Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)

1875-05-23 / 116. szám

sem mulasztotta el, bármily rég volt is az, mióta a zárdai élet papi teendőiről lemondott. Mint az Alp-vi­­dékeken rendesen szokott lenni, a hegy déli lejtőjén mérsékelt, enyhe jeget élvezhettünk, mig a magasab­ban fekvő tájakon tömérdek zivatar keletkezett s az egyházkerület többi részében a hideg meglehető­sen érezhető volt. De nem is mulasztok el az elővi­­gyázati rendszabályokra vonatkozó intézkedéseket, mielőtt ama fensíkokra fölkapaszkodtunk. Marion előre ment köpenyeinkkel, egy mélyút torkolatánál várakozva ránk, mely a hegycsúcsot kettémetszé s honnan rendesen fagyos légáramlat fuvalt. Az öreg szolgáló azonkivül egy kosarat is cepelt a karján s egy átvetőt a vállán. Ebben volt a mi reggelink, meg ama jótékony adományok, melyeket nagybátyám ily módon juttatott el, a­helyett, hogy azokat egy bő­röndben elhelyezve, az általa lovagolt békés szamá­ron szállította volna. Rendesen csak rövid pihenőt tartottunk, midőn az épen emlitett tor­kolathoz jutottunk. E hely, me­lyet malpeirei szorosnak neveztek, zord és vad tájék volt, mely nekem rendkívül tetszett. A szírt, melyet az özönvíz előtti világ valamely rázkódása kétfelé­­ szakított, csaknem függélyes falakat képezett s még i­lyen kicsipkésedett kettős nyerge, mint valamely sötét koszorú tűnt ki az ég bágyadt kék színéből. E csodálatos mélyút belseje tömérdek apró növénynyel és cserjével volt beborítva, melyeknek egymásba fonódott ágai meredélyeket takartak el. Az utat a terméketlen sziklák és zöld bokrok között törték, melyek alatt az alátörő patak zuhogása volt hall­ható. Ily közlekedési ösvényt tél idején, midőn a hó a talaj minden veszélyes űrét betölte, nem lehetett használni; nyáron azonban itt árnyékban, méh- és gyepszőnyegen lehet­ járni, üde levegőt élvezve, mely a buján zöldelő mélységből fuvalt föl. Egy roppant sziklatömb zárta el a szűkút bejárását s mint előfok emelkedett ki ama fehér kőtörmelékek közül, melyek a hegy északi lejtőjét fedték. E csipkézett hegygerinc tetején, melynek ko­pasz falai csaknem függirányosan mélyedtek alá egész a faluig, a Malpeire vár omladékait lehete látni pusztuló falaival s tornyával. A mélyút bejáratánál, mihelyt odaérkezőnk, Marion jött velünk szemközt, ki minket a szirt tö­vénél ülve várt, hogy Doru Gerusacot a leszállásban segítse. Aztán kiterítő köpenyeinket, hallgatagon vál­­lainkra vető azokat s azzal, a szamarat féken vezetve, tovább ballagott. — Valóban, ennek a nőnek olyan gyors a lába, akár a strucnak, mely hét órányi távot fut meg egy óra alatt, — jegyző meg az én jó nagybátyám, sze­mével követve cselédjét. — íme már eltűnt a sze­münk elől. Annál jobb, gondolom magamban, mert hát a Marion arcát a tájkép rovására pillantom meg, kép­zelőtehetségem egészen fölháborodott eme vasárnapi díszbe öltözött alpesi pásztornő látására. Nem is csoda! Mily látványt nyújtott ő otromba saruival, ocsmány fekete szalmakalapjával ősz haja fölött, ócska karton öltözetével, melynek rövid, könyökig érő ujja alól leplezetten nyúltak alá száraz, hosszú karjai. Mikor elvesztem szemem elől, azonnal jobb kedvvel folytatom utamat; képzelőtehetségem meg­­elevenült e rideg vadonban s midőn a mélyút túlsó végére értem, mélázó elragadtatással szemléltem ama képet, mely ott tekintetem előtt föltárult. Majd át­­ellenben álltam ama sziklával, melynek tetején egy­kor a vár emelkedett. Az óriási szikla alján a kis templomot pillantáni meg s e körül rendetlen cso­­portozatban a falu házait s a templom előtti nagy tér­séget, melyet két szilfa árnyazott be. E fáknak közel egymáshoz álló törzsei annyira összenőttek, hogy egyetlenegy fát képeztek, a legnagyobbat és leg­szebbet azok közt, a­minőket csak az egész vidéken látni lehetett. A falun túl egy végtelen távlat nyílt, melyben a szem semmi egyes tárgyat nem különböztethetett többé meg, mintha valamely földrázkódáskor az egymásra torlódott földhullámzat egyszerre mozdu­latlan hullámú sziklatengerré merevedett volna. A vár romjai, melyek e zord tájkép fölött uralkodtak, tekintélyes tömeget képeztek, a­melyben a külön­böző korszakok építészeti modora még fölismerhető volt. Dom Gerusac nem mulasztá el, a­mint ott el­haladtunk, e különböző stülek sajátságait megma­gyarázni. Vélekedése szerint a fő torony már látta a római légiókat a fensíkon táborozni; a torony kör­fala a hűbéri korból eredt, míg a két elegáns szeglet­­toronynyal díszített homlokzat az újabb kor művé­szete volt. Bármikép lett légyen is, mindeme falma­radványok, melyekről a tető és ajtók hiányzottak, az enyészet szomorító hatását gyakorlák a lélekre. Koránkint kérdezősködtem nagybátyámtól Mal­peire egykori urai felől, azonban úgy látszott, hogy a tiszteletreméltó férfiú a vidék történelmi hagyo­mányai iránt soha sem érdeklődött s vállvonogatva válaszolá, hogy e nagy család történetének kutatása annyi lenne, mint a khaoszban tapogatózni; nem mintha okmányok hiányoznának erre nézve. »A saint-maurini egyházkönyvben igen becses erre vonatkozó adatok vannak — mondá, — se könyv birtokomban van. A minap esetleg egy helyre bukkantam benne, mely elvitázhatlan bizonyságául szolgál annak, hogy Perrand, a malpeiri bárók hetedike, egyike volt ama tizenhat provencali urnak, kik Bouillon Gottfriedet a szentföldre követték. Közelebb írok e tárgyban egy kis értekezést, melyet olvasás végett neked át­adhatok.« Mielőtt Ferrand, e keresztes vitéz történetének részleteit megkaphattam volna, a vidék újabb törté­netéről Marion utján igyekeztem tudomást nyerni. Midőn egyszer újra fölmentünk Malpeirere, az agg nővel a szorosnál találkoztam s a helyett, hogy ki­kerültem volna, mint máskor, bátran beszédbe eresz­kedtem vele. — Bel gyönyörű reggel van ma! — szólok. — Már ma oly könnyűnek érzem magamat, akár a zerge s a nélkül hogy legkevésbbé észrevettem volna, oly gyorsan lépdeltem, hogy bátyámat ott alant messze hátrahagytam. Megengedi-e, kedves Marion, hogy a­mig ő ideérkezik, leülhessek ide, melléje ? A nő kissé arrább húzódott, hogy helyet adjon s arcát a szokott komor kifejezéssel fordította el tő­lem s elkezdett a kosarában keresgélni s az abban levő holmit rendezgetni, valószínűleg azért, hogy ne kelljen velem beszélgetnie. Én azonban, nem en­gedtem magamat visszariasztani s tovább fűztem be­szédemet. — Jó ideje lehet már, a mióta ön ezt az utat járja, nemde kedves Marion? Nos, nem hossza­dalmas és fárasztó-e ez, öreg lábaira nézve ? — Nem, uram, — válaszolt a nő röviden s­ima száraz hangon, melyet mogorva vén asszonyoknál oly gyakran hallhatunk. Engem azonban e rövid felelet sem riasztott vissza. — A forradalom előtt, — folytatom, a romok felé tekintve, — ott fönt egy szép vár díszelgett. Ugyan, Marion, látta-e ön azt abban az időben, mikor még hajdani urai lakták ? Miután a vén nő mitsem válaszolt, hizelegve tettem utána : — Ön akkor még nagyon is fiatal lehetett. — Oly fiatal, — dünnyögé a nő, — hogy már nem is emlékezem rá vissza. Azzal fölkapva kosarát s azt átvetőt, sietve lépdelt nagybátyám felé. (Folyt, köv.) 524 Folytatás a mellék­leten. r-gmaaa-.. «in—ana——non—m—wmam A hangyák életéből. Aligha van ember, ki hangyabolyt egy vagy más alkalommal ne látott volna. De azt csak kevesen tudják, hogy ez a mit sem mutató föld- vagy törme­lékhalmaz mennyire érdekes s az emberre nézve mily tanulságos tényeket rejt. Ha szép nyári délután, a mezőn vagy az erdőn sétálva, egy ilyen igénytelen hangyatelepet fölkere­sünk s megtekintjük annak belső elrendezését , csak­hamar meggyőződünk arról, hogy nem mindennapi műépítmény állt előttünk, kisebb-nagyobb termekkel, melyeket folyosók kötnek össze,a telep építménye külön­féle emeletekre van osztva, némelyek a földben, má­sok az épület kupolájában. Belsejéből kifelé több aj­tócska nyílik, s a népes város előtt a ki- bejáró lako­sok folytonos élénkségben vannak. Nekik a bemenet teherrel is föltétlenül szabad, mert a vámot és a fo­gyasztási adót e boldog köztársaság lakói nem is­merik. De nem minden hangyafaj építi fészkét a földre. Vannak telepek a fák kérge alatt is, odvas és korha­dásnak indult törzsekben, falhasadékokban, sziklák vagy a moha között, sőt gyakran házakban is, ahol nemcsak európai, hanem néha külföldi fajok is for­dulnak elő; az utóbbiak főleg üvegházakban találha­tók gyakran, hová őket idegen növényekkel hurcol­ták be s itt azután meghonosulnak, idegen államok polgáraivá lesznek. A hangyák tudvalevőleg a falánkkal ellátott hártyaröpű rovarok egyik tekintélyes családjának tagjai. Társaságuk folytontartó, mint a méheké, s nem csupán egy­nyári, mint a poszméheké és társas darázsoké. Telepeik vagyis bolyaik rendesen csak a hibásan nemetleneknek elnevezett dolgozókból álla­nak , de bizonyos időben a legtöbb fajnál, leginkább nyár vége felé, hímeket és nőstényeket is találunk köztük. Az Európában élő nemek között kivételesen csak egy van két fajjal, melynél az említett három­­rendbeliek mellett még védők is fordulnak elő, mikint­­ a déli tartományokban tenyésző s szerfölött pusztító voltukról ismeretes termitáknál, azaz fehér han­gyáknál. A hímek és nőstények szárnyakkal bírnak, de ezeket az utóbbiak a nászrepülés után csakhamar el­hullatják, vagy pedig a fészekbe történt visszatértük után a dolgozók rágják le. A hímeket a nőstényektől azáltal lehet megkü­lönböztetni, hogy végtestük azaz potrohjuk egy gyű­rűvel, s csápjuk egy ízzel több darabból áll, fejök kisebb, vékonyabb, lábaik hosszabbak s szárnyaikat önma­­guktól soha el nem hullatják. A nemetlen (ivartalan) hangyák , a dolgozók és a védők, a fentebbi ivariaktól az által különböznek, hogy szárnyaik a középső testük, azaz torjuk felső része csupán egy darabból alkotott, míg ez a hímek és nőstényeknél öt részből van összetéve. A dolgozók pedig a védőktől jobbára csak erősebb voltak és na­gyobb fejük által különböznek. Egy századdal ezelőtt még mindenki azt hitte, hogy a dolgozók valóban ivartalanok. De a jelen század kezdetén egy hírneves genfi természetbúvár leányának, a szellemes Jurine kisasszonynak sikerült bebizonyítnia, hogy a hangyáknál épúgy, mint a mé­­heknél, a dolgozók nem egyebek, mint tökéletesen ki nem fejlődött nőstények. A hangyák rendesen ott élnek, hol maguk és ivadékaik életének fentartására elegendő táplálékot találnak. Eledelek állati és növényi részekből, cukor­­tartalmú virágok, gyümölcsök, fák nedvéből, a leve­­lészek és pirékek testében kiválasztott édes nedvből és szükség esetében más szervetlen testekből áll. A földön emelt bolyok építéséhez rendesen földet, apró fahéj, ág, levél s szalma- töredékeket s más egyéb anyagokat használnak, s míg az európai fajok telepei csak kisebb átmérőjű halmokból állanak : a forró földöv alatt a rengeteg őserdőkben, vagy ember által alig lakott vidékeken vannak nagy kiterjedésű telepek is. Malonet olyan hangyabolyról értesít ben­­■ nünket, melyet ő Guinea erdejében negyven lépésnyi távolról látott, de a­melyhez közelebb nem mehetett, mert vezetője ezt neki nem tanácsolta. Szerinte e hangyaboly gúlaalakban tizenöt-húsz lábnyi magas le­hetett s alapjánál harminc-negyven láb átmérővel birt. Stedman is Surinamban egy hat láb magas hal­mon ment keresztül, mely legalább is száz láb átmé­­mérőjű volt. Az Atta­cephalotes nevű hangya, mely Brazília és Guiana nagy részében el van terjedve, húsz négyszög lábnyi bolyokat épit. Magát a hangyát a benlakók mint nyalánkságot kedvelik s azt étkezé­seiknél sóval behintve élvezik. *) Némelyek egy telepben számosan élnek együtt, mig másoknak az állama alig áll húsz egyénből. Ez a körülmény összefüggésben áll a nőstények petefész­kének alkotásával s a nőstények számával. A telepek elkészítését és kijavítását, az ivadékok ápolását és felnevelését, a hímek és nőstények táplá­lását a dolgozók végezik, melyek a hangya-állam zö­mét teszik. Ezek óvják meg az álcákat és a bábokat a reájuk nézve ártalmas légköri befolyásoktól, midőn a hűvös nap és éjszakák, vagy nagy forróság beálltá­val azokat a mélyebb szobákba, ellenben mérsékelt meleg időben, vagy nagy esőzéseknél a felülete alatt levőkbe hurcolják. A telet jobbára álomban, vagy csöndes szender­­gésben töltik, főleg az alsó szobákban. Midőn pedig a természetnek téli, pihenő napjai már elmúltak, s isten után a föld legnagyobb jóltevője , a nap kezdi széthinteni aranyos sugarait a földre, s ék­et lehelve a szunnyadó természetbe, uj életre kelti, uj munkára hívja szerves lényeit : a nagy mindenséget miriádnyi sokaságban ellepő apró állatok között a hangyák bizonyára az elsők, melyek élni sietnek. Ekkor min­­denelőtt a boly kijavítását eszközük, s ilyenkor va­lódi öröm őket látni, miként szerzik össze az építési anyagokat s a különféle tápszereket. A­mire egy kép­ *) Taschenberg : »Was da kriecht und fliegt !« Berlin 1861. _______________

Next