük, hogy még konzorciumok is fognak alakulni egy-egy nagy bál történelmének megírására. Akkor lesz majd csak a »Karnevál«-nak igazi naplója. Már néhány nappal előre értesítik a városi nagy világot a történendő nagy dolgokról. Az esti lap egész a szétpattanásig feszíti a kíváncsiság húrjait. A belépti jegyekkel együtt kiosztják a »Tájékoztatóit, szünóra alatt az addig lefolyt események rajzát, a hősök és hősnők dicséretével; a reggeli lapban rendkívüli mellékletül a bálkirálynők fényképeit, mely persze nem fog ingyen járni, mert a bálkirálynők fizetnek húsz forintot, (felülfizetések köszönettel fogadtatnak,) a bálhercegnők tizet, a bálgrófnők hatot, a többi leányzó kettőt-hármat. Aki nem fizet, annak jaj. A báltörténelmi részvényes társulat bizo-