Fővárosi Lapok 1875. március (49-72. szám)
1875-03-28 / 71. szám
Vasárnap, 1875. március 28. 71. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................9 frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. A lap ára: évnegyedre négy forint, félévre nyolc, egész évre 16 forint. A posta utalványok és pénzes levelek e cim alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Egy óhajtás. Zajong az érzés kedelemben, Mint tél múltával a vizár, Midőn a bércen száz eret nyit A fagyolvasztó napsugár. De hogyha dal medrébe zárom A tomboló vad elemet, Lehömpölyg gyenge habveréssel, Viharzó hullámzás helyett. Óh érzem, ajkam hangja gyarló Elzengni mind, mi bennem él, Mi lelkemben gyorsszárnyu orkán, Dalomban lomha röptű szél. A szenvedélyek viharának Lankadt viszhangja csak dalom, Dúló gyötrelmek jajgatása , Erőtlen sóhaj ajkamon. Am legyen, amit sorsom rendelt, Nyugodt lélekkel hordozom, A gyenge húrt túl nem feszítem Szelíden hangolt lantomon. Csak egyszer, egyszer önts dalomba Erőt s hatalmat kegyes ég ! Elzengni méltón honszerelmem, Mely bennem örök lánggal ég. Csak egyszer, egyszer hadd leheljem Dalomba egész lelkemet, Lángoljon benne hála, hűség S imádó, áldó szeretet. Csak egyszer gyújtson szivet, lelket, Mit ihlett ajkam elrebeg, — S némuljon el a lant örökre, Méltóbbat már nem zenghetek. Torkos László: A szerencse kereke. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) A múltak emléke kimondhatlan keserűséggel özönlött át újra meg újra keblen. — Azt mondta, hogy szeret engem és férjhez ment máshoz. Mi az egyéb, mint hogy eladta magát. Neki szabad volt azt tenni, mert megrontott vele engem ; leányának nem szabad, mert megmentene vele. Dühében letépte nyakáról a kendőt, a gallért, végig szakította ingét, s körmeit belevágta mellébe, hogy a vér lecsorgott ujjain. Dühöngött, mint valami tébolyodott. Kifáradva dőlt végre a székre, s újra át kezdte járni testét a hideg borzongás. Lefekszik, gondolta magában. De aztán mintha valami belső tűz zaklatta volna, újra fölugrott s kalapját nyomta fejébe. Ostobaság lefeküdni most. Mulatni megy. Hisz ez pompás nap. Ma megszabadult az asszonytól és a gyerekektől. Hajrá! most kezdődik csak az élet. Tántorogva ment. Az inas bámulva és ijedten nézett utána. A házmester és felesége megcsóválták a kapuban fejüket. Komáry Lőrinc úr megállt az utcán. Olyan bedúlt volt a feje, olyan homályos. Alig tudta, hogy hát sajátkép hová is készül. — Igaz, mulatni, — dünnyögő magában. — De hát hová ? Most egyszerre lázasan kezdett lüktetni vére újra. Hová ? valami rongyos lebujba, ahol a nép söpredéke mulat, részeg csavargók és zsebmetszők közé. XVII. Néhány nap múlva végkép eltűnt Komáry Lőrinc Budapestről. Vagyoni állapota a legnagyobb ziláltságban maradt hátra. A csőd azonban, mely ellene megindíttatott, sokkal kedvezőbben végződött a hitelezőkre nézve, mintsem az első pillanatban gondolták volna. Az értékpapírok, melyek a csődtömeget képezték, Komáry Lőrinc eltűnése óta újra emelkedni kezdtek s minden hitelező csaknem egészen kielégíttetett, alig szenvedtek valami csekély veszteséget. Hanem Komáry Lőrinc azért mégis eltemetett ember maradt. Hitele, neve oda lett; itt nem kezdheti többé újra s nincs is mivel kezdenie. Legjobban tette, hogy végkép eltávozott. A köztiszteletű úriemberek, kik azelőtt kezét szorongatták, most nem ismernének többé rá; akik oly sokat ebédeltek nála, most hátat fordítnának. A tisztességes ember megiszsza az ilyen szédelgőnek is a borát, megeszi a pecsenyéjét, de nem vállal el egyéb közösséget. Aki legjobban hizelgett neki hajdani most az tör fölötte legkeményebben pálcát. Szégyen, gyalázat, hogy ilyen derék férfiakat kompromittált, így higgjen még az ember valakinek. Micsoda vakmerőség volt annak a kalandornak betolakodni a tisztességes társaságba! Megérdemelte, hogy ilyen véget érjen. De még ilyenebbet érdemelt volna meg! Hallatlan volt a sok derék férfiú megbotránkozása. Nem találtak szavakat a megvetés kifejezésére, melyet a bukott szédelgő iránt éreztek. A városházán, a tőzsdén, mindenütt nagy volt a fölháborodás. Jestelesz és Pinkelesz urak esküdöztek, hogy leköpik, ha még egyszer a tőzsdén megjelen. Elnevezték csalónak, tolvajnak, járdakoptatónak. Aki semmit sem vesztett, az kiabált legjobban. De nem üldözte senki a szökevényt. Nem volt rá semmi ok. Nem is keresték, hogy hol jár. Némelyek azt mondták, hogy Amerikába ment, mások azt állították, hogy Bécsben lappang. Látták is nagyon elhanyagoltan, kopottan. Ki tudja, miféle vagabund életet folytat ? Csavargó lett, ami azelőtt volt. — Hát a családja, hát az a szép feketeszemű leány ? — kérdezgette egy pár fiatalabb börzsáner. Arról nem tudott senki semmit mondani. Talán Roll Szidor tudott volna. Mert valahányszor emlegették, mindig összehúzta szemöldökét s oly fenyegető szemeket vetett a fecsegőre, hogy az rögtön elhallgatott. úgy suttyomban beszélték, hogy a bankár úr nem ok nélkül jár egy idő óta oly sűrűn Bécsbe, anynyit bizonyosan tudnak,hogy a bankár ur kutatásokat tett a feketeszemű szép leány föltalálása végett s ha Roll Szidor kutatásokat tesz, nem teszi hiába. — Hát annak a leánynak a vőlegénye? Az a gyámoltalan fiatal ember, a ki úgy kihagyta magát fosztani ? — Csak van esze a leánynak, hogy azzal az emberrel kezdjen még valamit ? Csavargó lett az is, lump. Mikor az egyik hivatalból kicsöppent, a mamája és a nénikéi bedugták megint valahová, hanem ott sem maradt. Fölszaladt a leány után Bécsbe. A nénikék kétségbe vannak esve, a mamája összekucsolja a kezeit. — Na, visszahozzák megint az eltévelyedett báránykát, nem kell félteni. A mamája majd megint megmosdatja, felöltözteti s ismét bedugják valami hivatalba. — Meglehet. Az olyan emberkék számára mindig van hely. Bizonyosan találnak neki menyasszonyt is, aki egy kis pénzt hoz a házhoz, azzal aztán rangirózzák, rendbe hozzák az ügyeit teljesen, a mama gondoskodik jó meleg paplanokról, a feleség háló sapkáról és szarvakról, és minden reggel behozzák neki még az ágyba kávéját s a nap többi részén muzsikálhat és pingálgathat. — Na, és a feketeszemű leány Bécsben ? — A feketeszemű leánynak lesz esze s Roll Szidor nem jár odafönt hiába. — Azt mondják, hogy komolyan feleségül akarta venni. — Ej dehogy! Az emberek sokat mondanak. — Azt mondják, hogy már egyszer elkövetett ilyen hóbortosságot. Nőül vett valami vándorszínésznőt vagy táncosnőt. — Kötéltáncosnőt. Én is hallottam. De ki tudja, igaz-e. Olyan hihetetlen. Az emberek sokat összebeszélnek. — Persze, hogy igaz. Azt mondják, hogy most halt meg nemrégiben valahol Spanyolországban. — Dehogy. Én azt hallottam, hogy Poroszországban. — Lehet. Azt mondják, hogy német volt. — De hát nem láttunk sem parté-cédulát, sem gyászt a Roll Szidor kalapján. — Mit gyászolna ? Nem éltek együtt. Roll Szidor szívesen elküldte volna már rég a más világra. — Na, na, nem jó az olyasmit tréfából sem emlegetni. — Nem ám. Úgy is furcsákat suttognak az emberek. — Furcsákat ? — Nem akarom tovább adni. Azt mondják, az asszony mérget vett be. — Hám. — Úgy mondják. Excentrikus személy volt mindig s félt az öregségtől és betegeskedéstől. — Az öregségtől ? Hám. — Írhám. XVIII. Bécs egyik távol külvárosában egy szegényes, de tiszta szobácskában két nő varrogat megfeszített szorgalommal. A fiatal leány néha lankadtan ereszti le kezét s melléből egy elfojtott sóhaj emelkedik föl. Az anya egyforma csöndes marad. Sápadt arcán az a sajátságos szomorú nyugalom és ihletség tükröződik, mely azoknak sajátja, kiknek élete folytonos önfeláldozás. Egyszerű ruhába öltöznék mindketten. Ki ismerné föl e ruhában Komárynét és leányát; ki ismerné föl a ki látta őket egykor csillogó toiletteseikben? A csöndes, szomorú asszony ugyan mit sem változott, de a ragyogó szép leány elvesztette arcának üde szinét; sápadtabbnak, hervadtabbnak látszik. A szegénység, melybe visszatértek, nyomokat hagy az ifjú leány szép arcán! A csöndes, szomorú asszonynak könnyebb hozzászokni; ő életének nagy részét szegénységben töltötte. Csak mint valami álom, tűnnek föl előtte az évek, melyeket a gazdagság ölében, fényes termekben töltött. Ah, bár igazán csak álom volna! De minduntalan megjelenik egy sötét alak, aki emlékezetébe hozza, hogy mindaz nem volt álom. Egy rongyos korhely, csavargó, aki részegen, tántorogva megjelenik néha e küszöbön s a ki férjének nevezi magát. Az asszony iszonyodva húzódik félre. Úgy tűnik föl neki, mintha egy förtelmes maszk jelennék meg. Eltorzult vonásai oly ismerősek és mégis oly idegeneknek látszanak. Ez ugyanazon arc, mely ifjúkori ábrándozásaiba szövődött és mégsem az. Minden vonása a régi képre emlékeztet és még sincs egy vonás sem benne a régiből. A szegény nő eltakarja arcát. Ah, ez volt tehát, ez az undok kép, az ő szive választottja egykor! Erre gondolt óhajtva és könyezve az ifjú leány, ennek emlékét őrizte szivében, midőn távol idegen országokban járt és ezért imádkozott minden este, mig férje, az öreg becsületes hivatalnok, nyájasan bólintgatott fejével. (Vége köv.)