Fővárosi Lapok 1875. július (147-173. szám)
1875-07-10 / 155. szám
155. szám Tizenkettedik évfolyam. Szombat, 1875. julius 10. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Pilérre................................8 frt. negyedévre ...... 4 „ megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAPOK“ július—decemberi folyamára. Szépirodalmi napilapunk sokkal ismeretesebb, semhogy programmot kellene adnunk. Elég, ha egyszerűen felhívjuk olvasóinkat az előfizetés megújítására, föltéve, hogy a »Fővárosi Lapok« tartalmával, irányával és hangjával meg vannak elégedve. Részünkről — széles és jeles írói kör közreműködésével — igyekszünk e lapot mindig úgy szerkeszteni, hogy az a művelt hölgyek és férfiak igényeit kielégítse. Jövőre is mindig ez lesz törekvésünk, kötelességünknek tartva kettőzött buzgalommal érdemelni meg azt a nagymérvű pártolást, melyben a hazai közönség tizenkét év óta egyre emelkedő arányokban részesíti a »Fővárosi Lapok«-at. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum“ társulat kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, ami legcélszerűbben posta-utalványok által eszközölhető. A lap ára: évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A felírandó címez: „a Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.“ A karancsi kastély urai. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) A jezsuita arcát sötét láng borította el. A büszke férfi ajkába harapott; restelte, hogy alattomoskodáson kapják rajta s tőrdöféshez hasonlót érzett. Első küldöttje a levéllel együtt elveszett: vájjon nem került-e az a levél a Karancsy Adorján kezébe ? Büszkeségén, önbizalmán rést tött ez a gondolat s meglátszott szemének tekintetén, hogy e pillanatban nem képes teljes erővel föntartani felsőségét. Karancsy Adorján észrevette. Megrázta fejét, mint a szilaj paripa, mely urát ledobni készül. Elég soká tűrte a pap hatalmaskodását. Karancsy Adorján most érezni kezdte, hogy ő kerekedik fölül. — Uj utasítást vár talán kegyelmed ? — szólt hetykén. — Olyan időket élünk, mikor könnyen változhatik az emberek szándéka s csak az a miénk, a mit markunkban tartunk. Páter Medárd igyekezett visszanyerni komoly felsőségét. — Nem értem kegyelmedet, — szólt hidegen. — Páter Medárd, — viszonzá Karancsy Adorján s komor, gyanakvó szeme szinte átszögezte a jezsuitát, — mi soha sem értettük jól egymást. Ki biztosit engem, hogy Simon meghalt ? — S ha csakugyan élne is ? — szólt a jezsuita, — nos akkor ? — Akkor, — viszonzá Karancsy Adorján s még összébb húzta komor szemöldökeit, ■— akkor jöhetne oly idő, hogy az egyház jónak látná az eltévelyedett bárányt befogadni kebelébe, mert hiszen nagyobb az öröm egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazán. — Nos aztán ? — Aztán meglehet, hogy a bujdosó is megunja a csavargást, a számkivetést s egyszerre megvilágosítja értelmét a szentlélek, mint énnekem. Miért ne látná be Simon is, hogy jobb a papok kenyere s jobb a király köpönyege alá húzódni, mint ázni, fázni, éhezni ? Az egyház nem fukarkodik az ígéretekkel. — Kegyelmed fél, hogy meg kell osztozni bátyjával ? — A király nem veheti vissza, a mit ide adott, — viszontá mogorván Karancsy Adorján, — s gondolom, az egyház sem veheti el senkitől a feleségét— A feleségét ? — Azt. A jezsuita megdöbbenve tekintett a kastély urára. Nem értette, hogy mit akar mondani. — Páter Medárd, — szólt akkor Karancsy Adorján s fenyegetőleg nyújtotta ki izmos karját, — én tudom, hogy meg akarnak csalni. Tudom, és a szerint gondoskodtam. Itt a kulcs az Ágota hálószobájához. A vas reteszt, melylyel belülről betámasztja, elfürészeltem. Csak egy nyomás kell hozzá s kinyílik az ajtó. Akar ön most megesketni minket ? A fiatal jezsuita arca halálsápadttá vált. — Amire ön készül, az gyáva aljasság! — lihegő csaknem fuldokolva. Szeme villámokat szórt, önkénytelen kinyújtotta kezét s oldalához kapott, mintha a kardot keresné ott. E pillanatban fölébredt benne a lovag, a nemes ember, fenyegetőleg lépett Karancsy Adorján felé s oda vetette arcába a meggyalázó szót: — Gyáva, nyomorult! A kastély ura nyersen fölkacagott. — Te mersz dacolni velem ? — szólt aztán kevélyen. — Csak egy kezemet kellene kinyújtanom s összemorsolhatnálak. Te mered szemembe vetni a gyáva szót ? Te, a ki szoknyába bújtál, hogy bőrödet biztosítsd a kardvágás ellen! Te! Az ifjú pap ezalatt teljesen visszanyerte önuralmát s a hideg fensőség tudatával szólt: — Az öltöny, melyet viselek, tiszteletet követek Őrizkedjék kegyelmed megsérteni azt. Tisztelet tárgya az a legbüszkébbeknek s leghatalmasabbaknak is. Mert meg van írva, hogy az Úré a hatalom és dicsőség s azoké, akik őt szolgálják. Karancsy Adorján komoran hallgatta. Megkísértette még egyszer nyersen fölkacagni, de már nehezen ment. Az a csüggedt, leverő érzés, mely már napok óta környékezte, lenyomta benne a féktelen szilaj dacot. Valami babonás félelem szállta meg a vakmerő ifjút. Nem bírta kiállni a jezsuita nagy fekete szemének sötét tüzét s félreforditotta fejét. A jezsuita egy percig hallgatva nézett rá, aztán ünnepélyes hangon folytatá: — Sokan fölemelték már az Úr ellen kezüket s mindannyian önmagukat sújtották vele. A porszem akar ellenállani a mindenhatónak ? Karancsy Adorján meg akarja változtatni, ami örök idő óta elvégeztetett ? Karancsy Adorján azt hiszi, hogy győzedelmeskedhetik azok fölött, kiket az isten maga vesz oltalmazó pajzsa alá ? A csodálatos varázscsengésű hang e pillanatban csaknem földfelettinek tűnt föl, mig a sápadt arcon valami lázas ihlettség ömlött át s a nagy ragyogó szemek mozdulatlan tekintettek a kastély urának arcára. — Borulj a porba, gyarló bűnös ember! — csengett a csodálatos, hatalmas hang. — A kit keresesz, azt nem találod. Használhatsz hamis kulcsot, betörheted az ajtót; a kit te keresesz, az védve van az Úr hajlékában. A kápolnát választotta menedékhelyül- Az isten karja megelőzte a tiédet. Mered üldözni pártfogoltját egész az oltárig ? Karancsy Adorján elsápadt s reszketés futott át egész testén. Mindez oly csodaszerűen hangzott, hogy még e dölyfös, vad lélek is megalázódva ismert benne az isten ujjára. Mit gondolhatott volna egyebet a meglepetés, megdöbbenés ez első pillanatában ? Mogorván, lehajtott fejjel állt ott a pap előtt; eddig soha nem ismert szorongás fogta el szivét s ijesztő képek villantak át agyán. Abban a korban még a hitetlen is félt a pokoltól. A mély, megrendítő hatást, melyet szavai szültek, jól látta a jezsuita. A szilaj ember megtörve áll előtte. De még nem elég, még jobban meg kell hajtani térdét. Most az első megrázó benyomás súlya alatt, kell meghajlatni e kevély térdet. — Most! — suttogá magában a jezsuita. S még magasabbra emelte föl fejét a diadal tudatában. A papi gőg s a rajongó vakbit dagasztották mellét. Maga sem tudta, mint egyesül lelkében a ravasz számítás az elragadtatással. Ez a perc, mely a hitetlent végkép megtéríti s ez az a perc, mely Ágotát szabaddá teszi, — gondolta magában. Szeme még jobban ragyogott, arca még inkább átszellemült s hangjában elragadó lelkesültség rezgett. E pillanatban valóban azt hitte, hogy amit cselekszik, csak isten dicsőségére cselekszi. — Jöjj és lásd magad! — szólt, kezével érintve a kastély urának vállát. Karancsy Adorján némán, gépiesen követte, mintha egy felsőbb hatalomnak engedelmeskednék. Vili. Csak a kis ezüst lámpa égett a kápolnában. Sárgás világosság derengett az oltár körül; az előtérben, ahol beléptek, egészen homály uralkodott. Oly halkan léptek be, oly zajtalan, hogy az oltár lépcsőjén térdelő leány észre sem vette. A jezsuita a kastély urának vállát érintette ismét s némán mutatott a térdelő leányra. Némán bólintott fejével Karancsy Adorján. Ott álltak a falhoz lapulva, szótlan. Csodálatos érzések viharzottak át Adorján lázasan fölizgatott lelkén. Szeme majd a térdelőre tapadt, majd megint komoran maga elé meredt a talajra. Soha hasonló meghatottságot nem tapasztalt még éltében a szilaj, nyers férfi. Amit e pillanatban érzett a leány iránt, az áhitat volt. Csaknem mint egy túlvilági lényre, mint valami szentre tekintett rá, ki isten különös oltalma alatt áll. Nem merte volna egy újjal sem megérinteni. Az uralkodó érzés háborgó lelkében most a félelem volt, a rendkívüli, csodálatos körülmények által felkeltött félelem; az a sajátságos érzés, mely mintegy elzsibbasztja egész testét, lelkét s hajlandóvá tette őt leborulni a porba ama fensőbb hatalom előtt, melyet csak ekkor kezdett igazán sejteni. És még habozott meghajtani térdét. Eszébe jutott, hányszor térdelt itt képmutatóan, hitetlen. És most! Nem merte fölemelni szemét az oltárra. A jezsuita éles pillantása ezalatt folyvást rajta függött. Páter Medard minden moccanására, arcának minden vonására figyelt a mennyire csak láthatta a félhomályban. Látta mellének hullámzó emelkedését, kezeinek reszketését. — Az Úr hatalma munkálkodik benne, — gondolá a jezsuita. E percben a félig nyitva hagyott ajtón át trombitaharsogás hallatszott be a kápolnába, tompán, mint valami távolról jövő viszhang, mely boltozatról boltozatra odább verődik. (Folyt. köv.) Beauyallet marquisnö. (Francia történeti beszély.) Felix Lilától. (Folytatás.) • . II. A montargisi ős kastély termei és folyosói számtalan viaszgyertya fényétől ragyogtak. Számos és válogatott vendégsereg jött ott össze, Aydie gróf s a szép Brissat gróf hölgy egybekelésének megünnepelésére. A nemes mátkapár messzeágazó rokonsága mind eljött, valamint húsz mértföldnyi kerületből minden főrangú ur és hölgy. Brissat vicomtesse alig tizenhat éves szende, kedves szőke hölgy volt a Bretagneból, kit egy zárdás növeldéből hoztak ki, hogy Aydie gróffal összeeskessék, a ki tiz évvel idősb mint ő, minden tekintetben nagyon megfelelő összeköttetésnek tekintetett. A gróf középtermetű, nyúlánk férfi volt, gyöngéd, gyermekded, majdnem nőies vonásokkal. A két család házassági terve itt, ami hasonló előkelő házasságoknál csak ritkán szokott előfordulni, a legszebb eredményt szülte. A gróf beleszeretett a hölgybe a legelső látás-