Fővárosi Lapok 1875. augusztus (174-198. szám)

1875-08-07 / 179. szám

Tizenkettedik évfolyam. Szombat, 1875. augusztus 7. 179. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................. frt. negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI N­­API KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A Petneházy-család. (Elbeszélés.) Irta Homoki József. (Folytatás.) Most már tudva volt, hogy Petneházy besoro­zott katona; vagyona hadbíró által leltároztatot, s Barbazini ezredes, mint meghatalmazott rokon kí­vánságára, a gyámkodásra és vagyonkezelésre Ka­pus­sy Balázs kéretett fel. Kapussyné asszonyság minden gyöngesége da­cára is talpig becsületes, derék, jószivű nő volt. El­felejtve minden baját, egész erélylyel látott dologhoz, hogy az ártatlan gyermekek sorsát, amennyire csak lehetett, tűrhetővé tegye; mert köztudomású dolog lévén, hogy a Kapussy-családban az asszonyságot illeti az első szó, nagyon természetesnek tartotta, hogy Balázs urat a gyermekek ügyének képviselése csak a hatóságokkal fogván illethetni, a családi fel­ügyelet kérdésében isten és emberek előtt ő rá fog a felelősség egész terhe nehezedni. Kopcsányi a maga módja szerint lassan kint helyreállítván a törvényes rendet, csakhamar az orosz segédsereg kivonulása után kineveztetett a megye fő­nökévé. Mindenre kiterjedő figyelmével úgy rendez­te be a kormányzati ügyeket, hogy a kastélytól a pótkunyhóig minden zugba behatolva, minden élő lelket a lehetőségig elkerítsen, s a megye területén senkinek egy nyugodt perce ne lehessen. A megye­főnök úrnak az volt a kormányzati elve, hogy ezzel a forradalmi csőcselékkel, a nagy szabadság után, a hatalom egész szigorát éreztetni kell, nehogy a hám­ból kirúgásra ismét kedve kerekedjék. Az úri rendre különös gondja volt. Minden lé­pésüket figyelemmel kísértette. Nemcsak hogy útle­vél nélkül a szomszéd faluba sem volt szabad kirán­­dulniok, hanem ha valaki névnapra vagy távozásra vendégeket hívott. írásbeli engedélyt kellett ő nagy­ságától kérniök, még­pedig a meghívott vendégek névsorának előleges bemutatása mellett, és az enge­délybe az eloszlás órája is világosan kitétetett. A Kapussy-család a gyámkodásért a rendszeres boszantáson kívül még különös háborgattatásban is részesült, mert a hatalmas úr nem tudta elfelejteni, hogy a csinos vagyon kezelése oly emberre bízatott, a­ki nem volt elég aljas lelkületű arra, hogy magát az ő vakeszközévé aljasítsa. Azonkívül, hogy a Petneházy-gyermekeket min­den héten be kellett nála mutatni, gyakran a háznál is megfordult, s minden látogatás alkalmával, mely néha késő esteli órákra esett, a háznak minden zege­­zugát gondosan kifürkészte. Kapussyné asszonyságát ez a szemtelenséggel határos túlbuzgalom annyira kihozta türelméből, hogy gyakran több óra hosszáig keservesen sirdogált. Zboricsek Vencel szekeresz­százados, ki a ház­nál volt beszállásolva, s Klári kisasszonyra szemet vetett, e kedvező körülményt kívánta felhasználni, hogy az úri családhoz közeledhessék. Tudakolni kezdte a mama búslakodása okát, s addig vigasztal­­gatta, mig egyszer szépen kipattant, hogy ha ő a kisasszony kezét megnyerhetné, a főnök zaklatásai ellen, mint családtag, sikeres védelmet nyújthatna. A nagy családi tanács, — melyre mindkét rész­ről való tekintélyes rokonok hivattak meg, — a fon­tos kérdést minden oldalról alaposan megvitatta. Akadtak oly aggodalomtól gyötrött rokonok, a­kik féltek a világ nyelvétől, ha e csodálatos időben,­ oly hamar a nemzeti ügy eltipratása után, egy haza-i fias érzelméről ismert család gyermeke, az ellenséges­­ hatalom egyik végrehajtó eszközével lép házassági szövetségre. De Kapussyné assszonyság, a­kinek nem volt más célja, mint hogy a szívében már megjelenésre­­ várakozó beleegyező nyilatkozatot, a családi tanács szorongató fellépésének tetszős palástjába hurkolhas­sa, úgy vezette a tanácskozást, hogy az ellenző felek in­dokolásának hatása lassankint elmosódjék. Különbség létetett a zsarnokhatalom és ama közegei közt, a­kik életpályájuk szerinti hivatásukat teljesítve, ámannak tetteiért méltányosan felelősökké nem tétethetnek. Felemlíttetett, hogy az ellenséges hadseregben nagy számmal találtatnak oly szabadelvű egyéniségek, a­kik a magyar nemzet törekvésével rokonszenveztek. Maga Zboricsek Vencel szekeres­­százados például, egy tizenhárompróbás magyar hazafinak is becsüle­tére váló elveknek hódoló, talpig derék, művelt em­ber kedvező világításában jön előállítva, kinek kü­lönben is csak a nagyapja települt át Liptó-Szent- Miklósról Jungbunzlauba, és így egyátalában nem rajta múlt, hogy nem a honvédek soraiban érdemel­hette ki babérjait. Elvégre Kapussy Balázsné asszonyság olyan­formán mondta ki a végzést, hogy noha ő teljes szí­véből óhajtotta volna, hogy kedves leánya, a szere­tett magyar haza valamely érdemes gyermekével osztaná meg az élet terheit, mind a mellett is kény­telen belátni a felhozott fontos érvek figyelemreméltó voltát, annálfogva enged a család sürgető akaratá­nak , s különösen, hogy a szegény ártatlan Petne­­házy-gyermekek érdekei megvédésére ily hatalmas támaszra tehessen szert, nem ellenzi, hogy Klárika Zboricsek Vencel kapitányt boldogítva kezével, meg­hozhassa a körülmények által követelt nagy áldo­zatot. A családi tanácskozmány megállapodását nyom­ban követte az eljegyzés, s az engedély kieszközlése után nem sok idő múlva az egybekelés is megtörtént. Klárika Zboricsek Vencel kapitány úr oldala mellett csakhamar kifejtette kormányzati tehetségét, s oly fordulatot adott a házi ügyeknek, hogy ha csakugyan áll az örömanya ama felfogása, miszerint e boldog szövetség áldozat árán létesült , a körülmé­nyekkel közelebbről nem ismerős szemlélő, könnyen ama téves gondolatra vetemedhetett volna, mintha a magát feláldozott fél, a kapitány úr érdekes egyénisé­gében lenne keresendő. Neje és napa egyesült erővel, oly hatalmas nyomást gyakoroltak rá, hogy már nős élete első napjaiban nem volt más választás­a,mint vagy az asszonyokkal, vagy a megyefőnökkel állani hadi lábra. E két nehéz helyzet közül a kevésbbé veszé­lyest választotta s Kopcsányival csaknem naponkint volt valami összeütközése, mígnem egyszer csak azon vette magát észre, hogy ellenfele a főhadi pa­rancsnokságnál Koloméába való áthelyezését kimó­dolta. A hatalom intézkedésébe bele kellett nyugod­­niok. Azt előrelátták mindnyájan, hogy mihelyt a család védelmezője Zboricsek Vencel kapitány eltá­vozik, az addig is fárasztó küzdelem, még egyenetle­nebb fegyverekkel fog folytattatni, s a Kapussy-család­­ra nézve valószínűleg végzetes fordulatot veend. Hogy hát a veszély torkából kimenekülhessenek, vagy legalább a dölyfös, boszút lihegő megyefőnök bűvkö­rétől minél távolabb essenek, a kapitány tanácsára ab­ban állapodtak meg, hogy a Petneházy-gyermekek­­kel együtt az egész úri család Pestre költözik. Ezt meggátolni nem lehetett, így legalább a Kopcsányi szünetet nem ismerő zaklatása nem keseríthette meg napjaik sorát. Ez sem igen volt akkortájban valami mulatságos dolog, de legalább a mindent elseperni készülő fergeteg nagyszabású dühöngése csak bor­zalmas és néma bánatot keltett, s a győzelem mámo­rából kiocsúdni nem tudó ellenség rémuralma némi­leg megfoghatónak is látszott, míg az ellentábor lakomájának hulladékain rágódó apró vidéki zsarno­kok szemérmet nem ismerő kötekedése alig volt elviselhető, és így sokkal előnyösebbnek látszott, a hatalom idegen származású közegei közelében meg­húzódva várni be a fergeteg elvonulását, a­hol hely­lyel emberi érzelem is mutatkozott a szenvedők fáj­dalmai enyhítésére,­­ mint a központi túl kiáradt hullámok szélső fodrai által képzett mocsár szent­­jében fetrengve, a hazai föld ily idők számára ter­mett férgeinek minden védelemmel dacoló mérges csípései alatt vérzent el, testi lelki kínoktól gyötör­­tetve. Mihelyt Pestre megérkeztek, s egy külvárosi csinos kis háznál bérelt szállásukon letelepedtek, leg­első gondja volt Kapussy Balázsnak, tanácsadás vé­gett ifjúkori jó barátjához, egy tekintélyes táblai ügyvédhez folyamodni. Az öreg ügyvéd türelmesen végig hallgatta a Petneházy-család szerencsétlen történetét s meg­ismerkedett a csókavári viszonyok élénk színekké ecsetelt hű képével. (Folyt, köv) A sógornő. (Elbeszélés.) Irta Sandrié Péter. I. A nap lement. A játékidőnek vége volt. A gyer­mekek a fűre dobták bábjaikat. Grace épen követni akarta őket a terembe, midőn sógora szólította. Grace visszafordult s meglátta Woodvillet, a­ki a folyosón át feléje tartott. — Grace, kedvesem, ne menjen még be egy kissé. Beszélnem kell önnel. — Íme egy előszó, mely soha sem téveszti ha­tását, — válaszolt Grace elhalványodva. — Remélem, nem valami fontos ? — Engedjen meg kedvesem, — szólt Woodville mosolyogva, — elég fontos lesz az, legalább az én vé­leményem szerint. — Oh, akkor ön nem mosolyogna, Woodville úr. Már meg vagyok nyugodva. — Meg kell jegyeznem, hogy ön ünnepélyesen megígérte, hogy engem Charleynak fog nevezni. — Az igaz. — Ha tovább is folytatni fogja velem szemben az engedetlenséget, nem kap születésnapjára zon­gorát. — De nekem nincs szükségem zongorára. Ki akadályoz engem, hogy a szalonban ne játszani a Mártháén ? Aztán nem is akarom, hogy ön céltalanul költekezzék, min ijeszt engem Charley! — Nem arról van szó. A tárgy, a­melyről be­szélnem kell önnel, komoly, nagyon komoly, — foly­­tatá Woodville kedélyesen, — azt azonban nem mond­tam, hogy kellemetlen. — Várjon, üljünk ide . . Nem fog megfázni ? — Épen nem, az est annyira kellemes. Grace leült Woodville mellé ama padra, a­me­lyet az különösen szeretett. Ő helyezte ide tiz évvel ezelőtt, néhány nappal házassága után. A­mint kissé elsimíttatta a talajt, kivágatott néhány fát, mely aka­dályozta a kilátást, meg volt győződve, hogy e vidé­ket, melyet e helyről látni lehetett, ő csinálta. — Mit szól kilátásomhoz ? — mondá gyakran egy remekével megelégedett művész hiúságával, sze­meivel kacsintva, s két karját keretül fogva össze a kép elé. Nos, Woodville úr tájképe nem volt rész. Az árnyalatokban egy kis egyhangúság ellen lehetett ellenvetést tenni, a növények színezésében hiányzot­tak az ellentétek, s a horizontján nem volt meg a kellő mélység. De a rét földje milyen élénk, milyen gazdag volt. A nagy nyírfák, a melyek szegélyezték, milyen méltóságosak és nemesek kifejezéseikben. A szem minő örömmel követte a patak partját díszítő bokrok összevissza­ utját. Mily mulatságos kedély a részletekben, például ama kis kocsiban, mely épen most halad át az országúton egy szamár által vontat-

Next