Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)
1875-05-26 / 118. szám
118. szám Szerda, 1875. május 26. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Petőfi két dala, (Egészen ismeretlenek 1841-ből.*) I. Erdő szélén puszta csárda, Hej azért sietsz oda, sárga ? Fordulj vissza, szép paripám, Nincs benne már kedves babám. Csárda, csárda, gonosz csárda, Sülyedj fenékig a sárba ! Befogadtad a rosz legényt, Megölte kincsemet, szegényt ! II. Fürge méh, te bejárod a ligetet, Hogy szedhessed virágokrul mézedet ; Az én babám nem jár fűre s virágra, Helmezednél mégis édesebb csókja. Nyomról nyomra. (Beszély.) Irta Vértesi Arnold. (Folytatás.) Az ügyvéd úr haragosan bökdöste mutatóujjával a homlokát. Kellemetlen gondolatok voltak ezek és szerette volna kizavarni onnan a fejéből. Elővette az újságot, inkább olvassa azt a haszontalanságot. A napi hirek rovatában tán mégis talál valamit. — Na ez is napról-napra unalmasabb lesz. Nem történik semmi.........Lopás. .. . Öngyilkosság............ Mindig egyforma. .. . Foglalkozás nélküli, csavargók, stb. Ismerjük már.........Absolute semmi uj............. De várjunk csak! Itt mégis van valami. »Rejtélyes eltűnés.« . .. Na hát lássuk. S kényelmesen hátradőlvén támlásszékén, elkezdte olvasni: »Tegnapelőtt estefelé egy köztiszteletisen álló gazdag felvidéki birtokos, Bábolnay Mihály........... •— Hahó! mi ez ? — kiáltott föl megdöbbenve Szikszay Lénárd ügyvéd úr. — Bábolnay Mihály ? Valóban nem foroghatott föl semmi tévedés. Világosan lehetett ott olvasni a lapban: ». . . Bábolnay Mihály, Bábolnay Gerő országgyűlési képviselő nagybátyja, lakásáról, a Hungária szállodából eltávozott s máig sem tért vissza. Alapos a gyanú, hogy valami szerencsétlenségnek kellett vele történni s hihetőleg valami gonoszságnak esett áldozatául.« Az ügyvéd kiejtette kezéből a lapot és halálsápadtság futott az arcán. — Megölték! — dadogá, a nélkül hogy sajátkép tudná, hogy mit mond. E percben tökéletesen üres volt feje minden gondolattól. A váratlan , megdöbbentő esemény mintegy elkábitotta. Gépiesen lenyúlt a földre s fölvette az elejtett hírlapot; átolvasta kétszer vagy háromszor újra a rémes birt s szemei odatapadtak a lapra, mintha nem akarná elhinni a mit olvas. — Lehetetlen, lehetetlen! — suttogá. S reszketés fogta el egész testét. Oly hihetetlennek látszott az a hir. Szemei kápráztak, fülei zúgtak, kábultan, félig eszméletlenül dőlt hátra támlásszékén s csak ez egy szót suttogták remegő ajkai. — Meghalt! Meghalt! II. Jó idő eltelhetett, mig az ügyvéd kábultságából magához tért. A külső szobában, melyet csak üveg*) E két dalt Greguss Ágost szívességéből közöljük, ki hitelességükért jót áll. Eredetüknek érdekes története van. Mikor Petőfi 1841-ben a katonaságtól megválva Pozsonyban fölkereste aszódi és selmeci régi tanulótársait , mulatni óhajtott velük. Egyikök azonban azt monda, hogy neki nem lehet, mert munkát kell írnia a »magyar társaság« (önképző kör) számára. Sebaj! — monda Petőfi, — megírom én mindjárt helyetted! S azzal tollat fogott és e két dalt hevenyészte. És ezt a két dalt föl is vették a társaság érdemkönyvébe, hol máig is olvashatók, természetesen nem a Petőfi neve alatt. Eddig nem jelentek meg sehol, de az illusztrált második kiadásba a zsöngék közé bátran fölvehetők lesznek. Szerkajtó választott el, lépteket hallott; az írnokok jöttek a szokott órában. — Ah, már kilenc ? — szólt föleszmélve. Valóban kilenchez igen közel járt már az óramutató. — Nagyon megdöbbentett ez az eset, — mormoga az ügyvéd úr, mintegy önmaga előtt mentegetve magát. Most az idegen szemek közellétének tudata egyszerre visszaadta higgadtságát. Kinyitotta az üvegajtót s az irodafőnököt szólította magához. — Kovács ur, jöjjön csak. Olvasta a mai reggeli »Napló«-t ? Kovács ur, egy kopaszhomlokú, savószinű, száraz fiatal ember, füle mellé dugta a tollat. — Igenis, — felelt hidegen. — Ezt is olvasta ? — folytatá az ügyvéd, ujjaival a kérdéses újdonságra mutatva. — Igenis. — Nos, mit tart róla ? A savószinű ábrázat egyforma hideg és nyugodt maradt. — Bábolnay kliensünk volt, — felelt úgy, hogy mégis semmit sem mondott. — Több mint pusztán kliens, — viszontá az ügyvéd, — pártfogóm volt és barátom. Neki köszönhetem nagy részt állomásomat, és ha ez a szerencsétlenség közbe nem jön ... Eh, de minek beszélnénk arról! Elmúlt, vége ! Nem is arról akartam szólni, csak azt akartam mondani, Kovács úr, hiszi ön, hogy valami véletlen baleset.. . ? — Azt a körülményekből lehetne megítélni, — viszonzá Kovács úr szárazon. Az ügyvéd ur izzadó homlokát törölgette. — Nem gondolja ön, hogy nekünk mintegy kötelességünk erélyesen szorgalmazni a nyomozást. Kovács úr sajátságos fürkésző pillantást vetett vörhenyes szemével az ügyvédre. — Minden esetre, — szólt aztán hidegen. — Nekem, — folytatá az ügyvéd, — egyátalán csodálatosan tűnik föl az a dolog is, hogy az öreg Bábolnay Budapesten volt s én mitsem tudtam róla. Kovács úr másodszor vetett főnöke arcára olyan sajátságos fürkésző pillantást. Az ügyvéd ur lesütötte szemét s megzavarodva hebegé: — Valóban nem tudom, hogyan történhetett, hogy Bábolnay nem értesített ittlétéről ? Engem szokott először fölkeresni különben. Kovács úr hideg arca legkisebb csodálkozást sem fejezett ki, csak vörhenyes szemével hunyorgatott kissé. . — Nem fordult elő önök közt utóbbi időben valami harag, valami kis viszály ? Az ügyvédet bántani kezdte ez a vallatási módszer. — Nem, nem ! — felelt izgatottan ; — semmi harag, semmi viszály. — Akkor valóban különös, — viszonzá Kovács úr szárazán. Aztán kisvártatva utána tévé: — Parancsolja tekintetes ur, hogy talán tudakozódjam a kapitányi hivatalnál? — Igen, jó lesz, ha elmegy Kovács úr. Útközben, kérem, szóljon be a szállodába is. Vagy talán jobb lesz, ha én magam megyek ? — Ahogy tekintetes ur jónak látja, — viszonzá az irodafőnök szárazán. Az ügyvéd még habozott, midőn Kovács ur már kalapját vette. Ezzel el lett döntve, hogy ki menjen. Szikszay Lénárd ügyvéd ur visszaült a támlásszékbe s ott várta heves izgatottság közt irodafőnökének visszatértét. A végzetes lap még mindig ott feküdt előtte s szemei néha-néha oda tévedtek. Agyában, mely imént még oly tompán feküdt koponyaüregében, sok mindenféle gondolat keringett, izgatott képzeletének csodálatos játéka. Hová tűnhetett el Bábolnai Mihály ? Miért jött Budapestre ? S miért oly rejtélyesen, hogy nem tudósította őt. Miért szállt a Hungáriába, ahová soha sem szokott s miért nem rendes szállóhelyére, az Európába? Volt valami oka rá, hogy eltitkolja jelenlétét? Micsoda oka lehetett? Képzelhető, hogy csakugyan valami véletlen baleset áldozata lett ? De hát akkor hová tűnt volna el holtteste ? Lehet józan észszel öngyilkosságot föltételezni ? Lehet azt gondolni, hogy a Dunába ölte magát ? Miért tette volna ? Épen most, mikor szép fiatal menyasszonya van, kit egy hónap múlva oltárhoz vezetett volna ? De hát ki ölhette meg ? Hol ? Miért ? Rablók a pénzéért ? Vagy valaki hoszúból ? Még mindig e gondolatokon tűnődött Szikszay Lénárd ügyvéd úr, midőn segédje visszatért s előadta neki tudakozódásának eredményét. A kapus a Hungária szállodában csak annyi fölvilágosítással szolgálhat, hogy kedden délután, a bécsi vonat megérkezése ideje táján egy rókatorkos utazó kabátba öltözött, magas, őszes ur érkezett, ki Bábolnay Mihály birtokos név alatt jegyezetett be a vendégkönyvbe s a második emeleten a 29 számú szobába szállt, honnan estig nem is jött ki. Hét órakor bérkocsit hozatott s a színházba ment. Azontúl nem látták őt többé. Miután szerdán egész nap nem tért vissza, jelentést tettek a városházán a kapitányi hivatalban. Onnan eljött egy rendőrhivatalnok s annak jelenlétében nyitották ki a szobát. De nem találtak semmit, ami valami tájékozást nyújtott volna. A rókaprémes utazókabát, melyben a vendég jött, ott hevert egy széken. Kikutatták zsebeit, üresek voltak, csak egy fehér zsebkendő találkozott az egyik zsebében, sarkán ötágú koronával és B. M. betűkkel jelölve. Bábolnay Mihály: Ládát vagy kézi táskát vagy más egyebet nem találhattak, mert hiszen nem hozott magával semmi málhát. Ebből azt lehetett gyanitni, hogy Bábolnay Mihály úr csak nagyon rövid időt, talán csak egy napot szándékozott itt tölteni. Valami hatfélét sem találtak. De az asztalon néhány lap tiszta levélpapiros hevert, s minden arra mutatott, hogy Bábolnay Mihály úr eltávozása előtt hihetőleg valami levelet irt, vagy legalább írni akart. Ha valóban irt, ez a levél fölvilágosítást fog majd nyújtani. De Bábolnay úr nem adott át postára küldés végett levelet sem a pincérnek, sem a kapusnak, sem azt nem vették észre, hogy nála lett volna valami levél. A gyűjtőszekrény a kapu alatt áll, oda nem dobott be Bábolnay úr semmit. (Folyt. köv.) Malpeire kisasszony. (Francia regény.) Irta Reybaud Henriette. (Folytatás.) — Rég volt az? — kérdem meggondolatlanul. — Hát . . . várj csak, — válaszolt nagybátyám . — nyolcvanhétben husvét másodnapján volt s e szerint azóta harmincöt év múlt el. Azóta nem láttam többé Champaubertet, csak egyszer-máskor vettem hírt róla a hírlapokból. Mindjárt a forradalom elején kibujdosott ,s csak a béke helyreálltával tért az országba vissza. Ekkor tehetségét és hűségét megjutalmazták. A király tisztességekkel és jószágokkal halmozta el. Most Franciaország pairje és követ, s nem tudom hányféle címe és érdemjele van. Isten tartsa meg őt e nagy boldogságában; megérdemli azt. Ama gondolat, ily magas személyt közelről láthatni s neki bemutattatni, annyira elfoglalt, hogy