Fővárosi Lapok 1875. augusztus (174-198. szám)

1875-08-05 / 177. szám

A kisértet. Irta Sacher Masoch. (Folytatás.) Jajkiáltása fölveré a kastély lakóit. Cellini Benvenuto első ért a színhelyre, baljában lámpással, jobbjában kardot forgatva. Feloldá a zsákot s Arquelin mester négykézláb kimászott. — Ki ön s mikép jutott ide ? — kérdé Cellini. Arquelin megnevezte magát s elmondá törté­netét. — Ki bántotta ? — Bovo, a kisértet, — felelé Arquelin oly ko­molysággal, mely ellenállhatlanul nevetésre készté Cellinit. — Bolond ön, hogy h­isz a kísértetekben ? — Szegény házam érzi legjobban, hogy vannak kisértő szellemek. .A tanítványok azalatt mind fegyveresen meste­rük köré csoportosultak s Pepin is megjelent reszket­ve hálóköntösében. — Nem megmondtam, nagy mester ? — mor­­moga a gondnok. — Ismerem Bovót, nem jó azzal tréfálni. Egy pillanat alatt megváltoztatja alakját s kénye-kedve szerint bánik az emberekkel. — Igen, igen, — erősité Arquelin, — legelőször nőalakban jelent meg nekem s magához csakt, azután földreteritett öklével, mely oly nagy, mint az akós­­hordó, fejemre húzta a zsákot, hangja úgy dörgött mint a mennykő, vagy az Ur szava Sina hegyén; tüzes pallossal ostorozott, mint a d­erub az édenből kiűzött első emberpárt, végül fölvette jegyesem hangját, gú­nyolt s eltáncolta rajtam a sarabandát. — Ugy látszik a garatra felöntött az ur vagy illetlen tréfát űzött vele valaki, — mondá Ascanio, — nyakon csíphetjük a Bovót, ha bezárjuk a kaput s kikutatjuk a házat. — Igen, tegyük meg! — viszonzá Cellini. Pepin tiltakozása dacára tűvé tették az egész épületet, de semmi sem kelte föl gyanújukat. Az eredménytelen keresés után Cellini követke­ző szavakkal fordult az ötvöshöz: — Jó tanácscsal szolgálok az urnák, máskor menjen haza aludni s ne zavarja az emberek éjjeli nyugalmát. — De a testemen látható sebhelyek csak nem támadtak képzeletből! — sóhajtott Arquelin és el­­sompolygott hazafelé. Pepin, ki a szellem megjelenéséből magának a legcsodásabb politikai egybevetéseket alkotó, dobogó szívvel vonult szobájába. Néhány nappal később Ascanio ijedten lépett reggeliző társai közé, jelentvén, hogy midőn este Pál kamrájába ment, útközben Bovóval találkozott. — Mily alakja volt? — gúnyolódék Chiocca Bartolomeo, — nem olyan, mint csinos fiatal leányé ? — Az ám! Olyan volt, mint a seprőnyél, feje meg óriási dinnyéhez hasonlított, — válaszolá Ascanio. Ismét egy hét múlt el s egy éjjel Pepin rémitő segélykiáltást hallatott. Valaki megzörgette ajta át, Pepin fölkelt, gyer­tyát gyújtott s nyárssal fölfegyverkezve kiment a folyosóra. Látta Bovót, ki feketehajú, tüzes szemű szép nő alakjában ellebegett előtte. Pepin Cellinihez futott és sápadtan, tagbaszakadt félelemmel beszélte el kalandját. Cellini szitkozódva fordult a fal felé ; midőn azonban Pepin sehogy sem mert magában menni la­kására, megparancsolta egy pár tanítványának, hogy kisérjék el. Ascanio, Pál s még két tanítvány felköték kard­jukat s követték a gondnokát, ki hosszú nyársával, a lámpással és imákat mormogva előttök ment. A mint szobájához közel értek, a folyosó végén rémes suhogás hallatszott s egy fehér alak jelent meg, fölemelt karral fenyegetve a fegyveres csapatot. — Látjátok, — mormogá Pepin, — az ott .. . az ott a Bovo . . . Isten, legyen nekünk irgalmas! — Mit akartok itt ? — dörgő félelmesen a szel­lem, — mért háborgatjátok nyugalmamat ? — Előre, pajtások, támadjuk meg a szellemet! — mondá Ascanio s gyorsan elolta a gondnok lám­pását. — Jézus Mária! — kiáltott Pepin, hátra vetve magát a folyosón. A sötétben Pál és Ascanio nyakon csípték tár­saikat s lehajtták a lépcsőn. Iszonyú lárma keletkezett. Cellini doronggal és­ fáklyával a színhelyen ter­mett, hogy a rendet helyreállítsa. Tanítványai mind a lépcső alján henteregtek, az egyik homlokán kapott sebet, a másiknak vérzett az orra, Pálnak állítólag összetört egy pár oldalbor­dája, Ascanio meg sántított. Pepin nyöszörögve panaszkodik: — Rajtam fekszik a kisértet s ökleivel veri há­tamat ! Cellini azt akarta, hogy mindnyájan megrohan­ják a szellemet. A tanítványoknak borsózott a hátuk, Ascanio pedig kereken kijelente, hogy bátran szembeszáll tíz emberrel is, de látbatlan és sérthetlen kísértet­tel soha. Cellini kénytelen volt maga fölmenni a lépcsőn. — Jer öreg, majd körmére koppantunk Bovó­­nak, — mondá a még egyre jajgató gondnoknak. — Ne bántson, tapodtat sem mozdulok innen a világért sem, — sóhajtott Pepin. Cellini saját szokására előre ment, de senkivel sem találkozott. Midőn az udvarra vezető második lépcsőhöz ért, magában mondá: — Erre menekült az istenadta gaz kópéja. Lesietett, de miután hasztalan kutatott az udva­ron, boszúsan visszatért hálószobájába. Bovo úgy látszik örült az ellenségein kivívott győzelemnek, mert rövid ideig nem láttatta magát a kastélyban. Chiocca Bartolomeo, ki leghevesebben tagadta a szellem létezését, egy nap amaz állí­tással állt elő, hogy a­mint dolgozott Mars szobrán, egyszerre sóhaj­tani hallotta az agyag-istent. Társai kinevették, nem is vitatkoztak a dologról s vizsgálatra sem tarták érdemesnek az eseményt. (Vége köv.) Tárca Lyonból. . (Lyon érdekei. — Kereskedelem és vakbuzgóság. — Ga­lambárusok a templom pitvarában. — A saint-fonsi gólyák. — A magasban. Lyon nevéhez különböző érdekek, különböző em­lékek vannak csatolva. A rue imperiale-on nincs annyi kő, s a Rhone és Saone habjain nem fut le annyi csepp víz , a­mennyi különböző érdek nyer min­dennap kielégítést benne. E kielégítés szól a börzé­ről is, melyről még nem »harangoztak ki« senkit, és szól a rendőrségről is, mely példaszerűnek tartatik. Nyilvánvaló pedig, hogy a modern társadalomban aligha van két olyan tényező, a­mely ellen olyan áta­­lános volna a panasz, mint a börze és a rendőrség ellen, s ezért boldog Lyon, jó börzével és szolid rend­őrséggel. Csodálatos kontraszt, hogy mig a Croix rousse piacain minden házból pereg a szövőgép moraja, mig a Rhone parton épen a Pane de la tété d’or mellett leghatalmasabban pöfékelnek a gyárak, s míg a város élénk kereskedelmi zsidaja az adás-vevés örökös nyüzsgését mutatja , és ezt a helyet választotta ki az áhítat­os tanyának. A Notre Dame des Fourviéres az igaz, szebb helyen nem üthette volna fel az isten­anya dicsőítésének sátorát, mint fent magasban a Saone parton, szikla tetején, lábainál a hatalmas két folyam, a gyönyörű táj a Provence minden szépségé­vel, s közvetlenül alatta az óriás város tolongó soka­ságával, mely a ma gyötrelmeiért izzad, a ma élveze­teit meríti ki, a má­t adja el, a má­t veszi meg. Ide fel zaja csak úgy hallik, mint a templomi ének. Tudniillik a kereskedés ölt magára idefent szenteltebb alakot. A hosszú utcák tömve vannak viaszgyertyákkal, szent képekkel, pápákkal, szűz Máriákkal, tarkázva itt-ott Chambord gróf legke­­vésbbé sem szent arcképével, a­ki nem tartozik ugyan szorosan a társasághoz, hanem hát ezek társaságá­ban óhajt bejutni a királyi székbe. »Páris csak felér egy misével!« — mondta nagy őse, — IV. Henrik a hugenották élén egykor. Azóta vagy Páris ára emel­kedett, vagy a miséé szállott lejebb, de az tény, hogy ma ugyancsak sok misébe kerül Páris bizonyta­lan­­ reménye. Méltó megbotránkozással tapasztalja azonban a jámbor zarándok, hogy itt-ott, míg az ablakok és kirakatok kifogástalan buzgóságú képekkel vannak tele, a háttérben római és görög istenségek szobrocs­kái kacsintgatnak; a fourvievesi Notre Dame csodáit kellő részletességgel és hitelességgel elbeszélő köny­vecske talpai alól valami modern rémregény is ki­kandikál s az ő szentsége IX. Pius arcképei közt bolyongó zarándok kéz egyszer csak valami titkos borzadályt érez: kezei közt — apage satanas! — nem kevesebb, mint Giuseppe Garibaldi torzonborz képe akad meg. Természetes, hogy a jámbor zarándok eze­ket aztán szépen­­ megveszi, nehogy más kezeibe kerüljön véletlenül. El voltam határozva, hogy a fourvievei Notre Dame tekintélyes számú csodáinak, megjelenéseinek egy részét meg fogom ismertetni a magyar közönség­gel. Érdekes gyűjtemény lett volna mindenesetre. De mikor láttam aztán, mint ég ezer számra áldozatul — buzgó zarándokok által gyújtva — a viaszgyertya a csodatevő kép előtt, mikor láttam, mint csúszik térden, kegyelemért libegő ajakkal a szegény föld­népe, mint dobja oda utósó filléreit talán a »ga­lambárusoknak a templom pitvarában«, mint remél, mint esd, mint eped : megmásítottam szándékomat. Nem e nép, nem ez a bűnös; azok a bűnösök, kik a konvent falai közt dőzsölve nevetik ki a szegény özvegy filléreit, kiknek üzlet az, mi a népnek szent, kiknek önző keze beszenyeti a vak hit ábrándos, téveteg, de azért mégis nemes glóriáját. Hanem úgy tetszik, hogy az egybefolyó látkép megkívánja a völgyeket is. Ha a csúcson teljes fény­ben ragyog is már a nap , még a völgyben lehet sö­tét. Talán szükséges is, hogy így legyen. A völgyben élés idilli gyönyöreit nagyon megmételyezi a távol látás, a távol vágy felébredése. Egyszerre nem lehet mind a kettő. És e kettő körül nincs-e meg mind a kettőnek előnye ? Az öntudat, mennél jobban életre ébred, annál követelőbb; ha alszik , az élet is álom. Édes, csendes, háboritlan álom. Tudósok vitatkoznak felette, hogy az nem is élet. Nekik az élet csak a kin, sóvárgó szemmel nézni a messze jövőbe, bizony­talan képeket rajzolva a porondba, a­melyekről csak az az egy biztos, hogy megéledésöket hasztalanul várja a rajzoló. Beszélek kárpótlásul e sok, unalmas okosko­dásért a saint-fonsi­­ gólyáról. Egy megható tör­ténet ez. Szegény öreg gólya békén lakott éveken át a saint-fonsi után egy magas nyárfán. Minden utazó ismerte. Olyan kedves volt, a­mint csak kitelik egy gólya méltóságától. Végig sétált birodalma, a nyárfa alatt, a fuvarosok megsimogatták, az utazók meg­­traktálták, s az öreg úr háládatos volt; meg is kö­szönte fejének egy-egy méltóságos mozdulatával a jóakaratot, s kelepelve repült fel. Távol vidéken ő és családja volt az egyetlen gólya. Nekik virult min­den kígyó, nekik kurutyolt minden béka. Teljesen jól érezték magukat a birodalomban, s kétlem, hogy lett volna oly boldog gólyacsalád, mint a saint-fonsi út mellett levő nyárfa tetején. E boldogságot is tönkre tette a vihar. Midőn a 16-ki jég után a szegény parasztok sírva vonultak ki a mezőre, tönkre vert termésüket megnézni : a saint­­fonsi gólyáról sem feledkeztek meg. Szegény öreg gólya: az egyik ott ült mozdulatlanul fent fészkén. Szárnyai kiterjesztve, hogy a fészket egészen befedte vele. Feje össze-vissza zúzva, nyaka összetörve, szár­nyának egy részét egy leszakadó ág alá húzta. Ő ott maradt a fészken, ott várta be halálát. A másik — az öreg úr — úgy látszik nem volt ily nyugodt. Eddig csak barátai és alattvaló voltak a környéken; ellenséget nem ismert. Szörnyen megharagudhatott, hogy valaki oly durván h­ajigálja őt és nem kíméli fészkét sem. Úgy látszik, bátran akart szembeszállani az ismeretlen ellenséggel. Nekiment egyenesen. So­káig lebeghetett csapkodó szárnyakkal a fészek és a nőstény felett, mert ez utóbbi jóval kisebb sérülése­ket kapott — sokszor nekifordulhatott■­­ egyenesen a viharnak, kétségbeesve, mert különböző oldalakon kapott zúzásokat, végre természetesen aláhullott. Ott találták meg reggel. Mindkét szemét kiverte a jég, csőre összezúzva, szárnyai tönkretéve, lába összetörve, mondhatni : az egész állat darabokra hasgatva. Ily hősileg védte halálig fészkét a saint-fonsi gólyapár. Milyen hősnek csodálnák, ha ember tette volna. És mennyi újság­cikk hordaná nevét, így csak a helyi lapok írtak róla. Beviszik a két gólya kitö­mött testét a múzeumba, ott bámulhatják majd. És a kicsinyek ? Azok ma már urai a fészeknek. Mintha nem tudtak volna semmit sem az egész viharról: el­múlt az fejek felől. A­mint védte az élő anya, épúgy védte később az anya hullája. A saint-fonsi parasz­tok lelkiismeretes buzgósággal táplálják a két kis árvát, melyek elég nagyok már arra, hogy megélheté­sük ne legyen kétséges. Lehet, hogy évek múlván nagyobb tisztelet is fogja érni a két hős gólyát. Ép úgy emblemeja lesz a szülői szeretetnek, mint Abailard és Heloise sírja Párisban a boldogtalan szerelmeseknek. Csakhogy, míg a két sír körül ma is voltaképen inkább az együ­gyű közönség hiszi el, mint a kritika, hogy azok csak­ugyan e két szerencsétlen tetemeit takarják, addig a két gólya története tény. Spiritusban fogja nyerni az utókor Tamása a felvilágosítást az esemény igazsága felől, ha ugyan valami praktikus custos le nem iszsza 794

Next