Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)
1875-05-30 / 121. szám
szinte hajlandó voltam magamra alkalmazni, a mit boldogult napam, egy Forbin-Mandols leány, a báró atyjához fijhezmenetele után, nagybátyjának a bibornoknak irt: »Én oly fészekben lakom itt, ahol sasok ülnek a nyakamon s egész kényelemmel beleharaphatok a holdba.« Ezt mondva nevetett s leült zsöllyeszékére, helyet mutatva nekem maga mellett, mig kis kutyája, mely még egyre mormogott rám, fölkapaszkodott az ölébe. A bárónő kis, csinos, fiatal asszonyság volt, ki első pillanatra fiatalnak látszott, noha már az életnek árnyas oldalára ért. Öltözete, ha nem is a legutósó divat szerinti volt, igen jól illett szabályos termetéhez ; pirosító és rizspor egy szép családi kép örökös üdeségét kölcsönzők neki. Mint előkelő nő, a szélfodros szoknya kényelmetlen gépezetét viselte, mely egy roppant lószőrdudorra volt feszítve s a mesésen magassarkú cipőben rendkívüli könnyedséggel járt-kelt. Én mindez észlelődésemet csak futólag tettem. Képzelőtehetségem rendkívül igénybe volt véve, s szivem sokkal inkább föl volt gerjedve, semhogy a főgondolatoktól másfelé csaponghattam volna, minden pillanatban körültekintgettem, ama reményben, hogy most már majd belép Malpeire kisasszony, de nem mertem kérdezősködni utána, sőt még a nevét sem bátorkodtam kimondani. — A báró vadászaton van, mint rendesen, — monda a bárónő, — azonban már nem sokáig maradhat kint; eközben némi frisstőket hozatok önnek, egy kevés bort, nemde, és hideg pecsenyét? Vagy talán egy pohár cukros vizet ? Én megköszöntem figyelmét, de ő nem tágított. — Majd kávézni fog velem, — folytatás — egy csésze kávé mindenkor jól esik. Bonnet kisasszony! Hozza elő a kis terítéket s csöngessen forró vízért. A komorna egy asztalkát tett úrnője elé, melyen két gyertya, közé egy rózsafa-szekrénykét helyezett. Malpeire asszony megnyitá e díszes kis bútort, melyben, kék bársony szakaszokban cukorszelence, kávés ibrik s egy pár sevresi porcellán csésze rejlett, — azok, melyek most ott a kandallón állanak. — Oh, — susogám, hondokomat tenyerembe szorítva, — mindig effélét gondoltam én! Az őrgróf rám tekintett, mosolygott és tovább folytatá : — Mikor a kávé elkészült, maga Malpeire aszszony töltötte meg mindenik csészét s az egyiket átnyujtá nekem, mig a másikat maga elé vonta s igy szólt : »Bonnet kisasszony, jelentse leányomnak, hogy várom őt; semmit egyebet, — értette-e?« Én remegtem, és mit sem szóltam. A báróné mosolygott zavarom fölött s csaknem gúnyosan mondá nekem : »Ha leány volna ön, még csak hagyján.« Aztán pillanatnyi hallgatás után komoly hangon tévé utána : »Leányom nincs előkészítve ennek a megérkeztére. Ne csodálkozzék rajta, ha mindjárt eleintén nem úgy fogadja önt, a mint érdemli.« — Én még semmiféle érdemet nem szereztem, — viszonzom élénken; — én csupán remélek; remélem, hogy majdan a számomra kijelölt boldogság napjaiban fogok kegyed előtt érdemet szerezni. Csaknem ugyanabban a pillanatban lépett be Malpeire kisasszony a szalonnak egy a nagyteremmel átellenbe esett ajtajával. Hallottam őt könnyed léptekkel közeledni. Amint azonban engem megpillantott, hirtelen megállott, sőt úgy tetszett, mintha viszszafutni szeretne. Anyja nyilván észrevette e habozást, mert fölállott s kézen fogva közelebb vonta, nyájas hangon mondva : »íme, uram, ez leányom, mondhatom nagyonvad leányka. A magánynak, a melyben élünk, tulajdonítható ez; de azt hiszem, szeretetreméltó lesz ő, mihelyt kissé szót fog e világban tekinteni.« Én néhány nyájas szót dadogtam, melyeket Malpeire kisasszony csupán maga meghajtásával viszonzott. Aztán komoly arccal, hideg, csaknem büszke magatartással ült le. Valószínű, hogy ama vad modor, melyet anyja ép előbb mentegetni iparkodott, a túlzásba vitt zárkózottságba ment át, mintha csak az lett volna törekvése, hogy ő egyátalán meg ne szerettesse magát. Azonban egész lényén annyi báj ömölt el, hogy mindenki ellenállhatlan vonzalmat érezhetett iránta, látszólagos közömbössége dacára is. E kép, melyet ön most itt lát, csak csekély fogalmat nyújthat ama szép teremtésről. Ugyan melyik ecset adhatta volna vissza arcának üde színét, tekintetének elragadó tüzét s igéző mosolyát ? Ő valódi csodaszépség volt; birtam az ellenállhatlan vonzerővel, mely az első embert elcsábitá s még a kígyót is megbűvöli vala, ha ez halandó agyagból van gyúrva. Engem egészen elvarázsolt ennyi báj; szivem fölindulása oly nagy volt, hogy lelkemet egészen legnyűgözve érzem; valóban, azon este, melyen először érzem, hogy halálosan szerelmes lettem, nagyon ügyetlenül viselhettem magamat. Malpeire asszony nagyon lassan szürcsölte kávéját s a társalgásnak csaknem egyedül ő adott lelket. — Édes szivem, — szólt leányához, futólagos szemlét tartva ennek ruhája fölött, — te nekem épen nem tetszel e karton reggeli pongyoládban és sarkatlan cipődben. Miért oly simák fürteid és miért nincsenek behajporozva ? Mindjárt észre lehet venni, hogy Bonnet kisasszony téged ma nem fésült, borzasztóan el vagy hanyagolva. — Valóban, édes mamám? — kérdé Malpeire kisasszony s egy átelleni tükörbe pillantott, melyben én már egy negyedóra óta szemléltem szép, szőke, hanyag és göndörített s egy teknősbékahéj-fésűvel öszszetartott haját, csaknem átlátszó, finom bőrét s gyönyörű termetét, melyet egy kék, virágos karton mellényke csak gyöngén fűzve födött. Mihelyt tekintete a tükörben az enyimmel találkozott, elforditá fejét, oly kifejezéssel, mely inkább zavart, mint ijedtséget árult el. — Legyen ön elnéző, leányom pongyolaöltözéke miatt, — folytatá Malpeire asszony, miközben hozzám fordult. — ő nem tudta, hogy nekünk ma vendégünk lesz, mert különben esti toiletteben jelent volna meg. Én, igaz, szeretném, ha rendesen több gondot fordítana öltözékére, de e tekintetben nem bírok vele. Ő azt állítja, hogy sarkatlan cipőben is lehet járni. — A kisasszonynak van is abban némi igaza — válaszoltam; — nekem legalább úgy tetszik, hogy nagyon bajosan lehet ily magassarkú cipőben, mint a kegyedé, bárónő, az egyensúlyt föntartani. — Épen nem, — viszonzá a nő élénken, — az egész csak szokás dolga; én egyetlen lépést sem tudnék tenni a szobán kívül az én szattyán papucsomban, ■mig e csinos cipőkben oly könnyeden lépdelek. E szavaknál kinyujtá piciny lábát, melynek különc meze csak a nagy lábujjal engedte a földet érinteni, s finom fehér juhbőrrel bevont magas fasarkait összeüté. — Ily cipőkben táncoltam én — tévé sóhajtva utána — a Richelieu-palotában egy hallétben, pásztornői öltözékben; de ez már régen volt! Aztán az enyelgésből egyszerre komolyabb eszmékre tért át. — Mégis csak rettenetes az, uram, igy élni, mint mi itt, távol minden társaságtól s úgyszólván minden érintkezés nélkül a világgal! Soha sem voltam képes a száműzetés elemét megszokni. Midőn e vadonba költöztem, meg sem álmodtam, hogy örökre itt kell maradnom. Elkülönzöttségemet s az unalmat csak tűrtem, mert fiatal valók. Hiszen még oly sok szép idő volt előttem s azt hittem, még mindig elég részt vehetek a világban s gondtalanul engedtem tünedezni az éveket és ifjúságomat. Kérjem maga a jóság és szívesség. Noha nekünk eltérők a vágyaink és bár ő itt nagyon elemében van, mégis szívesen visszavitt volna Párisba. Minden év tavaszán és őszén utazást tervezgettünk, de nekem Sok gyermekem volt s valahányszor el akartunk utazni, mindannyiszor akadályozva valók. Ha nem sikerül e termet berendezni akképen, mint ön látja, s ha a szegény Bonnet nincs körültem, azt hiszem, meghaltam volna az unalom és a Párisba való sóvárgás miatt. (Folyt, köv.) Nézhi Mihály. (Szül. 1819. jun. 12-én , 1875. május 29-é...1 (K.) Egymást éri a gyász. Tegnap délután a hazai szobrászat leggeniálisabb képviselőjét temettük, s pár órával előbb a nemzeti színpad egyik legeredetibb genreábrázolóját vesztettük el. A nemzeti színházon is ugyanakkor tűzték ki a gyászlobogót, midőn Izsónak mentek megadni a végtisztességet. A »népszerű »Réti koma« sincs többé. Kilenc havig küzködött szívós szervezetével a halálos betegség, mígnem tegnap délután fél négykor teljes erőt vett porhüvelyén. Benne a legsajátszerűbb egyének egyike tűnt le a nemzeti színház és az élet színpadáról, ki színésznek, embernek egyaránt originális volt. Egész élete tele furcsasággal, sajátos ellenmondásokkal, nagy életkedvvel és különös nézetekkel. Az, aki őt legjobban ismerte, Szigeti József volna csak hivatva megírni jellem- és életrajzát, s talán meg is fogja írni, mivel régi pajtása volt és mivel mint költő sok hálával is tartozik a »Vén bakancsos« ábrázolójának. Mi, kik nem éltük vígan vele világunkat s csak futó találkozásokból ismertük, legfölebb életének fontosabb adatait sorolhatjuk el. A színpadi hírnevet Rétin koma is sok sanyarúság és mellőzés után érhette el. Keserű múltja s életében, — mely nem folyt rendes mederben, — mindig sok baja volt; de tűrt mindent nevető arccal, mert kiapadhatlan kedélye és sok humora volt; de megtanulta kifigurázni saját bajait, még a halálos betegségét is. Akkor lett csak vége, midőn ez a kedv elhagyta. Akkor már élve is a halál fia volt. Ő 1819 június 21-én Debrecenben született. Szüleiről biztosat nem írhatunk, azokról ő nem igen beszélt. Eleintén a nagyváradi katonai intézetben tanuit, de aztán a debreceni kollégiumba ment. Már gyermekkorában szeretett társai közt színészkedni, mióta a László jutalmára adott »Bűvös vadász«-t látta. Iskoláit végezve, pap akart lenni, miután mint nagydiák papolgatott is már néha. De más gondolata támadt s az ügyvédségre készült. Kér úgy volt azonban megírva a sors könyvében, hogy ügyvéd legyen. Patvarista korában Nagyváradon Megyerit kétszer látta játszani a »Veres köpönyeges «-ben és a »Ligeti kastély«-ban s ekkor mindjárt szinészszé akart lenni, de az igazgató nem fogadta föl. Debrecenbe ment tehát 1834 őszén az Éder társulatához, hol azonban csak világosítónak használták. De egy baleset ettől az állásától is megfosztotta. Réthi ugyanis amig titokban egy elcsent szerepet tanúlt , egy a színfalak közé szabadurt vadászeb a mécsesek faggyúját megette s Éder rögtön elkergette Réthit, azért nem vigyázott. A másik évben a Fáncsy társulatához szegődött harmadmagával ; társai Arany János és Hegedűs Lajos voltak. Aranyt akkor született színésznek tartották s szerepeket adtak neki, mig Réthit csak jegyszedőnek tették. De ez állástól is elesett, midőn megtudták, hogy minden jóravaló tanulót ingyen eresztget a színházba. Később a Bálla társulatánál Nagyváradon, a Komlóssiénál Kassán, Füreden alkalmazták, de csak színlaphordozónak és statisztának; szerepet sehol sem kapott. Ez elkedvetlenítette. Egyszer Miskolcon (1838- ban az Ujfalusi társulatánál) kávés asztalt kellett a színpadra vinnie, de megbotlott, az asztalt elejtette, a kávéscsészék összetörtek, s őt magát megint elkergették. Ekkor jött Pestre. Színész szeretett volna lenni, de reményét vesztve, beállt jurátusnak. Látva azonban a régi jó színészek játékát, addig kérte Földváry alispánt és igazgatót, míg csekély fizetésre bevette a nemzeti színházhoz kardalnoknak és statisztának. Közel hat évig itt sem juthatott szerephez, csak az ügyelőséget nyerte meg. Életének fordulópontja a forradalom előtt az az idő volt, midőn Nagy Ignác »Tisztújítás«-át Szentpéteri javára adták elő. Ekkor Szentpéteri jószívűsége juttatta a »nemesek hadnagya« szerepéhez. A színháznál azt hitték: elejti, holott roppant hatást csinált vele. A közönség tapsolta s arcképe csakhamar megjelent e jelmezben. Az eddig mellőzött színész csakhamar igen népszerűvé lett eredeti, kedélyes, jóizű alakításaiért s a népszínművek megkedveltetésére lényeges befolyással volt. Azóta a népszínmű egyik oszlopa lett, s Piros Pistája, Kányai kocsmárosa, vén csikósa, vén bakancsosa, Borbócsa sat. a legtősgyökeresebb népies alakok emlékében maradnak meg. Ő minden izében ismerte a népet, tudott alakítani s bőven birt leleménynyel és a kedély fűszerével. Népszínműíróknak is sok hálás ötletet és jó tanácsot adott. Az ötvenes évek elején azt hittük, hogy ha ő visszavonul a színpadtól, lesz folytatása fiában . Csongorban, ki már tizenegyéves korában szintén jóízű eredetiséggel tudta ábrázolni a pásztorgyerekeket, de a fiúból nem lett semmi, elcsavarodott, elzüllött; atyja elfeledte úgy nevelni, hogy ember legyen belőle. A vén színész tett szert egy kis vagyonra is, de nem tudta megőrizni. Kőbányai szőllője más kézre került s csak az Orczy-kert mögötti telke, hol egy kis kunyhóban lakott, maradt meg. Onnan került a kórházba, hol pár nap előtt csinálta meg végrendeletét. A színház igazgatósága és személyzete gondoskodik díszes eltemettetéséről. Gyászlapját még nem kaptuk meg, de azt hiszszük, holnap fogják eltemetni, alkalmasint a Rókus-kórháztól. Őszinte kényet ejthetünk ama tősgyökeres hazai művész halála fölött, ki életének három utosó évtizedében annyiszor felvidámította a közönséget eredeti népjellemek ábrázolásával! 548