Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)

1875-06-03 / 124. szám

— Kedves mamája megengedte, hogy kegyedet itt fölkereshessem. Megtagadná-e ama kegyet tőlem, hogy karonfogva vezethessem vissza a szalonba ? A leányka oly arckifejezéssel hajtotta magát meg, mely sem elfogadást, sem elutasítást nem jel­zett s tovább folytatá munkáját, a nélkül hogy föl­tekintett volna. Az izgatottság miatt a neki szánt első szó sehogy sem jutott eszembe s igy zavartan, hallgatásban vesztegeltem, mely neki oly különösnek tetszhetett. Én nagyon közel ültem hozzá a padon s hogy újra belejöhessek a rendes kerékvágásba, megfogtam amaz égszínkék tafota szélét, melyet a leányka aranynyal és ezüsttel szándékozott kihímezni. E hímzést nem lehetett épen ízlésesnek tartani; mindamellett oly bámulva szemléltem azt, mint vala­mely csodálatraméltó mesterművet s miután azt ele­­gendőleg tanulmányoztam, újra egész tisztelettel he­lyeztem Malpeire kisasszony elé, kérdezve őt, kinek a számára készíti azt. — Annak, a ki azt kiérdemeli, — viszonzá a leányka, miközben munkáját ölében kitöm­té, vizsgál­­gatva, hogyan illik arra egy épen akkor általa a hím­zésre alkalmazott cafrang. — Talán valamely harcjátékról lesz szó? — tréfálkoztam. — Ez esetben, kisasszony, meg fogok jelenni a küzdtéren s mindenkivel lándzsát török, a ki csak elvitatni akarná tőlem a diadal eme jutalmát . — Azt én alig hihetem, uram, — viszonzá a hölgy mosolyogva. — És miért, kisasszony ? — kiáltok föl hévvel. — Ha életem forogna is kérdésben, sokkal keve­sebbért kész lennék azt kockáztatni, például egy szalagért vagy egy virágért, mely kegyedtől eredne. E beszédemért legott megbüntetett azzal, hogy fejét különös idegenkedéssel forditá tőlem el. — Oh, mondja, kérem, —­esengem, — mit kell cselekednem, hogy magamat ily drága jutalomra ér­demessé tehessem? — Egy csomó versenytársát le kell győznie, — szólt kémlelődő, gúnyos arccal. Én győzni fogok! — kiáltok föl teljes önbiza­lommal. A leányka újra mosolygott s nyugodtan igy szólt: — Ön még csak kísérletet sem fog tenni arra nézve. — Ki fog engem abban gátolni ? — Jövő vasárnap az itt szokásos ünnepélyt fog­­­­juk megülni, — folytatá a hölgy ugyanazon a han­­­­gon. — A környék egész fiatalsága összejő, hogy részt vegyen a játékban. Délután a férfiak küzdenek a templom előtti téren s a legügyesebb és legerősebb nyert ezt az övét. Beláthatja ön, uram, hogy ily ver­senyzőkkel nem mérkőzh­etik s hogy nekem igazam van, mikor azt mondom, hogy önnek még csak kedve sem kerekednék, tőlök e jutalmat elvitatni. Én eléggé gyarló voltam e nyilatkozatot érzé­kenyen venni s azonnal imigy válaszoltam : — E szerint, kisasszony, ez öv, melyet kegyed hímez, nemde a cin-kulcs társaságában szintén szere­pelni fog, mely, — atyjának tegnapi beszédéből kö­vetkeztetve — szintén a küzdelem pályabére lesz? Nagy megtiszteltetés afféle korcsmai ünnepélynél. S ezzel én a leánykát megsértettem és pedig mélyebben, semmint gondoltam. Ő elpirult s a bo­­szúság és elpalástolt fenyegetés hangján mondá : — Ön megveti a nép mulatságait! Az ön büsz­kesége fitymálva tekint alá a szorgalmas, egyszerű emberekre, kiknek munkája táplál minket, de türe­lem . . . türelem . . . E pillanat nem igen volt alkalmas a világra és államra vonatkozó elveim hangsúlyozására s igy csak ennyit válaszoltam : — Legyen meggyőződve, kisasszony, hogy én senkit meg nem vetek, sem le nem nézek, még a leg­alacsonyabb sorsúakat sem. Azonban, megvallom, nevelésemnek köszönhetem, hogy emide vonzódást, mig amonnan visszataszittatást érzek. — Előítéletesség! — susogá. Én erre a megjegyzésre mit sem feleltem, mivel abból hosszas vita keletkezhetett volna s csak ennyit mondtam: — Én mindenesetre kizárólag azt a világot sze­retem, a melyben élek s bizonyos vagyok felőle, hogy ez érzületben kegyed is osztozik velem, mihelyt egy­szer a hozzá hasonlók, a legszebb, legbámultabb és legtiszteltebb nők között, illető helyét elfoglalja. A leány fejét rázta erre s komoran mondá : — Soha! — Micsoda ? — kiáltok föl. — Hát nem vágya­kozik a válogatott társaságokat megismerni, melyről már eleve fogalmat kellett nyernie neveltetése foly­tán ? Hát nem akarná e magányt elhagyni, már csak azért is, hogy Párist, e nagy várost, melyet oly sokszor hallott emlegetni, láthassa ? — Nem, uram, — viszonzá ő. — Sőt minden olyastól remegek, a mi engem innen eltávolithat s csak kimondhatatlan fájdalommal válnék meg e szegény hegyeinktől. Ez érthetőleg , határozottan tett nyilatkozat nem csüggesztett engem el; valószínűnek látszott, hogy ha Malpeire kisasszony ama vén vár rej­­tekében óhajtott is élni, a melyben született, válasz­tásának még­is csak rám kellett esnie, már csak más kérő hiányában is. Azonkívül láttam a jövő viharait emelkedni, a melyek ama nyugalmas és fényes életet fenyegették, melyet én neki a külvilágban oly örömest biztosítottam volna s legkevésbbé sem riasztott el az a gondolat, hogy vele, távol a világtól, elzárva, ama várban éljek. — Meglehet, hogy igaza van kegyednek, — mondám kis szünet múlva; — igaza van, ha a nyu­galmat és biztosságot, melyet itt élvez, minden egyéb­nek eléje helyezi. Másutt mindenütt háborítólag hat­hatnának életére az események, melyektől kegyedet semmi emberi előrelátás nem védheti. Ha a forrada­lomnak gátat nem vetnek, az isten tudja, mi lesz az előkelő, szellemdús, művelt világból, melyről kegyed­nek az imént szóltam! Jobb volna a legmélyebb rej­­tekbe vonulnunk vissza, mint megérni a régi francia társasélet szétzüllését, föloszlását, melyet az új kor­mányzat már­is nagyon megingatott. A sorok meg­­ritkultak, a nemesség kivándorol vagy szétszóródik az ország belsejében. Ha Párisba visszatérek, bizony­nyal nem egy szalon lesz elhagyatott állapotban s nem egy lak bezárva. Ily körülmények közt én is könnyen elszánnám rá magamat, hogy a nagy világ­tól visszavonuljak s mint egyszerű vidéki ember zár­­kózott életet éljek. — Ön, uram ? — vágott közbe a leány hevesen. — Ugyan hagyja el! Ön úgy volna azzal, mint anyám : örökké visszasóvárogna a társaságba, a mulatságok­ba, bálokba s mindama szórakozásokat és örömeket megkívánná, a melyekhez szokva van. — Csak kegyedtől függene, hogy semmi után ne sóvárogjak vissza, — viszonzom a gyöngéd szere­tet és odaadás hangján. (Folyt. köv.) Írói tiszteletdijak. (Sz. J.) író és kiadó között a könyvnyomtatás feltalálása előtt aligha foroghatott fel üzleti vi­szony, sőt írói tulajdonjogról sem lehetett szó. Ki gátolhatta ugyanis a könyvárust, hogy egy munkát, mely Rómában jelent meg, Ázsiában vagy Afrikában le ne másoltasson és el ne adjon ? A régiek törvé­nyeiben legalább nincs egy pont sem, mely az írói tulajdonjogot szabályozta volna. Innen magyarázható az, hogy oly jeles költők is, mint Martialis és Statius, kiknek művei rendkívüli elterjedésnek örvendettek, a legnagyobb nyomorral küzdöttek. Egyes esetekben a nép, vagy az uralkodók kegye rendkívüli összegek­kel ajándékozta ugyan meg az írót, de ilyen esetek a ritkaságok közé tartoztak, így például Herodotus, midőn Athénben Kr­. e. 444-ben művéből egyes részleteket fölolvasott, jutal­­mul tíz talentumot kapott, a­mi körülbelől huszon­hétezer forintot tesz. Szintén ő beszéli, hogy Cherilus nevű samosi költőnek(Kr.e.479.),ki a görögöknek Xer­­xesen kivívott győzelmét énekelte meg, minden soráért egy aranypénzt adtak. Sokkal roszabbul járt ennek névrokona, ki Nagy Sándor kíséretében volt, s kivel a nagy király különös alkut kötött. Minden jó ver­sért ugyanis egy Fülöp-aranyat, minden részért pe­dig egy arcúlütést ígért neki. A költő beleegyezett, de rajtavesztett, mert összes verseiért csak hét ara­nyat kapott, de annál több arculütést, úgyhogy e szégyenbe bele is halt. A legnagyobb vígjátékirói jutalommal Terentius dicsekedhetik, kinek »Eunuch« című darabját Sue­tonius szerint kétszer adták elő napjában, s értte nyolcezer kis sestertiust fizettek, a mi pénzünk szerint mintegy hatszáznegyven forintot. Ismeretes az is, hogy Octavia Virgiliusnak tíz nagy sestertiust *) adatott amaz epizód minden soráért, melyben fiáról, Marcel­­lusról szól. Nem kevésbbé volt szerencsés egy szegény görög, ki Augustusnak, valahányszor palotájából ki­ment, egy magasztaló epigrammot nyújtott át. Több­szöri sikertelen kísérlet után még egy ep­igrammal akart szerencsét próbálni, de Augustus észrevévén szándékát, egy görög epigrammot nyomott a marká­­j­ba. A görög elkezdé magasztalni Augustus epig-­­­rammját, azután elővonván piszkos erszényét, néhány­­ dénárt nyújtott át a császárnak, e szavakkal : »E jutalom nincs ugyan arányban vagyonoddal, Cae­sar; de ha több pénzem volna, többet adnék.« Sza­vai átalános kacagást idéztek elő, mire a császár előhivatván kincstárnokát, százezer kis sestertiust adatott a szegény görögnek. De nemcsak a rómaiak és a görögök voltak ily bőkezűek íróik iránt. Mahmud szultánról beszélik, hogy a híres persa költőnek, Firdusi­nak minden verspárjáért egy aranypénzt ígért, ha megírja a per­sa királyok történetét. Midőn azonban Firdusi elvé­gezte a százhúszezer sorból álló költeményt, a szul­tán az ígért aranyok helyett hatvanezer ezüstpénzt küldött neki, mire a költő oly ingerült lett, hogy az egész összeget szolgái közt osztotta föl. Később azon­ban kárpótlást nyert, mert a bagdadi Kalifa, Ka­­der-Billah, megadta neki a Mahmud által ígért összeget. VIII. Károly is elég bőkezűen bánt dicsőítőjé­vel, Andrelini olasz költővel, mert egy költeményéért, melyben Nápoly bevételét írta le, egy zsák ezüstöt adott. Később azonban megváltoztak a viszonyok. Ari­osto saját költségén nyomatta ki »Orlando furioso«­­ját, és száz példányt százötven frankért adott el Ja­copo dai Gigli könyvárusnak, azzal a kikötéssel, hogy az egyet-egyet csak negyven sous-ért adhasson el. Ekkor a nevezetes munka mind a költőnek, mind a könyvárusnak elég soványul jövedelmezett. Milton 1667-ben kiadójától, Simons Sámueltől, az »Elveszett paradicsom« három első kiadásáért öt­öt font sterlinget kötött ki magának. Különben ezzel kiadója sem nyert sokat, mert habár a közönség kí­váncsiságát új meg új címekkel izgatta föl, mégis hét év telt bele, míg a három kiadás elkelt. Racine 1667- ben »Andromaque«-ja kéziratát kétszáz livreért adta el. Boileau néhány évvel később, 1674-ben »Lut­­rin«-jáért már három annyit kapott Thierry könyv­árustól. A színdarabokat rendesen a színészek vették meg, s a szerző híre szerint díjazták. Quinault egy drámáját Tristanra bízta, hogy adja el a színészek­nek, kik eleinte száz tallért ígértek értte, de midőn ér­tésükre esett, hogy szerzője nem Tristan, csak félannyit akartak adni. Végre úgy alkudtak meg, hogy Quinault az előadások jövedelmének kilencedrészét kapja. Midőn Sterne befejezte Tristam Shandy« című regényét, egy yorki könyvárusnak ötven font sterlin­gért ajánlotta föl, de a könyvárus nem fogadta el. Ekkor Londonba ment, s ott egy kiadóval olyan szerződést kötött, melyet egyikük sem bánt meg. Swift, mint mondják,­­Gulliverjét kivéve, egyik mű­véért sem kapott tiszteletdíjat. Johnson híres szótá­rát 1375 fontért adta el. Egy másik művéért (»An­gol költők élete«) 200 ginét kért, és 300-at kapott, sőt az első kiadás elkelte után még százzal toldották meg ez összeget. Goldsmith a »Wakefieldi lelkész«-t hatvan fon­tért adta el; Gibbon a »Római császárság történe­té«-t hatszáz fontért engedte át, s e mű a kiadónak tizannyit jövedelmezett. Szerencsésebb volt Hume, kinek történelmi művei annyit jövedelmeztek, hogy midőn kiadója »Anglia történelmé«-nek folytatására kérte fel, ezt felelhette neki : »Nagyon öreg, nagyon kövér, nagyon lusta, és nagyon gazdag vagyok.« Ro­bertson »Vidik Károly története« című munkáját kiadói négyezer fonttal fizették meg. Hakesworth pe­dig »Utazások a föld körül« című kompilációjáért ötszáz fontot kapott. Feren francia kritikusnak a »Lettres sur quel­ques écrits modernes« minden ivéért tiz louis d’art adott kiadója és harminc tiszteletpéldányt. Karam­­sin tizenkét ívnyi dicsbeszédjeért, melyet II. Kata­lin cárnőre irt, ezerkétszáz rubelt kapott. Diderot 1746-ban a »Pensées Philosophiques« kéziratát, me­lyet négy nap alatt irt, hatszáz livreért adta el. Rousseau is érdekes adatokat jegyzett fel a díjakról, melyeket egyes műveiért kapott, így »Emile«-jéért hatezer frankot és kétszáz tiszteletpéldányt. Delille a »Georgicák« fordításáért csak négyszáz frankot ka­pott, de később, midőn hírneves íróvá lett, kárpótlást szerzett magának más műveivel. Despréaux »Berlin­­gue«-je annyira elbájolta XVI. Lajost, hogy szerző­jének ezerfrankos jövedelmet rendelt. De hagyjuk most a külföldet, és lássuk, hogy fizették az írókat nálunk. A magyar irodalom — mondja Gyulai Pál »Vörösmarty életrajzában« — *) Egy nagy sestertius annyi volt, mint ezer kis ses­tertius, így tehát belőle tíz körülbelül nyolcszáz forint ér­tékű volt. 562

Next