Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)
1875-06-03 / 124. szám
— Kedves mamája megengedte, hogy kegyedet itt fölkereshessem. Megtagadná-e ama kegyet tőlem, hogy karonfogva vezethessem vissza a szalonba ? A leányka oly arckifejezéssel hajtotta magát meg, mely sem elfogadást, sem elutasítást nem jelzett s tovább folytatá munkáját, a nélkül hogy föltekintett volna. Az izgatottság miatt a neki szánt első szó sehogy sem jutott eszembe s igy zavartan, hallgatásban vesztegeltem, mely neki oly különösnek tetszhetett. Én nagyon közel ültem hozzá a padon s hogy újra belejöhessek a rendes kerékvágásba, megfogtam amaz égszínkék tafota szélét, melyet a leányka aranynyal és ezüsttel szándékozott kihímezni. E hímzést nem lehetett épen ízlésesnek tartani; mindamellett oly bámulva szemléltem azt, mint valamely csodálatraméltó mesterművet s miután azt elegendőleg tanulmányoztam, újra egész tisztelettel helyeztem Malpeire kisasszony elé, kérdezve őt, kinek a számára készíti azt. — Annak, a ki azt kiérdemeli, — viszonzá a leányka, miközben munkáját ölében kitömté, vizsgálgatva, hogyan illik arra egy épen akkor általa a hímzésre alkalmazott cafrang. — Talán valamely harcjátékról lesz szó? — tréfálkoztam. — Ez esetben, kisasszony, meg fogok jelenni a küzdtéren s mindenkivel lándzsát török, a ki csak elvitatni akarná tőlem a diadal eme jutalmát . — Azt én alig hihetem, uram, — viszonzá a hölgy mosolyogva. — És miért, kisasszony ? — kiáltok föl hévvel. — Ha életem forogna is kérdésben, sokkal kevesebbért kész lennék azt kockáztatni, például egy szalagért vagy egy virágért, mely kegyedtől eredne. E beszédemért legott megbüntetett azzal, hogy fejét különös idegenkedéssel forditá tőlem el. — Oh, mondja, kérem, —esengem, — mit kell cselekednem, hogy magamat ily drága jutalomra érdemessé tehessem? — Egy csomó versenytársát le kell győznie, — szólt kémlelődő, gúnyos arccal. Én győzni fogok! — kiáltok föl teljes önbizalommal. A leányka újra mosolygott s nyugodtan igy szólt: — Ön még csak kísérletet sem fog tenni arra nézve. — Ki fog engem abban gátolni ? — Jövő vasárnap az itt szokásos ünnepélyt fogjuk megülni, — folytatá a hölgy ugyanazon a hangon. — A környék egész fiatalsága összejő, hogy részt vegyen a játékban. Délután a férfiak küzdenek a templom előtti téren s a legügyesebb és legerősebb nyert ezt az övét. Beláthatja ön, uram, hogy ily versenyzőkkel nem mérkőzhetik s hogy nekem igazam van, mikor azt mondom, hogy önnek még csak kedve sem kerekednék, tőlök e jutalmat elvitatni. Én eléggé gyarló voltam e nyilatkozatot érzékenyen venni s azonnal imigy válaszoltam : — E szerint, kisasszony, ez öv, melyet kegyed hímez, nemde a cin-kulcs társaságában szintén szerepelni fog, mely, — atyjának tegnapi beszédéből következtetve — szintén a küzdelem pályabére lesz? Nagy megtiszteltetés afféle korcsmai ünnepélynél. S ezzel én a leánykát megsértettem és pedig mélyebben, semmint gondoltam. Ő elpirult s a boszúság és elpalástolt fenyegetés hangján mondá : — Ön megveti a nép mulatságait! Az ön büszkesége fitymálva tekint alá a szorgalmas, egyszerű emberekre, kiknek munkája táplál minket, de türelem . . . türelem . . . E pillanat nem igen volt alkalmas a világra és államra vonatkozó elveim hangsúlyozására s igy csak ennyit válaszoltam : — Legyen meggyőződve, kisasszony, hogy én senkit meg nem vetek, sem le nem nézek, még a legalacsonyabb sorsúakat sem. Azonban, megvallom, nevelésemnek köszönhetem, hogy emide vonzódást, mig amonnan visszataszittatást érzek. — Előítéletesség! — susogá. Én erre a megjegyzésre mit sem feleltem, mivel abból hosszas vita keletkezhetett volna s csak ennyit mondtam: — Én mindenesetre kizárólag azt a világot szeretem, a melyben élek s bizonyos vagyok felőle, hogy ez érzületben kegyed is osztozik velem, mihelyt egyszer a hozzá hasonlók, a legszebb, legbámultabb és legtiszteltebb nők között, illető helyét elfoglalja. A leány fejét rázta erre s komoran mondá : — Soha! — Micsoda ? — kiáltok föl. — Hát nem vágyakozik a válogatott társaságokat megismerni, melyről már eleve fogalmat kellett nyernie neveltetése folytán ? Hát nem akarná e magányt elhagyni, már csak azért is, hogy Párist, e nagy várost, melyet oly sokszor hallott emlegetni, láthassa ? — Nem, uram, — viszonzá ő. — Sőt minden olyastól remegek, a mi engem innen eltávolithat s csak kimondhatatlan fájdalommal válnék meg e szegény hegyeinktől. Ez érthetőleg , határozottan tett nyilatkozat nem csüggesztett engem el; valószínűnek látszott, hogy ha Malpeire kisasszony ama vén vár rejtekében óhajtott is élni, a melyben született, választásának mégis csak rám kellett esnie, már csak más kérő hiányában is. Azonkívül láttam a jövő viharait emelkedni, a melyek ama nyugalmas és fényes életet fenyegették, melyet én neki a külvilágban oly örömest biztosítottam volna s legkevésbbé sem riasztott el az a gondolat, hogy vele, távol a világtól, elzárva, ama várban éljek. — Meglehet, hogy igaza van kegyednek, — mondám kis szünet múlva; — igaza van, ha a nyugalmat és biztosságot, melyet itt élvez, minden egyébnek eléje helyezi. Másutt mindenütt háborítólag hathatnának életére az események, melyektől kegyedet semmi emberi előrelátás nem védheti. Ha a forradalomnak gátat nem vetnek, az isten tudja, mi lesz az előkelő, szellemdús, művelt világból, melyről kegyednek az imént szóltam! Jobb volna a legmélyebb rejtekbe vonulnunk vissza, mint megérni a régi francia társasélet szétzüllését, föloszlását, melyet az új kormányzat máris nagyon megingatott. A sorok megritkultak, a nemesség kivándorol vagy szétszóródik az ország belsejében. Ha Párisba visszatérek, bizonynyal nem egy szalon lesz elhagyatott állapotban s nem egy lak bezárva. Ily körülmények közt én is könnyen elszánnám rá magamat, hogy a nagy világtól visszavonuljak s mint egyszerű vidéki ember zárkózott életet éljek. — Ön, uram ? — vágott közbe a leány hevesen. — Ugyan hagyja el! Ön úgy volna azzal, mint anyám : örökké visszasóvárogna a társaságba, a mulatságokba, bálokba s mindama szórakozásokat és örömeket megkívánná, a melyekhez szokva van. — Csak kegyedtől függene, hogy semmi után ne sóvárogjak vissza, — viszonzom a gyöngéd szeretet és odaadás hangján. (Folyt. köv.) Írói tiszteletdijak. (Sz. J.) író és kiadó között a könyvnyomtatás feltalálása előtt aligha foroghatott fel üzleti viszony, sőt írói tulajdonjogról sem lehetett szó. Ki gátolhatta ugyanis a könyvárust, hogy egy munkát, mely Rómában jelent meg, Ázsiában vagy Afrikában le ne másoltasson és el ne adjon ? A régiek törvényeiben legalább nincs egy pont sem, mely az írói tulajdonjogot szabályozta volna. Innen magyarázható az, hogy oly jeles költők is, mint Martialis és Statius, kiknek művei rendkívüli elterjedésnek örvendettek, a legnagyobb nyomorral küzdöttek. Egyes esetekben a nép, vagy az uralkodók kegye rendkívüli összegekkel ajándékozta ugyan meg az írót, de ilyen esetek a ritkaságok közé tartoztak, így például Herodotus, midőn Athénben Kr. e. 444-ben művéből egyes részleteket fölolvasott, jutalmul tíz talentumot kapott, ami körülbelől huszonhétezer forintot tesz. Szintén ő beszéli, hogy Cherilus nevű samosi költőnek(Kr.e.479.),ki a görögöknek Xerxesen kivívott győzelmét énekelte meg, minden soráért egy aranypénzt adtak. Sokkal roszabbul járt ennek névrokona, ki Nagy Sándor kíséretében volt, s kivel a nagy király különös alkut kötött. Minden jó versért ugyanis egy Fülöp-aranyat, minden részért pedig egy arcúlütést ígért neki. A költő beleegyezett, de rajtavesztett, mert összes verseiért csak hét aranyat kapott, de annál több arculütést, úgyhogy e szégyenbe bele is halt. A legnagyobb vígjátékirói jutalommal Terentius dicsekedhetik, kinek »Eunuch« című darabját Suetonius szerint kétszer adták elő napjában, s értte nyolcezer kis sestertiust fizettek, a mi pénzünk szerint mintegy hatszáznegyven forintot. Ismeretes az is, hogy Octavia Virgiliusnak tíz nagy sestertiust *) adatott amaz epizód minden soráért, melyben fiáról, Marcellusról szól. Nem kevésbbé volt szerencsés egy szegény görög, ki Augustusnak, valahányszor palotájából kiment, egy magasztaló epigrammot nyújtott át. Többszöri sikertelen kísérlet után még egy epigrammal akart szerencsét próbálni, de Augustus észrevévén szándékát, egy görög epigrammot nyomott a markájba. A görög elkezdé magasztalni Augustus epig-rammját, azután elővonván piszkos erszényét, néhány dénárt nyújtott át a császárnak, e szavakkal : »E jutalom nincs ugyan arányban vagyonoddal, Caesar; de ha több pénzem volna, többet adnék.« Szavai átalános kacagást idéztek elő, mire a császár előhivatván kincstárnokát, százezer kis sestertiust adatott a szegény görögnek. De nemcsak a rómaiak és a görögök voltak ily bőkezűek íróik iránt. Mahmud szultánról beszélik, hogy a híres persa költőnek, Firdusinak minden verspárjáért egy aranypénzt ígért, ha megírja a persa királyok történetét. Midőn azonban Firdusi elvégezte a százhúszezer sorból álló költeményt, a szultán az ígért aranyok helyett hatvanezer ezüstpénzt küldött neki, mire a költő oly ingerült lett, hogy az egész összeget szolgái közt osztotta föl. Később azonban kárpótlást nyert, mert a bagdadi Kalifa, Kader-Billah, megadta neki a Mahmud által ígért összeget. VIII. Károly is elég bőkezűen bánt dicsőítőjével, Andrelini olasz költővel, mert egy költeményéért, melyben Nápoly bevételét írta le, egy zsák ezüstöt adott. Később azonban megváltoztak a viszonyok. Ariosto saját költségén nyomatta ki »Orlando furioso«ját, és száz példányt százötven frankért adott el Jacopo dai Gigli könyvárusnak, azzal a kikötéssel, hogy az egyet-egyet csak negyven sous-ért adhasson el. Ekkor a nevezetes munka mind a költőnek, mind a könyvárusnak elég soványul jövedelmezett. Milton 1667-ben kiadójától, Simons Sámueltől, az »Elveszett paradicsom« három első kiadásáért ötöt font sterlinget kötött ki magának. Különben ezzel kiadója sem nyert sokat, mert habár a közönség kíváncsiságát új meg új címekkel izgatta föl, mégis hét év telt bele, míg a három kiadás elkelt. Racine 1667- ben »Andromaque«-ja kéziratát kétszáz livreért adta el. Boileau néhány évvel később, 1674-ben »Lutrin«-jáért már három annyit kapott Thierry könyvárustól. A színdarabokat rendesen a színészek vették meg, s a szerző híre szerint díjazták. Quinault egy drámáját Tristanra bízta, hogy adja el a színészeknek, kik eleinte száz tallért ígértek értte, de midőn értésükre esett, hogy szerzője nem Tristan, csak félannyit akartak adni. Végre úgy alkudtak meg, hogy Quinault az előadások jövedelmének kilencedrészét kapja. Midőn Sterne befejezte Tristam Shandy« című regényét, egy yorki könyvárusnak ötven font sterlingért ajánlotta föl, de a könyvárus nem fogadta el. Ekkor Londonba ment, s ott egy kiadóval olyan szerződést kötött, melyet egyikük sem bánt meg. Swift, mint mondják,Gulliverjét kivéve, egyik művéért sem kapott tiszteletdíjat. Johnson híres szótárát 1375 fontért adta el. Egy másik művéért (»Angol költők élete«) 200 ginét kért, és 300-at kapott, sőt az első kiadás elkelte után még százzal toldották meg ez összeget. Goldsmith a »Wakefieldi lelkész«-t hatvan fontért adta el; Gibbon a »Római császárság történeté«-t hatszáz fontért engedte át, s e mű a kiadónak tizannyit jövedelmezett. Szerencsésebb volt Hume, kinek történelmi művei annyit jövedelmeztek, hogy midőn kiadója »Anglia történelmé«-nek folytatására kérte fel, ezt felelhette neki : »Nagyon öreg, nagyon kövér, nagyon lusta, és nagyon gazdag vagyok.« Robertson »Vidik Károly története« című munkáját kiadói négyezer fonttal fizették meg. Hakesworth pedig »Utazások a föld körül« című kompilációjáért ötszáz fontot kapott. Feren francia kritikusnak a »Lettres sur quelques écrits modernes« minden ivéért tiz louis d’art adott kiadója és harminc tiszteletpéldányt. Karamsin tizenkét ívnyi dicsbeszédjeért, melyet II. Katalin cárnőre irt, ezerkétszáz rubelt kapott. Diderot 1746-ban a »Pensées Philosophiques« kéziratát, melyet négy nap alatt irt, hatszáz livreért adta el. Rousseau is érdekes adatokat jegyzett fel a díjakról, melyeket egyes műveiért kapott, így »Emile«-jéért hatezer frankot és kétszáz tiszteletpéldányt. Delille a »Georgicák« fordításáért csak négyszáz frankot kapott, de később, midőn hírneves íróvá lett, kárpótlást szerzett magának más műveivel. Despréaux »Berlingue«-je annyira elbájolta XVI. Lajost, hogy szerzőjének ezerfrankos jövedelmet rendelt. De hagyjuk most a külföldet, és lássuk, hogy fizették az írókat nálunk. A magyar irodalom — mondja Gyulai Pál »Vörösmarty életrajzában« — *) Egy nagy sestertius annyi volt, mint ezer kis sestertius, így tehát belőle tíz körülbelül nyolcszáz forint értékű volt. 562